Új Szó, 1958. október (11. évfolyam, 272-301.szám)

1958-10-25 / 296. szám, szombat

s — Kóstoltad már, Tódor?, — Igen, atyám! — Na, és hogy ízlett? — Zamatos, fenséges és erős, iszonyúan erős! A nyelvnek édes, de utána a szemedből is kipréseli a könnyet. Elég, ha egy csöppet leeresztel a torkodon, úgy fogod nyalogatni a szád szélit, mint a kis macska, mikor a kapu előtt sütkérezik. A pópáné aszszonynak is ez volt a véleménye ... — Hm... Ezek szerint már ó is megkóstolta, Tódor? — Hogy is utasíthatta volna vissza, ha egyszer megkínáltam? De különben is, épp csak a nyelve hegyével ivott belőle egy keveset. — Na, na. — Miért állítanék valótlant?! — Tudom, tudom, ő mértékletes asszony, de azért szeret olykor-olykor kicsit felhörpenteni... Szóval neked ízlik, mi? — Meghiszem azt, atyám! Az öreg pópa nyelt egyet. Ez a beszélgetés a templomban folyt le, két-három istenfélő vénasszony szemeláttára, az oltár mellett, ahol Tódor bátya, az egyházfi, már vagy tíz esztendeje buzgólkodott, abban reménykedve, hogy egyszer majd csak felválthatja végre a deres hajú, elfáradt lelkészt. — A ... a ... az Atyának és Fiúnak ... — zengte az öreg pópa. — Ámen ... n ... n ... n ...! — helyeselt az egyházfi. — és mennyi lehet az üvegben, Tódor, úgy ... körülbelül? ... Fohászkodjunk a Mindenható... ó ... óhoz! — Urunk irgalma ... a ... azz! — Beteg dolog, szentatyám. Legföljebb annyi, hogy az ember éppen csak kiöblítheti vele a száját. Vagy másfél liter az egész. — Tyű, a teremburáját! Hát nem lehetett többet felhajkurászni?! A pap elgondolkozva simogatta szakállát, s az egyházfihoz hajolt: — Hüm, m... m... m... azt mondod Tódor, a szentségtartó alatt van ... é ... é ... és Fiúnak és Szentlélek Isten... — Ott, ott atyám ... Ámen ... felelt Tódor bátya az oltár felé induló lelkésznek, s olvasni kezdte, először szelíd, halk, majd fokozatosan kiterebélyesedő hangon a kánont. Ez a dolog Nagyboldogasszony-napján történt. Ebben az időszakban olyan vidéken, ahol nem terem meg a szőlő, a hordók bizony már teljesen szárazak, s bor legfeljebb csak az ember álmában szokott előfordulni. Szerafim apó, a tisztes öreg pópa, aki közel harminc esztendeje volt türelmes pásztora a nyájnak, mi tagadás, szerette magát meg-megerősíteni néhány pohárka jobbfajta borocskával, azaz, mint a legtöbb földi halandónak, neki is megvolt a maga gyengéje. Itóka nélkül már nem sokra ment szegény. Keze-lába remegett, szeme elhomályosult, szeme akadozott; ilyenkor még egy egyszerű vízszentelést sem tudott rendesen elvégezni. De ilyesmi ritkán adódott, mert a jó öreg mindenkinél lelkiismeretesebben számon tartotta ezt a gyarlóságát, s gondoskodott róla, hogy pincéjében mindig készerilétben álljon néhány liter borocska. Végszükség esetén meg nemegyszer a bölcs pópáné asszony szokott elővarázsolni a ládafiából egyegy színültig telt üveggel. Az asszony népség persze fösvény, s az anyó bizony fukarul mérte a pohárkákat, amelyekből az öreg erőt merített. Most azonban a közelmúlt rablógazdálkodása ezt a forrást is kiapasztotta. S mindez pont Nagyboldogasszonykor! Az emberek szentáldozásra böjtölnek, s faluszerte egyetlen csöpp bor nincs az úrvacsorához! — Most mi lesz? — tépelődött csengő lélekkel, s jobb híján az egyházfit hívta segítségül. — Tódor — fordult hozzá —, benne vagyunk a csávában; tudod-e mi történt? — Mi... i... tátotta el száját Tódor bátya, s a szemét a pópára meresztette, mintha egyenesen a világvégéről várná tőle a kinyilatkoztatást. — Nincs borunk az úrvacsorához — mondta kétségbeesve a tisztelendő, s búsan ingatni kezdte fejét. — Hűha! Ez aztán jól befűtött! — riadt meg az egyházfi, s e pillanatban úgy festett, mintha összekevert volna két fontos imát. A pópa apó reménytelenül