Új Szó, 1958. április (11. évfolyam, 91-119.szám)

1958-04-16 / 105. szám, szerda

A modern cseh képzőművészet alapítói tagjának figyelmét. Így vált le a csoportból Capek, Spáli, és Kremliöka, míg azok, akik közülük túlélték a második világháború katarzisát, a felszabadulás után keresni kezdték a realista kifejezés módszereit (Filla, Nowak stb.). Ezzel lassan feledésbe merült a „Nyolcak" hőskora, melytől a vulgáris művészet szemlélet megtagadta a pozitív tradíció jellegét s a csoport tagjainak számos e korban születeitt alkotását kizárta a nyilvános gyűjteményekből. Mindezek a tények, főleg pedig az a jogos kívánság, hogy végre fe mérjük a modern cseh képzőmüvéBedrich Feigl: Portré rpz a címe annak a nagyméretű s jelentőségében kimagasló kiállításnak, mely nemrégen nyílt meg i prágai Vár lovardájában s amelyi ék célja, hogy újjáértékelje a molern cseh képzőművészet alapvető hagyományait. Lényegében egy négy cikusra tervezett hatalmas seregszemlétek első részéről van szó, az első nlágháborút megelőző esztendők festészetéről és szobrászatárói s azokról J húszas évek elejéig kiható cseh képzőművészeti törekvésekről, amelynek írtelmét és irányát a „Nyolcak" nevű :soport adta meg. Ez a csoport ötven ivvel ezelőtt bontott szárnyat, hogy izembeszálljon mindazzal, amit festészetben és szobrászatban a tizenkiéncedik század ránk hagyott s e műtészeteket kivezesse v polgári álszenérem kátyújából, a természettudonányi gondolkodással egyenrangúvá, íjjá és európaivá tegye. A kor cseh lársadalma nem értette meg e tö•ekvéseket, amely ékben a forma öncélú forradalmát látta, de ösztönszerűen megérezte bennük a kapitalista •end bomlásának kivetítését is; néhány étova és zavart hangú újságcikk s a cözönség gúnyos megvetése volt a áthatr eredmény, melyet a "Nyolcak" bemutatkozása 1907-ben egy prágai 'ielváro*i bolt kibérelt helységeiben, majd első tárlatán 1908-ban Topič cönyvkiadó szalonjában elért. Az elccvetkező évtized se kedvezett külölösebben a csoport célkitűzéseinek, még •a rövidesen ki is bővült tagjainak ;xáma s egy időre harcos szócsövet alált a Literárni mésíčník (Irodalmi íavilapl hisábjain. Közben külföldön ejárt az expresszionizmus kubizmus SJ futurizmus kora s a század harmaiik évtizedének szociális problémái Csehszlovákiában a népi valóság vilák felé terelték a csoport nem egy véltek az anyag kiválogatásában és bemutatásában felismerni. A Csehszlovák Képzőművészek Szövetsége ezért külön konferenciára hívta egybe teoretikusait, hogy tisztázza a nézeteket s megmutassa az anyag tudományos feldolgozását igénylő munka helyes módszereit. Az elvi ellentétek okának lényegét természetesen ez a konferencia sem tudta megoldani: továbbra is nyílt kérdés marad, vajon a modern cseh festészet és szobrászat hagyományeri a „Nyolcak" csoportjának fellépésével veszik-e kezdetüket, vagy pedig jóval hamarább, Preísler és Sláviček alkotásaival, esetleg talán már a múlt század hatvanas éveiben, amikor Purkyné festészete kibontakozott. Mert kétségtelen, hogy a „Nyolcak" csoportja csak eay fejezetét jelenti a modern cseh képzőművészet alakulásának, még ha ez a fejezet hatalmas lendülettel vitte is előre a továbbfejlődés folyamatát, amelynek programot adott. Ugyanakkor abban is megoszlottak a vélemények, hogy meddig kell — vagy lehet — a „Nyolcak"' hatóerejét az újkori cseh képzőművészet történetében kimutatni; vajon véget ér-e, amikor e festők és szobrászok irányt és elvehet vKtoztatnak, vagy vajon ez a változás a fejlődés logikus következménye-e? Es végül: mennyire részesei a modern cseh képzőművészet progres'.7ív higyományainak azok a műBohum'l Kubišta: Önarckép