Új Szó, 1958. május (11. évfolyam, 120-149.szám)

1958-05-01 / 120. szám, csütörtök

BÁNYÁSZÜZENET EGY ROMÄN BÁNYÁSZRÓL, egy szívből jövő májusi üzeetről szeretnék szólni, de ehez előbb el kell mennünk Ronánia híres és gazdag szénmeencéjébe, a Zsilvölgyébe. A •élí-Kárpátok hegyóriásait, ziklás falait töri át s vág maának völgyet a zubogó Zsilolyó s viszi magával a szén a bányászok üzenetét a Dua-sik'ága felé. Régi hagyoriányok, dicső harcok színhelye ez a szűk völgy — nincs a omániai munkásmozgalomnak gyetlen-egy olyan kiemelkedő seménye sem, amelyben ne zerepelne a zsilvölgyi" bányázok neve. De nemcsak a múlt adott lősöket. A jelen is. A szabadág születésével együtt új hőök születtek ebben a völgyen. Majdnem minden esztendő neghozta a maga kiváló élnunkását. Az 1958-as év is! íihail Tucaciucról van zó, az aninószai brigádosról, rről a 45 éves vállas, középermetű bányászról, akinek neéhez ma már egy új, országos :ezdeményezés fűződik: a kö:epesek mozgalma! Mi a lényele az aninószai kezdeményelésnek? Az, hogy minden bátyász minden nap legalább egy onnával megtetézze tervét! Ezektől az egy tonnákból születtek a százak, az ezrek, a tízezrek. Itt ül velünk szemben az áprilisi napfényben s faggatjuk, kérdezzük. Persze a küszöbön kopogtató május elsejéről is szó esik. — Huszonkét esztendeje vagyok bányász — mondja — és ennek a két évtizednek nem volt egyetlen egy május elseje se, amelyet ne ünnepeltünk volna meg. Persze mindegyiket a maga módján. Az elnyomás éveiben itt fönt, a bujtató szép hegyekben gyúltak föl a munkások tábortüzei. És nem volt olyan hatalom, amely leolthatta volna a fénylő lángokat. — Aztán ... Leköltöztettük a május elsejét az utcákra, a terekre, a gazdagon terített asztalok mellé. S a bujdosás helyett szabadon menetelünk városainkban, falvainkban. — Minden szabad május elsején elhoztuk mi, bányászok is munkánk eredményeit: a terven felül termelt fekete szenet! — Hogy mit kívánok 1958 május elsejére? Azt, hogy a világ munkásai még jobban összefogjanak a közös célok érdekében. Mi, román dolgozók, végigjártuk az élet nehéz iskoláját. Egyetérzünk mindazokkal, akik ezt a május elsejét is titokban, vagy „rendőri felügyelet" alatt kénytelenek megünnepelni és szívből köszöntjük, sok sikert kívánunk mindazoknak, akik végérvényesen kivívták az ünneplés jogát is. És még valamit... • A mi tárnánkat, a „Béke-tárnájának" nevezzük, a mi országunkat a béke-országának. Szeretném, ha ez a május elseje és 1958 esztendeje a béke megerősödésének korszaka lenne. Minden reményünk, minden erőnk megvan erre. DÁNOS M1KLÖS mosom MrAWmnUhl Barátságunk mély, igaz barátság A szocialista falu építői MEGISMERKEDTEM Viktor Deminnel, a kultuki halászkolhoz szálas fiatal elnökével. Beszélgetésünk során alig szólt magáról, s az volt az érzésem, hogy ez az ember egész lényében azonosult a kolhoz munkájával, gondjaival és örömeivel. — A mi kis falunk — kezdte a szót —, a gyönyörű Bajkál-tó déli partján fekszik. Későn ér hozzánk a kikelet, a fagy csak május derekén enged. Ám halászaink már régen nyakig vannak a munkában. Már ez év két első hónapjában 70 métermázsa kitűnő bajkáli halat húztak ki a jég alól, jóval túlszárnyalva az első negyedév feladatait. Persze az igazi halászidény csak május vége csehszLovókiA IGEN, IGY VAN EZ - mondotta Alfréd Schiller, a wartenbergi földműves termelőszövetkezet tagja egy szombati késő délután. Wartenberg mintegy 600 lelket számláló kis falu a demokratikus Berlin északi határán. — „Április 18-án emlékezünk meg szövetkezetünk megalakításának ötéves évfordulójáról, mely szövetkezet egyike a legkorábban alakultaknak Berlin környékén. A szövetkezetnek ma több mint 160 tagja van." Schiller szövetkezeti tag így folytatja: „Azon öt mezőgazdasági munkás között voltam, akik elhatározták, hogy közösen fognak gazdálkodni a volt földbirtokosok elhagyott földjein. A földbirtokosok Ny.