Új Szó, 1958. augusztus (11. évfolyam, 211-241.szám)

1958-08-24 / 234. szám, vasárnap

KULTURÁLIS E Amikor leírjuk a község nevét, Dudor Ferenc elvtárs, a nemzeti bizottság titkára ellentmondást nem tűrő hangon figyelmeztet bennünket, hogy Liczét cz-vel írják. A titkár igen erélyes embernek bizonyul, rövid, tömör táviratstílusban, talpraesetten válaszol kérdéseinkre, néha azonban megjegyzi, hogy erről az eseményről érdemes, amarról meg nem érdemes írni. Magatartása egyébként jóindulatú, megjegyzéseit komoly, megindokolt érvekkel támasztja alá. Viselkedésén látni, hogy a község ügyeit gyorsan, eredményesen szereti elintézni, a rágódás, a halas^tgatás nem kenyere. így szokta ezt meg bányász korában és így folytatja most a munkáját mint titkár. Nehéz élet van mögötte, nem szívesen gondol rá, kelletlenül beszél róla, mintha restelné a múltat. Ez a szégyenérzet azonban nem személyes, nem azért szégyelli, gyűlöli a múltat, mert neki akkor roszszul ment sorsa, hanem azért, mert a kapitalizmus embertelen módon bánt a község és az egész környék az egyke sötét árnyéka foszladozni kezd a község egéről. 1958. január 1-től a község lakossága egy emberként a szövetkezetbe tömörült. Különösebb agitációt nem is kellett kifejteni, mert Liczén a tények önmaguk beszélnek. Azok a liczei dolgozók, akik egykor nehéz bányamunkával 47 pengőt kerestek havonta, ma 12 Spartak kocsival, több mint 40 motorbiciklivel és nem kevesebb mint 83 mosógéppel rendelkeznek. (Ezekért az adatokért ma már nem felelünk, mert két héttel ezelőtt szereztük őket. Azóta a község gépállománya bizonyára növekedett.) Bizony illett volna egy-két autótulajdonossal is elbeszélgetni, de Liczén az autótulajdonos már nem újság, hanem bizonyíték, mégpedig az egyre növekvő jólét bizonyítéka. A jólét hozta magával a kulturális élet példás felvirágzását. Most építenek 350 személy befogadására alkalmas kultúrházat; alapjait már lerakták és a terv szerint jövőre el kell készülnie. A község dolgozói e munkában 300 ezer korona értékű társadalmi munkát vállaltak. A kiváló liczei táncegyüttes egy csoportja dolgozóival, de különösen a bányászokkal. A kapitalizmust egyébként horthyzmusnak nevezi, átokkal, haraggal, felháborodással ejti ki a nevét. Megvetésében legszívesebben kopné

r egyet... de uralkodik magán és végül kézlegyintéssel azt mondja — Á... nem érdemes róla beszelni, írni sem kell róla ... A titkár arca akkor már bíborpiros a felgyülemlett indulatoktól és mi ^szintén szólva szívesen megfogadtuk volna a titkár tanácsát, ha a kapitalizmus, konkrétebben szólva horthyzmus, átkos hatását már teljesen kiheverte volna a község lakossága. Sajnos nem így van, ezért írunk róla Az átkos hatás az egyke. Ez akkor derül ki, amikor megtudjuk, hogy a szlovák és magyar községi iskolában mindössze 39 tanuló jár. Ha ehhez a számhoz hozzátesszük, hogy a községnek 630 lakosa van, akkor tiszta képet kapunk a liczei helyzetről. Sokgyerekes család csak a község cigánylakósai között található. Amikor e kérdéssel kapcsolatban néhány jelenség felől érdeklődünk, elevenedik fel a titkár előtt a múlt és akkor szökik arcába a vér a szégyentől, a megaláztatástól. — Nekem is csak egy lányom van — válaszolja ingerült hangon — de hogyan is lehetett volna több gyermekem, hisz gyakori eset volt, hogy mint bányász mindössze 47 pengőt kerestem havonta. Ebből az összegből hármunknak kellett élnünk, tengődnünk. Mit tettem volna, ha több gyermekem