Új Szó, 1958. október (11. évfolyam, 272-301.szám)

1958-10-18 / 289. szám, szombat

BORISZ POI.EVOJ: SZEREP Rómában olasz színészbarátunk kalauzolt, aki akkora híresség hazájában, hogy szinte kellemetlenné vált vele járnunk a várost. A járókelők minduntalan jelismerték, visszabámultak rá, meg megálltak. Alig érkeztünk a régi Forum romjaihoz, s valahonnan a füves, mohos oszlopok mögül máris egy sereg lány bukkant elő, vékonykák, barnák, feketeszemüek. Észvesztő sugdolózással nyomunkba szegődtek, s vezetőnket csak úgy falták a kíváncsi szemek. A taxisofőr az elszámolás után autogramot kért tőle. A Colosseum árnyékában egy pörkölt mandula árus átadta a csomagot ártatlan kis csemegéjével és hirtelen elkapta a kezét. Nem, nem, pénzt nem jogad el. Nem gazdag ember, dehogy is, húst csak ünnepeken lát a családja, de megengedheti magának azt az örömet, hogy kedvenc színészét megvendégelje. Útikalauzunk bizonyára már régen megszokta ezt a dicsőséget. Beidegzett szívéiyességgel viszonozta az ismeretlen emberek köszöngetését, az elbűvölő mosoly mintegy magától gyúlt és húnyt ki arcán, ujjai gépies mozdulattal kanyarították a cirkalmas aláírást az eléje tartott füzetekbe, névjegykártyákra, cigarettásdobozokra, de szeme, kinn ülő, csillogó fekete szeme, melyet oly gyakran láthatunk a színlapokon, változatlanul megőrizte rendes kifejezését, a réveteg bánatot. • Nem túl magas és sovány férfi. Igazán szép rajta csak a szeme. Arcát viszont, amely túlságosan fehér egy olasznak, mintha részenként szedték volna össze. Magas, boltozatos homlok domborul sasorra fölött, nagy szája élesen metszett, pofacsontjai erősen kiállnak. De ezek a látszólag össze nem illó vonások oly kifejező arccá ötvöződtek rajta, hogy az úgyszólván festék nélkül játszó színész egyforma sikerrel alakít komikus, jellem, és hösszerepeket. Kirrnd'ílásunk befejező részét színészbe: • '•"ik tanácsára ama régi fekete hintók egyikében szándékoztuk megtenni, melyeket máig is őriznek Rómában a különlegességekért rajongó turisták részére. Kackiás bajuszú öreg kocsis ült a bakon s korbácsát pattogtatta, a • ló tempós ünnepélyességgel emelgette lábait, modern sebességmérő számlálta a kilométereket, vezetőnk pedig végül is földerülve, sorban megjátszotta, hogyan bámulják ilyen hintókról az olasz fővárost gazdag amerikai turisták, világjáró, angol családok, pityókos franciák meg Nyugat-Németországból átrándult katolikus zarándokok. Arca hol bárgyúságot és unalmat árasztó pöffeteg kifejezést öltött, hol fagyos, affektáló biggyedtségbe merevedett, hol heje-hujás jókedvtől virított, hol meg vaskos, szemforgató ájtatosság ömlött szét rajta. Csak bámulni tudtuk, milyen gyorsan és tökéletesen lényegül át ez a már nem is fiatal férfi. Csodáltuk is fennhangon, n meg hahotázott, mint egy kisfiú, de szeme komoly maradt, most is révedező bánatot tükrözött. — És milyenek a szovjet turisták? — Hát maguk mind jólnevelt gyerekek, nem ülnek soha ilyen ostoba hintóba ... De egyébként ... Ismét elváltozott, haját felborzolta, homlokába húzta, kisfiú kíváncsisággal nézdegélt jobbra-balra és őszinte mohósággal firkantott ujjával a levegőbe, a nagyobb buzgóság kedvéért még a nyelvét is kidugta. Ebben