Új Szó, 1958. október (11. évfolyam, 272-301.szám)

1958-10-09 / 280. szám, csütörtök

Hát ilyen keserves volt az én életem odakünn. Koplaltam, mint a kivert kuvasz, szót meg nem volt kivel váltanom... Másnap odaülök Vaszka mellé, tölcsért formálok a kezemből, s minden erőmből, torkomszakadtából beleordítottam a fülébe: „Te mitől süketültél meg, a háborúban-e vagy görvélykóros voltál gyermekkorodban ?" A Vaszka még nagyobb hangon ordítja: „A háborúban

1 Tizenkilencben a vörösök négyhüvelyes ágyúból lőttek rám a páncéivonatjukról. Ott robbant mellettem a gránát, a ló megdöglött alattam, jómagam is megnyomorodtam és tökéletesen megsüketültem." Tovább faggatom: „És mondd csak, Vaszilij, mitől zabálsz olyan szörnyűségesen sokat? Az is az ágyútól van?" Ráfeleli: „Igazad van, felhősödik az ég. Kell már a földnek az eső!" Aztán beszélgess egy ilyen antagonizmussal... — Mikor kezdesz végre beszélni a szerelemről? .— türelmetlenkedett Dubcov, Scr&p-^r-J(Reszletek a regény II. kötetéből) (III. folytatás) Miután eltüntette a második tányér ritkás köleskását, amit mšcj szalonnával is megpótoltak, Scsukar apó boldogságához immár semmi sem hiányzott. Hálásan pislogott a bőkezű szakácsnőre s így szólt: — Hálás köszönet mindnyájatoknak a jótartásért meg az itőkáért, neked pedig, Kuprijanovna. hódolatteljes kézcsókom. Őszintén megvallva, te már nem is vagy asszony hanern arannyal teli bödön, tény Aki úgy tudja főzni a kását, mint te, annak tulajdonképpen nem itt kellene szakácskodnia a magunkfajta éhenkórászok között, hanem odafönn Moszkvában, Mihail Ivanovics Kalinyin kony. háján. Fejemet tenném rá, hogy egy év múlva már csillogna a melleden valami kitüntetés fáradságod jutalmául, a gazdád talán még tiszti rangra is emelne, isten a tanúm, hogy nem hazudok, tény. Elvégre én csak jól tudom, mi kell elsősorban az élethez ... — Hát micsoda? — kérdezte érdeklődve a mellette ülő Dubcov. — Mondd meg, öregapó, mi szerinted a legfontosabb? — A harapnivaló. Szavamra mondom, csakis a harapnivaló, más ebben az életben nem fontos. — Hát most aztán melléfogtál, öreg — felelte gondterhelt képpel Dubcov, miközben huncutul kacsintott a többiekre. — Kegyetlenül melléfogtál, s ez mind azért van, mert az agyad vén korodra ugyanúgy meglágyult, akár a kása, amit az imént kanalaztál. Bizony, meglágyult az agyad, azért nem tudsz már okosat mondani... Scsukar apó elnézően mosolygott: — Egyelőre még nem tudni, kinek az agya zavarodott meg: a tiéd-e vagy az enyém. Hát szerinted mi a legfőbb az életben? — A szerelem, — Dubcov inkább lehelte, mint mondta a szót s olyan szemérmesen sütötte le pillantását, hogy barna, ripacsos képére tekintve Kuprijanovna nem bírta ki tovább. Akkorát nyerített, akár az esőt érző ló, s egész testében remegve a kacagástól, csupaláng arcát köténye mögé rejtette: — Haha! A szerelem! — Scsukar most már lenézőn mosolygott. — Mit ér a te híres szerelmed jó ebéd nélkül? Egy fittyentést, semmit többet! Ha egy hétig nem etetnek, megutálod nemcsak ezt a Kuprijanovnát itt ni, hanem az édesegy feleségedet is. — Hát szó, ami sző... próbálta védeni a maga igazát Dubcov, de Scsukar apó a szavába vágott: végig szótlanul ült a kocsiban, töprengett valamin: a felesége is fiatal kora óta szófukar természetű volt. Kivel beszélhetett volna szegény öreg? Most végre, hogy