lett volna ? ... Jól láttam én, hogy élt a két szomszédom, Egyiknek három, a másiknak hat gyermeke volt. ťokol volt az életük. Vagy talán Horthyt kellett volna meghívnom keresztapának ? ... Akkor inkább gyermek sem kellett. Az átkozott!... Itt aztán olyan kifakadások következtek, amelyek Horthyékat érdem szerint értékelték ugyan, de a nyomdafesték nem tudta azokat hűen visszaadni, mert a fekete szín is elpirul tőlük. Mindez nagyon is érthetővé válik az ember előtt, ha meggondolja, hogy kevés községben szeretik és gondozzák annyira a gyermeket, mint Liczén. Abban a házban, ahol gyermek van, annyi játékra akadhat a látogató, hogy egy kisebbfajta elárusítóbődét lehetne belőlük berendezni. \ községben most létesítettek óvodát. A csúcsmunkák idején a jól öltözött és kitűnően gondozott gyermekek ott is étkeznek és délután ott pihenik ki a napi játékok fáradalmait. Bizonyos, néhány év múlva többen fognak már az iskolába járni Liczén, mert a szövetkezet megalakulása óta Liczén szeretik a kultúrát. A Csemadok helyi szervezete, a helyi pártszervezet és a nemzeti bizottság támogatásával igen értékes munkát végez. A Csemadok vezetősége egyébként a legjobb szövetkezeti tagokból tevődik ös.;ze; nyilván ennek is köszönhető, hogy a község olyan népi tánccsoporttal rendelkezik, amelynek művészi színvonala országos viszonylatban is megállja helyét. A község lakossága igen büszke rá, hogy a kassai békemanifesztáció 20. évfordulójának tiszteletére rendezett ünnepségeken a liczei tánccsoport is fellépett és olyan viharos sikert aratott, hogy Bacílek elvtárs személyesen adott át a csoportnak egy rózsacsokrot. A Csemadok liczei helyiszervezete egyébként több színi előadást is rendezett. Előadták Skalkának a Kecsketej című szatíráját és Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül című színművét. A csoport minden alkalmi ünnepén kultúrműsort acl a községben. Emellett május 1-én fellépett Rőcén, a járási székhelyen, Gicén, a szomszéd községben, ezenkívül részt vett a gombaszögi CseJ madok napon és a Csemadok orszá: gos zselizi népünnepélyén is sikerrel j lépett fel. i A liczei kultúrcsoport lelke a Mikj lós házaspár. A férfi és az asszony minden szabad idejét a kultúrcsoport fejlesztésére áldozza. Mind a szervezés, mind a betanítás munkája az ő vállukon nyugszik és mindjárt azt is hozzá tehetjük, hogy ezt a terhet szívesen vállalják. Fáradhatatlan kulturális munkájuk arra késztetett bennünket, hogy meglátogassuk őket otthonukban. Amint az udvarukba lépünk, az első dolog, ami szemünkbe tűnik, a rengeteg gyermekjáték, mely ott hever szanaszét a ház eresze alatt. A számológéptől az autóig és a repülőgépig mindenfajta játék ott található, mint minden liczei házban, ahol egy vagy két gyerek futkároz. Miklós Béla egyébként szabómester, munkáját mint a HNB alkalmazottja végzi. A műhelyben egy félig kész nadrág bevasalásra vár, fércelők, cérnák, centiméterek, szabókellékek sokasága hever szanaszét. Amikor érdeklődünk kulturális munkája iránt és megkérdezzük, mi készteti arra, hogy oly kitartóan foglalkozzék a Csemadok kultúrcsoportjával, Miklós Béla mosolyogva a következőket válaszolja: — Amint látja, szabó vagyok. Mint minden szabósegéd, fiatalkoromban én is vándorbotot vettem a kezembe s jártam az országot, főleg a nagyobb városokat. Ott sokat jártam színházba. Ezekben az esztendőkben annyira megszerettem a színházat, hogy legszívesebben magam is színésznek mentem