szer hagyományainak horderejét, megkeressük sajátosságait, kora társadalmához, a hazai s az európai szellemi áramlatokhoz való viszonyát, megismerjük folyamatának különféle fokait és irányait, azokat konfrontáljuk egymással, hogy megtaláljuk az egészséges fejlődés vonalát, amelynek pozitív eredményeit szembesíthetjük maid napjaink művészi törekvéseivel: kétségtelenül szükségessé tették ezt a kiállítást. Már az eddig mondottakból is világosan fo'yik, hogy a kiállításnak elsősorban speciálisan tzikmaheli és csak másodsorban van általános művelődéstörténeti jelentősége. Így magyarázható az a vitn, mely a kiállítással kapcsolatbm szokatlan hévvel kavarta fel a csehszlovák művészetelmélet már jó ideje lecsillapodott vizeit A kiállítás rendezőit, akik több mint egy esztendsje dolgoztak az anyagon, jobbról és balról egyformán érték támadások, melyek a kritikusok pozíciói szerint hol hasznos, hol káros tendenciákat, de mindenesetre egyéni szándékokat Václav Špála r Felusi lány • (F. Ježerský felvételei) vészek, cikik nem fogadták el, vagy legálább is nem követték mindenben a „Nyolcak" progrimját, hanem más eszmei körökbe, művészeti szemléleti e kapcsolódtak? Mindezekre a kérdésekre természetesen csak akkor lehet egyértelműen felelni, amikor a tervezett további háron. kiállítás anyagát is ismerni fogjuk, vagyis amikor teljességében tanulmányozhatjuk a modern cseh képzőművészet fejlődésvonalát, arvnik összefüggését és ellentmondásait az új célkitűzések kezdeteitói napjaink törekvéseiig. Mindaddig a „Nyolcak" csoportjának minden erőfeszítése torzó marad. Torzó, amelytől azonban nem lehet megtagadni a legjobb művészi szándék jellegét s a komoly művészi alkotás rangját és jogát. E művészek ugyanis nem akarták kevesebbet, mint megoldani a művészet létének vagy nemlétének kérdését s arra törekedtek, hogy felfedjék az élet jelenségeinek értelmét. Mindez az egyén krízisének idején, a kapitalista társadalom fejlődésenek tetőfokán történt, olyan korban, amely rnár magán viselte társadalmi rendje feltatóztathatatlan bukásának jeleit is. A művész kirekesztetten, önmagára hagyottan sodródott a szakadékba, mely felnyílt ösztönösen erős és egészséges alkotó tehetsége s osztálya között; ezért keresett mindenáron megoldást, megoldást és kivezető utat. A cseh művészet soha azelőtt nem volt képes a társadalom krízisét oly erővel érzékeltetni, mint e reménytelen esztendőkben, amikor fellépett a „Nyolcak" csoportja, mely művészi forradalmát nemsokára társadalmi forradalommal töltötte meg, mert a szociális forradalomban megtalálta az élet és a művészet újjászületésének lehetőségeit. Szereplését így kellene magyarázni, mert így lehet csak megérteni törekvéseit. Mindenesetre kétségtelen, hogy a kor, amelyben a „Nyolcak" csoportja született s a program, amellyel a csoport fellépett, történelmileg meghatározott kor és egyedül e korban lehetséges program; lezárt megismételhetetlen. Nincs tehát szüksége arra, hogy védelembe vegyük a szocialista művészet törekvéseivel szemben, még kevésbé szolgálhat mintául a mai célkitűzéseknél. A szocializmust építő társadalom a huszadik század második felében más tendenciákat követ a művészetben is, s természetesen más f eladat okit állít az alkotók elé, így tehát más megoldásokat követel. Ezért nem kapcsolhat közvetlen és minden feltétel nélkül a „Nyolcak" hagyományaira, még ha sokra értékli is azokat, főleg a csoport tagjaimk emberi magatartását, művészi és erkölcsi pátoszát, amelynek meg volt a maga korában a maga nagy — s a mi számunkra is tanulságos — társadalomés művészettörténeti jelentősége. (T.) Mennyit ér az emberi