Új Szó, 1958. július (11. évfolyam, 180-210.szám)

1958-07-26 / 205. szám, szombat

(Igaz történet) Fordította: Lőrincz László „Biztonsági szerveink... idejében tett hatékony beavatkozásaikkal kiérdemelték dolgozóink nagy bi­zalmát és elismerését. Fontos, hogy sokoldalú tevé­kenységükben egyre jobban a nép támogatására és segítségére támaszkodnak és ezzel szemléltetően igazoljak, hogy a nép szervei." (Antonín Novotný elvtársnak a ČSKP XI. kongresszusán elhangzott be­szédéből). A Szovjetunió története és népi demokráciánk 13 éves építésének tapasztalatai igazolják, hogy az im­perialista ellenség sohasem adja jel reményét, nogy ideológiai aknamunkával, opportunista, revizionista métely terjesztésével, azonkívül kockázatosabb fel­forgatótevékenységgel, kémek, szátotőrök és külön­féle kártevők kiküldésével megakadályozza a szocia­lista társadalom és gazdaság építését, nagy anyagi és erkölcsi károkat okozzon nekünk. Bebizonyosodott, hogy e kockázatos vállalkozásra előszeretettel alkal­mazza az emigráns burzsoázia soraiba tartózó, vagy a külföldi propaganda által megtévesztett és félre­vezetett fiatalokat, akik külföldre jutva elviselhetet­len életkörülményeikből az egyedüli kivezető utat az imperialista ügynökök részéről felkínált szolgala­tok elvégzésében látják — saját hazájuk és népük elten. Andrej Novikov szovjet újságírónak az Ogo­nyok című szovjet képes folyóiratban megjelent élő riportja egy ilyen szerencsétlen szovjet fiatalember; nek, Vlagyimir Kravecnek életviszontag<ságait, az amerikai kémszervezetbe való beszervezését, majd a Szovjetunió területére történtő ledobását és további sorsát ecseteli irodalmi formáiban. A történetből ki­tűnik a szovjet nép sziklaszilárd erkölcsi-politikai egysége és a szovjet biztonsági szervek éber, tökéle­tes munkája, melyen az ellenséges kémek minden további tevékenysége eleve meghiusul. Novikov találó pontossággal jellemzi a szovjet területre behatolt ké­mek arcélét, s azt a körülményt, hogy alapos kikép­zés után, az orosz nyelv tökéletes ismeretével sem tudnak boldogulni, mert egyre nem tudták őket meg­tanítani: a szovjet ember lelkivilágának és életének ismeretére. L. L. I § Tíz esztendős le" | hettem, mikor ma ­§ dairászásra adtam § a fejem. Ott lak­^ tunk a szőlőhegy ^ (tőszomiszédságá­^ ban, úgyhogy ha­fc mar megismerked­^ tem a madarak­^ kai. Csakhogy nem volt ám elég az ^ énekük, meg az elhullajtott tollúk. ^ Azt akartam, hogy valamennyi fajtá­§ bő 1 legyen a kalitkámban. Miikor az­$ tán egy szárnyaszegett vadgalamb­^ hoz jutottam, annyira elfogott a láz, § hogy reggeltől estig a bokrokban, er­Š dőben kószáltam, kutattam madár­s lábara Š Egyik délután aztán egy pajtásom 5 n égig érte, hogy mutat egy sárgarigó ^ fészkét. Csakhogy veszélyes vállalko­^ zás, mert ha Gyuri bácsi, a hegy 6 Dás; A Marida vendégfogadóban A hűs levegőre vágyó athéniek es­tefelé ellepik a tengerpartot. A lyu­kacsos kövek pórusaiból még ömlik a nappali forróság, hőséget áraszt az országút aszfaltburkolata. De már enyhe szellő borzolgatja az Égei-ten­ger eddig mozdulatlan vizét és hul­lámfodrokat sodor tükrén. A tenger hulláma időnként fel-felcsap a ten­gerparti vendégfogadó asztalainak lá­báig,' vagy körülnyaldossa az ott veszteglő halászbárka fedélzetét, mely­nek orrá:; és tatján apró lámpasze­mek pislákolnak: éjjeli fogásra indul­nak a nyolckairúakra portyázó halá­feizok. Szerelem, egyetlen virágom, estcsillag fénye ragyog le ránk ... D .Hámok szárnyalnak az öböl fö­lött. Ifjú dalol valahol a távolban, ahonnan megszámlálhatatlan fénylő pontok tengere villog az est