volna. Sajnos, nem sikerült. E kudarcban egyetlen vigaszom volt, hogy Petőfinek és Aranynak sem sikerült. Meg kellett hát elégednem azzal, hogy a műkedvelőkkel léptem fel. Ott is többnyire olyan bohócszerepeket, esetleg törpéket vagy púposokat kellett alakítanom, amelyeket senki más nem akart vállalni. Azóta maradt mejg bennem a színház iránti ragaszkodás és ma boldog vagyok, hogy tapasztalataimmal községünk kulturális életét szolgálhatom. Feleségem, noha két gyermekünk van, s amellett dolgozik is, tehát eléggé el van foglalva, örömmel segít, ahol tud. Miklósné jelenleg az óvodában szakácsnő. Főz az apróságoknak s örül annak, ha látja, hogy a gyerekek jó étvággyal fogyasztják el főztjét. Az óvoda konyhájában beszélgetünk vele. — Férjemmel együtt — mondja szerényen — boldogan segítjük a Csemadok kuVtúregyüttesét, hogy minél színvonalasabb előadásokkal szórakoztassa a község dolgozóit. Nincs nagyobb örömünk, mint az, ha látjuk, hogy kis kultúrtermünk minden előadás alatt zsúfolásig megtelik. Amikor pedig előadás közben felhangzik a viharos taps, úgy érezzük, hogy az elismerésből mi is részt kapunk. Egyébként meg keli mondanom, hogy kulturális munkánkat mar azért is szívesen végezzük, mert minden oldalról támogatásban részesülünk — Ügy van, — folytatta Miklós Béla — ha tánccsoportunk történetesen egy más faluba vagy községbe megy vendégszerepelni, akkor a szövetkezet vagy az állami birtok mindig rendelkezésünkre bocsátja a kocsit. Mi'kiósné megjegyzi még, sajnálja, hogy segítőkészsége bizonyos korlátok között mozog, mert hiszen mindazt, amit tud, önszorgalomból, könyvek útján szerezte meg. De tudását pótolni igyekszik. Miklós Bélának egyébkent a leg nagyobb diadala, hogy állandó zenekaruk is van. A nyolctagú zenekar többsége a szövetkezetben dolgozik. Van köztük egy 60 éves kontrás ió. E diadalérzet szálai még; a múltba nyúlnak vissza. Miklós Béla már felszabadulás előtt egy állandó ze nekarért harcolt. Akkoriban egy kamrában próbáltak, ahol jól hízott patkányok voltak a hallgatók, cimbalmuk, pedig annyira öreg és rozzant volt, hogy patkányoknak való hangokat csaltak ki belőle. Ma mindez megváltozott, van hol próbálniok é nem egy, de három cimbalmuk van. Egyet a saját jövedelmükből vásároltak, a másikat a Népművelési Otthon bocsátotta rendelkezésükre, most pedig a Csemadok központtól egv kiváló cimbalmot kaptak ajándékul. A liczei Csemadok-kultúregyüttes láthatatlan szereplőit ezúttal a Miklós házaspárban mutatjuk be. Mindketten fáradhatatlan szervezők és kezdeményezők. Ők azok, akik utánpótlásról is gondoskodnak, minden kelléket beszereznek és a fel-felbukkanó nehézségéket lankadatlan türelemmel leküzdik. Vannak persze csöndes és lelkes segítőtársaik is, mint például Kabla Irén, aki betanítja az új tánclépéseket és Miklós István traktoros, az egykori Csemadokelnök, aki szívvel-lélekkel híve a népi kultúrának és boldog, ha a csoportnak valamivel segíteni tud. A liczei kulturális élet fejlődésével kapcsolatban Gregor József elvtárssal, a szövetkezet elnökével váltunk néhány szót. — Ha tiszta képet akarunk nyerni — mondja Gregor elvtárs, — arról a kulturális fejlődésről, amely községünkben az utóbbi években végbe ment, akkor tudnunk kell azt, hogy a felszabadulás előtt egyetlen paraszt vagy bányászgyermek nálunk nem érettségizett. Ma viszont az a helyzet, hogy tisztán a szövetkezeti tagok gyermekei közül már számon tarthatunk egy orvost, két mérnököt és egy