élet? Kicsit furcsán hangzik ez a kérdés — hát lehetséges egyáltalán az emberi élet értékét pénzben kifejezni? Lehetséges, s ezt egyszerre három, nemrégen megtörtént eset igazolja. Három ember, egy görög, egy japán és egy amerikai, különböző körülmények között életét vesztette. A hivatalok, haláluk okával foglalkozva, hesszú kivizsgálás után — ha szabad így kifejeznünk magunkat — megállapították az életük pénzbeli értékét. Az eredmény igazán meglepő. Athénben Richard Whitley amerikai repülő autójával halálra gázolta Sarafist, a görög felszabadító hadsereg volt tábornokát. Az újságok sokat írtak erről a gyanús „szerencsétlenségről". A bíróság bűnösnek találta Whitleyt és négyhónapi fogházra vagy 120 dollár pénzbüntetésre ítélte. A repülőtiszt természetesen megkönnyebbülten a pénzbüntetést választotta A görög Sarafis élete 120 dollárt ért. Japánban William S. Girard amerikai katona agyonlőtte Naka Sakai japán nőt. Az eset annak idején nagy port vert fel nemcsak Japánban, hanem az egész világon. Az Egyesült Államok főparancsnoksága úgy döntött, hogy Sakai asszony hozzátartozóinak 1750 dollár „bánatpénzt" fizet ki. Sakai japán asszony élete tehát 1750 dollárt ér. Port-au Prince-ben, Haiti kikötőjében, Shibley Jean Xapamas amerikai állampolgár összeverekedett két haiti katonatiszttel. A verekedés közben, amelynek okát „nem tudták megállapítani", az amerikait megölték. A helyi hivatalok még meg sem kezdték a vizsgálatot, amikor már a washingtoni State Deapertment nagy lármát csapott. A napokban szószólójuk: Lincoln White győztesen jelentette be a nyilvánosság nak az amerikai intervenció eredményét. Haiti kormánya Tapamas ur özvegyének 100 000 dollár kártalanítási összeget ajánl fel! Nos, tegyünk összehasonlítást. 120 dollár - 1750 dollár 100000 dollár. Mind a három esetben egy emberéletért. Hol ebben a logika? Talán abbatt; hogy az első két esetben nem amerikai volt az áldozat? (Tvorba) Sas Andor: Dávid Teréz társadalmi színműve A bratislavai Szlovák Nemzeti Színház drámai színpada az elmúlt lapokban, április 5-én mutatta be 3ávid Teréz „Lidércfény" című színiarabját. A szerzőre irodalmi pályázaton izlovák kritikusok lettsk í.gyelmes;é és drámai alkotását színpadon dső (zben szlovák színészek vitték íagyközönség, bratislavai nézjk e!é. íz a bemutató csaknem összeesik a izlovák Nemzeti Színház drámai igyüttesének budapesti vendégjátécával. A cselekvő kulturális kölcsöíösségnek magas színvonalon mepnutatkozó dokumentumaival van i-t lolgunk s érthető, hogy Dávid Teéznek, mint eddig ismeretlen szerlőnek alkotása, magára vonja a közigyeimet, s egésze és részletei vita árgyává válnak. Ezért időszerű átgondolni a Lilércfény tartalmát és dramaturgiai :ajátságait, elemezni eszmeiségét és ellemeit, mégpedig annak az ereleti szövegnek alapján, amelyet a csehszlovák rádió bratislavai magyar :üldésének hallgatói ebben az évben anuár 26-án hallhattak. A Lidércfény fő alakja Tilda, 28 ves szép, fiatal nő, aki nem kö:önséges területen, tudást, capaszalatot és emberséget igénylő hivaásban, egy pszichiátriai klinikán nint ápolónővér dolgozott. Házassálot köt egy pácienssel, akit mint lkoholistát kezeltek és kigvógyíottak — Tilda odaadó közreműkölésével — a klinikán. A fiatal nő a boldogságot keresi >bben a házasságkötésben, azonban lamarosan kiderül, hogy az a csaádi környezet, amelybe férje beve:eti, ingoványos terület s a felőle iíztató boldogság merő látszat, iilécfény. Feri, a férj annak a földbirtokosnak fia, akinél Tilda apja egykor nint béresgazda volt alkalmazásban i így a nő a falut, amely a birtokíoz tartozik, mint szülőhelyét Isme•i. Lehet, hogy Tildát, a