Új Szó, 1958. október (11. évfolyam, 272-301.szám)

1958-10-04 / 275. szám, szombat

Vincent Hiožník fametszete a Háború-ciklusból (1952). Fontos feladatunk a műszaki ismeretek terjesztése Gazdasági életünk vonalán elsőrendű politikai feladat, mely szorosan összefügg az életszínvonal emelésével, a munka termelékenységének fokozása. „A munka termelékenységének növelése — tanítja Lenin elvtárs — végeredményben a legfőbb dolog az új társadalom győzelme szempontjá>

ból." A munka termelékenységének emelése elképzelhetetlen az új technika alkalmazása és állandó fejlesztése nélkül. Ez a termelékenység legfőbb eszköze. Elsőrendű feladat tehát egész munkánkban az új technika elsajátítása, alkalmazása, továbbfejlesztése. A munka termelékenységének növelése szorosan egybekapcsolódik a tömegek politechnikai nevelésével. Kulturális intézményeinkben sokan hosszú ideig ügy vélekedtek, hogy az élenjáró technika terjesztése, az új technikai ismeretek közlése, a technika fontosságának megértésére való nevelés, a tömegek politechnikai művelése nem kimondottan kulturális feladat, hanem inkább a szakiskoláknak vagy maguknak az üzemeknek feladata. Kultúrnevelési tényezőink egy része, még ha értette, látta és ^ érezte is a technikai ismeretek terB jesztésének, az új technikai ismeretek népszerűsítésének fontosságát, nem látta, hogy ebből milyen megfogható közvetlen feladatok hárulnak a kulturális területre, vagy egy-egy kulturális intézményre. Igen fontos feladatunk, hogy a kultúrházak, kultúrotthonok programjár nak összeállításakor vegyük tekintetbe a vidék, a környék fontos iparát, de ettől függetlenül a legfontosabb és leglényesebb technikai ismeretek terjesztésének, népszerűsítésének terveit, az ezzel kapcsolatos műszaki kis kiállításokat, ankétokat, vitákat, bemutatókat és tapasztalatcsereesteket is. A kultúrházak és kultúrotthonok vezetői ismerjék meg városuk legfontosabb üzemeinek termelési és műszaki problémáit és dolgozzanak ki olyan kulturálls-műszaki programot, amely közvetlen segítséget nyújt az üzem előtt álló legfontosabb technikai feladatok megoldásában, és ugyanakor minden dolgozót megismertet magával az üzemmel, az ott folyó munkával, sőt e munka legapróbb részleteivel is. Járjunk élen abban, hogy az új technikát mindenkinek bemutassuk, mindenkivel megismertessük. Gondosan ügyeljünk arra, hogy a legújabb itthoni, szovjet, népi demokratikus és egyéb technikai eljárások, munkamódszer-leírások népszerű ' ismertetései, a legfrissebb technikai folyóiratok megtalálhatok legyenek az üzemek könyvtáraiban, azokban a helyi népkönyvtárakban, ahol egy- egy iparág, munkafolyamat, stb. iránt különleges érdeklődés mutatkozik, továbbá az olvasótermekben s mindenUtt, ahol azok meglétét fontosnak, elengedhetetlennek tartjuk. Ezen a téren komoly feladat hárul a könyvtárosokra is. Könyvtárosainknak nap mint nap fel kell hívniok a dolgozók figyelmét a műszaki könyvekre, biztosítaniok kell a műszaki könyvek nagyobb elterjedését, jobb olvasását. A kultúrházakban és a kultúrotthonokban pedig helyet kell biztosítani a különböző szakmai tapasztalatcsereesték, valamint a különleges technikai szaktanfolyamok (kurzusok) és szakkörök számára. Biztosítani kell az ipari tanulók részvételét a kultúrotthonok műszaki tárgyú előadásain, összejövetelein, filmvetítésein, stb. Igen helyes, ha időközönként megszervezik az idősebb és tapasztaltabb dolgozók, szakmunkások, sztahanovisták és a fiatalok összejövetelét, tapasztalatcseréjét. Ne sajnálják kultúrházaink és