tanárt. Arról, hogy hányan érettségiztek, pillanatnyilag nem tudok számot adni. Ma senkikinek nem jut eszébe, hogy külföldre menjen munkát keresni, bezzeg nekem 19 éves fejjel, 1931-ben Belgiumba kellett mennem dolgozni. Egy. év után haza kellett jönnöm katonának. Ez annyit jelent, nelcem kötelességeim voltak a kapitalizmussal szemben, arról viszont a kapitalizmus nem gondoskodott, hogy szülőföldemen munkához jussak s hogy a munkából megélhessek. Ma mindez megváltozott; noha vannak még fogyatékosságaink, de nagyjában az történik a községben, ami a munkások és parasztok érdekeit szolgálja. Egyre erősödő pártszervezetünk irányítja községünk életét és ez biztosítja életszínvonalunk, kulturális életünk állandó növekedését, fejlődését. SZABÖ BÉLA SZALUNAK A DARVAK Aránylag rövid idö telt el azóla, hogy Mihail Kalatozov szqvjet rendező filmje, a Szállnak a darvak elnyerte a cannesi nemzetközi filmfesztivál Nagydíját, az Arany pálmát. S azóta sem hallgattak el körülötte a lázas viták nemcsak a Szovjetunióban, hanem mindenütt, ahová csak eljutott ez a rendkívül eros élményt nyújtó film. Nálunk is már tízezrek látták a dolgozók filmfesztiválja során és százezrek türelmetlenül lesik, mikor kerül mozijaink vásznára. S itt is sok cikk, méltatás jelent meg a Szállnak a darvakról, amelyeknek alaptónusa a lelkes igenlés, az elragadtat ott ság. Mi a magyarázata ennek a hatalmas visszhangnak? Ügy hiszem az, hogy ez az alkotás a filmművészet reneszánszát képezi abban az időben, amikor sokan már meghúzták fölötte a lélekharangot. Gyönyörű gondolatokat fejez ki, de mégsem központi témát, úgyhogy nem ebben kell keresnünk elsősorban sikere nyitját. A lényeg az, ahogyan kimondja ezeket a nemes gondolatokat. Egyszerű eszközökkel, éppen ezért megrázó erővel hat elsősorban érzéseinkre Felhasználja a film fejlődésének minden vívmányát, hogy ezt az újjal párosítva utat mutasson. A Szállnak a darvak filmköltemény, amely nem beszél sokról s mégis sokat mond. A művészi meglátásban, a feldolgozás virtuozitásában találunk választ, arra a kérdésre, hogyan született az irodalmi szempontból nem egy pontján bírálható szövegkönyv alapján nagy film. Veronika hűtlen lesz a frontra önként jelentkezett szerelméhez, Boriszhoz s csak később, amikor már Borisz testvérének, Márknak a felesége, döbben rá: viselnie kell végzetes ballépése, erkölcsi eltévelyedése minden nyomasztó terhét. Elhagyja gyáva férjét, bűne tudatában vergődve él s állandóan hazavárja Boriszt. Még akkor is, amikor már nincs remény. Borisz elesett és _ Veronika a háború befejeztével hiába megy ki virágcsokorral fogadni ezredét, Borisz nem jött meg. S az élet tovább zajlik, az égen szigorú alakzatban repülnek a darvak, mint a film elején... Ez dióhéjban a film meséje. De a film .másról is szól. Arról, hogy milyen szép és tiszta dolog a szere

1etn, arról, milyen nehéz a búcsú a frontramenóktól, milyen a háború egy szürke napja, milyen nehéz várni a frontlevélre. S e képek, epizódok összessége minden baj okozóját, a háborút vádolja, ítéli el, a szocialista humanizmus szaván. Egyszerű dolgokról van szó, szinte köznapinak mondható a film. történése, de annyi gondolatot, érzést kelt az emberben, hogy megtekintése után könynyebbnek, tisztultabbaknak, valahogy emberibb embereknek érezzük magunkat. És még egy dolgot kell feltétlenül méltányolnunk. Lényegében szomorú sorsról, emberi tragédiáról, kisiklásról és bűnhódésröl van szó, de a