paraszti származású nőt, — amint a darabban ' szereplő nénje, Poli nőni gondolja — a más társadalmi szintről való férfivel történő házasságkötés is ösztönözte. A nő választottja egyébként f.'zikai megjelenésében jóvágisú férfi, akiről feltételezhető, hogy rokonszenvet keltett az őt gondozó apolőnővérben. A sex appeal és a társadalmi motívum mellett az ilyen házasságnál — hiszen művelt, klinikai tapasztalattal bíró személyről van szó az asszony oldalán - még erkölcsi tekintetben kivételes elszántság is feltételezhető, tudniillik az, hogy a felgyógyultat mint odaadó élettárs fogja kísérni és vállal minden következményt, ami ebből a nem mindennapi frigyből adódhat. Ezen a ponton azonban Tildának nyugtalanságai, majd konfliktusai támadnak. Nyomban a nászút után tanúi vagyunk szemrehányásoknak, amellyel Tilda csökkent értékűséget, akaratgyengeségeí és önuralomhiányt vet Feri szemére. Majd, amikor meglátja Feri első házasságából származó angolkóros leánykáját, visszariad attól, hogy Ferinek gyermeket szüljön. Fél az átörökléstől, amely a férj oldaláról fenyegethet. Tildának pszichoanalitikai árnyalású megjegyzései Feri magatartásáról mintha anakronisztikusak lennének a közvetlen jelenben, másrészt hangoztatásuk egy imént felgyógyult beteggel szemben nem tekinthető megfontoltnak. A fiatal pár Feri családjának volt jószágára kerül, a jószág magnemesítő vállalattá lett. Vezeti egy elismert agronómus szakember, Tamás, Feri nővérének, a javíthatatlan maradiságú Flórának férje. Tilda ezzel a Tamással már első találkozásuk óta rokonszenvez, benne látja azt a kiegyensúlyozott, egészséges típust, akitől egy gyermek nem kaphat rossz örökséget fizikai és lelki tekintetben. Tilda gyermeket vár és a nyolcadik hónapban egy jól fejlett fiút hoz világra, — halva. Maga elismeri, hogy állítólag — csupán a benne munkáló ellenszenv következtében — ő idézte elő az elvetélést. Pedig Feri boldogan várta a gyermek megszületését és a szomorú fordulat úgy megrendíti, hogy a visszaesés küszöbére kerül, felújul régi hibája, megtörik ellenállóképessége az itallal szemben. Tilda állapotosságának kezdetén, amikor az aszszony már a terhesség megszakításának gondolatával foglalkozik, de férje erről nem tud, az utóbbit megtartja a leendő apaság boldogító illúziójában. Azt kell feltételeznünk, hogy Tildát nemcsak az örökletességtől való félelem, hanem ami evvel kapcsolatos, a férjétől való elidegenedés befolyásolja, sőt mindezeken túl a benne lappangó, de eddig önuralmasan lefékezett vonzódása Tamáshoz. Örömtelen, szürke pár év következik, Tilda, mint a vállalat ambulanciájának dolgozója, Feri mint sőgórának asszisztense dolgozik. Az úri gőg minden rosszaságával megvert sógornőnek, Tamás feleségének, Flórának viselkedése még inkább fokozza Tilda kedvetlenségét és elmagányosodását. A körülmények sajátságos összejátszása következtében Tilda és Tamás egyetlenegyszer kitárulkoznak egymás előtt. Oj várandós állapot következik, megszületik Jutka, a várt és kívánt gyermek. Hároméves korában azonban a leánykát hályogképződés miatt operáltatni kell, s ekkor kiderül, hogy Tamás nővére is hasonló szembajban szenvedett és így éppen az egészséges férfi oldaláról sújtott le az örökletesség villámcsapása. Tamás megdöbbenésében nem tud uralkodni magán és öngyilkosságot kísérel meg. Ferinek nem volt nehéz rájönni a gyermek eredetére, mert nővére is segíti a helyzet kiaknázását célzások útján az általa lenézett sógornővel szemben. A klinikáról lábadozóan hazahozott Tamás tanúja Feri tettlegességének, amint Tildát, mint házasságtörő és hűtlen asszonyt megpofozza, ennek hatása alatt kiújul