hálás hallgatókra talált és bévülről melengette a kedvérevaló bőséges vacsora, elszánta magát, hogy kiönti a lelkét. Kényelmesebben elhelyezkedett, keresztbe vetette a lábát, tenyerével végigsimogatta a szakállát, s már szóra nyitotta volna a száját, persze nem na"ven sietve, amikor Dubcov megelőzte :s színlelt szigorra] megjegyezte: — Hát beszélj, öreg, de ne lódíts! Nálunk a brigádban az a szokás, hogy a hazugságot gyeplőszárral gyógyítjuk! Scsukar apó mélyet sóhajtott, tenyerével végigsimított a bal lábán. — Ne riogass engem, te Agafon. Az imént úgyis majd halálra ijedtem ... No de hadd mondom el, hogy is történt az a bizonyos eset. Tavasszal magához hív engem Dávidov és azt mondja: „Eredj a magtárba, apó, kérj két zsák zabot, magadnak irass ki elemózsiát, aztán fogd be a csődöreidet és hajts velük egyenest a Szárazdülő szélére. Ott legelnek a kancáink, legfőbb ideje, hogy vőlegényeket vigyél nekik. A mánest a süket Vaszilij Babkin kezére adtuk. Szakítsátok két részbe, az egyikkel Vaszilij marad, a másikkal meg te. De a családfenntartókért te felelsz, jól tartsd őket zabbal." Én meg őszintén megvallva, nem tudtam, mi az a családfenntartó, még sohasem hallottam a szót. Most aztán megvolt a kérdés. Hogy mi a csődör, tudom, a kancát ugyancsak tudom, magamról is tudom, hogy ki vagyok, hogyne tudnám. Megkérdem tehát: „Mi az a családfenntartó?" ö meg azt feleli: „Természetesen az, aki fenntartja a családot, szaporítja, utódokról gondoskodik", Én tovább kérdem: „Bika is lehet családfenntartó?" Homlokát ráncolja s azt mondja: „Magától értetődik". Én meg tovább kérdem: „És mi ketten, te meg én, szintén családfenntartók vagyunk? „Elneveti magát és így szól: „Hát ami azt illeti, öreg, mindegyikünk magáért felel." Egyszóval a dolog fgy áll: Lehetsz akár veréb, vagy bárminemű barom, vagy akár ember, ha a férfi nemhez tartozol, minden túlzás nélkül családfenntartónak számítsz. „Nagyon kellemes", — gondolom magamban. De azért még megkérdem: „Hát aki csak kenyérrel tartja fenn a családot, az is családfenntartó, vagy micsoda?" Nagyot sóhajt s azt válaszolja: „Elmaradt ember vagy te, öregapó." De én megfeleltem neki: sen Scsukar apót Kondrat Majdanynyikov és elfordult a tűztől. — Amióta az eszemet tudom, sohasem vetek ügyet az efféle fehérnépre, mert ha ügyet vetettem volna, aligha értem volna meg ennyi évet, - jelentette ki meggyőződéssel Scsukar és folytatta a históriáját: — Hát jól van, megérkezem a méneshez, körülnézek, s nem győzök betelni a látvánnyal! Köröskörül akkora ázsió, hogy életem végéig legszívesebben ott maradnék! A sztyeppén csupa nefelejcskék virág, friss, finom selymes fű, a kancák legelésznek, a napocska süt — egyszóval amolyan igazi, istenadta ázsió! — Micsoda szót mondtál? — érdeklődött Beszhlebnov. — Az ázsiót gondolod? Hát az annyit jelent, hogy körülötted mindenfelé csupa szépség van. Az „io" ugyanannyi, mintha azt mondanád: jó-jói megy a dolgod, boldog vagy a világon, semmi gondod, semmi bajod. Tudományos szó ez, — felelte zavartalan nyugalommal Scsukar. — És honnan szedted ezeket a szavakat? — firtatta tovább a tudnivágyó Beszhlebnov. — Hát Nagulnov Makaruskától. Csudajó cimborák vagyunk mi ketten, ő éjszaka angolul tanul, én meg ott virrasztok mellette. Kaptam tőle egy könyvet, olyan vastag, akár a Kuprijanovna. az van ráírva — Szótár, Nem ábécés könyv, amilyenből a kisgyerekek tanulnak, hanem sz5tár, felnőttek részére. Odaadta nekem a Makaruska és azt mondta: „Tanulj apó. vén korodra még hasznát vesződ!" Én meg tanulgatok, lassacskán. ahogy lehet De most már ne ess a szavamba Akimuska. mert egyszeribon elfelejtem, mit is akartam mondani. Majd aztán mesélek nektek a szótárról is. Hát mondom, megérkeztem a rendeltetési helyre a családfenntartóimmal, csakhogy nem sok láttatjuk volt sem a családfenntartóknak, sem az ázsiónak ... Hitemre mondom, jó emberek; szerencsés legény az oiyan, aki nem ismeri közelebbről ezt a süket Vaszkát, legalább tíz évvel tovább él. Olyan tuskó az a Vaszka, hogy hozzá képest a Kuka Demid a legbeszédesebb ember nálunk, Gremjacsij Logban. Hogy én mennyit gyötrődtem a szótlansága miatt ott künn a sztyeppén, azt ei sem lehet mondani! A kancákkal csak nem beszélgethetek? A Vaszka pedig naphoszszat csak hallgat, nagy csámcsogva zabál, amikor pedig nem tömi magát, vagy horkol, vagy döglik a hűvösön, akár a korhadt tuskó és újfent csak denféle érthetetlen szavakat, de ott a sztyeppén már odáig jutottam, hogy még őt is szívesen hallgattam voina naphosszat, akár a kertben daloló csalogányt, vagy az éjféli kakaskukorékolást. Egyébként mi a véleményetek, polgártársak, az éjféli kakaskukorékolásról ? Bizony mondom nektek, testvérek, semmivel sem rosszabb ez, mint amikor a templomban azt éneklik „Adj uram örök nyugodalmat neki" vagy valami más ríkató marhaságot... — A szerelemről beszélj nekünk, aminek nem kell ennivaló, s ne arról, hogyan énekelnek a kakasok, - szólt közbe türelmetlenül a brigád számvevője. — Ne türelmetlenkedjetek, polgártársak, sor kerül még a mindenféle szerelmekre is, most nem az a fontos. Most a süket Vaszkáról van szó. A kukasága még csak a kisebbik baj lett volna, ráadásul azonban olyan nag.ybélúnek ís mutatkozott, hogy egyszerűen nem lehetett kibírni mellette. Kását főzök, vagy száraz galuskát, és mit gondoltok, mi a vége? Én egyszer merítek a bográcsból, ő meg azalatt ötször. Ügy járt a keze az istentelen nagy kanállal, akár a dugattyú a gőzmozdonyon: oda-viszsza, oda-vissza, bográcsból a pofájába, pofájából a bográcsba, mire észbe kaptam, már csak az alján maradt valamicske kása. Éhesen kelek föl az ebédtől, ő meg fújtat, akár a falu bikája, hasa mint a teli tarisznya, hanyat fekszik és böfögni kezd, hogy visszhangzik tőle a sztyeDoe. Jó két óra hosszat böfög a tisztátalan lélek, aztán rákezdi a horkolást. S úgy hortyog az átkozott ebszülte, hogy még a szállás közelében legelésző kancák is megijednek és futnak, amerre a szemük lát. Alszik estéiig, akár a mormota télen. Scsukar bosszankodva ráncolta i homlokát: — Hogy belegabalyodtatok abba az átkozott szerelembe! Én bizony kerültem egész életemben, ha meg^ boldogult apám rá nem kényszerít, bizony holtomig meg nem házasodom. Ha egy kicsit vártok, magatok is rájöttök, hogy igazam van. Mondhatom, szép kis gondjaitok vannak ... De ha már mindenképpei tudni akarjátok, hadd mondom el hogyan is volt az a szerelemmel... Megérkezem a rendeltetési helyre, két részbe szakítjuk a menést, de ar én vőlegényeim rá sem néznek a kancákra, csak nagymohón harapdálják r friss füvet... Rá sem hederítenek a menyasszonyaikra! Ez aztán szép dolog, mondom magamban! Méc: szégyenben maradok a