Új Szó, 1958. november (11. évfolyam, 302-331.szám)

1958-11-15 / 316. szám, szombat

A szocialista országok képzőművészetének kiállítása Moszkvában Az idén december közepén egy a maga nemében és jelentőségében eddig egyediilálló kiállítás nyílik meg Moszkvában: a szocialista tábor országai jelenkori képzőművészetének kiállítása. E nagyméretű nemzetközi seregszemlének az ö tlete a Szovjet Képzőművészek Szövetségének tavalyi kongresszusán vetődött fel azzal a céllal, hogy a kiállítás mutassa be és szembesítse egymással azokat a legjobb műveket, amelyeket a szocialista világ festői, szobrászai és grafikusai az utóbbi esztendők folyamán alkottak s hogy ez a közös mérlegelés és kiállítás még jobban össz eforassza a világ haladó szellemű művészetének alkotóerőit. Az ötlet rövidesen széles visszhangot keltett, mert egy hasonló találkozás, összefogás és erőmérés szükségességét főleg a népi demokrácia országainak művészi körei már régóta érezték. Szovjet ajánlatra ezért csakhamar megalakult a kiállítás előkészítő bizottsága, amelyben Csehszlovákia is helyet kapott, de már az előkészületi munkák kezdetén világossá vált, hogy egy egyszeri kiállítás — bármilyen nagyméretű legyen is — nem tud a kitűzött célnak végérvényesen megfelelni. A bizottság ezért arra a meggyőződésre jutott, hogy szükséges lesz a szocialista országok nemzetközi tárlatait rendszeresíteni, azokat időközönként megismételni s a jövőben kibővíteni a kapitalista államok szocialista művészeinek részvételével. E nagy fontosságú, rengeteg körültekintést és szervezési munkát igénylő nemzetközi vállalkozás alapfeltétele természetesen egy olyan hatalmas és állandó jellegű kiállítóhelyiség, amely nemcsak az óriási anyag befogadására, hanem annak, a korszerű kiállítási követelményeknek rneofeielő bemutatására is képes. A szovjet kormány nagyvonalú elhatározása rövidesen megteremtette ezt az alapfeltételt is: engedélyt adott ahhoz, hogy a Kreml egykori lovardáját, ezt a pazar klasszicista épületet, amely a régi Moszkva legjellegzetesebb és legnemesebb építészeti emlékei közé tartozik, a jelenkor haladó szellemű nemzetközi tárlatai számára adaptálják. Az épület alaprajzát a kiállításon részt vevő valamennyi ország képzőművész szövetsége megkapta s annak méreteihez, befogadó képességéhez arányítva saját maga jelenthette be területi igényét kiállítási anyaga számára. Csak ezután oldotta meg az előkészíő bizottság az épület belső felosztásának kérdését, amelynek eredményeképpen általában minden részt vevő ország nagyobb kiállítási teret kapott, mint amekkorát eredetileg igényelt. A palota közlekedési rendszere ábécés sorrendben ad helyet az egyes országok képzőművészeti anyagának. Mivel az orosz ábécé szerint Csehszlovákia a részt vevő országok névsorában az utolsó helyen áll, számára olyan térség jutott, amely a közlekedési vonal végén visszakapcsolódik a belépőcsarnokra s ezért fokozottabb követelményeket állít az anyag minőségbeli kiválogatásával szemben. A belépőcsarnok ugyanis a résztvevő államok baráti kapcsolatait fogja szimbolizálni olyan müvekkel, amelyek e gondolatot a legtisztább művészi eszközökkel a legjobban tudják kifejezni; minden részt vevő ország egy-egy festményt s egy-egy plasztikai alkotást választ ki e célra s állít ki a hatalmas belépőcsarnokban, hogy a maga részéről is hangsúlyozza a kiállítás alapgondolatának értelmét s eszmei irányvonalának valóságát. Egyébként minden ország kiállításának koncepcióját az illető ország képzőművész szövetsége állapította meg s az végezte az anyag