sebe és meghal. Tilda a darab végő jelenetében férje előtt feltárja boldogtalanságát és mindazt, ami történt. Feriben, aki sejtette Tamás vonzóerejét Tildára, megbocsátó vonzalom éled fel, azonban Tilda otthagyja az ingoványt, amelyben a boldogság elérését a családtagok erkölcsi gyarlósága és saját érzelmi életének küzdelmessége tette lehetetlenné. Az öngyilkosságba menekülő Tamás tehát ingadozóbbnak és akarattalanabbnak mutatkozott, mint Feri, akivel szemben Tilda végeredményben kevés felelősségérzetet tanúsított. Ha a tőle fogant magzatot megszüli, Ferit nem taszítja vissza betegségébe s magának is megszerezte volna egy ép gyermekben való öröm elégtételét. Tilda igen problematikus lény s a földbirtokosság csökevényeivel terhelt dekadens családban nem képviseli azt az elütő egészséges magatartást, amelyet szociális eredeténél fogva elvárni lehetett volna. A darab összhatása és befejezése komor. De ez a komorság egy bizonyos, letűnésre ítélt társadalmi réteg sorsát veszi körül. Tildában pozitív vonás, mikor azt hangoztatja, hogy becsülést, rangot a munkáskéz, a kérges tenyér jelent s fellelkesíti őt a szocializmus építése közben megváltozott falunak világa, amelynek régi sáros útjai, rozzant fahídjai eltűntek s egész arculata, élete derűssé vált. Tilda mint férjes asszony is megmaradt egészségügyi dolgozónak, azonban egyéni problémái egyre inkább elfoglalják. Végül azonban mégsem engedi, hogy a maradiság családi ingoványa őt elnyelje. Tamás a szakember munkaterületén igyekszik képességeit a szocialista agronómia szolgálatába állítani és szembeszáll feleségének esztelen dölyfösségével. Arról szó sem lehet, hogy ésszerű befolyásolással ezt a megrögzött lényt átnevelje. Feri társadalmi nézeteiről keveset tudunk, azonban ő sem tudja elviselni nővérének, Flórának magatartását, egyébként egyéni viselkedésével, egyenességével a kedvezőtlen körülmények között is helytáll. Embersége őt rokonszenvesebbé' teszi, mint rokonságának tagjait. A Lidércfény felépítése határozottan drámaírói készségre vall. Az átöröklés problémájának folytonos felmerülése és a vele vívódás családi körben mintha helyenként ifcseni légkört teremtene, azonban Dávid Teréz darabjában nincsenek olyan mélyre sújtott áldozatok, mint a Kísérteted Oszvaldja és a Nóra dr. Rankja. A fölépítésben sincs ibseni vontatottság. Az angolkór és a hályog, ha összefüggésben is lehetnek örökletességgel, nem okoznak olyan gyógyíthatatlan elbetegedést, mint amilyennel Ibsennél találkozunk. Ami a drámában igen fontos, a szerző tud exponálni, mégpedig könnyedén, tud pillanatnyi fordulattal visszapillantást nyújtani előzményekre s általában motorizáltsággal, hosszadalmasság nélkül peregnek a dialógusai. Nyelvének nincs ugyan különleges zamata, de szavai arra szolgálnak, amire - hogy hasonlattal éljünk - egy üvegből készült óratok, amelyen keresztül látjuk a szerkezet kerekeit és rúgóit, a gondolatok fogaskerekeinek egymásbavágását s összekapcsolódásukat az érzés és az akarat világával, nemkülönben a cselekvés rúgőinak szerepét és működését. A társadalomnak egy holt mederré vált részét látja a néző a Lidércfényben színpadon, azt, amely mellett elhúz a bíztató új élet sodra. Sőt helyenként zsákutcába zártság érezhető, akik itt élnek, nyilván soha nem fognak kijutni egy értékesebb, jobb és emberhez méltóbb élet útjára. Félúton megálló, megtorpanó lelkek sorsáról van sző, nem illenek abba az új világba, amelynek ' másféle alkatú típusokra van szüksége.. És hogy ezt az írónő fel tudta tüntetni: társadalmi és művészi szempontból egyaránt jelentős teljesítménynek tartjuk. UJ S7Ö 7 * 1958. április 16.