tördelte kezét: — Ajjaj, ajjaj! — No, és most mit csinálunk, atyám? — Fogalmam sincs, Tódor. Hosszasan bámultak egymásra. Egy idő múlva az egyházfi megvakarta a fületövét. — Hát ez így sehogy se lesz jó, atyám. Várj egy kicsit, hadd kérdezősködjem — a faluban talán mégis csak akad valahol. Tódor bátya úgy botorkált ki a templomból, akár egy holdkóros, s elindult szaporán a kocsma felé. Útközben így morfondírozott: — Ha házról házra próbálkozom, lehetetlen, hogy üres kézzel térjek viszsza. A templom előtti hídon megállt, s elkezdett az ujjain számolgatni: — Ha Ivanovéknál nincs, akkor Bozsicskovékhoz megyek, s ha Zágorszkiéknél sincs, akkor benézek CsemerELIN PELIN: Miiiiiiiiiiiiimimii A KÍSÉRTÉS nikékhez. Ha ott sincs, akkor onnan ... odamegyek... majd amoda ... aztán ide, meg emide ... Pfű... No, nézzük csak — eh, annál a háznál kútvíz is csak ünnepnap kerül az asztalra, milyen lusták a menyecskék. S Tódor bátya felsóhajtott. A híd alatt fürge kislányként fickándozott a patak: frissen, kristálytisztán bugyborékolt, csobogott a köveken a reggeli csendben, mintegy istenhozzádot intve neki. Az egyházfi nézte, egyre nézte és elgondolkozott: hej, ha én is borrá változtathatnám, miként a Mindenható tette a kánai menyegzőn, most nem főne a fejünk az úrvacsora miatt és még a hívőknek is jutna belőle. Ismét felsóhajtott, s gondolataiba mélyedve elindult az utcán. — Mit motyogsz magadban, Tódor? Csak nem felejtetted el valamelyik zsoltárt?... szólította meg Angel szomszéd, aki épp a templomba készült. Tódor megállt. — Micsoda csapás, gazduram, mekkora vétek! Nincs bor az úrvacsorához! ... Szegény öreg pápánk ott emészti magát a templomban, csak sóhajtozik és gubbaszt a szentségtartó előtt, mint egy kotlós tyúk, és azon töpreng: egyáltalán megtartsa-e az istentiszteletet? — Miket beszélsz, no né! — ámuldozott Angel gazda. — Hát így bizony valóban nem lehet. No, de majd csajt kerül valahonnan. — Tudja a Jóisten! — vont vállat keserűen az egyházfi. — Idesüss, Tódor — szólt némi gondolkodás után a gazda. — Ugorj be hozzánk és mondd meg az asszonynak, hogy adja oda neked azt az üveget ... Ö már tudni fogja ... Mondd, hogy én küldtelek. Régóta tartogatom, de hát, ha úrvacsorához kell... Mit lehet tenni... Vigyétek Isten nevében! Ezekre a szavakra az egyházfi gondtterhelt arca felragyogott az örömtől. S úgy nézett végig Angel gazdán, mintha az valóságos angyal lenne. Tódor bátya nagyboldogan elment hát az üvegért, s visszafelé a pópánéhoz is bekukkantott eldicsekedni. Ezek után került sor ama nagy jelentőségű párbeszédre, amellyel — mint valószínűleg még emlékeznek rá — történetünk kezdődik. A kedélyek tehát szerencsésen megnyugodtak, s ahogy már említettem, Tódor lelkes ügybuzgalommal kezdte olvasni a kánont. Ércesen zengő orgánuma szétömlött a még majdnem teljesen üres templomban. A kupola szürke menynyezetén végighullámzott az ünnepélyes visszhang, s mintha angyalkák kórusa válaszolt volna minden egyes szavára. Szegény egyházfi, egészen ellágyult. És midőn áthatva Isten leheletétől, felemelte fejét és rázendített: „Áldott vagy Te, Uram!" — könnyek árasztották el az ájtatos anyókák szemét, a meghatottság apró gyémántjai. Közben Szerafin atya serényen végezte dolgát az oltár körül, ami nem is olyan könnyű dolog, ahogy azt egyesek elképzelik. Sőt! Ennyi és enynyi meghajlásra van szükség, legkevesebb félórát kell imádkoznia a a szenségtartó előtt, természetesen magasra tartott karokkal, elsorolni valamennyi bűnös lelket a faluból, s ellensúlyozásként kétszer annyi szentet az égből. Kétszer emelte fel remegő kezét az öreg pópa, arccal a szent szekrény felé fordulva, s hosszan imádkozott. Kétszer fogta meg a füstölőt s tömjénezte vele az