összeállítását is, a kiállítási anyag fölött tehát nemzeti zsűrik döntöttek. E zsűrik azonban általában figyelembe vették az előkészítő bizottságnak azt az óhaját, hogy elsősorban olyan művek kerüljenek a szocialista művészet nemzetközi kiállítására, amelyek hazai kiállításokon már szerepeltek, esetleg díjakat is nyertek, vagy egyéb formában elismerést arattak, mert a kiállítás célja nemcsak az, hogy bemutassa a haladó szellemű művészet legkimagaslóbb jelenkori alkotóegyéniségeit, hanem műveiken keresztül az egyes országok társadalmának művészi igényeit is. Ez az óhaj természetesen nem zárja ki a lehetőségét annak, hogy olyan festmények, szobrok és grafikai müvek kerüljenek a kiállítás gyűjteményébe, amelyeket az illetékes nemzeti zsűrik tipikusnak tartanak a jelenkort képzőművészeti törekvések kifejezésére, még ha az illető ország társadalma mindeddig nem is tette e műveket a magáévá. Az előkészítő bizottság ugyanakkor abban állapodott meg, hogy a kiállíás anyaga ne legyen 4-5 esztendőnél régibb keletű s csak egészen kivételes esetekben meríthessen a második viágháború végét követő első évtized képzőművészeti anyagából. E szempontok szerint dolgozott a csehszlovák zsűri is, mely a hazai anyagot állította össze. 660 négyzetméternyi tér fölött rendelkezett, amely körülbelül 150 méter hosszú kiállítási falat képes szolgáltatni, ami egyébként annyit jelent, hogy a csehszlovák kiállítás tere a kiállításon részt vevő országok sorában nagyságra nézve a negyedik: sorrendben a kínai, a szovjet és a lengyel kiállítási terek után következik s ez utóbbinál csak alig pár négyzetméterrel kisebb. Magától értetődik, hogy a zsűri nem állt kicsi és könnyen megoldható feladatok előtt, már csak azért sem, mert arra törekedett, hogy a csehszlovák gyűjtemény hatalmas skálában mutassa meg a jelenkori csehszlovák képzőművészet legjellemzőbb sajátosságát: az egyes műfajok gazdagságát a falfestészet s az emlékszobrászat nagy formáitól az intim táblaképek, tájképek és a dekorációs plasztika műfajain keresztül a szabad grafikáig, a könyvillusztrációig s az éremművészetig. Ugyanakkor számolnia kellett azzal, hogy ez lesz voltaképpen a jelenkori csehszlovák képzőművészet első moszkvai kiállítása, mert az 1954-ben megrendezett moszkvai csehszlovák képzőművészeti kiállítás a 19. század kezdetétől mutatta be a csehszlovák képzőművészet fejlődésvonalát s így természetesen csupán utalhatott a jelenkori hazai képzőművészeti törekvésekre, amelyeknek összefogó képét ez a gyűjtemény lesz először hivatott a maga egészében megrajzolni. Egyébként érdemes lesz talán még feljegyezni, hogy a nemzetközi kiállítás előkészítő bizottsága oly nagy jelentőséget tulajdonít e tárlatnak, hogy arról a kiállítás folyamán állandó. bulletineket fog kiadni, ugyanakkor hihetetlenül nagyszámú reprodukciókban fognak megjelenni a kiállítás legkimagaslóbb és legsikeresebb alkotásai, úgy levelezőlapokon, mint albumok formájában, szériákban és kötetekben. A kiállítás tartama alatt több nemzetközi művésztalálkozó, kritikai konferencia, stb., készül, sőt díjelosztásra is sor kerül, hpgy mindez kellően hangsúlyozza a szocialista államok első nemzetközi kiállításának értelmét és történelmi jelentőségét. (T.) 11.1 filmek Orgonakapu (Orgovánová brána) A nagy, neves rendezők közül teljesen egyéni utakat követő René Clair filmjei mindenkor a szenvedélyes mozilátogatók érdeklődésének központjában állanak. A nálunk legutóbb bemutatott Orgonakapu című filmjében, melynek szövegkönyvét René Fallet: Nagy kör című regénye alapján