Új Szó, 1958. május (11. évfolyam, 120-149.szám)

1958-05-13 / 131. szám, kedd

A marxista-leninista pártok egysége és összeforrottsága: a szocialista világrendszer további győzelmeinek záloga A moszkvai Pravda május 9-i számának szerkesztőségi cikke (Folytatás az 5. oldalról.) bői korántsem következik, hogy ne erősítsük ama országok nemzetközi kapcsolatait, testvéri együttműködését, kölcsönös segélynyújtását, amelyekben a szocializmus már diadalra jutott. A kommunista és munkáspártoknak, közülük is különösen a kormányzó pártoknak, nagy a történelmi felelősségük a szocialista világrendszer sorsáért. Ezért erősítik egységüket és elvtársi együttműködésüket az egész nemzetközi munkásmozgalom, a béke és a szocializmus érdekében az »gész világon. A dolgozók százmillióinak szempontjából nagyon fontos, hogy a szocialista országok egységes táborba tömörüljenek, az egész kommunista világmozgalom hathatósan támogassa ezt a tábort s a haladó gondolkodású emberek együttérezzenek vele. A munka felszabadítása — mutatott rá Marx — nem helyi és nem nemzeti, hanem társadalmi probléma s vonatkozik minden országra, amelyben modern . társadalom van; s megoldása a leghalaaóbb országok elméleti és gyakorlati együttműködésétől függ. A mai körülmények között, amikor az új, szocialista társadalom az emberiségnek már több mint egyharmadát egyesíti, életbevágóan szükséges a leghaladóbb országok gyakorlati és elméleti együttműködésének megszilárdítása. Ilyen körülmények között különösen nagy erővel hangzanak Marx A Jugoszláv Kommunisták Szövetegének kongresszusán az előadók és néhány felszólaló hálával és elismeréssel beszélt arról a segítségről, amelyet az Amerikai Egyesült Államok adott Jugoszláviának. Ugyanakkor a szocialista országokkal való gazdasági együttműködésről igen tartózkodóan beszéltek. A szocialista országok segítségét lebecsülték, sőt semmibe vették. A Jugoszláv Kommunisták Szövetségének kongresszusán a felszólalók különösen hangsúlyozták az Egyesült Államoknak azt a „jótékony szerepét", amelyet Jugoszlávia gazdasági fejlesztésében betöltött. Tito beszámolójában hangsúlyozta, hogy Jugoszláviának az Egyesült Államokkal való visszonya a kölcsönös megbecsülésen, az egyenjogú együttműködésen és a belügyekbe való be nem avatkozáson alapszik. „Ha voltak is olyan kísérletek, amelyek nem feleltek meg ezeknek az elveknek — jelentette ki az előadó — általában egyes személyektől vagy csoportoktól, de nem az Egyesült Államok kormányától indultak ki. Gazdasági és katonai segélyt kaptunk Amerikától akkor, amikor legnagyobb szükségünk volt rá, vagyis Sztálinnak országunkra gyakorolt politikai, gazdasági és propagandanyomása idején. Ez nagymértékben segített bennünket, hogy leküzdjük azokat az óriási nehézségeket, amelyekkel akkor küzdöttünk." Kiderül tehát, hogy az Egyesült Államok kormánya „önzetlen segélyt" adott Jugoszláviának, ellenállt „egyes személyeknek vagy csoportoknak", amelyek sikertelenül próbálták letéríteni a kölcsönös megbecsülés, az egyenjogú együttműködés és a belügyekbe való be nem avatkozás útjáról. Az efféle beszédeket olvasva, amelyeket az Egyesült Államok uralkodó körei előtt való mély hajlongások és térdhajtások kísérnek, önkéntelenül felvetődik a kérdés: az amerikai monopolisták miért rokonszenveznek enynyire Jugoszláviával? Minden kommunista joggal gondolkodik el azon, hogy az amerikai imperialisták, a