sötétjé­ben és evezőlapátok enyhe csapkodá­sa hallatszik. Az égből motordübörgés zaja za­varja meg a zengő dallamokat. Az amerikai utasszállő repülőgép jelzőfénye a vendégek asztala fölött úszik el és egyre lejjebb eresz­kedik, egészen a tengerparti ország­útig, amelyen személyautók szágul­doznak. Az útkereszteződésnél vörös fény gyúlt a fényszóróban, csikorog­tak az autók fékei. A repülőtér ki­futópályája közvetlenül az országút­nál kezdődött. A leszálló hatalmas gép kerekei épphogy nem súrolták a veszteglő autók tetejét. Kékes lángok csaptak ki kápuffogója csöveiből. A gép földet ért és futott a pályán. A gépkocsik tovarobogtak. Három alig észrevehető alak lépett ki a repülőgépből. Egy ismeretlen va­laki eléjük ment, majd mind a né­gyen elvesztek a sötétségben. Jól esett sétálni a tengerparton és üde tengeii levegőt szívni a repülőgép benzinszagú fülkéje után! A vendégfogadó asztalainál vidám, bőbeszédű görögök ültek. Azonmód kifogott friss lepényhalat ettek, mások meg apró, lisztben hempergetett pi­rított maridákat fogyasztottak. A ki­szolgálók vékonyra vágott rákolló-sze­leteket szolgáltak fel tálcákon. Egy öreg bácsi körüljárta a vendéglő asztalait, kosarából osztrigákat halászott elő, kéjsel ügyesen felnyitotta kagylói­kat, néhány citromcseppet csöpöate­tett beléjük és így kínálgatta porté­káját a vendégeknek. A poharakban borostyánszínű görög bor aranylott. Hosszú nyársakon szalonnával tűzdelt húsdarabok pirultak, enyhén füstölög­tél: saslik módjára készült szuvulá­kik — ízletes sertéshús szeletek. íny­csiklandozó illat árasztotta el a ten­gerpart környékét, étvágyát gerjesztve a sétálókban, szinte asztalhoz csalo­gatva őket. — Nem szabad — figyelmeztette őket kísérőjük. — Megfürödhetünk a tengerben? — Nem. Kar) — így hívták a három közül az egyiket — tekintete egy 11 év kö­rüli fiúcskán állapodott meg, aki a parkban tollseprüvel porolta a vesz­teglő autókat. Mezítlábas, foltosnad­rág ű gyermek volt. Tányérsapkájának felirata „Marida", a vendégfogadó neve volt, melynek ajtajánál szokott álldogálni, hogy alkalmi szolgálatokkal néhány garast kerecsen. Kari emlékezetében felidézte azt az időt, amikor még ő is 11 éves fiúcska volt, csakhogy akkor más volt a neve — Vologyának hívták. Akkor még vezetékneve is volt — Kravec. Mikor is volt az? Negyvenegyben.. Ogyesszától nem messze, Pervomajszk­ban. Soha életében nem felejti el azt a napot. Fürdés után hazaérve, eltette az udvaron horgászbotját és vidáman fütyörészve betért a tornácra. — Szegény Vologyka! — zokogott az ajtóban nagyanyja és kebléhez szo. rította unokáját. Eleredt az orra, könnypatak folyt végig a nyakán. — Anya! — futott át hirtelen Vo­logya agyán s hanyatt-homlok beron­tott a házba. Az iskola nagyon messze volt Kra­vecék házától, de ötödikes osztálytár­sai mégis eljöttek, hogy virágot hoz­zanak a temetésre. A fiúk ügyetlen­kedve adogatták a csokrokat a lányok, nak, akik szép sorjában a koporsó mellé rakták virágaikat. Tündöklő, verőfényes május volt. Vidám madárdal verte fel a temető csendjét, de Vologya a koporsó tete­jére hulló göröngyök tompa zuhanásán kívül mit sem hallott. Három hónap múlva mostohát ka­pott. — Vologya Natasa néninek hívta. A vasútállomás konyháján dolgozott. Magával hozta a házba sovány, nyurga növésű lányát, Tamarát. A család ugyan megnövekedett, de Vologya nagyon elhagyatottnak érezte magát. Füzetei és naplói csakúgy nem érdekelték apját, mint régebben, mos­toha anyját pedig annál kevésbé. Apja hol Szahalin földjén, hol a Kaukázus vidékén keresett valamit, majd csakhamar a nyugat-ukrajnai Sztrii várOsba