kultúrotthonaink dolgozói a fáradságot, s terjesszék állandóan a munkásifjúság, s altalában az ifjúság körében az új technikát, mert ifjúságunk így felvértezve az új technika alapos ismerőjévé, hordozójává, harcosává válik. A műszaki értelmiség, a mérnökök, technikusok, tervezők, stb. szerepe elsőrendű a szakmai ismeretek terjesztésében, a korszerű üzem- és munkaszervezésben, s így a gazdaságos termelésben. A műszaki értelmiség fokozottabb aktivizálásával egyidőben biztosítani kell, hogy a műszaki értelmiség otthont találjon a kultúrházakban, kultúrotthonokban és sajátos kultúrigényeit is színvonalasan elégítsük ki. A műszaki értelmiség s a munkásosztály kapcsolatának megszilárdítása, alkotó kapcsolatának kiépítése, illetve a meglévő kapcsolatok szorosabbá fűzése nagy jelentőségű egész további szocialista fejdődésünk szempontjából. Törődjünk tehát az ifjúság s a felnőttek politechnikai nevelésével, s minden erőnkkel igyekezzünk ezt a szaknevelést megfelelő módon elősegíteni, támogatni és elmélyíteni a rendelkezésünkre álló eszközökkel. • A népművelődési dolgozók, s a népművelési intézmények egyik legfontosabb feladata a technika mai állandó fejlődésének idejében az élenjáró technika, a műszaki ismeretek terjesztése. Ezért ezen a téren mindig és mindenUtt megfelelő propaganda-munkát kell kifejteni. Csak így érhetjük el, hogy hazánkban nem csupán kitűnő szakembereink, hanem úgyszólván mindenki — ifjú és felnőtt egyaránt — tisztában lesz a politechnikai nevelés fontosságával, s szaktudásával, valamint általános tudásával mindenki kisebb vagy nagyobb mértékben maga is részese lehet annak a csodálatos erőfeszítésnek, annak a nagy lendületű, gazdag eredményeket hozó munkának, mely hazánk gyáraiban, ipartelepein, műhelyeiben folyik, de folyik a mezőgazdasági termelésben is, ahol a mezőgazdasági gépek tízezrei és százezrei dolgozzák meg hozzáértő szakemberek irányításával hazánk gazdag és termékeny földjét mindannyiunk boldogabb élete érdekében. KÄRPÄTHY E. Dobozy Imre: KÜi UHATA Az 0

j Világ szövetkezetnek beütött az esztendő. Már némelyek módosítani kívántak a szövetkezet nevét, csak nem tudtak megegyezni: Jó Oj Világnak, avagy Oj ló Világnak hívják-e ezután. Az őszi vetés szépen kikelt, a munkaegység sokat ér: ráadásul a borok is megforrtdk, tehát nincs rajta mit csodálni, hogy az elégedettség kellemes érzete uralkodik a kedélyeken. Azonban az új tor uralkodni kezdett a gégéken, gyomrokon és elméken. Hja, így van ez! — amikor sok <1 bor, inni kell, mert az ember nem győz szomjas lenni a telt hordók láttán. (Na persze, akkor is inni kell, amikor kevés a bor: szomorú a gazda, ha rossz idő járt a szőlőre, s el kell altatnia a nagy szomorúságát.) Elég az hozzá, hogy az Oj Világ emberei a sok derék munka után módjelet örvendeztek, ami azon látszódott meg leginkább, hogy csattos üveoekke' kezdtek jönni-menni a faluban. Mi több, egy közgyűlésre is fiaskókkal fölfegyverkezve állítottak be (néhány tekintélytartó férfiút és egy-két gyengébb gyomrút kivéve.) Ebből aztán nagy vigasság kerekedett. Mire az elnök végire ért a mondókájának, a nép teleszívta magát argumentumokkal, kabát alatt dédelgetvén az üveget. Dani Horváth Ferenc például mindjárt nótával szólott az állattenyésztés problémáiról, eldalolván: ráütök a . Miska bivaly farára, szeretettel gondolok a babámra ... Nemhiába, bivalyos volt legénykorában. Egyideig magánosan dalolt, nagy derültség köj zepette, hanem aztán a juhászok is belefogtak a maguk nótájába, a kanászok is a