á csípős karikatúrában egyikünk mindjárt magára is ismert. De már nem nevethettük ki magunkat. A hintó megállt egy csendes utcában egy zöld rácsos kerítés előtt, melyről, mint mikor kifut a tej a lábasból, dús fehér virágok omlottak az utcára. Vezetőnk kinyitotta a kaput. Hátul a kertben az utca elöl, mintegy lombmellvédtől óva kis villa húzódott meg. Egész a tetőig vadszőlő futotta be. Sajátságosan festett a házacska ebben a zöld burokban, de amikor benyitottunk, s az elősztba után kis terem\ ben találtuk magunkat, az volt az érzésünk, mintha már többször is jártunk volna benne. Bizonyára azért, mert a világon minden színészlakás — az izléskütönbségek ellenére is, — hasonlít egymáshoz. Véget nem érő arcképsorozat a gazdáról különböző szerepekben, színlapok a pályatársak megjegyzéseivel, poros koszorúk, hírességek fényképe a képes oldalra írt ajánlással. Mindezt nem egyszer láthattuk másfelé rí. Albumok, írómappák, levéltartók, névjegykártyák, metszett táblácskákat őrző szelencék s különböző módú és ízlésű emberektől összegyűlt emlékek ugyanolyan tarka halmaza. A kis ház úgy meg volt tömve, hogy még megfordulni is alig lehetett benne anélkül, hogy egy vázát fel ne borítson az ember, vagy hogy magára ne rázza a babérkoszorúra felgyűlt port. — Száz szerep — mondta a házigazda végighordozva kezét kincsein s mintha mentegetőzni akart volna. — Száz szerep? — ámuldoztunk kórusban. — Hogy pontos legyen, százkettő, A százharmadikat most próbálom. — ÉJ melyik a kedvence? — A jó anya mindegyik gyermekét szereti, s mindeniket másért — hangzott a diplomatikus válasz. — De a gyerekek közt is mindig van egy fiú vagy lány, aki a szülők kedvence. — Valóban? Azt hiszem, hogy a legnagyobb örömet éppen azok a gyerekek szerzik a szülőknek, akikhez nem fűztek előre nagy reményeket. Így van ez a szerepekkel is. Fölnevetett. Szeme kisfiúsán csillant meg egy pillanatra, ami szinte kétséget ébresztett az emberben: lehetséges, hogy ez a 'férfi megérte már hatvanadik születésnapját? Miközben poharat rakott elénk s az illatos ürmöst töltögette, váratlanul vallani kezdett. — Azért is cipeltem ide magukat a barlangomba, hogy meséljek a legjobb szerepemről. Pontosabban,. hogy megmutassam zsenialitásom bizonyítékát ... Nem, nem, helyesen fordították, pontosan így mondtam. Hiszen azt tartják, hogy bármelyik színésznek, még a közepesnek is, egyszer életéI ben zseniálisan kell játszania ... Nos, barátaim, fogadni merek bármibe, hogy egyikük sem találja ki, miféle szerep volt az.' Láttuk az arcán, hogy valami játékba akar beugratni, s egymás szavába vágva soroltunk fel néhány szerepet, klasszikus és népszerű jelenkori darabokból, amelyekben fellépett. Nevetve rázta a fejét: nem, nem, ez sem, dehogy, dehogy. Ä Hasztalan, Maguk nem ismerik ezt a szerepet, de nem is ismerhetik, mert a darabot jómagam írtam, egyetlen előadást ért meg, azt is csak félig. Erről az előadásról nem írtak az újságok. De vitathatatlan, hogy ez volt életem legjobb szerepe. Olyan kitüntetést kaptam érte, hogy többet ér, mint ez a sok koszorú együttvéve. Átment a másik szobába s egy amatőr fényképpel tért vissza. A fénykép kezeslábasba öltözött középtermetű férfit ábrázolt, övében