oltárt, s ugyancsak két ízben térdepelt le alázatosan a szentségtartó tövébe, csókot lehelni a hideg kövekre. De harmadszor ... Amikor harmadízben kényszerítette kiszáradt testét a legtisztább alázattól és istenfélelemtől vezetve, hogy meggörnyedjen — a szentségtartó alatt akaratlanul is megpillantotta az üveget, amelyből, mintha a Sátán tekintete villogott volna feléje. Az öreg megrettenve egyenesítette ki méltóságteljes alakját, s felemelve roskatag karjait, behunyt szemmel buzgó imádkozásba fogott. Vállain olvadt ezüstként omlott szét hosszú haja, s hófehér szakálla alig észrevehetően hullámzani kezdett. De lezárt szemhéja mögött úgy meredt rá a sötétség sziklaodujából a bütykös képe, mintha odaszögezték volna s egyre nőtt, növekedett, hogy fokozatosan betöltse az egész mindenséget. S csábítóan kacsingatott rá belőle a Gonosz zöldesen csillogó szeme. A megdöbbent lelkész lesütötte tekintetét, s szinte összecsuklott a vízió roppant súlyától. De szemehéja önkéntelenül is szétnyílt és ismét meglátta a szentségtartó alatt a bűbájos itallal teli üveget. A szerencsétlen öreg újból kiegyenesedett, alázatosan összekulcsolta kezét, s az égre emelve galambősz fejét, tiszta szívből suttogta: „Uram, ne vidd kísértésbe a te szolgádat!" De a sötétség mélyén egyre csak ott táncolt vörös fényében az ördögi fiaskó. Kezdetben csupán mint apró fényes pont — de ez a pont fokozatosan nőtt és nőtt s végül már világosan ki lehetett venni a szörnyű szemeket is, amelyek vasszögként fúródtak Szerafim atya szívébe. Hanem az állhatatosságnak is vannak határai. Az öreg összeroppant és megadta magát sorsának. Felhajtotta a szentségtartó térítőjét, s megragadta az átkozott palackot. Szinte öntudatlanul emelte ajkához és ivott, ivott, ivott belőle. ' — No, nézd csak! ... Hát ez valóI ban jólesett — motyogta magában, szája szélét nyalogatva. Aztán elhallgatott. Kint még nem sötétedett be teljesen, a szürkület tömör árnyai most kúsztak elő a rácsos ablakok hasadékaiból, s komor titokzatossággal töltötték meg a templom tompa csendjét, amelyben ismét halk ünnepélyességgel ömlött szét az egyházfi baritonja. Még azt is hallani lehetett, hogy sercegnek a viaszgyertyák, hogy sóhajt fel egy-egy anyóka, milyen különösen mormolja az imát valamelyik fogatlan száj. A lelkész megrémült. — Jaj, mit is cselekedtem! És térdre hullott, mintha letaglózták volna, tenyerével befedte az üveg nyílását s ráhajtva fejét, szaggatott lihegéssel imádkozni kezdett. — Irgalmazz nekem, óh Uram. hiszen végtelen a Te kegyelmed. Vétkeztem színed előtt és ittam a ... Gondolataiba merülve észre sem vette, hogy eltért az ima eredeti szövegétől, s összefüggéstelenül dünnyögve folytatta: — S végül oldozz fel a szörnyű bűn alól, amelyet elkövettem, amikor kortyintottam ebből az átkozott borból. De Tódor annyira dicsérte ... Igaz, a jó ember nem is tévedett... S itt az öreg megrémülve hagyta abba. A lelkiüdvéért érzett aggodalom ismét térdre kényszerítette. Szemét lehunyta, majd szinte öntudatlanul újra felemelve az üveget, nagyot húzott belőle — szomjasan, gyorsan, riadtan. A pompás nedű szétömlött ereiben, s nem maradt el a hatása sem. Iszonyú erőt kezdett érezni tagjaiban és lelkében egyaránt. Keze már nem remegett, s a nyelve is megoldódott. Szava tisztán és érthetően tört elő szájából, s acélos suhogással szállt a hívők felé. Az öreg maga is érezte a változást, s büszkén, mosolyogva járta körül füstölőjével a templomot, hogy mindenhová szertehintse örömét. Mélytüzű tekintete, amely különös bájt kölcsönzött ráncos arcának, csak jóságot és megbocsátást sugárzott mindenfelé. S e látvány a hívők lelkét meghitt szeretettel töltötte el, messzi kiragadva valamennyiüket e hitvány földi lét szennyes