Új Szó, 1959. január (12. évfolyam, 1-30.szám)

1959-01-10 / 9. szám, szombat

A tatár nép lantosa ^SSSSSrŕ/XŕTSSSSSSS/SSSSSSSS*

^////////////////////^^^ Tizenöt évvel ezelőtt végezték ki a fasiszták Musza Dzsalil tatár költőt Musza Dzsalil arcképe „Testvér, aki tudsz tatárúi, olvasd Végig e költeményeket. Musza Dzsalil Irta őket, akit jól ismer népe. A koncentrációs tábor gyötrelmei után Berlinbe hurcolták a fasiszták. Földalatti szervezkedéssel, kommunista propagandával vádolták és börtönbe zárták. Halálra Ítélték. Nemsokára nem lesz az élők sorában. E versei azonban megmaradnak. Aggódik értük... Kérlek, gondosan másold le és juttasd Kazányba e sorokat, melyek a tatár nép elpusztult fiának költeményei. Ez végakaratom. Musza Dzsalil. 1943. december." E sorok olvashatók azon a füzeten, melyet Andrej Timmermans belga hazafi, a berlini Moabit-börtön hajdani lakója, Musza Dzsalil tatár költő cellatársa a háború után a brüszszeli szovjet követségnek átadott. A füzet a költő börtönben írt 115 versének kéziratát tartalmazza. Musza Dzsalil neve hazánkban különösen 1957-ben vált ismertté. Ki volt Musza Dzsalil? Valódi nevén Musza Musztafovics Zalilov, egy tatár szegényparaszt fiaként 1906. február 2-án született az orenburgi kormányzóság Musztafino falujában. Gyermekfejjel élte át a forradalom és a polgárháború viharos éveit, melyek mély nyomot hagytak lelkében. A szocialista forradalom világgyőzelme tette lehetővé számára a művelődést és korán megnyilvánuló irodalmi tehetségének kibontakozását. Már 1919-ben gyermeklapot szerkeszt és a szerkesztőségek szívesen látják verseit. Komszomolista-funkciők után, mint a Moszkvai Állami Egyetem hallgatója az 1933-1934. években már a Kommunyiszt című tatár központi lapnál dolgozik. 1929-ben felvették a párt tagjelöltjévé. A húszas években megjelent verseit a romantika, majd lírai hatás jellemzi. Hősi romantikával reagál a mozgalmas idők szocialista erőinek küzdelmeire (Mahno ellen, A győzelem órája édes), majd megénekli az országépítő munkát (A munka gyermeke, Gyárban stb.). Alkotásainak kibontakozó realisztikus ereje csakhamar kiküszöböli az egyes proletkultos hatásokat. Későbbi alkotásai a költő szilárd és megállapodott politikai elveit tükrözik. A Dzsimben a hitlerizmus faji megkülönböztető farkasszelleme és barbarizmusa ellen tiltakozik. Lírai verseiben a tiszta érzelmekről, a céltudatos ember mély érzéseiről zeng. 1941-ben bekövetkezett az, amitől a „magános tűz" regőse tartott: a nagy világégés. A Nagy Honvédő Háború idején felölt! az eqyenruhát, de nem teszi le a lantot. Politikai tiszt a volhovi frontszakaszon. Hazafias érzéstől áthatott, izzó szavú verseket ír katonai lapokba a lövészárkok hőseihez. „Fasiszta csizmasarok alatt sínylődő árvák, Itt az idő! Mind, fel, fel! Az élet hangja szól. Földünk felétek nyújtja éltető vörös napját, A jövendő szabadság sugarai alól". 1942 nyarán súlyos sebesüléssel német hadifogságba esik. Gyűjtőtáborba kerül, de Itt sem szűnik meg politikailag tevékenykedni. Lelkes agitátor és nagv része van abban, hogy a fogság elviselhetetlen viszonyai közepette a tatárok is hívek maradtak közös nagy szovjet hazájukhoz. Nem vállalkoztak becstelenségre. A Gestapo nyomára akadt Dzsail illegális szervezetének. A pvűjtőtáborból a Moabit-börtönbe szállítják, bíróság elé állítják és halálra ítélik. 