családfenntartóimmal. Teli vékával zabot mérek nekik, de attól sem jött meg az eszük, oda sem pislantottak a kancáifelé. Igv volt ez az első napon, s ugyanígy a másodikon is. Bizony már röstelkedtem elmenni a boldogtalan kancák mellett, ha arra vitt az utam. félrefordítottam a fejem szégyenemben, nem bírtam a szemükbe n ,, no! Amióta az eszemet tudom, soha el nem pirultam, de akkor megtanultam pironkodni: alig mentem a lovak közelébe, hogy az itatóhoz tereljem őket, máris csupa pirosság volt a képem, mint valam, szjmérmetes szűzleányé... Istenem uram, bizony se szeri, se száma, mennyit szégyenkeztem az alatt a három nap alatt a családfennta tóim miatt! A kérdés egyszerűen megoldhatatlannak bizonyult. Harmadnap mit látok: egy fiatal kanca játszadozik az egy családfenntartómmal - Virágnak kereszteltem el, barnás pej, a homlokán csillag, a bal hátsó lábán meg mintha harisnyát hordana. Ott tekereg körülötte a kanca, illegeti, billegeti magát, fogával belekap a sörényébe, gyöngéden megráncigálja, egyszóval udvarol neki, hogy szebben már nem is lehetne, az én családfenntartóm pedig a kanca hátára hajtja fejét, rákacsint, s keservesen sóhajtozik... Szép kis Virág, mondhatom! Azt hittem, fölvet a méreg s így füstölögjem magamban: mit gondolhatnak rólam ezek a kancák? Alighanem azt mondogatják egymás közt: „Szép fajankókat hozott nekünk ez a vénember", vagy ne adj isten még ennél roszabbat is mondanak ... Fordította: Tóth Tibor (Befejezés következik;) — Itt semmi szónak helye nincs. Tudok én mindent! — és figyelmeztetőn magasba emelte kinyújtott mutatóujját. — Elmondok nektek mindjárt egy történetet, tüstént világosság támad tőle a magzűpult agyatokban és soha többé ebben az életben nem mondtek ellent az én okosságomnak. Scsukar apó aligha találhatott volna • figyelmesebb hallgatóságot. Vagy tízen ültek a tűz körül, s mind úgy lesték az öreg szavát, mintha gyöngyszemek peregnének a szájából, jaj csak egyet el ne szalasszanak belőle. Scsukar legalább is így látta. Elképzelhetett volna ennél szebbet? A gyűléseken soha nem kapott szót: ha Davídovot vitte valahová, utasa mindinkább te vagy elmaradt, Szjomuska, mert én negyven évvel előbb születtem nálad, éppen annyival maradtál el tőlem," Ebben maradtunk. Kuprijanovna sziszegő suttogással megkérdi: — Ez tehát azt jelenti, apó, hogy te is családfenntartó vagy? — Hát mi más volnék, mit gondolsz? — feleli büszkén Scsukar. — Ő, uramisten! — fohászkodott egy nagyot Kuprijanovna, többet nem bírt mondani, mert kötényét megint az arca elé kapta, s nem hallatszott más, csak a csendes vihogása. — Ügyet se vess rá, öreg, csak fújd a magadét, — bíztatta keáveJ. Kadlec illusztrációi hallgat. Néha-néha pislogat egyet, és hallgat tovább. Hát én még életemben ilyet nem pipáltam. Egyszóval három olyan napot töltöttem ott, hogy még a siralomházban is jobb lett volna, vagy a temetőben, vendégeskedve a megboldogultaknál, s már-már odáig jutottam, hogy szóba elegyedtem önmagammal. Hej, mondom magamban, ez így nem megy tovább! A magamfajta társaságija való ember még meg is hibbanhat ebben a nagy hallgatásban. Soha ki nem állhattam, amikor az én Nagulnov Makaruskám sátoros ünnepeken, vagyis május elsején és november hetedikén mérföldhosszú dumákba \*ezd a világforradalomról és csak úgy szórja magából a minTJ£ SZÖ 6 * 1958. október 9.