pocsolyáiból. Aznap a szertartás kitűnt ünnepélyességével! Tódor egyházfi oly különleges jámboran olvasott, hogy szájában még a legkeményebb szavak is meglágyultak és puhábbak lettek a vattánál, édesebbek a méznél, dallamosabbak a fuvolánál. S amikor már minden a vége felé közeledett, és a kihamvadó nap sugarai elérték az oltárt, s a feszületet körülragyogva táncolni kezdtek a színes üvegen, amikor az egyházfi édesdeden, félig lehunyt szemekkél már az „Ámen-"t susogta a Mindenható trónusa felé — a fecskefészekként falhoz tapasztott szószéken az öreg pópa tiszteletreméltó alakját látták egyszerre kiegyenesedni. Csönd lett. A nyáj pásztora fog most szólni. — Istenfélő testvéreim — kezdte, s hevesen intett kezével. — Hithű keresztények! — Azt mondja az Írás: amennyire állhatatosak maradtok, anynyi áldásban lesz részetek. De jaj nekünk, bűnösöknek! Az asszonyok eleve vétkeznek örökös fecsegésükkel! Hát a férfiak? A telhetetlen harácsolok? Mit is mondhatnék róluk? Ne haragudjatok, amiért köntörfalazás nélkül kikiáltom, de első az igazság: igen, .szerettek inni, most és mindörökké; ahelyett, hogy az Urat szeretnétek! Ennek pedig rossz vége lesz a túlvilágon. — Jaj, hová jutottunk, emberek! Egyetlen csöpp bort sem hagytatok az úrvacsorához! De ahogy kiszáradtak hordóitok itt a Földön, úgy fog eltikkadni nyelvetek is majd a Pokolban, egyetlen csöpp üdítő ital nélkül. — Jól véssétek ezt fejetekbe, parasztok, amíg nem késő. Mert bizony mondom nektek, jaj lesz mindannyiatoknak, amidőn elérkezik a végítélet napja! Ámen! S amikor estetájt a nyáj hazaballagott a templomból, egyedül csak az egyházfi tudta bizonyosan, hogy voltaképp miféle sugallat is ihlette a szentatyát ezekre a súlyos szavakra. Jakab Róbert fordítása Ferdiš Kôstka nemzeti művész (1878—1951) A Népművészeti Központ Mihály utcai kis kiállításán mutatja be F. Kostka születésének 80-ik évfordulója alkalmából a mester agyagművészeti alkotásainak keresztmetszetét. Meleg vidámságot árasztanak ezek a nyugat-szlovákiai és családi, eleven hagyományból fejlődött kitűnő egyéni forma- és színérzékkel gazdagodott keramikai művészeti termékek. A századeleji változatos használati és díszedények, a szülőés lakóhelyéhez: Stupavához közelfekvő Mária-völgv hatására és szükségleteinek kielégítésére készült korsók és kézifestésű figurális ajándéktárgyak derűs együttest képeznek. A háború utáni 20-as években a kis műhelyből számtalan szobrocska és szoborcsoport kerül ki, megtestesülései azoknak a benyomásoknak, amiket F. Kostka az élet jelenségeiből, a környező nép munkájából, pihenéséből, szokásaiból éberen fi-i gyelő szemmel, érzékeny lélekkel magáévá tett. Élményei fejeződnek ki a „Stupavai krónikában", a szívéhez oly közelálló sok száz népi alakban, melyek a falu élő valóságát mutat-' ják. Erre az agyagba rögzített kis világra jellemző az anyag szeretete a lírai hangolású színezés, a díszítő elemek ötletes gazdagsága, az ábrázolt típusok és egyének lelki tar-> talmának művészi tükrözése. Komikus figuráiban megnyilvánuló szelíd iróniája megmosolyogtatja a nézőt. Műve a nép legszélesebb rétegeihez szól és teljes visszhangra talál. Ennek oka abban rejlik, hogy realisztikusan, életig emléssel formálta a megélt valóságot. Nemzedékeken keresztül finomult és teljesedett tehetsége, s tudása a szlovák népi keramika fejlődésé-ben lényeges emelkedést jelez. — Bárkány Jenőné Kulturális lm K \ A Moszkvai Beethoven-kvartett és Dimitrij Sosztakovics novemberben a Német Demokratikus Köztársaságban vendégszerepel. Sosztakovics több koncerten II. zongoraversenyének szólórészét játssza. Az angol költészet antológiáját hanglemezen jelentették meg Londonban. Edit Sitwel, Cecil Day, Lewis, Roy