írta, a társadalom elesettjeit teszi meg a cselekmény hőseivé. A film megértéséhez, illetve a rendező alkotói szándékának helyes felfogásához maga Clair segít hozzá, amikor így nyilatkozik filmjéről: „Itt elsősorban az érzelmi elemet, az embereket egymáshoz fűző őszinteséget, Jujunek a bűnöző iránti megható csodálatát bontakoztatom ki. A detektívjellegnél sokkal inkább lekötnek Juju részeges kicsapongásai, melyeknek Fallet nagy helyet szán regényében. Nekem elég, hogy érzékeltetem állandó alkoholvágyát. Hogy miért? Mert a szegények részegeskedése szomorúan hat." Clair filmhőse tehát Juju, a társadalom száműzöttje, aki „mindenkinek útjában áll", akit tulajdon édesanyja és testvére sem szeret, pedig úgy vágyik egy kis szeretetre. Magához hasonló sorstársaival egyUtt a borospohár mellett próbál vigaszt találni egyéni bajaira. Clair féltő gyöngédséggel kezeli a filmben Juju alakját. Ezért kerüli el figyelmét néhány logikai szépséghiba. Nem rontják le a film művészi értékét (jelenet a rendőrkutyával, stb.), de egyes jelenetekben zavarják hitelességét, valószínűségét. Felmerülhet az a kérdés, vajon miért rejtegeti Juju a tömeggyilkos Barbiert, aki önző emberi érdekből rendőröket és békés járókelőket ölt meg. Nem dönthetjük el e kérdést kizáróan morális szempontból, hisz Juju a társadalmon kívül áll. Sokkal inkább előtérbe lép az érzelmi momentum, mely Jujut kiábrándítja az általa annyira csodált és a rendőrség elöl megmentett Barbierből, s arra készteti, hogy végezzen vele. Ez a motívum egy lány szerelme. Juju csodálja Barbiert, elhalmozza őt a társadalomtól üldözött kisember szeretetének minden jelével. Segíti, táplálja őt. Még szerelméről is kész fájó szívvel lemondani Barbier javára, de amikor az elutazásakor kereken és cinikusan kijelenti, hogy esze ágában sincs magával vinni a lányt, akitől szöktetés ürügyével pénzt csalt ki, hogy Argentínába utazhasson, a társadalom törvényeit tiszteletben nem tartó kisember á természettől beíéoltott becsületérzésében meg bántva felháborodásában kíméletlenül végez a becstelennel. A rendezőn kívül a három főszereplő: Pierre Brasseur (Juju), Dany Can el (Mária) és Henri Vldai (Barbier) remek alakítása teszi a filmet sikeressé. <L) ISKOLÁNKBAN, a szülői munkaértekezletek gyűlésein és az üzemekben is a csehszlovák iskolaügy távlati tervén tanácskoznak a dolgozók tízezrei. A felnövekvő ifjúság iskolai nevelése már régen központi kérdése szocializmust építő társadalmunknak. A XI. kongresszus után azonban még fokozódott ez az érdeklődés. Az elmúlt napokban minden iskola nyilvános előadással öszszekötött vitát rendezett, ahol a szülők és a pedagógusok kifejtették véleményüket az iskolaügy kérdéseiről. A dolgozók élénk érdeklődése azt bizonyítja, hogy megértették az iskola rendeltetését. Mert amióta iskola az iskola, alapvető feladata: a tanulók felkészítése társadalmi funkciójuk ellátására a műveltség javainak átszármaztatása útján. Éppen ezért érthető módon a társadalmi érdeklődés ma is elsősorban arra irányul, mit tanítsanak az iskolában. Ez az érdeklődés a múltban különösen a természettudományok nagy, a XIX. századi előretörése óta nőtt meg. Annak idején ez a fejlődés még csupán a hagyományos nyelviirodalmi irányú középiákola kereteit robbantotta szét. A dolgozó osztályok számára szükséges elemi műveltség problémáját - az általános és kötelező népoktatás kérdését — még csak ez idő tájt, a XIX. század derekán tűzi napirendre a tőkés termelés igénye. S bár a feltörekvő polgárság szellemóriásai már felismerték a magasabb