költözött családjával. A családban továbbra is hideg kö­zöny vette köirül Vologyát. Olyain volt a családi környezet, mint Sztrij hegyi folyójának jeges vize — bemászik az ember, de nyomban ki is ugrik. Hajnali négy óra volt, amikor Vo­logya szinte félálomban óriási robajt hallott, mdnthal traktorok hatalmas oszlopa vonult volna el az ablak alatt. Kifutott az udvarra s látta á légel­hárító gépfegyverek csövéből kicsapó lángnyelveket. Az állomáson veszteglő páncélvonatból tüzeltek. Házigazdájuk egy szál alsónadrágban állt az udvalron és tekintetével a nagy messzeséget fürkészte. Vologyc. is látni akarta, mi történik a repülőtéren, ahol benzin­tartályok égtek, és sűrű füstoszlop tört fel a magasba. — Gyakorlatoznak? — kérdezte suttogva a házigazdát. — Gyakorlatoznak! — szótagolta gúnyosan a kérdezett. — Háború! Há­ború van! — úgy ordította, mintha örült volna a történteknek. Estefelé a menekülőik utolsó cso­portja elhagyta Szfcrijt. Most a vendéglő mellett szorgoskodó fiúcskát nézve, Kravec emlékezetében fel'dőződtek elköltözésük részletei. — Gyerünk Kalrl! Meddig fogsz még ácsorogni? — kiáltották rá... — Ö igen, már megyek! — vála­szolta szórakozottan és követte tár­sait. ... Szalámit és fehér kenyeret vá­sároltak, majd mind a négyen vissza­tértek a repülőtérre. Zeneszó, vidám kacagás szűrődött ki egy közeli bárból. Nem tudtak elaludni a ház fülledt, nyomasztó levegőjétől. Közelükben a csendes tenger incselkedve paskolta a partot. — Az ember egy életet 'e tudna élni a vízben ... Visszamaradtak... Másnap hármukat kikísérték a re­pülőgéphez. Az elavult, rozoga tákol­mány nem sokkal felszállása után kénytelen volt leszállni. Egyetlen mo­torral nehezen tudott magasra emel­kedni. Kravec hallotta, amiiinit az egyik pilóta megjegyezte: Hogy teljesíthet az ember ilyen fel­adatot egy rozoga masinán? — Ugyan ki kockáztatna neked ilyesmiért egy jó gépet? — válaszolta társa. — Most majd repülhetnek a tartalékgéppel, az még rosszabb. ... A repülőgép lassan emelkedni kezdett. Alattuk víztenger, a fülkében csend honolt, meg sem mukkant a három férfi. Kravec emlékei megint visszatértek Pervomajszkba. Nem sokkal azután, hogy a család Sztrijből visszatért Pervomajszkba, egy napon apja sápadtan, összetörve jött haza. Mostohája kérdő tekintete ve­tett rá. Apja összegyűrt behívót do­bott az asztalra. Vologya látta, amint kiment az udvarra a kerítéshez és meg akart szegezni egy kihasadt lécet, de hirtelen bosszúsan eldobta és vissza­ment a lakásba. Messze volt a katonai parancsnokság, de egy szót sem vál­tottak az úton. Az öreg Kravecnek ezekben a percekben sem volt szava fiához, pedig, ha nem is a frontra, hanem erődítések ásására küldték, ta­lán utoljára láthatták egymást. — Hát akkor minden jót — mond­ta apja és eltűnt a katonai parancs­nokság épületében. Nemsokára hitlerista csapatok jöt­tek Pervomajszkba. A környékbeliek csak suttogva beszélgettek, éppen csak üdvözölték egymást. Rémhírek ke­ringtek a városban, feltörtek a pin­cékből, elterjedtek az utcákon és az udvarokon, egyik félelmesebb volt, mint a másik. Egy alkalommal dühösen ugatott a kutya. Bőszen rárontott valakire, s mostohája neim akart ajtót nyitni. Apja lépett be a szobába. Megállt a füstölgő petróleumlámpa pislákoló fényével gyengén megvilágított szoba közepéin. Rossz volt ránézni torzon­borz, szőrrel benőtt arcára. Későbli szófoszlányok ütötték meg Vologya fülét. Äpjá és mostohája beszélgettek. Szomorúan hallotta ezeket a szavakat: „bekerítés", „áttört front", „ki tudja". Reggel megkérdezte az apját, igaz­e, hogy a mieinket szétverték? Hisz