1944. január 10-én a kivégzőcsoport golyója oltja ki a tatár nép lantosának életét. Musza Dzsalil harcos és alkotásban gazdag élete megszakadt. Versei azonban, melyekért a „magános tűz" harcosa annyira aggódott: „Tüzem! Homályba fénylő! Lesz-e, ki egyszer meglát? Hangom! Földet beérő! Jön-e majd felelet rád?" élnek a tatár és a többi szovjet nép ajkán. A Szovjetunió Legfelső Tanácsának Elnöksége 1956. február 2-án a költő születésének 50. évfordulója alkalmából a Szovjetunió Hőse címet adományozta In memoriam a hősi halált halt költőnek. Börtönben talált versei eljutottak a kívánt helyre. A szovjet kormány in memoriam Lenin-díjjal tüntette ki 1957-ben a „Moabiti költemények"-ért és életművéért. így teljesült a költő férfias hitvallása: „Ügy halj meg, ha halni kell. Hogy a nyomod itt hagyod." L. C. SZAKHIET SZIDI JUSSZUFTÖL » kilométerre délkeletre, meredek, ritkás erdő borította domb lábánál, szürke, kopár salakhalmok között, elhagyott ólombánya anyagraktárai, épületei és acéltornyai állanak. A bánya elméletileg ma is a világot átfogó Penarroya szupertröszt tulajdona, de valójában már régóta rozsda és gyom kerítette hatalmába felvonóit, gépcsarnokait és szállítóberendezéseit. Az üzemet 1954 őszén bezárták, állítólag nem volt érdemes továbbra is fenntartani. Rossz nyelvek persze azt rebesgetik, hogy inkább politikai, mint gazdasági okokból csukták be a bányát, amikoris sok száz arab munkáscsalád veszítette el a kenyerét, a tuniszi államkincstár pedig értékes deviza-jövedelemtől esett el. Pár héttel azelőtt ugyanis Pierre Mendés-Francé, a francia nagytőke bizonyos körei nagy bánatára és a színes fémek nemzetközi tőzsdelovagjainak riadalmára, úgynevezett ..,belső önállóságot" adott a tunisziáknak és a közeljövőben még teljes politikai függetlenséget is ígért nekik. Minden esetre, mióta 1954 őszén az utolsó francia technikások is elvonultak, nagy csönd borult az elhagyott bányára. Olyan csönd, hogy az első algériai menekült családok nemsokára bemerészkedtek az elhagyott irodákba és gazdasági épületekbe. Hónapról-hónapra tengődtek ott, észrevétlenül és zavartalanul — addig a végzetes napig, melyen Szakhietre légitámadás zúdult és a kétmotoros nehéz bombavetők egész raja gyilkos bombazáport ontott a mentsvárukra. Salan tábornok másnap persze azt állította Algírban, hogy a B 26-os bombavetők, az egykori Penarroya-telepen, „az algíri felszabadító hadsereg erős osztagát" semmisítették meg ... Fülledt júniusi nap késő délutánján a kihalt bányatelepen találkoztam a turbános emberrel. Verejtékezve, teljesen kimerülten az izzó napsütésben egy félig beomlott ház repedt 'falának támaszkodott és bő, redős „dzsebbája", amely erőteljes termetét takarta, olyan fehér volt, hogy belefájdult a szeme annak, aki nézte. Karja és keze minduntalan megrándult, mintha nemlétezó legyeket hessegetne el, feje állandóan ingott, mintha szakadatlanul nemet mondana, hol erélyesen, hol szelíden, Kísérőm szóba elegyedett vele, megkérdezte, melyik házban lakik még valaki. Egyúttal megmagyarázta neki, miért jöttem a bányába. — Szóval, újságíró? — fordult hozzám hirtelen az ismeretlen, nagy érdeklődéssel és hibátlan franciasággál. Nyughatatlan feje izgalmában kettőzött erővel ingott jobbra-balra. — Ha újságíró és be akar számolni a látottakról, úgy mindenképpen meg kell mutatnom valamit. Jöjjön! VÁLASZRA SEM VÁRT, nagy nehezen ellökte testét a faltól és ingadozó léptekkél indült az országút túlsó oldalán álló, félig rombadóit villaszerű épület felé. Csodálkozva és meglehetősen kételkedve követtük. Belépett a rozoga kapun, végigbotorkált az előkerten, aztán eltűnt a félfa vesztett Bertalan István illusztrációja jj JEAN VILLÁIN: A turbános ember ajtónyílásban, de előbb furcsán visszanézett: követjük-e? Nyomában mi is beléptünk. A szoba padlóját üvegcserép, gipsz- és vakolattörmelék borította. Az egyik falnál olyanféle kandalló romja állt, amilyent még gyakorta látni régibb vidéki francia házakban. — Ez volt a tanító lakószobája — magyarázta a reszkető ember, mintha magában beszélne, minden bevezetés nélkül és félhangosan. — Emitt meg — átment a szomszéd szobába, melynek rostává lyukgatott mennyezetén bekandikált a kék égbolt —, a hálószobája ... Ezután kis folyosó következett, belőle oldalt