Új Szó, 1958. március (11. évfolyam, 60-90.szám)
1958-03-15 / 74. szám, szombat
Váíasz az olvasó kérdéseire tttiéd nm id&SMM mímk tó? K étségtelen, hogy a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának határozata a kolhozrendszer továbbfejlesztéséről és a gépállomások átszervezéséről igen; nagy érdeklődést váltott ki nálunk is a szövetkezeti parasztok körében. Sok szó esik erről a határozatról a szövetkezetekben, s természetes, hogy ezzel kapcsolatban ugyancsak sok szó esik a gép- és traktorállomásokról, azok munkájáról és munkájuk díjazásáról. Végül pedig nem egy szövetkezeti tag, sőt szövetkezet részéről felvetődik a kérdés: nem volna-e helyes, követve a Szovjetunió példáját, fokozatosan nálunk is megszüntetni a traktorállomásokat s a gépeket a szövetkezetek tulajdonába adni át? Mert, így gondolják egyesek, ha szükséges és hasznos ez a lépés a Szovjetunióban, akkor miért ne lenne az nálunk "is. No meg aztán, fűzik tovább a gondolatsort mások, sok szövetkezet régi óhaja teljesülne azzal, ha a gépeket a szövetkezeteknek adnák át, mert micsoda megtakarítást jelentene a szövetkezeteknek, ha nem kellene a traktorállomásoknak fizetniök. A sok pénz a szövetkezetekben maradna... Ilyen és ehhez hasonló hangok hallatszanak, s hiba volna ezekre nem felfigyelni és szükséges, hogy e kérdésekkel kapcsolatban tiszta vizet öntsünk a pohárba. Fontos ezt megtenni annál is inkább, mivel nemcsak arról van szó, hogy jóhiszemű, becsületes szándékú és akaratú emberek helytelen nézetét, tévedését kell helyreigazítani, hanem mert ezeknek az embereknek a törekvését a falusi reakció a saját szekerébe igyekszik fogni s ténykedése arra irányul, hogy a szövetkezetekben traktorállomás-ellenes hangulatot teremtsen. Márpedig a reakciónak ez az igyekezete végső soron a nagyüzemi, szövetkezeti gazdálkodás ellen irányul, mert hát mindenki tudja, hogy nálunk a traktorállomások mily nélkülözhetetlen szerepet töltenek be a szövetkezeti gazdálkodásban, de már magánál a szövetkezeti gazdálkodásra való áttérésnél, az új szövetkezetek alakításánál is. D e hát lássuk csak a problémát, amelyről szó van és adjunk választ az egyes kérdésekre, amelyek ennek kapcsán felmerültek, vagy felmerülhetnek. Mi volna az első, a legfontosabb kérdés? Elsősorban is feltétlenül arra kell választ adni, mi tette szükségessé és lehetővé, hogy a Szovjetunióban napirendre tűzhették a gépállomások megszüntetésének kérdését és hogy ennek következményeként a gépeket a kolhozok tulajdonába és kezelésébe adják át? Ha rövid-tömören akarunk erre a kérdésre felelni, akkor csak azt a roppant egyszerű, a való helyzetnek megfelelő választ adhatjuk, hogy ezt az igen jelentős változást a kolhozrendszer immár három évtizedes fejlődése és eredményei tették lehetővé. A kolhozgazdálkodás már úgy megerősödött s fejlődésének olyan fokára ért, hogy szó lehet arról, hogy a kolhozok megvásárolják a gazdálkodásukhoz szükséges gépeket. Az a helyzet - mint azt az SZKP KB határozata is megállapította —, hogy a szovjet mezőgazdaság termelőerőinek fejlődésével nincs összhangban a jelenlegi forma, amikoris a kolhozok a gépállomások útján kapják meg a gazdálkodásukhoz szükséges gépeket. Sőt, előállott már az a helyzet, hogy a jelenlegi forma akadályozta a kolhozok, a mezőgazdasági termelés fejlődését. Igen fontos körülmény továbbá, hogy a kolhozok oszthatatlan alapja 25 milliárd rubelt tesz ki, az eladásra kerülő gépek értéke pedig 18-20 milliárd rubel körül mozog. Mit jelent ez a két adat? Azt, hogy a kolhozok gazdaságilag elég erősek ahhoz, hogy a gazdálkodásukhoz szükséges gépeket — anélkül, hogy ez anyagilag viszszavetné őket - megvásárolhassák. Egyszóval a Szovjetunióban a kolhozgazdálkodás több évtizede folyamán ma megérett a helyzet arra, hogy a gépállomásokat fokozatosan megszüntessék, s a mezőgazdasági gépeket a kolhozok megvásárolhassák. E z a helyzet röviden a Szovjetunióban, ámde lássuk most már, hogyan is áll nálunk ez a kérdés ? Mennyiben volna indokolt nálunk a traktorállomások megszüntetése, vajon megvannak-e a feltételei annak, hogy az EFSZ-ek saját gépálománnyal rendelkezzenek? Bár kétségtelenül igazat mondanánk, ha kijelentjük, hogy mindehhez nálunk mén nincsenek meg a szükséges feltételek, de ez az igazság önmagában kevés, a kérdés kissé bővebb magyarázatra szorul. Látnunk kell elsősorban is azt a döntő körülményt, hogy nálunk még korántsem befejezett tény a szocialista nagyüzemi gazdálkodásra való áttérés, hogy ez még egy folyamatban levő dolog, hiszen köztudomású, hogy a szántóföldnek még csak 60 százalékán folyik szövetkezeti gazdálkodás. Tehát a szövetkezeti gazdálkodasra való áttérésben még igen jelentős feladatok állnak előttünk. Márpedig el nem vitatható, hogy a traktorallomasok jelentős szerepet játszanak a szövetkezeti mozgalomban, a nagyüzemi gazdálkodás népszerűsítésében és annak megindításában. Vajon megoldható volna-e a szövetkezeti gazdálkodásra való áttérés, a szövetkezetek alakítása és maga a szövetkezeti gazdálkodás a traktorállomások nélkül? Nem, egyáltalán nem volna ez lehetséges. Talán lehetséges volna, hogy az alakuló szövetkezetek saját gépekkel kezdjék meg gazdálkodásukat? De hiszen ez olyan súlyos anyagi megterhelést jelentene, amely hosszú évekre rányomná bélyegét a szövetkezetek működésére, súlyosan kihatna és visszavetné egész gazdálkodásukat. És hát hol volnának a traktorosok, a különféle gépkezelők, hogyan, mi módon volna lehetséges, hogy a szövetkezetek az ekétől és a traktortól a kombájnig minden szükséges gépet beszerezzenek és megvásároljanak? Miből eszközölnének ilyen nagyarányú befektetést? No és aztán: a szövetkezetek ki tudnák használni ezeknek a gépeknek a teljesítőképességét? Hiszen a gépállomások megszüntetését a Szovjetunióban is úgy hajtják végre, hogy ezzel egyidőben a kisebb kolhozokat összevonják, hogy így biztosítsák a gépek kihasználását. Nekünk az a célunk és feladatunk, hogy egész mezőgazdaságunkat ellássuk korszerű földmegmunkáló gépekkel, nem pedig az, hogy csupán egyes szövetkezetek rendelkezzenek a technika vívmányaival. Mert el kell ismerni, hogy akadna egynéhány EFSZ, amelyek gazdaságilag elég erősek már ahhoz, hogy a gazdálkodásukhoz szükséges gépeket megvásárolhassák. Ez azonban csak egynéhány szövetkezet, az elenyésző kisebbség; de azonkívül is, nem vagyunk még olyan helyzetben, hogy megengedhetnők magunknak, hogy a mezőgazdasági gépeknek akárcsak egy részét is kivonjuk az országos irányítás alól. M ert miről is van szó? Lássuk csak például a legfontosabb s rendszerint a legsürgősebb mezőgazdasági munkát, az aratást. Hogyan zajlik le nálunk ez a munka? Tekintve, hogy Szlovákia déli részén előbb érik a gabona, úgy, hogy Csehországból és Szlovákia felső kerületeiből ide jönnek a kombájnok meg az aratógépek és mire itt végeznek, beérik a gabona Csehországban is és akkor viszont az itteni gépek mennek oda dolgozni. És mennyivel több esetben történik az ilyen gépátcsoportosítás járási és kerületi viszonylatban. A késői kitavaszodás következtében — amikoris majd égetően sürgőssé válik a tavaszi munka — most is nagy szükség lesz rá, hogy minden erőt oda dobjunk, ahol a földeken már dolgozni lehet. S az ilyen irányú feladatot csak a gépállomási rendszerrel tudjuk megoldani. Ám más egyéb okok is a gépállomási