le­hetetlen, hogy a mi hadseregünket... — Kí tudja — hangzott apja kö­zömbös válalslza. — Ahogy lesz, úgy lesz. Éjjel mostohája és apja sugdolóz­tak: — No és? Megélünk mi. Talán ezek nem emberek ... Az üzemi konyha körüli udvarhelyi­séget szöges dróttal kerítették körül. Vologya ottjárva megpillantotta a sza­bót, meg a szomszéd aipészt, a két órást. Tízével ültek imég mások is a drótkerítés mögött, arcuk elgyötört volt, szemükben halálfélelem. Akkor hallotta először a „gettó" Szót. Apja a rendőrség szolgálatába állott, de sem egyelnruhát, sem fegyvert nem kapott. Valami élelmiszert néha napján odavetettek neki. A nagyanyja nem egyszer gúnyolódott: — Ha régen a rendőrt így fizették volna, hát együtt járt volna tüntet­ni a munkásakkal. Ezért a néhány szem morzsáért... — Hogyan tartsam el akkor a csa­ládomat? — szólt kurtán az apja. A ház lakói a szovjet hadsereggel együtt eltávoztak. — Mi miért nem mentünk el? — kérdezte Vologya? — Azért, snart itt maradtunk — vágott vissza mostohája. (Folytatjuk) * Óvatosan alálopózkodtunk. Nem so­§ káig kellett keresgélni, meg is talál­§ tuk a fészket. Gyorsan a fára mász­^ tam és megközelítettem a gondosan § odakötözött mély rigófészket, aimely­$ bői 3 tollasodó, sárgacsőrű madárfió­^ ka tátogott csipogva az ég felé. Szív­i dobogást kaptam a nagy izgalomtól és i gyönyörűségtől. Ki tudja meddig bá­5j mészkodom ott, ha pajtásom nem § Óvatosan kivettem egy rigót a fé­^ székből, az ingem a'á rejtettem és ^ fürgén leugrottam a fáról. Ahogy ki­fc bújtunk a hatalmas fa koronája alól, i körülnéztünk és majd sóbálvánnyá % váltunk, mintha a földből nőtt volna ^ ki, Gyuri bács', a hegypásztor nézett $ velünk farkasszemet, zord tekintet­$ tel. Először átvillant agyamon a gon­$ dolat, hogy kereket oldok, de mikor ^ a puskára pis'arrtottam, inamba szállt ^ a bátorság. A szőlőhegy marcona őre i pedig ránk mordult: í — No, jó madarak, ízlik a körte? $ Hát erre tanított ainyátok? ... Na, Š mars előttem! $ Akkor vettem csak észre, hogy $ pajtáUom kebele csak úgy duzzad a ^ körtéktől. Tiltakozni akartam, hogy én ^ nem loptam, de a félelem belém foj­5 totta a szót. * Lesütött szemmel ballagtunk az $ öreg előtt, nem tudtuk, hová vissz. $ Biztosan bekísér a csendörségre — $ gondoltuk — s micsoda szégyen lesz, § hogyan á'ljak jó szüleim szeme elé. ^ De nem messze a sarkon egy ^ kunyhó előtt megálljt parancsolt a 5; vén csősz és ránk parancsolt, hogy $ rakjuk ki a lopott körtét. Karcsi ki­^ húzta az ingét és a hatalmas félig Š érett császár körték kipotyogtak a földre. Én csak topogtam, nem tud­tam mit tegyek. — Hát te? Ha én szedem ki, nem kö­szönöd meg — görgött rám. — Én nem loptam egyet sem! — Hát az inged alatt mi van? — Sárgarigó — nyögtem ki. — Az öreg tágra nyílt szemekkel bá­mult a tenyeremben reszkető madárfióká­ra. Elborult az arca és felkapott egy vesszőt. — Kiraboltad a fészket, te csirkefogó? 1 Már a hátamon éreztem a vesszösu­hintást, de félúton megállt az öreg ke­rülő keze. — Hát ha én téged most becsuklak ide a kunyhóba, mit csinálna jó anyád? Sír­na mi, keresne? Nézd, milyen kétségbe­esve kutatja a rigó ellopott kicsinyét. És valóban ott röpködött, csapkodott körülöttünk a rigó anya, keservesen sír­va, panaszkodva. Sokáig korholt az öreg, aztán kiadta a porciónkat. Pajtásom hármat kapott a fenekére a vesszővel, én csak egyet és nem is olyan nagyot. Azután visszavittük a rigófiókát a fészkébe. Volt is öröm a rigóéknál, olyan, amilyet azóta sem láttam. És én is nagyon örültem. Gyuri bácsi megérttette velem, hogy a madarak csak úgy szépek, úgy tudnak