Új Szó, 1958. május (11. évfolyam, 120-149.szám)

1958-05-01 / 120. szám, csütörtök

A pincér eloltotta a csillárt. Semmi értelme nem volt már. hogy égjen. Kint magasan áll a nyári nap s bő sugarakban önti be fényét a nagy üvegtáblákon. Benöffy Benő, aki előző este óta ül ott a kaszinóbeli úri társasággal a Korona vörösborral agyonlocsolt asztala mellett, már negyedórája a mennyezetet bámulja. A villanykörték szégyenlős sápadtságát nézi. A prímás ott áll mellette és húzza a fülébe, szünet nélkül egyik nótát a másik után. Megmegcsuklik a térde a fáradtságtól, a karja sem mozog már úgy, ahogy szokott, de nem lehet abbahagyni. Parancs van rá, hogy addig húzza, amíg össze nem esik. Hajnal felé, amikor már látta, hogy fele se tréfa, környörgésre fogta a dolgot: — ínstállom, méltóságos úr, csak annyi időt tessék engedni, amig kifújjuk magunkat, meg falunk valamit. — Húzzad more, mert yagyoncsaplakl — ez volt rá a válasz és hogy meg ne szólalhasson többet, egy marék papírpénzt gyűrt a szájába. Azóta is úgy van. Kiköpni nem meri, kivenni nem lehet. Keserves így a muzsikálás. Szuszogni is alig tud, majd megfullad. A szomjúság is gyötri, s csak nézi kidülledő szemekkel, amint az urak vedelik magukba a bort, literszám. A kávéház ablakából épp az emberpiacra látni. Nyár van, aratás ideje, de még most is akad néhány éhenkórász, akinek nem jutott munka. Ott ődöngenek, álldogálnak kupacba verődve a Szent János tér kőkockáin. Mezítelen talpukat süti az átforrósodott kő, s amikor már nem állhatják, egyiket a másikkal váltogatva, úgy állnak egylábon, akár a gólyák. Benöffy hirtelen elordítja magát, csak úgy zeng belé az üres kávéház terem. — Villanyt! A részegséggel és az álommal küszködő cimborák is felriadnak. Nyelvük botladozik, sehogyse fér a szájukba, és dadogva, a töméntelen sok bor és szivar bűzével együtt okádják ki a szavakat: — Mi... mi az, Benő? Mi történt? A pincérek odarohannak, a prímás is elhallgat egy pillanatig, de amikor Benöffy rámereszti gyilkos tekintetét, újra rázendít, esteóta már ki tudja hányadszor: Nagy a feje, búsuljon a ló, Egy kislányért búsulni nem jó. Az álomból és részegségből szikrányi öntudatra eszmélt cimborák kurjongatva üvöltik tovább a dalt: Gombház, sej, ha leszakad. Egy helyébe ezer is akad. — Parancsoljon a polgármester úr, — görnyednek kétrét a pincérek. — Mi történt a villannyal? Miért nem ég? — bődül el ismét Benöffy. — Eloltottuk kérem, mert... — kezd magyarázkodni az egyik. De nem fejezheti be a mondatot, mert a nekidühödött polgármester közbevág: — Eloltották? Ki adott rá parancsot? Hát nem fizetem én meg azt a nyomorult villanyt? Mi? — áll fel tántorogva Benöffy s egy félig telt poharat ragad fel az asztalról. Kicsit felemeli, mintha inni akarna belőle. A csillárra sandít s már röpül is a pohár. — Minek az a csillár, ha úgyse ég? — mondja röhögve, amikor az egyik búra csörömpölve a földrehull. — Igazad van Benő! — Nagyszerű! — Mesterlövés volt. Egyszerre mindnyájan felélénkülnek, összevissza ordítoznak, s röhögnek, ahogy a szájukon kifér. Jó, hogy az ajtó-ablak csukva és nem hallani ki belőle semmit, így legalább nem zavarja az emberpiacon ácsorgók csöndes beszélgetését. — En már mindent megpróbáltam — mondja az egyik és legyint. — Semmi se sikerül. Ott áll a csoport közepén. Bőrét mintha kicserzette volna a nap, színtelen és szinte rászáradt kiálló arccsontjaira. Csak nyugtalan, örökké ide-oda járó két szemében van élet. — Hát én talán nem tettem meg mindent? — veszi ki szájából az üres ptpát, amit már egy hete csak