szocializmus leggonoszabb ellenségei, miért látják előnyösnek, ha segítik Jugoszláviát? August Bebel, a nemzetközi. munkásmozgalom egyik legrégibb személyisége ezt mondta: „Ha gz ellenség dicsér, nyilván valamilyen ostobaságot követtem el." Itt pedig az amerikai imperialisták nemcsak dicsérik a jugoszláv vezetőket, hanem „segítik" is őket. Milyen szolgálatokért? Csak nem azért, mert a jugoszláv vezetők be akarják feketíteni a Szovjetuniót, gyengíteni akarják a nemzetközi kommunista és munkásmozgalom egységét? Hadd emlékeztessünk rá: közvetlenül Tito pulai beszéde előtt, majd eme a Szovjetunió Iránt barátságtalan beszéd után, amelyet a világreakció örömújjongva fogadott és 'dicsőitett, Jugoszlávia újabb nagy segélyeket kapott az amerikai impeÜJ SZÖ 6 * 1958. május 13. szavai, hogy „annak a testvéri szövetségnek az elutasítása, amelynek meg kell lennie a különböző országok munkásai között és lelkesítenie kell őket, hogy a felszabadulásukért vívott harcban erősen felzárkózzanak egymás mögé, azzal a büntetéssel jár, hogy elaprózott erőfeszítéseik általános vereséget szenvednek". De a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének kongresszusán elhangzott felszólalásokban kifejeződő vonal arra irányul, hogy megokolja a szocialista országok elkülönülését, s szembe állítsa egymással ezeket az országokat. Ezt szolgálja mindenekelőtt az a koholt és valótlan tétel, hogy a szocialista tábor fogalma valamely „vezető ország" „hegemonizmusával" és olyan pártok feltételezésével függ össze, „amelyeknek vezetősége hozzászokott, hogy kívülről utasításokat kapjon és ezeket végrehajtsa". Az ilyen állítások semmiben sem különböznek az imperialista propaganda agyoncsépelt tételeitől. Éppen az ilyen koholmányokhoz fordulnak az imperialisták, hogy „megokolják" a népi demokratikus országok ellen, a „felszabadításukért" vívott harc lobogója alatt, ténylegesen pedig a tőkés rend helyreállításáért folytatott felforgató cselekményeiket. Ilyen hamis érveket hangoztatnak az imperialisták a kommunista pártok ellen vívott hadjáratban, amikor azzal vádolják e pártokat, hogy „kívülről kapnak utasításokat". IV. rialistáktól. A jugoszláv sajtó jelentette, hogy Jugoszlávia és az Egyesült Államok 1956. november 3án egyezményt írt alá: eszerint az Egyesült Államok 98,3 millió dollár értékű mezőgazdasági felesleget szállított Jugoszláviának. A Tanjug hírügynökség jelentése szerint 1956 december végén pedig az Egyesült Államok kormánya kb. hatmilliárddináros csekket nyújtott át Jugoszláviának, A Jugoszláv Kommunisták Szövetsége küldöttségének megérte, hogy nem volt hajlandó aláírni a szocialista országok kommunista és munkáspártjainak nyilatkozatát, mert az Amerikai Egyesült Államok hamarosan újabb nagy kölcsönt adott Jugoszláviának, amikor egyezményt kötött vele 62,5 millió dollár értékű amerikai mezőgazdasági felesleg szállításáról. Meglehet, hogy a jugoszláv vezetőknek a szocialista országok és a kommunista pártok egységének gyengítésére irányuló újabb kísérletét szintén megfelelően jutalmazzák majd. Az imperialisták semmit és senkinek sem adnak ingyen. Közismert, hogy Amerika egyáltalán nem önzetlenül segít valamely országnak s ez a segély* így vagy úgy gazdasági és politikai függőségre vezet. Az amerikai monopóliumok ilyen „segély" formájában adják el heverő áruikat, elavult fegyvereiket. Az amerikai monopóliumok ilyen segítsége