-Németországba mentek szerencsét próbálni. Most 45 éves vagyok, mondotta. Huszonhét év óta dolgozom egyfolytában a mezőgazdaságban. A föld a szívemhez nőtt, főképpen most, amikor jogosan állíthatom, hogy magamnak és családomnak dolgozom. Nem felejtem el azt az időt, amikor havi 40 márkáért dolgoztam a földbirtokosnak. Feleségem 18 pfennig órabért kapott. Naponta 10 — 12 órát dolgoztunk, vasárnap és ünnepnapon is, hogy megkereshessük a legszükségesebbet. Tavaly csupán a ledolgozott munkaegységekért több mint 8000 márkát kaptam kézhez. Ezt azért mondom, hogy lásd a különbséget." Schiller szövetkezeti tag ezután emlékezetében visszatér a szövetkezet első nehéz lépéseire. „Mindenki segítségünkre sietett, a párt, az állam és a gyári munkás. Egy cél lebegett szemünk előtt: a mezőgazdasági termelést fel kell lendítenünk. Olyan szövetkezetet akartunk Wartenbergben, amelyben örömmel dolgozhatunk és ez — amint magad is látod - sikerült nekünk." Schiller ezután rámutat a dolgozók többi csoportjára, melyek a szarvasmarhák számára új istállót építenek. „Ez bizony nagy különbség," — mondotta végül. 1953-ban munkaegységenként 7,5 márkát és tavaly 13,5 márkát kaptunk. A legutóbbi két évben a szövetkezet segítségével családi házat építettem. Meg vagyunk elégedve, mert tudjuk, hogy helyes úton járunk. Ezt megerősíti fivérem is, amikor Nyugat-Németországból jön látogatóba. Legfőbb óhajom, hogy nyugodtan, békében élhessek és dolgozhassak. A Német Demokratikus Köztársaság munkásainak és parasztjainak egysége kezesség arra, hogy valamennyiünk hö óhaja teljesül. Ebben rejlik a dolgozók ereje." » J. HORÄČEK Angol vasutasok gondja NAGY-BRITANNIA mintegy 560 ezer vasúti dolgozója nem •tagyon kecsegtető helyzetben néz az idei május 1. elé. A kormány ugyanis felhívta a Brit Közlekedési Bizottságot, hogy új bértarifát állítson össze. Ez súlyosan érinti a vasutasokat, mert a reálbérek már eddig 13 százalékkal csökkentek a lakbérek emelkedése, a közszükségleti cikkek árainak gyors tövekedése következtében, s ezen felül megvonták tőlük a természetbeni élelmiszerjuttatásokat is, amelyekben eddig részesültek. Így most az a helyzet, hogy a vasutasok szakszervezetének vezetői engedményeket igyekeznek kiharcolni a kormánytól, míg a szakszervezetek zgy része már az általános sztrájk tervén dolgozik. A brit kékruhások hatalmas hadseregébe tartozik F rank M c Kennan 29 éves vasutas is. Egy durhami bányász tizedik gyermekeként látta meg a napvilágot. Már zsenge gyermekkorában megismerte, milyen a dolgozók sorsa a kapitalizmusban, apja többször voit munka nélkül, olyankor a család bizony nyomorúságosan tengődött. Tizennyolcéves korában került Frank a vasúthoz, mint mozdonymosó, egy évvel később fütö lett és most, 11 év után sikerült letennie a mozdonyvezetői vizsgákat. „A mi mesterségünk olyan, hogyha elszakítanak bennünket a vasúttól, ez számunkra a halállal egyenlő — mondja .Frank. Igen, ez