magukéba: hamarosan mesterség szerint harsogott az egész gyülekezet. Fehér Balázs, aki több nedvességet szedett magába, mint amennyit megtarthatott volna, érzékeny természetű lévén, könnyekre fakadt. Egy szó ragadt meg a fejében az elnök áital elősorolt sokféle csinálni valóból: a halastó. Ezt susogta maga elé szakadatlanul, és sírt, mintha könnyei árjával akarná megtölteni a még nem is létező tavat. Kánya Imre elnök pedig csapkodta az asztalt, csengő híján az öklét rázogatta és mérgelődött: na megálljatok csak, kutyafülüek! — adok én néktek bort, megálljatok'. Pedig dehogy adott. Elvette azt is, ami volt. Erős akaratú ember lévén, addig gyúrta a nekividámodott népet, amíg az rá nem állott, hogy a közös bortermést pénzzé tegyék, és itóka helyett is pénzt osszanak. El is adták hamarosan a bort, két ártxi hektôcskät hagytxi belőle a zárszámadási vacsorára. Azonban Kánya elnök ezzel a huszárvágással csak a levegőt csapta agyon. Nem maradt közös bor, ellenben volt helyette magánbor. TudniUlik, ami a háztáji szőlőkben termett. És alcinek nincs háztáji szóleje, azt kisegítette a többi, nehogy szomjan maradjon. (Lám, micsoda összetartás tud lenni egy szövetkezetben!) Végre is, a legközelebbi közgyűlésre megint csak butéliákkal érkeztek meg az emberek, danolássá változtatva a komoly tanácskozást. De már ennek fele sem tréfa. Mi lesz, ha híre megy, hogy micsoda borissza népség az Oj Világ? — oda a kivívott tekintély! Kánya elnök, derekas előkészítés után (a mértékletesekre és a gyomorbajosokra támaszkodva) hozatott egy határozatot magával az iddogáló tagsággal, miszerint a mai szent laptól fogva a közgyűlési terembe senki ie vihet borosüveget. A határozat komoly dolog. Adott szó: meg kell azt tartani. Mert ha a vezetőség eltiltja a borivást, az semmi, az parancs — azt ki lehet játszani. - Hanem egy közösen fogadott s kimondott határozat! — az más, nem játék. Tudta ezt Kánya elnök is, és a következő gyűlésen nyugodtan telepedett oda az asztal mellé. Egy-egy óvatos pillantást megreszkírozott ugyan, dudorodik-e valamelyik kabát az alája dugott fiaskótól: dehát nem dudorodott egy sem. Ment is szép rendben minden, akár a karikacsapás, rég nem volt ilyen figyelmes és komoly tanácskozás az Oj Világban. (Csak a szüret előtt.) Az elnök szíve dagadozott a büszkeségtől. Ez igen, idesüss világ! — ilyen jóravaló, okos parasztok bizony nem találtatnak mindenütt! Azonban Dani Horváth egyszeresük cihelődik, mint akinek halaszthatatlan dolga van odakívül, és áltállátal a termen, és kimegy. Pár perccel utóbb visszajö nagy gombolkozva, de még le sem ül, Csincsák Béni kerekedik föl, hasonló sürgősséget mutatva. És még vissza sem jő, már Kabai József ballag kifelé határozottan, utána Gyöngy János, aztán hárman is egyszerre, és csakhamar egy jövés-menés az egész terem. Kánya elnök aggódva figyel. Mi van ezekkel? Megfáztak? Még utóbb valami járvány üti fel a fejét... De aztán rájön, hogy nem betegség lesz ez, valami más, mert a kintről érkező emberek elégedetten nézelődnek, ábrázatuk felderül, és az orruk is veresedik némileg. Adta bűnösei! — kap észbe az elnök. — Mit műveltek ti odakint? Mikor valamelyest csendesedik a járkálás, kiballag ó maga is a terem oldalához ragasztott szobába. Hát ott mit lát? Butéliák sorakoznak a fa! mentén, mint, az arzénéiban a fegyverek: és meg is vannak cédulázva (ahol ni a Dani Horváth fiaskója!) nehogy Összekeveredjenek . .. — A teremtésit! — fakad ki az elnök — becsaptatok, kutyafülüek! Hát bizony becsapták. Nem vittek