két gránát, kezében géppisztoly. Mélyen homlokába húzott fekete barettsapkája alól kinrtülö, réveteg, bánatos szempár nézett. — Partizán szerep? — kérdeztük ismét kórusban. Megrázta a fejét. Élénk arca valahogy egyszeriben elvesztette mozgékonyságát s ettől megöregedett. — Nem, ezzel a szereppel az életben léptem föl. Észak-Olaszország hegyeiben — mondta tűnődve. — Maga partizán volt? — Közel egy évig ... Télen nagyon keservesre fordult a sorsunk. Nos, akkor decemberben játszottam én a legjobb szerepemet. — Az életben? — Nem, a színpadon. Állt, szórakozottan forgatta kezében a fényképet, vonásai egészen megkövültek. Most értettük meg, hogy bár annyi arcát láttuk ma, csak gyorsan váltakozó álarc volt valamennyi. Az igazi éppen ez a sem fiatal, sem szép, de okos és talán kissé mogorva arc. — Olvastam, hogy a maguk partizánjai szerették a havat. Édesanyjuk volt a tél. Mi déliek, amikor befagyott köröskörül minden s a hegyek fehérré váltak, gonosz mostohának éreztük. Az emberek átfagytak, légcsőhurutban, tüdőgyulladásban betegedtek meg. Még a legderekasabb harcosok, sőt a kommunisták közül is többen gondolkodóba estek: érdemes tartani magunkat? Nem volna-e jobb még a tavasz beállta előtt szétszéledni ki merre lát? Az osztag parancsnoka is kommunista volt. Minden szabad percében Moszkvát próbálta fogni a rádióban, utána nekünk is beszámolt a keleti front helyzetéről. Maguktól akkoriban naponta jöttek a jó hírek. De már ez sem hatott. Az emberek tántorogtak az éhségtől. Reggelenként nagy kínnal, bajjal egyenesítették ki dagadt tagjaikat. Hát egyszer hivat engem a parancsnok: Hivat és azt mondja: „Le a géppisztollyal, le a gránátokkal. Van magának sokkal hathatósabb fegyvere: a művészete. Azt vegye elő, hogy kedvet, hitet öntsünk a fiúkba. Ez most a legfontosabb." — Mi tagadás, igaza volt. A művészet csakugyan fegyverem. És ott a hegyekben elhatároztam magam, hogy olyan előadást szervezek és rendezek, mely föltüzeli az emberek harci kedvét. Hogy egészen őszinte legyek, meg kell mondanom, nemcsak a paráncsnok szavai késztettek erre az elhatározásra. Volt velünk egy kislány. Valószínűleg a legfiatalabb partizánlány, aki a hegyeinkben harcolt. Délvidéki zsellér-ivadék, csaknem írástudatlati, de bámulatos, egyszerűen kápráztató tehetség. Mikor ö elkezdett táncolni vagy énekelni, vagy emlékezetből verseket szavalt, a legkérgesebb lelkeket is megindította. Külseje is bájos volt: nagy szemű, haja dús, hullámos, termete nyúlánk, hajlékony, kecses. Anitának hívták. Gyönyörködtem benne, amikor napégette, ügyes kezével zöldséget tisztított, hagymát aprított, makarónit válogatott, hogy ebédet készítsen a partizánoknak, vagy a kor(Folytatás a 8. oldalon.) A Szepsi Magyar Tannyelvű Tizenegyéves Iskola a járás egyetlen ilyennemű Iskolája s Így nagyon fontos szerepkört tölt be a járás kulturális felemeléséért vívott harcban. Munkája az egész járásra kiterjed: ki kell választania a falvak Irgrátermetteb fiataljait, s előkészíteni őket arra, hogy visszakerülve faluikba előretolt bástyái legyenek az új műveltségnek, ideológiának. A legkiválóbbakat pedig előkészíti a továbbtanulásra. Szép feladat felmérni egy iskolának