fürdőszoba nyílott, — (a kőből összerótt ülőkád olyan ép volt, hogy nyomban bele lehetett volna telepedni) — hátsó ajtója pedig kicsiny, erősen megrongált tanterembe vitt. — Ezt akartam megmutatni — morogta szokatlan vezetőnk gyenge, tétova hangon s azután erőtlenül roskadt le a fal tövébe, — újult erővel fogta el a reszkető roham. A terem olyan megdöbbentő képet mutatott, mintha a katasztrófa csak tegnap dúlta volna fel. Falain mindenütt mély repedések és hézagok, a tetőnek jó része hiányzott, a robbanások nyomtalanul eltüntettek minden ajtót és ablakot, — de a feltépett tetőn arcátlanul betűző napsugár három sor sértetlen, fekete iskolapadon játszadozott, a padok oly rendesen igazodtak sorba, mintha a tanítás csak rövid, néhány percnyi szünetre szakadt volna félbe és — uzsonna után — nyomban újra kezdődnék. Ezt a látszatot még vdlószínűbbé tetté, hogy el'ól, a fékété táblán, a tanító mesterkélten pontos írásával ott díszelgett a 'egutóbbi leclft krétanyoma. Az ábécé IS-ik betűjéről szólott, a „T" betűről, amellyel arabul a „repülőgép" szó kezdődik ... A két hátulsó padsor ülésein súlyos kódarabok és vaskos, lezuhant tető gerenda feküdt. Ez az omladék és ez a gerenda a bombázás napján nyolc, hathét esztendős gyermeket ütött agyon. Nyólc hat-hét esztendős gyermeket, akik éppen azon igyekeztek, hogy megtanulják ft „T" betűt, amellyel arabul a „repülőgép" szó kezdődik ... — Fényképezze le! — mondta határozott hangon a reszketős és figyelmesen nézte, amint a füzetembe jegyeztem. — Csak úgy hiszik el, ha lefényképezi! MEGTETTEM amit kívánt és megkérdeztem, itt volt-e a támadáskor. Válasz helyett levette fejéről bő turbánját. Óriási, ijesztő húsvörös sebhely borította egész tar koponyáját, fehéren húzódták végig rajta a benőtt varratok. — Tíz napja jöttem ki a k őrházból! ... — Menekült? — kérdeztem. — Földem volt és hivatalnok voltam Douar Ouled Moumen-ban Sotik Ahra mellett — irálaszolta. A minduntalan megújuló reszketési rohamok hevesen rázták egész testét, torz fintorba rángatták az arcát. — Két évvel ezelőtt elfogták bátyámat, megkínozták és mint algériai szabadságharcos szimpatizánst kivégezték. Erre elmenekültem. A franciák elhajtották állataimat, lerombolták a házamat. Nemsokára utánam jöttek a hegyeken túlról a feleségem, a gyermekeim, a húgom és S meggyilkolt bátyám gyerekei is. — Most is a bányákban laknák? — tudakolta kitérőm. — A holtak igen, az élók elmenekültek, — mondotta gyötrődve és elszürkült értelemmel. Mikor észrevette, hogy nem értettük meg egészen, roppant erőfeszítéssel pár pillanatra leküzdötte reszketését. — Öt gyermekem közül hármat február kilencedikén temettek el. Kettőt azon a padon ért a hálál, amelyen a nagy gerenda fekszik, a harmadikat, a húgommal együtt az a bomba ölte meg, ameiy engem is elintézett... ENNYIT TUDTUNK MEG a turbánot embertől. A tuniszi rendőrtiszt, a bányában állomásozó őrség parancsnoka, később még elmondotta, hogy ez az emberroncs, aki nyilván életfogytiglan reszkető rángások áldozata lesz, valamikor De Gaulle hadseregében Franciaországért harcolt, Monte CassinónSl és Nizzánál, ott küzdött Elszáz viszszafoglalásáért és Strassbourg utcáin menetelt a diadalmas francia sereggel... Fordította: László Henrik. gftett kibékíteni a hallatlan társadalmi egyenlőtlenséggel; a csodamódon milliomossá lett koldusok meséje buzdította a szegényeket, a vándorélet, a szomszéd bukása vagy föltápászkodása visszafojtotta a dührohamokat. 