megszokásból szortyogtat egy rövid nyakú, tömzsi ember. — A tavaszon még Pestre is feltalicskáztam, aztán mi hasznom volt belőle? — mondja nekikeseredve. — Most még csak hagyján, elvagyunk valahogy — szól egy fiatal legényforma ember a sokadalom széléről, de mi lesz velünk a télen? A komor arcok még jobban elfelhösödnek. — Az, az. — Legalább a kenyerünket tudnánk megkeresni, ha már szalonna nem is jut mellé. ÍJ SZÓ 10 1958. május 1. — Elmennék én már gyepmesternék is, csak valami pénzt tudnék hazavinni, hogy ne óbégasson folyton az asszony. — Azt hiszi, talán csak a magáé kiabál ? — En azt hittem, az enyém a múltkor megháborodott — mondja a sovány, nyugtalan tekintetű. — Rámkiált, amikor indulok el hazulról: meglátod, egyszer mire hazajössz, sorba felaggatom a gyerekeket ide a ruhaszárító-kötélre, ha nem gondoskodsz róluk. Pillanatra döbbent csönd telepszik az emberekre. Aztán megint az a csupa csontbőr ember szólal Yneg: — Dehát, micsináljak? Lopni menjek? — Mesterkedés, huncutság van ebbe, én mondom — szól valaki a tömegből. — Sokan vagyunk, oszt így akarnak elveszejteni bennünket. — Az bizony meglehet — fut végig az embereken. Tovább nem jutnak a politizálásban, mert hirtelen kivágódik a kávéház ajtaja. Látják, amint a polgármester tántorogva kocsijához megy és nagy üggyel-bajjal felkapaszkodik rá. Az, aki az üres pipát szortyogtat ja, morogva megszólal: — Ennek nem éhezik a kölke. — Aztán még italra is jut neki — ragasztja hozzá valaki a maga gondolatát. Ezzel el is apad a beszéd. A szemekből látni, hogy volna ott még mondani váló, de a hintó odaért eléjük, s a polgármestert mégiscsak illik megsüvegelni. — Marci, megállunk! — adja ki az utasítást Benöffy. A kocsis csudálkozva rántja fel a szemöldökét, hogy ugyan mi lesz itt, hiszen alig jöttek tíz lépést és máris megállnak? De nemcsak a szemöldökét, a hajtószárat is megrántja, s a két szürke ló épp ott torpan meg az emberek előtt. — Maguk mire várnak? — kiált le Benöffy a kocsiból. — Napszámra, ha akadna. Aratni szeretnénk. — Aratni? — kérdi a polgármester nagyhangon. — Igen, aratni — felelnek rá készségesen többen is, munkát remélve. Benöffy tűnődve néz végig a várakozókon. Az emberek alulról lesnek fel rá. Szeretnék leolvasni az arcáról, hogy vajon hány emberre, s mennyi időre volna szüksége. De ez az arc nem árul él semmit. Nincs arra írva egyéb, mint amit az átzüllött éjszaka szokott írni,az ember arcára. Egyszerre mégiscsak földerül. Elvigyorodik. — Hát, ha aratni akarnak, azt lehet. Melyik a bandagazda? — En vagyok az, polgármester úr — mondja az a csupa csontbör ember. — Hányan vannak? — Húszan vónánk. — Aztán jó kaszások? — Jó néhány éve csináljuk már méltóságos úr. Még nem vót ránk panasz sehol. — Mennyi a napszám? — Tetszik tudni — gyűrögeti a bandagazda markában a kajlaszélű zsíros kalapot. — Egy pengő húsz. — Az sok — legyint a polgármester. A kaszások riadtan néznek egymásra, aztán a bandagazdára szegeződik minden tekintet. Az áll ott a hintó előtt s a nagy melegtől-e, vagy a kínlódástól, nem lehet tudni, de csupa verejték a homloka. Végre megszólal: f I ' 1 s ? š \ % ň I í — Mennyit tetszik gondolni? — A pengőt megadom. , — Nem lehetne valamivel többet, \ ) méltóságos uram? Nagy munka ám ^ r az aratás, meg aztán ... ^ •[ — Egy fillérrel sem adok többet — ^ reccsen rá a polgármester. i Milyen különös, hogy aki hintóban ül, annak már hangot adott az isten, § Jj mint annak, aki gyalogszerrel jár — \ tűnődik el egy pillanatra a banda- § gazda. De nincs sok ideje az elmélke- ^ désre, válaszolni