nemcsak ót, hanem 186 ezer brit vasutast és természetesen családtagjaikat is érinti, mert a Brit Közlekedési Bizottság elhatározta a vasutak korszerűsítését még pedig olyan módon, hogy ezáltal 186 ezer vasutas veszíti el állását abban az országban, amely a világnak a vasutat adta. Ne higgyük azonban, hogy a brit vasutasok a haladás kerékkötői lennének. Örömmel üdvözlik ok is a korszerűsítési, Ue egyúttal kénytelenek harcolni azért, hogy ez ne történjék a munkások kárára. A brit vasutasok most elsősorban azért harcolnak, hogy vezessék be a rövidített munkahetet és ezáltal szüntessék meg a munkaerőfelesleget. Mc Kennan feleségével és kisfiával London északnyugati részén, a vasút közelében egy öreg ház két szobáját lakja. Frank fizetésének egyhatodát felemészti a lakbér, kéthatodát a legszükségesebb élelmiszerek, a többi meg alig futja gázra, villanyra, fűtőanyagra, részletfizetésre. „A jövő nem nagyon kecsegtető a vasutasok számára. Életszínvonaluk egyre süllyed. Ebben az évben vívjuk legkeményebb harcunkat. Egy évvel ezelőtt — vasutaink történetében először — sikerült kiharcolni a vasutasok nyugdíjbiztosítását. De a gyakorlatban ez a nyugdíj bizony édes keveset jelent. Az a vasutas, aki most megy nyugdíjba heti 3 silling 7 penny járadékot kap, tehát 20 cigaretta áránál kisebb összeget. Ha én 40 év múlva megyek nyugdíjba, heti 30 sillinget fogok kapni (vagyis jelenlegi fizetésemnek alig egy hetedét.) De hisz negyven év múlva már szocializmus lesz nálunk is, nemde?" — teszi hozzá felcsillanó szemmel. Frank McKennan május elsején üdvözli Csehszlovákia munkásait, főképpen a vasutasokat. „Mi angol vasutasok, azt szeretnénk, ha szorosabb politikai, gazdasági és kulturális kapcsolatok létesülnének országaink, a Nyugat és a Kelet között. Mi is azért harcolunk, hogy életünk majd egyszer olyan legyen, mint a szocializmust építő országok szabad dolgozóinak élete. ANIONlN BUZEK Az anyák gyűlölik LEGJOBBAN a háborút A CSALADOMRÓL ÖRÖMMEL beszélek, mert nagyon szeretem, hiszen sok örömet okoz nekem — kezdte beszélgetését Viera Svoreňová, a bratislavai Cérnagyár egyik legügyesebb fonónője. — -Két kislányom van, az' egyik nyolc, a másik hat éves. Egészségesek s mondhatom szépek is. Férjemmel szeretnénk őket iskoláztatni, rendes embereket nevelni belőlük. Férjem Is ebben a gyárban dolgozik, karbantartó. Műszakunkat úgy osztjuk be, hogy egyikünk mindig otthon legyen a kislányokkal, mert számukra a szülői nevelés nagyon fontos. — Nagyon szeretem azokat a vasárnapi órákat, amikor mindnyájan otthon vagyunk. Férjem Ilyenkor olvasni szokott, én pedig a kislányokkal a rádió mellé telepszem A kisebbik, Veronka az ölemben szeret ülni. Nagyon helyes kislány, dús szőke a haja, arca halvány rózsára hasonlít, a szeme mint a nefelejcs. Hosszan nézegetem öt, s ilyenkor eszembe jut az, amit a gyárban a polgári védelemről tartott előadásokon hallottam. Szinte elszorul a szívem, ha rágondolok, hogy ezt a szép arcot, hogyan torzítanák el egy esetleges háború kínjai. — Ilyenkor nagyon is érzem, mennyire szép és mennyire kell a béke a földön. Nem is tudom elképzelni, hogyan élném keresztül, ha esetleg abból, ami családi életemet széppé és harmonikussá teszi, csak valamit is el kellene vesztenem. Hiszen éppen azért j&rok örömmel munkába is és csaknem kétszer annyi gépen dolgozom, mint kellene. Szívesen teszem ezt, mert mindnyájunk számára gazdag gyümölcsöt