1870-ben Marx Károly két politikai pártról Irt, amelyek Amerikát kormányozták; azóta csaknem kilencven év telt el s még mindig ugyanaz a két párt uralkodik. A nagyszámú amerikai proletariátusnak mind ez ideig nem sikerült megteremtenie saját tömegpártját, amely hacsak némileg is befolyásolni tudná az állam politikáját. Azért emlékeztetek erre, mert jól tudjuk, kiknek érdekében állt a „hidegháború" megindítása, de sokkal kevésbé tájékozódtunk arról, hogy az átlag-amerikaiak miért tűrték, sőt még támogatták is azt hosszú éveken át. Én éppen a „hidegháború" kezdetén voltam az Egyesült Államokban, s noha nem sokáig, mindössze három hónapig tartózkodtam ott, egyet-mást megértettem. Csodálkozva tapasztaltam, hogy ez az ördögi kiagyalás az átlag-amerikaiaknak azzal az óhajával függött össze, hogy eltorlaszolja önmagát, hajlékát, életformáját valami gonosz támadás elől. Amerikának nincsenek olyan katonai hagyományai, aminők segítségével Hitler az akkurátus német bürgerekből Európa gyujtogatőit tudta kinevelni. Az amerikaiak olykor szeretnek vitatkozni, kicsit ittasan verekedni, de nemigen lehet őket harciasoknak nevezni. A moszkvai életről egy nebraszkai ugyanolyan keveset tud, mint az átlag szovjet ember Amerika hétköznapjairól, (Talán még kevesebbet, mert a szovjet emberek láttak néhány amerikai filmet, elolvastak néhány oroszra fordított regényt.) A háború éveiben az átlagamerikaiak őszinte elragadtatással beszéltek az oroszok bátorságáról és erejéről; akkortájt azt mondták nekik, hogy a szovjet hadsereg segít Amerikának, hogy megmeneküljön Hitlertől. Később azt próbálták elhitetni velük, hogy a Szovjetunió kommunista rendszert akar kialakítani az Egyesült Államokban. Az elragadtatás félelembe csapott át. '"Palán egyetlen ország sincs olyan távol a szocialista társadalom eszméjétől, mint az Egyesült Államok. Bármelyik európai tőkés ország lakosa, aki Amerikába utazik, elcsodálkozik azon, hogy nemcsak a vasutak, de még néhány országút is magánvállalkozók tulajdona, hogy sok városban nemcsak a villanyt és a gázt, de még a vizet is kisebb vagy nagyobb trösztök birtokolják. Természetes, hogy a szocialista társadalom építése mindenekelőtt az átlagamerikait riasztotta nteg: szerinte az olyan emberektől, akik nem értik, hogy a dollár az dollár, és a farm az farm, minden kitelik. Mikor a politikusok azt kezdték neki bizonygatni, hogy a Szovjetunió fenyegeti az egész világot, s mindenekelőtt az Egyesült Államokat, sóhajtott egy nagyot és helyeselte azokat a katonai intézkedéseket, amelyeket az óvatosság ábécéjének vélt. Mint említettem, az Egyesült Államokban igen elterjedt az „amerikai életforma" kultusza. Nem az a baj. hogy az amerikaiak a maguk módján akarnak élni; ez az ő dolguk, ez jogukban áll; a baj ott kezdődik, amikor arról kezdenek ábrándozni, hogy amerikai életformával megajándékozzák az egész világot. Az átlagamerikait bántotta, mi több, sértette, hogy egy óriási ország, amelyet még nemrég szövetségesének tartott, életformájában sehogy sem hasonlít az amerikaihoz. Az újságok azt tölcsérezték a fejébe, hogy az oroszok, mint minden értelmes nép, szívesen vennék az amerikai rendszert, nem is Oroszország lakosairól van szó, hanem bizonyos „vörösök" rosszakaratáról. Politikai próféták a fejébe verték, hogy mint becsületes embernek és jó kereszténynek, előbb-utóbb „fel kell szabadítania" az oroszokat és e célból még több atom- és hidrogénbombát kell gyártania. Már Lincoln megmondotta, hogy sokáig nem lehet mindenkit becsapni; és íme, most tanúi vagyunk az átlagamerikai gondolkodásában bekövetkezett fordulatnak. Ügy vélem, Amerikában a „hidegháború" legélesebb rohamai — a kémvadászat, a „kísértetjárás", az atompánik — már a múlté. Az utóbbi két-három év folyamán sok amerikai járt hazánkban, egyiknek tetszett, másiknak nem, de mindanynyian látták, hogy mi házakat akarunk építeni Minszkben vagy Szverdlo.vszkban. nem pedig házakat rombolni New Yorkban, meggyőződtek róla, hogy népünk életének elrendezésével foglalkozik és egyáltalán nem gondol holmi hódításokra. Az amerikaiak, akikről én beszélek, nem voltak kommunisták és nem lettek a szocialista rendszer hívei, de