nem mozdítja elő a segélyzett ország független nemzetgazdaságának fejlődését. Az amerikai imperialisták úgynevezett önzetlen segítsége következtében Jugoszlávia külső állami adóssága óriási összegre, több mint 800 millió dollárra rúg. A külföldi hitelek törlesztése elnyeli a jugoszláv exportból nyert összegeknek több mint 25 százalékát. Jugoszlávia, akáicsak a többi amerikai „segélyt" élvező ország, az amerikai monopóliumoktól főként mezőgazdasági termékfeleslegeket, búzát, sertészsírt stb. kap. De az amerikai monopolistáknak nem érdekük, hogy a segély keretében korszerű gyár- és villamoserőmű-berendezéseket szállítsanak és mindazt megadják Jugoszláviának, ami a korszerű ipar fejlesztéséhez, az ország műszaki és gazdasági haladásához szükséges. Ami viszont a szovjet-jugoszláv gazdasági kapcsolatokat illeti, ezek más alapon épülnek fel. A Jugoszláv Kommunisták Szövetségének VII. kongresszusán elhangzott beszámoló felsorolta a legfontosabb egyezményeket, amelyeket a két ország a legutóbbi években kötött. Mindenekelőtt megemlíti azt az egyezményt, amely szerint 110 millió dollár értékben ipari vállalatokat építenek Jugoszláviában. Szó van arról az egyezményről is, hogy a Szovjetunió 54 millió dolláros áruhitelt és — aranyban vagy külföldi valutában — 30 millió dollár kölcsönt nyújt Jugoszláviának, említi az alumíniumgyár, műtrágyagyár stb. építéséről szóló különegyezményt. Ma, amikor nem egy, hanem sok szocialista ország van, egy ország sem építheti a szocializmust és a kommunizmust egyedül. Az a történelmi korszak, amikor a szovjet nép kénytelen volt »gy országban építeni a szocializmust, régen elmúlt. Ma a szocializmus világrendszer lett. Oj korszak következett ba fejlődésében. Marx ét Lenin a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenetet soha sem szűk nemzeti, hanem mindig természetes történelmi világfolyamatként fogta fel. És ma minilen szocialista országnak — akár nagy, akár kicsi - szüksége van a többi szociálist! ország, az egész nemzetközi munkásmozgalom segítségére. A mai viszonyok között, amikor a világ két rendszerre, két táborra oszlik, minden szocialista ország puszta léte, sikeres előrehaladása csak azért lehetséges, mert létezik a 'szocialista tábor, mert támaszkodni lehet ennek a tábornak a gazdasági hatalmára és politikai egységére. Ne gondolja senki, hogy az imperialisták segítségére támaszkodva építheti — a szocializmust. A kapitalizmus létrehozza ugyan sírásóját, a proletariátust, de nem hajlandó önként átadni a helyét a szocializmusnak és nem siet a sír felé. Az imperialista világreakció mesterkedéseivel szembe kell állítani a szocializmus, a világ dolgozói egységes és tömör világának egyesült erőfeszítéseit. A Szovjetunió és a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság egyezményeinek még ez a rövid felsorolása is megmutatja, hogy mi a gyökeres elvi különbség a szovjet-jugoszláv gazdasági kapcsolatok, továbbá a Szovjetunió és a többi szocialista ország gazdasági kupcsolatai és az úgynevezett amerikai segély között. Az amerikai „segély"-nek az a célja, hogy az Egyesült Államoktól függő helyzetbe juttassa azokat az országokat, amelyeknek ezt a „segélyt" adják, ezzel szemben a Szovjetunió valóban segíteni akarja a többi szocialista országot, valamint a gazdaságilag gyengén fejlett országokat gazdaságuk erősítésében és fejlesztésében, s a gazdasági és politikai