műveltség demokratizálódásának jelentőségét, az ipari és gazdasági élet hatalmasai elégségesnek tartották, ha a munkásoknak biztosítják az elemi „kultúrtechnikai" készségeket: ha tudnak írni, olvasni, számolni. Az öntudatra ébredő munkásosztály harca a kultúráért, a termelőmunka gyors ütemben növekvő követelményei a dolgozók műveltségével szemben, ma már az oktatás minden fokán felvetették a „mit taTűi vannak-e terhelve tanulóink? nítsunk" problémáját. Mert oktatásügyünknek a tantervi anyag halmozódása az egyik legnagyobb gondja. Iskolánkat az ipar és a gazdasági élet részéről gyakran érik szemrehányások: tantervében sok az életszerűden anyag, sok esetben csupán ismereteket nyújt és nem biztosítja az életben nélkülözhetetlen alapvető készségek és szokások kialakítását. Túlértékeli a szószerinti tanuláson alapuló tudást, nem fejleszti az öntevékenységet, valamint túlzott követelményeket támaszt a tanulókkal szemben. Ezek a „mit tanítsunk" legégetőbb kérdései, melyeket a szülői munkaközösségek, a tanítók értekezletei, a dolgozó anyákkal folytatott tanácskozások és a sajtóban mind gyakoribb pedagógiai cikkek tárgyalnak. Mindez azt bizonyítja, hogy egy új pedagógiai mozgalom küszöbén állunk E nagyszerű mozgalom feladata, hogy tovább fejlessze a demokratikus iskola nagy vívmányait és hogy iskoláink sikereinek növelése érdekében leküzdje a nevelőmunkában még meglevő hibákat. Ebben a pedagógiai vitában az az új, hogy a munkásosztály befolyása az iskolára egyre inkább láthatóbbá és hatásosabbá válik. Bizonyítja ezt annak a fontos pedagógiai kérdésnek a tárgyalása is, mely igen sok tanácskozás középpontjában áll: túl vannak-e terhelve tanulóink? A vitában nem szabad szem elől téveszteni hogy a mi demokratikus iskolánk valóban többet követel és többet is kell követelnie, mint a régi iskolának, s hogy a mi szocialista fejlődésünk ellenségei nagyon is érdekeltek abban, hogy iskoláink oktatási színvonalát lesüllyesszék. A tegnapnak ezek a visszasíró! azonban nem a mi gyermekeink javát akarják, amikor siránkozva „a tanulók túlterheléséről" beszélnek. A dolgozók általános műveltségi színvonalának emelése minden szocialista iskolapolitika szilárd elve. A szocializmus építése erkölcsileg kifogástalan, széleskörű ismeretekkel és készségekkei rendelkező embereket kíván és biztosítja is számukra személyiségük teljes kibontakozásának lehetőségét. Ezért érthető: tanulóinknak is erőfeszítéseket kell tenniök, hogy felhasználják mindazokat a lehetőségeket, amelyet kormányunk nyújt nekik. Ez a magától értetődő követelmény azonban társadalmunkban nem lehet oka a tanulók túlterhelésének, mely kétségtelen, hogy iskoláinkon megvan. A túlterhelés okát véleményünk szerint az oktatásban meglevő módszertani hibákra, a házi feladatok helytelen alkalmazására, az iskolán kívüli foglalkozások gyakran felületes, összhangolatlan szervezésére, az óratervek és a tanrend, a tantervek és egyes tankönyvek hibáira vezethetjük vissza. Megvizsgálni a túlterhelésnek a fent felsorolt néhány okát ennek az írásnak keretében nem tudjuk. Azonban megállapíthatjuk, hogy ott, ahol a tanító jó módszerekkel dolgozik, a tanulók , általában nincsenek túlterhelve. Ahol azonban a tanító még az előadás egyoldalú módszerét használja — ami gyakran a túlzsúfolt tantervek és annak a hibás pedagógiai szemléletnek a következménye, hogy az oktatás folyamata főleg az anyag átadásában áll — a helyzet már egészen más. Az így vezetett osztályban a tanulók arra vannak ítélve, hogy az oktatás ideje alatt viszonylag passzívan