hoz. Nálunk a gyárban sok asszony, sok anya dolgozik, s ők is így vélekednek. Sőt két éve Budapesten a lőrinci fonógyárban — amikor ott jártunk látogatóban — úgy beszéltek az ottani fonónök is. — Tizenötéves koromban kezdtem dolgozni a cérnagyárban és azóta Immár 12 éve minden május elsején részt veszek a felvonuláson. Az első években még fiatalosan fogtam fel ezt a felvonulást, de most, hogy anya vagyok, nagyon is mélyen átérzem értelmét és nagy jelentőségét. Jó érzéssel tölt el az a tudat, hogy ugyanakkor szerte az egész világon mindenütt munkásfolyamok hömpölyögnek végig az utcákon ugyanazzal a gondolattal, ugyanazzal a vággyal: megmutatni milyen hatalmas ereje van a békének. Ml a gyárban is készülődünk, hogy méltóképpen megünnepeljük a munka napját, hiszen Bratislavának neves üzeme vagyunk. Készítik a zászlókat, transzparenseket, de igyekezünk a május elseje tiszteletére tett kötelezettségeinket is minél előbb teljesíteni. — De most már sietek, mert a gépeim unatkoznak nélkülem. Lehet, hogy a felvonuláson majd találkozunk. Fent fogok állni az emelvényen gyárunk húsz legjobb dolgozója között. Magammal viszem a kislányaimat Is, hagy tanuljanak, s lássák a munkásság legnagyobb ünneplését... PETRlK JÖZSEF felé kezdődik. Serényen készülődünk erre, motoros csónakjaink, hálóink már megjavítva készen állanak és ha megtörik a jég, kihajózunk az északi Bajkálra. —. A halászaton kívül még zöldségtermeléssel is foglalkozunk. Nagy feladatunk,, hogy bőségesen ellássuk friss zöldséggel Szljudankát, a környék ipari központját. Tágas üvegházainkban már május elsejére termesztettünk zöld salátát, sampinyon gombát. Két-három hét múlva pedig zöld uborkát és paradicsomot is szállítunk a városba. — Első pillantásra úgy tűnik fel, hogy elfelejtve, isten háta mögött élünk kis falunkban. Pedig nem úgy van. Kolhozunkat meglátogatták már francia, dán, olasz küldöttségek, magyar, német és csehszlovák vendégek is jártak nálunk. Mondhatom, csaknem az egész világon vannak barátaink és ismerőseink. S most a május elseje megünneplésére készülődve, különösen sokat gondolunk rájuk. Hogyisne! — hiszen egymástól távol ugyan, de ugyanazzal az érzéssel, ugyanolyan céllal vonulunk majd fel mindnyájan. — Csehszlovákiai ismerőseinkkel levelezést is folytatunk. Ezt egy emlékezetes gyűlésen határoztuk el. Forró júliusi nap volt. Gyönyörű! Tiszta ievegő lebegett a Bajkál felett, s messze látszottak a tó sziklás partjai. A víz tiszta volt, mint a harmat. Ott a tő partján tartottuk gyűlésünkét. Jöttek a kolhoztagok, fiatalok, idősebbek és egyre élénkebb volt a beszélgetés. Tudta mindenki, miről lesz szó a gyűlésen, és így legtöbbet a barátságról társalogtak. Legszebben Paj Funsan, kínai kertészünk fejezte ki e barátság lényegét: „ötven évvel ezelőtt az éhezés, a kínai földesurak embertelen bánásmódja arra kényszerített, hogy hagyjam el hazámat. A szovjet földön második otthonomra leltem. Itt nem éheztem, és nem sértegetett senki. Gazdagon élek. Kislányom jelesen tanuL Megbecsülik munkámat, sőt a múlt évben a kolhoz számomra lehetővé tette, hogy szabadságomat szülőhazámban, az új Kínában töltsem. Azt szeretném, ha olyan baráti érzés fejlődne ki a csehszlovák és a szovjet dolgozók között, mint amilyen engem fűz a kultuki kolhoztagokhoz." Valahogy Így mondta Paj Fun-san, s mi valóban elhatároztuk, megteszünk mindent, hogy csehszlovák ismerőseinkkel igaz barátságot