függetlenségük, nemzeti szuverenitásuk alapjául szolgáló iparosításban. Tito jellemezte a Szovjetunió és Jugoszlávia mai gazdasági kapcsolatait, s ezeket „mindkét ország számára igen előnyös gazdasági együttműködésnek" nevezte. Pedig a szovjet dolgozók egyáltalán nem azért adnak baráti segítséget Jugoszláviának, mert az kereskedelmi szempontból „igen előnyös" számukra. Ha csak kereskedelmi szempontból nézzük ezt az ügyet, akkor természetesen a Szovjetuniónak előnyösebb lenne, ha ezekből az összegekből otthon építene üzemeket s a kész termékeket szállítaná ki. A szovjet emberek nem gondolnak arra, hogy pusztán kereskedelmi szempontból nézzék az olyan országokhoz fűződő kapcsolataikat, amelyeknek gazdasági segélyt adnak. Politikájukban, a testvéri szocialista országokkal való viszonyukban a szocializmus építésének érdekei vezérlik őket. A Szovjetunió testvéri segítséget nyújt a gyarmati elnyomás ellen, a szabadságukért és függetlenségükért küzdő népeknek is. Elvtársaink, barátaink segítése nemzetközi kötelességünk. A szovjet emberek így gondolkodnak, s így is cselekszenek. A Jugoszláv Kommunisták Szövetsége programtervezetének szerzői a szocialista országok viszonyának jellegét durván eltorzítják, s barátságtalanul, sőt rágalmazóan azzal vádolják őket, hogy hegemóniára törekszenek, s azt állították, hogy a szocializmus fejlődésének első szakaszában egyes népeknek vagy egyes államoknak lehetőségük van „valamilyen formában más országok gazdasági kizsákmányolására". Csak nem gondolja valaki Jugoszláviában, hogy a Szovjetunió és a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság gazdasági viszonyában ilyen „kizsákmányolási" irányzat érvényesül? Ha így van, meg lehetne szabadítani Jugoszláviát ettől a „kizsákmányolástól" Mi semmit és senkire rá nem kényszerítünk. Sem államrendszerünket, sem társadalmi életformánkat, sem ideológiánkat. Nem kényszerítjük senkire barátságunkat, gazdasági segítségünket sem. V. A jugoszláv vezetők azt mondják, hogy a meglevő ideológiai különbségeknek nem szabad Jugoszlávia és a szocialista országok állami kapcsolatainak romlására vezetniök. De mint a tapasztalat mutatja, ennek az igazságnak puszta hangoztatása nem elegendő. Nyilvánvaló, hogy az ideológiai véleménykülönbségek, ha nem szűnnek meg, hanem elmélyülnek, természetszerűen nézeteltérésekre vezetnek politikai kérdésekben is. Furcsa lenne, ha a szocialista országok viszonya erősödnék és javulna, az élükön álló közös marxista-leninista ideológiájú politikai pártok viszonya pedig romlanék. A Szovjetunió és kommunista pártja határozottan hozzáfogott, hogy megszüntesse a Jugoszláviával szemben elkövetett igazságtalanságokat és hibákat. De hadd mondjuk meg nyíltan, hogy 1948-ban és utána is a jugoszlávok nacionalista jellegű hibákat követtek el, és néhány fontos kérdésben eltértek a marxizmus-leninizmus elveitől. A szovjet emberek a Jugoszláviával való baráti viszony helyreállításakor egyúttal számot adtak maguknak arról, hogy pártunkat a Jugoszláv Kommunisták Szövetségétől súlyos ideológiai nézeteltérések választják el, amelyek azalatt gyűltek fel, amíg Jugoszlávia elszakadt a nemzetközi kommunista mozgalomtól és hogy ezeknek a nézeteltéréseknek a megszüntetése nem kis nehézségekbe ütközik. A két párt baráti viszonya megteremtésének egyetlen < szilárd alapja csak a marxizmus-leninizmus elve lehet. Kifejezésre jutott ez a