örülni, da­lolni, ha szabadok. Azóta sem szedtem ki madarat a fészkéből. Gyuri bácsival megbarátkoztunk és gyakran kószáltunk együtt az erdőszélen, csalitokban. Be­lestünk a cinke, a tengelice fészkébe, megszámoltuk a fácántojásokat. Megbá­multuk a pirossapkás fakopáncs mun­káját, megkérdeztük a kakuk madártól, hány évig élünk még. Nagyon szépek voltak a Gyuri bácsival eltöltött órák. Úgy ismerte a természetet, a madarakat, a bogarakat és füveket, akár egy tudós. Megfigyelte életüket és csendes délutá­nokon elmesélte nekem. Egyszer majd én elmondom nektek. SZŰCS BÉLA y ifiujUu.: OLASZ HUMOR ^ Egy fiatal pár belépett az ékszerüzlet­^ be. A hölgy odafordult az elárusítónőhöz. ^ — Tessék mondani, mennyibe kerül az ^ a gyűrű, amott jobbra? !; — Háromszázezer líra, hölgyem. Š A férfi erre csodálkozva füttyentett, ^ férfi erre csodálkozva § azután ő kérdezte meg. 5 — S amaz ott mennyibe kerül? ^ — Füttyentsen kétszer, uram — mond­5 ta az elárusítónő. S ARANYGYAPJAS juhocskák mennek árkon bokron át. Csilingel a nyakon lengő vígan zengő aranycsengő, csilingel, csilingel, mert a bari vígan kel. GYÖNGE friss harmat mosdatja, a napsugár szárítgatja, tűz is a nap, forr mindjobban, ám a nyájnak meg se kottyan, meleget kér egyre, minden harmat cseppre. MOSOLYOG, majd felkacag, felhő mögé búj a nap. Szemereg és máris zuhog! Kell-e még víz, kicsi juhok? Dehogy kell, dehogy kell, a nap után futunk el! JÖL ESIK a derék napnak, mindjárt a nyáj elé baktat s újra szól a nyakon lengő, vígan zengő aranycsengő, csilingel, csilingel, a faluig hallik el... Sípos Győző ford. j oo CT3 v_v § 1. EGY 120 KILOMÉTER hosszú folyón ^ két hajó úszik. Az egyik hajó végig i óránként 20 kilométeres sebességgel ha­^ lad. A másik az út első felét, azaz 60 ^ kilométert, óránként 15 kilométeres se­^ bességgél, az út másik felét pedig 6rán­^ ként 25 km-es sebességgel tette meg. ^ Ki tudod-e számítani, melyik hajó ért i előbb a folyó végére, ha egyidőben -in­* dúltak el. (Megfejtése 3 pont.) i 2. MILYEN BETŰT i tudtok összerakni 5. VADONATÚJ mégis lyukas, megfol­tozzák, semmit sem ér, mi az? (2 pont) (Beküldte Kollár Béla Felső Szemeréd) A JŰI.IUS 12-IKI SZELLEMI ÖTTUSA HELYES MEGFEJTÉSE: 1. Összesen 27 krumpli volt. Az első utas kilencet, a második hatot, a harma­dik pedig néqy krumplit evett meg. * fenti figurákból? Ha ^ nem sikerül nyom­i ban, ne veszítsétek 5 el türelmeteket, egy S kis kitartással mln­§ den bizonnyal meg­4 oldjátok. Annyit még 5 elárulunk, hogy a % keresett betű az $ ABC első tíz betűje ^ között van. (Megfej­i tése ö pont.) š 3. KÉT VADÄSZ osztozott a lőtt nyula­Š kon és fácánokon: összesen 9 fejen és ^ 28 lábon. Az első kapott 5 fejet, a másik § 4-et. Mindegyik kapott nyulat is és fá­^ cánt is. Hány lábat kapott az egyik, és Ä hánvat a másik. (Megfejtése 3 pont). (Beküldte Boócz Ferenc, Galánta.) 5j 4. NÉGY HÁZAT, 2. Három egyenes­sel így lehet öt olyan részre osztani a négyzetet, hogy mindegyikbe öt pont jusson: öíi & Wlnéfly fát és négy a 3 ..U kutat láttok a fen­« rrs _I> íí} rJl 1 1 rajzon. Úgy osszá­4f) 'V qp 1 tok fel négy egyenlő n és egyforma alakú Ti? részre ezt a terüle­tet, hogy mindegyik­be egy fa, egy kút és egy ház jusson. (Megfejtése 3 pont.) Öt 3. A tiltott terüle kihagyásával így le­het a négyzetet négj egyforma mezőn felosztani 4. Ládafia. 5. Dió, vagy mogyoró. KEDVES GYEREKEK! A -zellem öttusa megfejtéseire feltűnően írjátoi rá: GYERMEKVILÁG. Szerkesztősé günk címe: BRATISLAVA, GORKEHC 10. Más jsógból kiírt rejtvényeket nen veszünk figyelembe. ÜJ SZŐ 8 * 1950. július 26. t

Next

/
Oldalképek
Tartalom