kössünk. Ennek jeléül tavaly a VIT-en személyesen átadtam kolhozunk zászlaját a csehszlovák küldöttségnek. S azóta állandóan levelezünk. Ám barátságunknak mégsem ez a levelezés az igaz kifejezője. Közös célunk, közös munkánk tette naggyá; azáltal lett mély, mint a Bajkál-tó, s szilárd mint a partmenti sziklák. - Május elsején üdvözlöm kolhozunk nevében is a csehszlovák dolgozókat. JOZEF BELES A felemelkedés útján EGY ÁPRILISI DÉLUTÁN a Peking közelében levő Csang Kuocsuang faluba mentem. A Marco Polo történelmi nevezetességű hídon átvezető poros országút közvetlenül egy jól virágzó szövetkezetbe vezetett, amely „A kínai-csehszlovák barátság szövetkezete" nevet viseli a Vinaricei Egységes Földművesszövetkezettel fenntartott szoros együttműködés és testvéri szövetség jeléül. A szövetkezet tagjait serény munkában találtam. Igyekeztek kihasználni a meleg tavaszi időjárást. Annak ellenére, hogy teljes ütemben folytak a tavaszi munkák és amellett a parasztok legtöbbje az öntözőberendezésen is dolgozott. Tehetőségem nyílott arra, hogy egyik-másik földművessel elbeszélgethessek. Li Kin-mej, egy 28 éves paraszt néhány szóval elbeszélte élete folyását: „Tizenegyéves koromban bányában kezdtem dolgozni, hátamon szénnel telt kosarakat hordoztam. Kénytelen voltam munkába lépni, mert a hattagú család, melynek tagja voltam, mindössze fél hektárnyi rossz sziklás talajt müveit és amit a föld adott, mindössze három hónapi nyomorúságos ellátásra volt elegendő. Ez természetesen — fűzte hozzá — még a kuomintangkormány idején történt." „A felszabadulás után családunk több földhöz jutott. Megnősülhettem, gyermekünk is van. A szövetkezetbe megalakítása után azonnal beléptem. Tavaly munkámért teljes 1400 yuant kaptam és már több mint 200 yuant helyeztem el a takarékpénztárban — mondja büszke, örömteli mosollyal. Egy takaró helyett, amellyel egész családunk rendelkezett, ma már valamennyiünknek külön saját új takarója van és mindnyájan új ruhát vehettünk magunknak. Sőt még iskolába is járunk — mondotta Li Kin-mej és zsebéből a gyakori használattól megfakult és összegyűrt tankönyvet vett elő. A tankönyvben mutogatta, mennyi jelet ismer már és melyik leckét tanulta meg. „Most még a szántóföldön is tanulunk a munkaszünetekben és a faluban ez év végéig a

z öregeken kívül teljesen felszámoljuk az írástudatlanságot. A felszabadulás idején a faluban 1800 volt az írástudatlanok száma" — tette hozzá. „Lehet-e csodálkozni azon, hogv egyáltalán nem sírjuk vissza a régi társadalmi rendszert, új életünket senkinek nem adjuk. Nagyon jól tudjuk, hogy munkánk egyúttal békeharc is, mert minél erősebb lesz Kína, annál erősebbé válik a béketábor is. És mi a béke ügyének előmozdítását elsősorban a szövetkezet megszilárdításában látjuk. A szövetkezetben tömörült valamennyi paraszt eléri ez év végéig az itteni tehetősebb középparasztok életszínvonalát. Öntözőberendezést építünk amelv termőföldünk több mint 65 százalékát látja el vízzel. Már ma befejeztük a szántóföld 33 százalékának vízzel való ellátását szolgáló berendezés építését. Ez jelentős mértékben fokozza majd a termést és persze a szövetkezeti tagok keresetét is Egyelőre nem tudom pontosan, mennyit fog kitenni ez a fokozott jövedelem, de minden bizonnyal nem lesz csekély. Arra számítok, hogy már ez idén kétezer yuan lesz a keresetem!" — mondotta Li Kin-mej teljes bizalommal. JIŔI SPEVÁK ÜJ SZÖ 3 * 1958. május 1.