belgrádi és a moszkvai nyilatkozatban is. A Szovjetunió Kommunista Pártja, amely a Jugoszláviával való viszony rendezését kezdeményezte, állhatatosan és következetesen teljesítette kötelezettségeit. Másképpen jártak el a jugoszláv vezetők. ^ Zsenminzsipao vezércikke helyesen hangsúlyozza: „A Szovjetunió és a szocialista tábor többi országa 1954 óta a lehető legnagyobb jóakaratot tanúsították, s minden tőlük telhetőt megtettek, különféle intézkedéseket foganatosítottak, hogy megjavítsák kapcsolataikat Jugoszláviával. Ez teljesen helyes és szükséges is volt. A kommunista pártok a türelmes várakozás álláspontjára helyezkedtek, abban a reményben, hogy a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének vezetői vissza térnek a marxizmus-leninizmus álláspontjára, ami elősegítené azt, hogy a jugoszláv nép szilárdan haladhasson a szocializmus útján. De a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének vezető körei elutasították a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának és más országok kommunistáinak jóakaratú erőfeszítéseit". A JKSZ VII. kongresszusa s a programtervezet szemléltetően tanúsította, hogy a jugoszláv vezetők továbbra is kitartanak a marxizmus-leninizmus elveivel ellentétes álláspontjuk mellett. ök ezt külön dicsőségnek tartják. Tito a kongresszus zárószavában ezt mondta: „ ... csak időfecsérlés és valamennyiünkre nézve káros, ha valaki azt várja, hogy eltérünk elvi álláspontunktól akár a nemzetközi, akár a belső kérdéseket illetően..." A jugoszláv vezetők felszólalásukban ebből az „elvi álláspontból" kiindulva is „dogmatikusoknak", „pragmatistáknak", „prakticista dogmatikusoknak" stb. nevezték a Szovjetunió és más országok kommunistáit. Egyes jugoszláv szónokok a más országokbeli kommunista pártok ellen intézett támadásaikban hangzatos frázisokra és kirívó kifejezésekre ragadtatták magukat. A JKSZ vezetőinek ez az eljárása azt mutatja, hogy durván megszegik a proletár nemzetköziség elveit. E cselekedeteik ellenkeznek Lenin egyik legfontosabb megállapításával: „Ha a proletariátus, majd pedig valamennyi ország dolgozó tömegei és és az egész világ nemzetei nem törekszenek önként a szövetségre és az egységre, nem lehet sikeresen véghez vinni a győzelmet a kapitalizmus fölött". A 5KSZ VII. kongresszusának szónoki emelvényéről példátlanul nagy igényű kijelentések hangzottak el, olyanok például, hogy a JKSZ vezetőinek tettei állítólag hasonlatosak ... Leninnek, a marxista elvek győzelméért vívott harcához. Az efféle kijelentések valóban szentségtörők. Ilyen kijelentéseket tenni annyi, mint szembeállítani a jugoszláv kommunistákat az egész kommunista világmozgalommal, amely állítólag a dogmatizmus posványába süllyedt, a kommunista pártokat egy kalap alá venni a II. Internacionálé szociáldemokrata pártjaival, amelyeknek opportunizmusa ellen Lenin kérlelhetetlen harcot vívott. A JKSZ vezetői feljogosítottnak tartják magukat, hogy például a nemzetközi munkásmozgalomról ilyen megfellebbezhetetlen és fennhéjázó értékelést adjanak: ,,A nemzetközi munkásmozgalom fejlődése a legutóbbi évtizedekben nem tartott lépést a társadalmi eseményekkel és az anyagi viszonyok fejlődésével". Vagyis már valóban az tűnik ki, hogy „senki sem tart lépést, csak egyedül én". Az egész világ tudja, milyen nagyszabású, valóban történelmi sikereket aratott a nemzetközi kommunista mozgalom, milyen óriási