viselkedjenek és gépiesen bifflázzanak E módszer jellemzője hogy a házi feladatnak gyakran olyan nagy szerepet tulajdonít a tanító, amely egyáltalán nem indokolt. A tanulónak nagy munkával újabb és újabb anyagot kell elsajátítania anélkül, hogy az előző anyagot a tanítási órán már teljesen megértette volna. Többek közt ez vezet aztán a tanulók túlterhelésére. Minthogy csupán előadó illetve magyarázó módszerrel a tanuló ismereteit és képességeit magában az oktatási folyamatban nem lehet megállapítani, a számonkérés minden óra elején túlsúlyba kerül, mégpedig az új anyag átadásának és elmélyítésének rovására. A számonkérés, előadás, rövid összefoglalás és a házi feladat gépies kijelölése ily módon merev sémává válik, amelyet minden órán alkalmaznak. Az ilyen oktatásnál gyakran elhanyagolják a tanulók gondolkodását fejlesztő, önálló munkára ösztönző, az iskolai dolgozatok elkészítését megkönnyítő és a túlterhelést csökkentő bevált módszereket. A vita során sok szülő kifogásolta a nehéz házi feladatokat. A feladott példák nehezek, azokon az egész család — a nagyapától a főiskolás szomszédig — töri a fejét, éppen csak a tanuló nem. A tennivaló ezen a téren: olyan észzerű házi feladatokat adjanak fel tanítóink, amely a tanulótól önálló munkát követel. Az ilyen házi feladatoknak az oktatásból kell kiindulniok és úgy kell előkészíteni őket, hogy az átlagtanuló is minden idegen segítség nélkül elkészíthesse. Ezzel a gyermekekben a jól végzett munka felett érzett örömét ébresztjük fel. Ez az öröm, az intellektuális érzelem, a munkához való jó viszony kialakításának legnagyszerűbb eszköze. Sajnos ma még az a helyzet — mint az ellenőrzések mutatják — hogy a házi feladatokat sok esetben formálisan, a tankönyv szerint s nem a gyermekek képességeinek megfelelően diktálják le csak néhány perccel a csengetés előtt. . A jövőben a tanítók továbbképzésében lényegesen nagyobb figyelmet kell szentelni a házi feladatok ésszerű kijelölése kérdésének. Az egy osztályban tanító szaktanároknak össze kellene hangolniok az általuk kijelölt házi feladatokat, hogy a házi feladatokra megszabott bizonyos időtt egyes napokon ne lépjék lényegesen túl. Erre sajnos az osztályfőnökök igen kevés gondot fordítanak iskoláinkon. Ugyanígy az osztályfőnökök feladata gondoskodni arról, hogy ugyanazon a napon ne írjon az osztály több dolgozatot. Ez különösen a negyedév vége felé gyakori, amikor egyes tanítók úgy gondolják, hogy „jegyeket kell gyűjteni." Ezért az elhangzott vita kihangsúlyozta: teljesen helytelen á tananyag elsajátítását a tanítási óráról nagyrészt a házi feladatokra áttólní. Az iskola nem beszámoltató intézmény, amelyben a tanítónak semmi más feladata nincs, mint az öt érdemjeggyel lemérni: mennyire tudta vagy nem tudta a tanuló a szülők, testvérek vagy a jó szomszédok segítségével a házi feladatokat megoldani. A házi feladatok ilyen értelmezése a régi stílusú magoló iskola különleges ismérve, melyben az „űri" gyermekek brillíroztak. Az ő házi feladatukat a házi tanító oldotta meg. Haladó pedagógusok a házi feladatok ilyen értelmezését mindig is elítélték. A szocialista iskolából a múltnak e csökevényét gondos pszichológiai, pedagógiai és módszertani felkészültséggel ki kell irtani. Az új pedagógiai mozgalom segített minket meglátni a rosszat. Kérésünk: maradjon ez a társadalom széles rétegeit felölelő mozglaom továbbra is segítőtársunk, hogy ezt a rosszat és sok más testvérét iskoláinkból végleg kiűzhessük. Győzzőn iskoláinkon a jó, az új. MÖZSI FERENC (Jű SZÖ 8 * 1958. november 12.