munkásságát, fejlődését. De nem szabad figyelmen kívül hagynunk a gyors növekedés, terebélyesedés okozta hibákat, problémákat sem. Iskolahálózatunknak az elmúlt nyolc esztendő alatt megtett fejlődését lemérhetjük a szepsi tizenegyéves iskola történetén is. Az iskola 1950 szeptemberében nyílt meg 58 tanulóval. A tanteremhiány hét éven keresztül gátolta a tanárok munkáját. Még az elmúlt iskolaévben is a városka öt helyén folyt a tanítás: a régi iskolaépületen kívül a bölcsődében, bankban, kultúrházban, barakkban. Fölösleges felsorolni azokat a nehézségeket, hátrányokat, melyeket ez a szétszórtság okozott. 1957 szeptemberében az iskola önálló tizenegyéves iskolává fejlődött; ez az önállóság is lényegesen megjavította az oktatás színvonalát. A mostani Iskolaévben a tanulók száma a kezdethez képest megtízszereződött. Az iskola nyolcéves fennállása alatt kétiégtelenül ez az iskolaév hozta a legnagyobb fejlődést. Ez év szeptemberében adták át rendeltetésének az új, modern, tizenhat osztályos iskolaépületet, amelyben végre a magyar tizenegyéves is otthonra talált. Az Iskola szétszórtsága így egy csapásra megszűnt, és ezzel biztosították az iskola számára a komoly oktató- és nevelomunka alapfeltételét. Ez azonban nem jelent azt, hogy az iskola munkáját már egyetlen külső akadály sem nehezíti. Komoly problémát okoz még például a tornaterem hiánya. A tanári kar rátermettségét bizonyltja az a tény, hogy nem várják öl betett kézzel a megígért tornaterem felépítését, hanem önerejükből igyekeznek a hiányt pótolni: az atlétikai Pálya építése és egy használaton kivüli épület átalakítás: munkálatai a közeljövőben befejeződnek. A bejáró diákok problémája is megoldódott már, az autóbusz-járatokat ebben az évben sokkal jobban szervezték meg, a délutánokra bentmaradó diákok számára pedig két tantermet és állandó tanári felügyeletet biztosítottak. Az oktatásban eddig főleg a szlovák nyelv és a matematika okozott nehézségeket. Nem voltak erre a két szakra képesített tanerők. Most már ez a probléma is a múlté: Lobi és Zupko elvtársak személyében ez a két tantárgy is képzett tanítókat kapott. A tanári karban ma már nincs képesítés nélküli tanerő. A szlovák nyelv tanítását — tekintettel arra, hogy az 5. és a 9. osztályba nagyon sok vidéki, gyenge előképzettségű tanuló iratkozott be — úgy oldották meg, hogy a tanár nem foglalkozik az egész osztállyal egyszerre, hanem csoportonként. Ezenkívül a gyengébekkel külön foglalkoznak a szlovák szakkörökben. A szlovák nyelv tanításában nagy gondot okozott a tankönyv is, mivel ez nagyon sok szlovák nyelvjárásban írt szemelvényt ismertetett, A szlovák irodalmi nyelv elsajátítása a magyar anyanyelvű tanulók számára amúgy is nehéz feladat, mivel a szlovák órán kívül nagyon ritkán hallanak tiszta irodalmi nyelvet beszélni, s ez a tankönyv még jobban megnehezítette mind a tanár, mind a diákok dolgát. Az új tankönyv részben már kiküszöbölte ezeket a hibákat. Hasznos lenne már megszüntetni a tankönyvek használatában uralkodó káoszt Is: a tanárok munkáját lényegesen megnehezíti az a körülmény, hogy a tanulók mind a régi. mind az új tankönv-, vet használhatják. A tanárok munkája azonban nem "korlátozódik csupán az oktatásra