munkát végeznek a kommunista pártok a tömegek körében. A JKSZ kongresszusán sok kommunista pártnak szólt a kijelentés: „Nem voltak elég merészek a kezdeményezésben, a tömegek megnyeréséért vívott harcban, magukba zárkóztak, elszigetelődtek a tömegektől és így nem lehetett döntő szerepük hazájuk társadalmi fejlődésében". Ámde, ki « nem tudja, hogy sok tőkés országban, például az Egyesült Államokban, Nyugat-Németországban, Spanyolországban a kommunista pártok a legkegyetlenebb rendőri üldözés, állati vad terror és provokációk légkörében vívják harcukat. Kérdezzék meg az amerikai kommunistáktól és ők majd elmondják, hogyan fojtogatták és fojtogatják ma is az imperialisták az Egyesült Államokban a kommunista mozgalmat. Minden kommunista tudja, hogy a tőkés országokban több mint harminc kommunista pártot helyeztek törvényen kívül. Da mit törődnek ezzel a JKSZ vezetői? A JKSZ vezetőinek álláspontjában ott van a hiba, hogy megszegik az összes marxista-leninista pártok által a pártok kapcsolataira általánosan elismert szabályokat s a proletár nemzetköziség elveit, s ez különösen abban nyilvánult meg, hogy helytelenül fogadják az elvi, pártszerű bírálatot. A programtervezet hiányosságainak és hibáinak elvtársi bírálatára válaszul csak úgy záporoztak az esztelen vádak, hogy beavatkoznak Jugoszlávia belügyeibe. Ebben a kérdésben teljes világosságot kell teremteni. Hogyan lehet azzal vádolni a többi kommunista pártot, hogy beavatkozni próbál Jugoszlávia belügyeibe, ha maga a JKSZ Központi Bizottsága küldte szét programtervezetét az öszszes testvérpártoknak? Miért tette ezt? Nyilván azért, hogy elmondhassák véleményüket a programtervezetről. Amikor pedig ez a vélemény elhangzott, megindultak a legkíméletlenebb támadások a testvérpartok ellen. A JKSZ kongresszusán hangoztatták, hogy ideológiai kérdésekben nincs csalhatatlan döntőbíró, aki meghatározza, mi igaz és mi nem, az egyetlen és megfellebbezhetetlen bíró: a gyakorlat, a történelem. Természetes, hogy az élet szempontjának, a társadalmi gyakorlat kritériumának kell lennie az elsőnek és alapvetőnek, amikor megállapítjuk: mennyire helyes, mennyire igaz valamely állítás. Az elméleti következtetéseket végső fokon a történelem igazolja vagy cáfolja meg. De vajon a történelem nem igazolta-e a marxizmus-leninizmus alaptételeit, s a forradalmi harcnak és a szocializmus építésének gyakorlata pedig nem bizonyította-e be nagyszerű életképességét? Akkor hát az ideológiai vitákban miért nem lehetnek az igazság vezérlő csillagai, iránytűi, mércéi azok a tapasztalatokban kipróbált marxistaleninista tételek, amelyeket a különböző országokban a munkások és parasztok millióinak a jobb életért vívott harca alakított ki. Aki ezt tagadja, az kétségbe vonja a marxizmus-leninizmus tételeinek helyességét, az igazság kérdésében a relativista nihilizmus álláspontjára helyezkedik, ez pedig nem ismer semmiféle szilárd elvet, meggyőződését, igazságot! Nevetséges lenne azt hinni, hogy századunkban, amikor sok országban jól felkészült, hatalmas tapasztalatú és a tömegekre nagy befolyást gyakorló marxista-leninista pártok vannak, akkor csak egy párt, például a JKSZ képes rá, hogy a szocialista gondolatot, a marxista-leninista elméletet előbbre vigye, a kommunista mozgalom égető problémáinak helyes megoldását meglássa, a többi pedig — Kardelj megvető kifejezésével élva (Folytatás a 7. oldalon.}