kell most rögtön, i • L Ji C I mert egy félperc múlva esetleg már i LeOn hardl rraflK késő s csak a hintó farát bámulhat- S Dzsamul Szidki Az-Zahávi iraki költő: IGAZSÁG Nézek, nézek — szemembe könny szökik. Megsüketítenek a rút szavak. Fájdalmában úgy háborog szívem, Majd szétveti szűk mellkasomat. Szabad embert gazságra nem kényszerít Gyalázatos parancs, vad félelem! Ember! Ó jognak csodálatos fénye, Ragyogj! Láthasson minden szomjas szem. Elválik a konkoly a tiszta búzától, Igaz ember — árulók sáskahadától. Szűcs Béla fordítása < i I I I I I < I jók. Egyedül nem dönthet, nagy pénz az ^ a húsz fillér, de hiába néz körül, senki nem szól egy szót sem. De azért bandagazda ő, hogy a szemekből is tudjon olvasni. Abban pedig az van, hogy mit csináljunk, ha nem ad többet. Az is több, mint a semmi. — No, jól van, felvállaljuk. Az emberekben felszakad a visszafojtott lélegzet. — Aztán hová kell mennünk? — Sehová nem kell menni emberek. — Hát hol aratunk? — Itt. — Itt, a Szent János téren? — morajlik a csoport. — Itt bizony — tör ki a nevetés Benőffyből. Mozgolódás támad és tétova tekintetek járják körül a kockakővél kirakott nagy teret. — Tréfálni tetszik, méltóságos úr, hiszen itt egy szál fű sincs, csak kő. — Nem mindegy maguknak, hogy hol aratnak? — Ne tessék mán csúffá tenni bennünket. Mit szólnak majd az emberek. Az egész város rajtunk fog nevetni — mondja a bandagazda és olyan csöndesre szelídíti a hangját, amilyen alázatosra csak tudja. — Azt hittem, dolgozni akarnak — emeli meg a hangját a polgármester, s kissé bosszankodik is, hogy a tréfa nem sikerült. De amint oldalt sandít, látja, hogy az egyik ember már emeli le válláról a kaszát és lassan megmozdul utána a többi is. — Látom, mégiscsak dolgos emberek maguk. Hadd nézzem, hogy állnak fel. A napszámot majd este ideküldöm. De jó munkát végezzenek ám. Aztán ne felejtsék el néha megfenni a kaszákat, egyszerre, mind a húszan, úgy jobban mutat. A meggyötört, elnyűtt emberek felsorakoznak a Szent János tér sarkán, szemben az Öregtemplommal, s nekilendítik a kaszájukat, akárha egy búzatábla lenne előttük. A Korona ajtajában ott állnak a kaszinó urai. A tenyerüket, meg a combjukat csapkodják. Fulladoznak a röhögéstől és összevissza üvöltöznek: — Benőkém, hogy te mit ki nem találsz? — Óriási! — Jó kis tréfa! Igazán megért húsz pengőt! — kiált vissza a polgármester, s a nevetéstől-e, vagy az éjszaka fogyasztott töméntelen bortól, hirtelen csuklani kezd. Jézus tanítványai János apja azt Irta az újságjában: A feszültség Amerika és Oroszország között olyannyira fokozódott a két „békeévben", hogy most már a mértéktartó külföldi lapok is azt írják: még nem elkerülhetetlen a háború. Az újra felosztott világ most ismét két táborra szakadt, s a közepén Németorszáq. A német nép is két táborra szakadt. A Ruhr-vidék nagyiparosai és a házasságok révén velük sógorságba került junkerek és nagybankháztulajdonosok, akik kezdettől fogva egy tömböt alkottak, 1933-ban Hitlert a csúcsra emelték és tolták, a háborúban reménykednek, attól várják, hogy ismét gazdasági és politikai hatalomra jutnak, elsősorban a saját országukban, ahol minden második ember hívük és náci és a háborúba veti minden reményét. A másik oldalon áll a német munkás, aki nem akar háborút, hanem szocializmust és békés Németországot. 