Fuller, W. R. Rodgers, Henry Reed, s még több mai angol költő maga olvassa fel verseit, míg a korábbi szerzők műveit neves színészek tolmácsolják. Brüsszelben egy 26 ország 117 szakértőjéből álló zsűri összeállította minden idők legjobb tizenkét filmjét. Listavezető Eisenstein 1925-ben készült filmje, a „Potyomkin cirkáló" a második helyre Charlie Chaplinnak ugyanabban az évben forgatott „Aranyláz"-a került. A lista harmadik helyezettje Vittorio de Sica 1948-ban gyártott „A kerékpártolvaj" című filmje. Liszt Ferenc 1842. évi oroszországi vendégjátékának ritka dokumentumait közölte a Szovjetszkája Muzika legfrissebb száma. A pétervári és rigai koncertek kritikái Is megtalálhatók a folyóirat dokumentumai között. Magyar népdalok címmel gyűjtemény jelent meg a Szovjetunióban. A kötet Bartók Béla, Kodály Zoltán, Farkas Ferenc és más magyar szerzők zongorakíséretes népdalait tartalmazza. Mao Ce-tungnak a Tömegek között címmel Pekingben megjelent egy riportgyűjteménye, amely feljegyzi Kína elnökének látogatásait az ország különböző intézményeiben és mezőgazdasági szövetkezeteiben. A könyv gazdag illusztrációs anyagot is tartalmaz. Ota Kraus és Erich Kulka, a Halálgyár című magyar nyelven megjelent könyv szerzői Éjszaka és köd címmel újabb dokumentum-gyűjteményt jelentettek meg a hitlerista koncentrációs táborokról. A rendkívül érdekes könyv többek között leleplezi az I. G. Farben és a Krupp-Művek szoros kapcsolatait az SS vezető köreivel. Ernest Hemingway ötödik hadoszlop című, a spanyol polgárháborúban játszódó színművét nemrégiben mutatták be a leningrádi Drámai Színházban. Ez volt a színmű első szovjetunióbeli bemutatója. A Csehszlovák Állami Könyvkiadó tízkötetes sorozatot készít elő Jókai Mór műveiből, 1959-re tervezik Madách Imre Az ember tragédiája cseh nyelvű fordításának kiadását is. Lion Feuchtwanger elvállalta a SÍ-* mon Bolivár című film forgatókönyvének megírását. A dél-amerikai sza badságharcos élettörténetét feldolgozó film forgatását januárban kezdi meg Dino Laurentis olasz rendező Brazíliában. Az ideí Sibelius-díjat a finn fővárosban Sosztakovics szovjet zeneszerzőnek ítélték oda. A díjat most kapja harmadszor zeneszerző — 1953-ban Sibelius nyerte el, 1955-ben Paul Hindemith. L'europe című, haladó szellemű francia folyóirat legutóbbi számát a cseh és szlovák irodalomnak szentelte. Legközelebbi számában a román klasszikus és mai irodalmat mutatja be a francia közönségnek. Hazánkban naponta kétmillió újságot adnak el. Az elmúlt évben ezenkívül 300 millió hetilapot, 50 millió kéthetenként és 56 millió havonként megjelenő folyóiratot nyomtattak. Csehszlovákiában számszerűleg a legnagyobb az iskolai könyvtárak hálózata. Már az országban több mint 20 000 iskolai könyvtár van, mintegy 10 millió 644 ezer kötettel. 1944 szeptemberéig Bulgáriában összesen 995 könyvtár működött. Jelenleg 15.000 a számuk, az olvasótermek száma pedig 2425-ről több mint 4500-ra emelkedett. Most volt 40 éve annak, hogy Lenin kiadta a könyvtárak védelméről és a a könyvtárhálózat fejlesztéséről szóló dekrétumot. Jelenleg a Szovjetunióban 400 000 könyvtár működik 1,5 milliárdos könyvállománnyaL Egyedül a Lenin könyvtárba naponta 1200 könyv, 1000 folyóirat és 5000 újság érkezik Alberto Moravia „Nyári történetek" című novelláiból filmet készít Gianni Franciolini. A szélesvásznú olasz filmalkotás színes lesz. Gondos, jókiállítású kiadványokban dolgozzák fel az építészeti műemlékekben gazdag Szlovákia műkincseit. A szlovákiai szépirodalmi Kiadó a közelmúltban jelentette meg Szlovákia Építészete a XIX. század második felében című 600 oldalas művét A mi házunk című szovjet film egyik jelenete, amelyet a vidéki mozik nagy sikerrel játszanak. ÜJ SZÖ 8 * 1958. október 22.