film mégis optimista kicsengésű, mert alkotóiban mindennél erösebb az emberbe vetett hit. Az élet mosolyos és könnyes mozzanatai elevenülnek fel előttünk, a film alakjai élő, hús-vér emberek, bele éljük magunkat érzés- és gondolatvilágukba, a szerelembe s gyűlöletbe, nosztalgiába és lelkesedésbe, még ha nem is kapunk minden tettükre azonnali választ, még ha sok minden kérdőjel marad, elgondolkoztat bennünket. Mert egyszerű s mégis bonyolult dolog az emberi lélek ... Van ennek az alkotásnak néhány jelenete, amely emlékezetünkben marad, amelyről nem feledkezhetünk el. Ilyen például a két fiatal szerelmes találka utáni búcsúzása a bérpalota lépcsőházában, az a jelenet, amikor Veronika a frontra indulókat búcsúztató hatalmas tömegben kétségbeesetten keresi Boriszt, vagy amikor a gyilkos golyótól talált Borisz előtt utoljára elevenedik fel vad körforgásban néhány pillanatra az élet, a boldogság, Veronika arca. és gyönyörű a film zárójelenete is, a győzteseket fogadó örömmámor és Veronika fájdalmának találkozása. Ez nemcsak a kiváló rendezői megoldások érdeme, hanem ebben komoly része van Sz. Urusevszkijnek, a film nagyszerű kameraman jártak. A klasszikus szovjet film nagy alakjainak, Ejzensteinnek, Pudovkinnak, Tisszénák stb. hagyatékából indul ki, felhasználja a XX. század művészetének, a filmnek sok olyan vívmányát, amely az idő során, sajnos, szinte feledésbe ment és mindezt továbbfejleszti. Ez magyarázza a mű filmszerűségét, a kép elsődlegességét, ami nélkülözhetetlen követelmény, hiszen a film sajátos kifejező eszköze éppen a kép, nem pedig a beszéd. Urusevszkij a film nyelvén, rendkívül érdekes meglátásban fejezi ki a szomorúságot, az örömet, a félelmet. A háborút néhány képpel teljes borzalmában tudja érzékeltetni minden nagyobb effektus, harcok, robbanások nélkül is. Külön tanulmányt érdemelne Tatjana Szamojlova, ez a fiatal, számunkra teljesen ismeretlen színésznő, aki olyan meggyőző átéléssel játssza meg Veronika nehéz szerepét, hogy egy pillanatra sem kételkedhetünk kivételes tehetségében. Szerepében aránylag kevés ä szó s' éppen ezért csak olyan színésznő viheti sikerre, aki hozzá hasonlóan meg tudja játszani az érzelmek rendkívül széles skáláját. Méltó partnere A. Batalov, aki Boriszt, ezt a rokonszenves, öntudatos s egyszerű szovjet fiatalembert játssza meg könytiyedén és hitelesen. Nagy alakítást láthatunk az apa szerepében V. Merkurjevtől is. A szovjet filmművészet új, nemzetközileg is elismert és nagyra becsült győzelme a Szállnak a darvak. S ezen túl: kiinduló pontja a szocialista filmművészet előretörésének, felvirágzásának. Ezt a példát nem másolni kell, hanem tovább gyümölcsöztetni minden erényét, amelynek ez a film sikerét köszönheti. A Szállnak a darvak legfőbb figyelmeztetése pedig az, hogy a film sajátos eszközeivel dolgozza fel pártosan a ma valóságát, kis és nagy témáit. GÄLY IVÄN A nyugat-németországi könyvki- . adók statisztikája szerint az NSZK ' lakosságának egyharmada még sohasem vásárolt könyvet, egy további j harmada csak ajándékképpen. A lakosságnak csupán egyharmada vásárolt könyveket azzal a céllal, hogy azokat el is olvassa. Az Editeurs Franciais Réunis kiadásában megjelent André Stil regénye, a „Szeretni fogjuk egymást holnap". A könyv az algériai gyarmatosítókat mutatja be; hőse egy ifjú munkás, aki meghasonlik önmagával, amikor rájön, hogy az algériai nép gyilkosainak eszközévé vált. UJ SZO 5 * 1958. auflusztus 27.