1947 szeptember végén Christian Scharf levelet kapott és mindjárt fel is olvasta csoportjának. Blum, müncheni SS-őrnagy futárral megküldte ezt a körlevelet valamennyi Hitlerjugend-vezetőnek. Történelmi tény, hogy Németország javára fordulat állt be a világpolitikában. (Az Oroszország elleni tömböt érti ezen — fűzte hozzá Scharf diadalmasan.) Viselkedjenek ezentúl nyugodtan, mert a győztes hatalmak maguk is, mégpedig gőzerővel dolgoznak a nemzeti szociaMazarin: Ne kezdj pert vagy háborút azért, amit békességben, nyugalomban elintézhetsz. Schiller: Ha békebontó, bősz szomszédja van, Legjámborabb sem élhet békességben. (leli Vilmos, 1804) Immánuel Kant: Ha az örök béke szándékának tökéletes megvalósulása mindig is csak jámbor óhaj maradna, akkor sem csalatkozhatunk semmiképpen, ha alapelvként elfogadjuk, hogy szakadatlanul munkálkodnun kell rajta, hiszen ez a kötelességünk. (1724—1804 Az örök béke) A nap megvillan a kaszák élein. F orrósítja a Szent János tér kőkockáit és Š JJ*" i™*-, a„ érleli kint a határban az aranysárga % gabonát. Az emberek fel se néznek, s semmirele provokac

l° úgy suhogtatják az acélt. Azért a kajla kalapkarimák alól oda-odasandítanak a Korona felé, s az elkeseredés gyűlöletté sűrűsödik bennük. Nem szólnak egy szót sem, hisz mit meg nem tennének, hogy egy kis pénzhez, egy darabka kenyérhez jussanak. De érzik, hogy nagyon meggyalázták őket. A sovány csupacsont ember halad a csapat élén. Halántékán a ráfeszülő bőr alól kidagadnak az erek. Szeme előtt összefolynak a szürke kőkockák val nem szabad őket zavarni csodálatosan segítő hatalmi politikájukban. Acélozzák meg szívüket és testüket, szerezzenek új tagokat, egyébként pedig készüljenek fel a „nagy napra". Scharf csoportja nyugodtan viselkedett. Pétert már nem fenyegette veszély, hogy aratni szerettek volna. Vágni a mellig § érő búzát kint a mezőn. Annak van értelme. És ehelyett csak a semmit kaszabolják, hogy néhány megkergült úr kedvére röhöghessen. Nem jut tovább a gondolataiban, mert a polgármester elrikkantja magát: — Fenés! Előbb a bandagazda áll meg, majd sorba valamennyien. A húsz fenőkő felsír a kaszák acélján és belevegyül az urak harsány nevetésébe. Bitangok! —^ mordul fel a csupa- | kereskedőknek! Most Scharf csoportja gyatotta csoportia számára a „Sámson" atlétaklubot, amelyet a tagok egymás között úgy neveztek, ahogyan értették - SA. A Majna partján, a város utolsó házai és a fűzes között gerendákkal elkerített nagy tér terül el, a környék parasztjai régebben itt adták el állataikat a csont, vékony ember. — Megfizettek S még ezért! — sziszegi elkeseredetten. Szavai nem érnek el az urakhoz. Elnyeli a részeg röhögés. Benöffy és cimborái csak a fenőkövek ütemét, mozgását látják, az acél pengését hallják. Pedig ha figyelnek, észrevehették volna, hogy a kaszások szemében Dózsa György parasztjainak rettentő gyűlölete izzik. korlótérnek használta. Fegyver helyett botokkal gyakorlatoztak. Meneteltek, térdhajlítást, feküdjöt, jobbra átot, balra átot, rohamozást gyakorlatoztak, és nézők is akadtak, akik megcsodálták őket s akik közül napról napra egyre többen voltak hajlandók, hopy a SAmson atlétaklub tagjai legyenek. Jézus tanítványai beléptek a szocialista ifjúság szervezetébe, egy tömeggyűlésen, melyet János apja vezetett. Beszédében igyekezett megmagyarázni, hogy miért csak a szocialista tervgazdálkodás révén alakulhat ki egy gazdaságilag egészséges, demokratikus és békés Németország. A gyűlés után - ez egy vasárnap délután volt — a tanítványok a kolostori templom pincéjébe mentek. Odafenn már megkezdődött az istentisztelet. A tanítványok ismét félkörben ültek a sarokban támaszkodó csonka Krisztus körül, akire rávetődött a gyertyalángok fénye. Egy percig az előírásos teljes csend uralkodott. Különös