fiaskót a gyűlésteremle, dehogy! — i kint hagyták a „ruhatárban". Hirtelen haragú ember ilyenkor tör! ne-zúzna, feltorogatná az üvegeket. ' No dehát Kánya bölcs ember, nem hiába elnök. Lehiggadva nézdegél kii csit, aztán fogja a szélső fiaskót, bei lekóstol. i — Nna — mondja helybenhagyólag, \ és nyúl a következőért. ! így vallatja az üvegeket kisideig. Aztán visszasétál a terembe és eképp kezdi elnöki nyilatkozatát: — Ti... huncutok! Kikerekednek az arcok. Mondj, amit akarsz, vén Kánya! — mégis csak túljártunk az eszeden! Kánya folytatja: — Megkóstoltam a borotokat. Dani Horváth nagyot rikkant öröi mében: — Derék ember vagy! És olyan jót nevet, hogy a könnye ie kicsordul. — Mondhatom — dörgi az elnök, immár szigorúan — pocsék bor! Erre aztán elcsitul a zaj. Micsoda? Jól hallották? Fagyosra válnak az arcok, elmerednek a szemek. — Pocsééék? — kérdi valaki, megrökönyödve. Csincsák Béni izgatottan hadonászik. Szólna is valamit, de az elnök már folytattja a mondókáját: — Azt hittem, tudtok a jó borhoz. Tudtok a fenét! Ami a közösben termett, az igen. Az bor. Azt megihatja bárki. De amit a ház táján termeltetek ... hát az csak lötty. Káposztáié. Szégyellem magam ... ilyen lőrét hoztatok a székházba! Az elszörnyedés moraja fut végig a termen. Még ilyet nem pipált a világ. Még ilyen goromba sértést nem merészelt a fejükhöz vágni senki. Lötty? Káposztáié? Hát mit gondol az elnök . .. hát hogy meri? Dani Horváth kivörösödve ugrik fel: — Igen? — kiabál. — Lötty? Na jó i.. Vedd tudomásul: ebből a káposztáiéból egy kortyot sem látsz többé! Nem hozunk! Igaz-e, emberek? — Igaz! — zúgják széltében. És nem és nem, azóta egyetlen árva üveget be nem visznek a szövetkezet székházába, a kerek világért sem. Azonban, köztünk szólva, Kánya el* nőknek nem is hiányzik. A tanító és a kulturális tevékenység A véletlen vitt el a bratislavai magyar Pedagógiai Iskola CSISZ-szervezetének évzáró gyűlésére. Bevallom, megilletődve léptem a sok csillogó szemű fiúval és lánnyal telt terembe. Felötlött bennem a gondolat, amely bizonyosan felötlik minden, az életre már visszafelé nézegető emberben: Hej, de jó lenne még egyszer fiatalnak lenni! Ügy vagyunk az ifjúsággal is, mint az egészséggel. Akkor értékeljük igazán, amikor már megfellebbezhetetlenül nincs. A gyűlésen hallgatom a beszámolót, de valójában nem is azt figyelem, hogy a lelépő elnök mit mond, hanem hogyan mondja. Szabados Laci arcára rárajzolódik a lelkesedés, az ügyszeretet. Látni rajta, hogy szeretné a benne égő tűzzel lángra lobbantani a szíveket. Nem pózol, nem mond nagy szavakat, tárgyilagos, meggondolt. Amikor a vita megakad, szinte könyörög a szeme. Nagy rokonszenvet érzek iránta, mondhatnám úgy is, hogy megszerettem. Miért? Mert ilyennek képzeltem az öntudatos, az életre komolyan felkészülő, világosan látó, a szépért, jóért, nemesért lelkesedni tudó ifjút. Egymást kergetik bennem a gondolatok. Látom a másfél száz fiút és lányt kirajzani az iskolából, mint „érett" embert, aki szentül megfogadja, hogy de most már elég, egy ideig még csak könyvet se veszek a kezembe, mert a sok esztendei tanulás után mindegyik bizonyos könyviszonyban szenved. Mindegyik azt gondolja, hogy úgy megtömte a fejét tudománnyal, hogy az egy életre bőségesen elég. Most már nem tanulni, hanem „élni" fogok. Aztán látom a fiatal tanítót, amint először lép a katedrára, kicsit zavart a sok kíváncsi gyermekszem kereszttüzében, igyekszik tekintélyesnek látszani, de belül kicsinyhitűen kérdi: De most már hogyan? Más tudni