megértették, hogy a szovjet rendszer nem a „vörösök machinációja", mint ahogy némely külföldi újság Irta, hanem a nép mindennapi élete és a szovjet életforma semmivel sem kevésbé szilárd, mint az amerikai. A Szovjetunióba látogató amerikai szakemberek csoportjai felvilágosították honfitársaikat, hogy ha Amerika egy területen élen jár, más téren van mit tanulnia az oroszoktól és hogy a kulturális együttműködés éppoly hasznos az oroszoknak, mint az amerikaiaknak. A békés együttélés jelszava a szovjet diplomaták szájából az átlagamerikai számára propagandának vagy harci manővernek látszott. Most saját földijeitől hallotta — akiket senki se nevez „vörösöknek" —, hogy az oroszok sem Amerikát, sem annak szövetségeseit nem szándékoznak megtámadni, hogy a tudomány némely területén szovjet tudósok utolérték az amerikaiakat, hogy az oroszokkal lehet kereskedni, lehet tárlatokat, színházakat, filmeket cserélni. Az átlagamerikai megörült: felszabadult a félelemtől is és attól a keserves kötelességtől is, hogy valakit valamitől felszabadítson. Az átlagamerikai nem mindig tudja ellenőrizni értesüléseinek valódiságát, sem ideje, sem kedve törni a fejét az újságok hírein, de az ember értékét ismeri, becsüli és az amerikai tudósok óvó figyelmeztetéseinek inkább hisz, mint az újság szenzációinak. Belátta, hogy az atomrobbantások nemcsak japán halászokra veszélyesek, de a chicágói kishivatalnokokra is, megérette, hogy az atommag-fegyverzet nemcsak az oroszokat vagy kínaiakat, hanem őt magát is fenyegeti. TVemrég láttam a Lánc című új ' amerikai filmet, amely a fajgyűlölet ellen irányul. Fegyenceket szállítanak egyik börtönből a másikba. Ketten — egy fehér és egy néger — össze vannak láncolva. A fehér csúfot űz a négerből, ezért a néger gyűlöli őt. Baleset következik be, a zűrzavart fölhasználva a két fegyenc, a néger és a fehér megszökik. Rendőrök, serifek, kutyák üldözik őket. A fehér és a néger ember tovább is átkozza egymást, de mégis együtt kell nekik meredek hegyre mászni, mocsáron átgázolni, tajtékzó patakon átúszni. Ha az egyik leszakad vagy elmerül, ez a másik pusztulása is. A gyűlölet helyébe az emberi szolidaritás lép. Az átlagamerikai már belátta, hogy | nem lehet a szocialista világot elpusztítani, hogy el ne pusztuljon az ő háza, az ő városa, az ő hazája is, és miután ezt megértette, Stevensonnal és Amerika több más politikusával együtt — akik megőrizték hidegvérüket és józan gondolkozásukat — követeli a „hidegháború" megszüntetését. Amíg Amerika haladó körei elítélték „a háború küszöbén" űzött politikát, Dulles úr nyugodtan vállat vonhatott* De most, a „hidegháború" folytatást és kiéleződése ellen már szenátorolä, üzletemberek, nagy tudósok, befolyásos újságírók is tiltakoznak s nyomukban egyszerű amerikai lakosok tízmilliói. Erre már nem lehet legyinteni... A monopóliumok országa? Kétségtelen. De — Walt Whitman országa is. A Szovjetunió és Amerika közötti viszony megjavulásának lehetősége engem mindenekelőtt azért örvendeztet meg, mert ebben látom a béke zálogát. Mit tagadjam — az amerikai életforma engem nem nagyon kecsegtet; nagyon szeretném, hogy a fiatalság nevelésében tartózkodjunk az amerikai nevelés némely vonásától — a túlságosan szűk specializálódástól, a technika kultuszától, az érzelmek kultúrájának, az esztétikának és mindannak elhanyagolásától, ami az ember harmonikus fejlődéséhez szükséges. ]\,f ajakovszkij 1925-ben járt AmeJ- J- rikában s akkor ezt írta: „Én szeretem New Yorkot, őszi munkanapokon, hétköznap... De ki nem állhatom New Yorkot vasárnap". Ezek a szavak nem évültek el; az amerikaiaktői lehet dolgozni tanulni, de annak a művészetét, hogyan lehet emberi módon felhasználni a szabad időt — ezt Amerikától tanulni nem érdemes! Akárcsak Majakovszkijnak, nekem ÚJ SZÓ 7 * 1959. január 10.