izgalom fogta el a tanítványokat, bár olyanoknak látszottak és úgy néztek, mintha ez alkalommal csak megjátszanék azt, amit azelőtt az üléseken éreztek és komolyan vettek. Péter beszélt: — Mi, Jézus tanítványai, az igazságosság végrehajtói, elveszünk a gazdagoktól, akiknek mindenük van, és a szegényeknek adjuk, akiknek semmijük sincs ... Az ülést megnyitom. — Fájdalmasan mosolygott. — Ez az utolsó ülésünk. Az a szomorú feladat vár rám, hogy feloszlassam Jézus tanítványai titkos társaságát. Péter ünnepélyes hanqja jólesett a Kígyóembernek. Kinyújtózott az imaszékben és közben úgy mozgatta a vállát, mintha valami kellemes érzés áradna szét a testében. Katharina szeme mintha megnagyobbodott volna. János szenvtelenül dőlt hátra az imaszékben, akár egy örejj szocialista, akinek a javaslatát ellentmondás nélkül elfogadták. A Tudós komolyan nézett. Minden szem Péterre szegeződött. — Azt hittük, hogy amit tettünk, az szocializmus mondta. — Ma már jobban értjük. De ha nem is volt helyes, mi kötelességünknek tartottuk. — Nyugodj csak bele, helyes volt — nzőlt a Kígyőember. — A felfuvalkodott disznóknak túl sok mindenük volt, az éhenkórászok meg elpusztultak volna nélkülünk. Péter önkéntelenül bólintott. — Akárhogy volt is, szép volt, és nehéz a búcsú. De most már nem vagyunk gyerekek. Tagjai vagyunk a szocialista Ifjúság szervezetének ... (A Tüdős összecsücsörítette a száját. „A balszárny".) — ... és nagy feladatot kell teljesítenünk. — Mélyen felsóhajtott. - Ha valamelyik tiszteletre méltó tanítvány még mondani akar valamit... — Go ahead, Péter! Péter kis szünet után szólalt meg, fölényesen és mégis meghatott mosollyal, mint sgy felnőtt, aki visszatekint gyerekkori csínyjeire: " - Akkor hát kinyilvánítom: Jézus tanítványainak titkos társasága feloszlott. Kelletlenül álltak fel. Ez túl gyorsan ment. Az Egér élvezettel simította hátra rövidre nyírt haját, amely mindjárt újra lesimult a keze alatt, és fürkészően nézett körül. De a pincében már nem volt semmi használható holmi. Kioltotta a két gyertyát és magához vette a csonkokat, hogy majd világítson veie öblös hálószobájában. A pincében koromsötét lett. Utoljára mentek fel a harminc kitaposott lépcsőn. A sekrestyés fia bezárta az alacsony tölgyfaajtót, Alkonyi napfény terült szét a szerzetesi temető elfelejtett sírjain. A tanítványok a rakpart mentén haladtak, a folyó partján. A betonba ágyazott vasgyűrű mellett, ahol Kreuzhügel halász harmincöt éve kiköti a csónakját, megálltak. A sekrestyés fia Péternek nyújtotta a negyedméter hosszú pincekulcsot. Péter messzire behajította a folyóba. — Jegyezzétek meg ezt a helyet szólt komolyan. — Itt, ennél a gyűrűnél találkozunk ismét tíz év múlva. .Ma 1947. október 5-e van. Javaslom, hogy 1957. október 5-én hozzuk fel megint a kulcsot. Akkor még egyszer lemegyünk a pincébe és ülést tartunk.-., Mi lesz abban a tíz évben? Katharina a Kígyóember karja ala csúsztatta a kezét, vállát a fiúhoz szorította és nyelvével megnedvesítette az ajkát. — Mi lesz tíz év alatt Németorszá ban és a világon?... Senki sem tudja. Továbbmentek. Már sötétedett. A gerendákkal elkerített tér négy sarkában jelzőtűz lobogott. Scharf csoportja gyakorlatozott, vállhoz tartott botokkal, mintha puskák lennének. Már kilencven SA-atléta volt. Fehér trikót viseltek és fehér rövidnadrágot. Bekanyarodtak a jelzőtűz fényében és feszesen álltak, hosszú sorban, a botokkal tisztelegve. A tanítványok megálltak a gerendákkal elkerített tér előtt. 'Semmi sem mozdult, csendes volt a város. (Regényrészlet)