és más a tudást átadni. Beleteszi minden tudását és csodálkozva látja, hogy az eredmény nincs arányban az igyekezetével. Nem tudja megérteni, hogy a tanulók írása miért elv csapnivalóan rossz, miért nem tud fegyelmet tartani, hiszen a tüdejét kikiabálja, az Erzsi néni meg csak belép az osztályba, lehalkított hangon néhány szót szól és csend van, a legvásottabb fiú is figyel. Keresi az okot. Hibáztat mindenkit: a tanulókat, akik nem akarnak tanulni, a szülőket, akik nem értékelik eléggé az iskolát, az elődjét, az alsóbb osztály tanítóját, aki nem adott biztos alapot a tanulóknak, a tantervet, amely nem a tanulók korához mért és csak hosszú-hosszú vádaskodás után jut el önmagához. És amikor ez megtörténik, újra a könyvek után nyúl, kérdezősködik és megfigyel. Belátja, hogy a tanítás nem foglalkozás, hanem hivatás, a viaszpuha gyermeki lélekhez csak szeretettel, végtelen türelemmel, megértéssel szabad nyúlni, a tudást nem „beleverni' kell a kis emberbe, hanem szerető szóval kell átadni, nem az a jó tanító, aki a fegyelmezéstől a tanítás végén bereked, hanem aki egyetlen tekintettel megjuhászítja a rendetlenkedőt, belátja, hogy az iskola kevés gyakorlati tanácsot adott és ezt a hiányt feltétlenül pótolnia kell. Sok-sok áttanulmányozott, áttöprengett éjszaka, kegyetlen önkritika, lelkiismeretes előkészület után érik a fiatal pedagógus Pista bácsivá, vagy Erzsi nénivé, aki úgy érzi, hogy önmagát ítélte el, amikor az ötöst beírja, mert a szaktudása ebben az esetben csődöt mondott. Általában a fiatal tanító az iskolában hamarosan otthon találja magát, hiszen az idősebb kartársak őszinte segíteni akarásból, az igazgató hivatásánál fogva támogatják. Másutt a hiba. A falu kíváncsian figyeli, hogy az új tanító mit hozott a tarsolyában. Elvárja tőle, hogy vegye át a kultúrház vezetését, vezesse a közkönyvtárat, színdarabokat rendezzen, esztrádműsorokat állítson össze, tánccsoportot tanítson be, énekkart dirigáljon, irodalmi estéket, emlékünnepélyeket rendezzen stb, stb, szóval iskolán kívüli kultúrmunkát végezzen, mert hát ki, ha nem a tanító. Nemcsak a falu közvéleménye, hanem a felsőbb hatóságok is elvárják a tanítótól, hogy ne csak a gyermekeket nevelje és oktassa, hanem ápolja a kultúrát a felnőttek közt is. Aki ezt nem teszi, lehet az iskolában a legjobb tanító, mégsem jó tanító. Sokszor olvassuk kultúrbeszámolőkban a panaszt, hogy hiszen minden, de minden menne, csak hát a tanítók nem kapcsolódnak be a falu kultúréletébe. Legyünk tárgyilagosak! Ki készíti elő a tanítót erre a munkára? Senki. Tény az, hogy a tanügy és a kultúrügy rokonszakmák, amit az is mutat, hogy ezeket egy minisztérium intézi, de vajon rossz mozdonyvezető az a mozdonyvezető, aki nem tud gépkocsit vezetni? Nem. Ha a mozdonyvezetőt a gépkocsi kormánykereke mögé ültetjük, hajtási igazolványt kérünk tőle, amit csak akkor kap meg, ha bizonyos ismeretei vannak a kezébe adott gépről, ismeri a közlekedési szabályzatot stb. Miért éppen a kultúra terjesztéséhez kell előtanulmányok nélkül érteni? Vegyük a kultúrmunka egyik kicsi, de fontos területét, a színjátszást! Hogyan követelhetjük meg az iskolából az életbe csöppent fiatal tanítótól, hogy színdarabot rendezzen, sőt helyes műsorpolitikát vezessen be a színjátszó csoportnál, ha színdarabban ő maga sose játszott, színdarabot rendezni sose látott, a müsorpolitikáról pedig azt sem tudja, hogy sütik- vagy főzik-e. A rendezői vagy dramaturgiai tudás nein születik a tanítóval, mint a kacsával ÜJ SZÖ 7 * 1958. októb-ŕ, \ I