és a nevelésre. Fontos szerepük van a vidék kulturális felemelésében is. A szepsi tizenegyéves iskola tanári kara ennek a kötelezettségének is teljes mértékben eleget tesz. A Csemadok szepsi kultúrmunkájának oroszlánrészét a tanárok végzik. Egy téren azonban elég komoly hiányokat tapasztalhatunk, de ez sajnos nem korlátozódik csupán a szepsi tizenegyéves iskolára. Ez a végző növendékek előkészítésében mutatkozik meg. A tizenegyedik osztály tanulói közt teljes tanácstalanság uralkodik. Tudják, hogy a főiskolákon, egyetemeken csík a kivételesen jőképességüek állják meg a helyüket, viszont arra nem tudják rászánni magukat, hogy s termelőmunkában helyezkedjenek el. Tisztviselő vagy egyéb szellemi munkás pedig nem lehet minden érettségizettből. De ezt a tanácstalanságot nem szabad százszázalékosan a szepsi tanárok rovására írnunk. Ez egy országos, sőt az országhatárokon is túlnövő probléma, melynek orvosságát Hruscsov elvtárs iskolareform-tervezetében találjuk meg. De mtg a megfelelő tervek nálunk is valósággá válnak, addig sem szabad ölbetett kézzel nézni az életbe kilépő fiatalok tanácstalanságát. Szívós nevelőmunkával ki lehet irtani az idevágó nézeteket („érettségivel csak nem fogok fizikai munkát végezni" stb), melyeknek gyökerei a régmúltba vezetnek vissza. Meg kell a fiataloknak magyarázni, hoqy az egyetemekre is könnyebben jutnak fel, ha előzőleg a termelőmunkában is bebizonyították rátermettségüket. Legyen példa előttük iskolájuknak növendéke, Simon Dezső, aki már mint kitanult asztalos iratkozott be a 9. osztályba. Tanulmányi eredményeinek tanúsága szerint „kihagyott" évei nem hátrányára, hanem éppen előnyére váltak. Ö tudja, hogy mit akar: szívós tudatossággal készül a képzőművészeti főiskolára, s nem fél e pálya nehézségeitől sem. Biztosra vesszük, hogy az iskola < fiatal és agilis tanéri kara Ferenczy Imre igazgató vezetésével ezen a téren is megtesz majd minden megtehetőt. S az is bizonyos,. hogy még sok fót hallunk erről az iskoláról. Kováts Miklós I Í í HORVA1H Ib'lVÁN: ^ I ^ , X (^ij ô n luícjihk&dch i t Jó egynéhány heti távollétem után Valami furcsa vágy ismét haza szólít, Cipőmön még Prága utcáinak pora, S már a gömöri rög nyers illata bódit. Még itt kong a léptem a neonfényű éj Tarka palástjába burkolódzott Prága Sík beton utcáján, de már haza felé Röpít a képzelet nyugtalan, gyors szárnya. ť Még érzem kezemen a búcsű kézfogás Igaz barátságot igérő páncélját, De gondolatom már ott, az erdő alatt, Az örök-mesélő kis patakon lép át. Még fülemben zsibong a Hradzsin regéje, S a Moldva lányosan énekelő hangja, És még egy dúspazar kirakat tükre Távozó árnyképem büszkén rám villantja; i Toronyerdejétól búcsúzó szemem még s Hunyorgásra inti Prága fényvillémja, De e lelkemet már erős, dús gyümölcsű $ ^ Kis falum tárt karral hűs keblére rántja. 5 § Rajzol a kis művésznő Lzúttal két festőművészt mutatunk ue olvasóinknak. í Baloldali képünkön M. Derelnisz ukrán festőművész kozákot ábrázoló müvét láthatjuk, amelyet a többi között három ukrán festő leautőbbi bratislavai kiállításán bemutattak. A másik kép M. Simurda: Hegyi táj c. akvarellje. LÁTOGATÁS A SZEPSI TIZENEGYÉVES ISKOLÁBAN ŰJ SZÖ 7 * 1958. október ÍO,