rendszer szükségességét indokolják. Amint már említettük: hazánkban a földművesek jelentős része még kisüzemi, egyéni gazdálkodást folytat. Ezek is igénybeveszik a traktorállomások segítségét, meg aztán ez az az út — a gépek használata — amelyen az egyénileg gazdálkodó földművest a nagyüzemi gazdálkodás szükségességének és előnyeinek felismeréséhez elvezetjük. Minden eddigi tapasztalatunk azt bizonyítja, hogy a gépi munka előnyei voltak azok a döntő tényezők, amelyek a legkézzelfoghatóbban bizonyították be tíz- és százezer földművesnek a korszerű technikával rendelkező szövetkezeti gazdálkodás előnyeit az egyéni gazdálkodással szemben. A probléma boncolgatásánál ne térjünk ki a többhelyütt felvetett kérdés elől sem, már tudniillik az elől, hogy ha a szövetkezetnek saját gépei volnának, akkor milyen sok pénz a szövetkezetben maradna. Megfelel ez az állítás az igazságnak? Aligha! Mert azokban a szövetkezetekben, amelyekben sokallják a traktorállomások járandóságát, csak azt látják, és csak azt nézik, amit a traktorállomásoknak fizetnek, ám nem akarják látni azt a munkát, amiért fizetnek. Az sem véletlen aztán, hogy az ilyen hangok főleg azokban a szövetkezetekben hallatszanak, amelyekben „mindent" .a munkaegységek értékének növelésére szeretnének fordítani. Ogy számítják, hogy mennyivel több jutna a munkaegységekre, ha a traktorállomásoknak nem kellene fizetniök. De hogy akkor ki, hogyan és mivel művelné meg a földeket, — erről viszont nem igen esik sző. Arról sem igen esik szó, és még kevésbé egy pontos kalkuláció, hogy a fejlődés jelenlegi fokán, az adott helyzetben milyen költséget jelentene a saját gépállomány. V égül pedig adjunk választ arra a kérdésre is, vajon eljön-e az az idő, elérjük-e a fejlődés olyan fokát, amikor nálunk is időszerűvé és szükségessé válik a gépállomási rendszer megszüntetése és az, hogy az EFSZ-ek saját gépekkel rendelkezzenek. Kétségtelen, hogy a fejlődésnek — mert feltétlenül annak kell tekinteni — ezt a fokát majd mi is elérjük. Ámde addig sok és nehéz feladatot kell még megoldanunk. Az elsődleges és fő feladat ma az, hogy hazánk egész szántóterületén döntő győzelemre vigyük a nagyüzemi, szövetkezeti gazdálkodást és hogy kihasználva a nagyüzemi gazdálkodás adta lehetőségeket, a kívánalmaknak megfelelő színvonalra emeljük a mezőgazdasági termelést. Ezekre a fő feladatokra kell ma a mezőgazdaságban a figyelmet fordítani és nem szabad megengedni, hogy távoli, ma még egyáltalán nem időszerű kérdések felvetésével ezekről a figyelmet eltereljék. Az ötéves tervben kitűzött feladatokat négy év alatt teljesítik NÖVELIK A TEHENEK ÁLIOMÁNYÁT ÉS AZOK HASZNOSSÁGÁT • ÁTLAGOSAN 15.7 MALACOT VÁLASZTOTTAK EL • EBBEN AZ ÉVBEN 559 LITER TEJET TERMELNEK Kl HEKTÁRONKÉNT - A teheneik tejhozama? - Nagyon jő! — Átlagosan mennyi tejet fejtek ki januárban és februárban? - Januárban minden egyes tehéntől átlagosan naponta 5.9 litert fejtünk ki s februárban az átlagos napi tejhozam elérte a 6.4 litert. — Év végéig milyen tejhozamot érnek el? — Az évi termelési tervben 2300 literes tejhozamra számítunk. Erről beszélgettünk néhány nappal ezelőt* Divičan Pállal, a ósnyárasdi EFSZ zootechnikusával. Divičan elvtárs azt is mondta, arra számítanak, hogy ebben az évben az egy hektárra eső tejhozam eléri az 559 litert. Jövőre növelni fogják a fehenek állományát és a tejhozamot is, hogy a hektáronkénti tejtermelés elérje a 660 litert. — Milyenek a kilátások a sertéshús termelése terén? — Nincsenek nehézségeink. Tavaly a kocák gondozói, Fejes János és Ján Borkovič, átlagosan 15.7 drb malacot választottak el egy-egy kocától. Ez azt jelenti, hogy elég sertésünk van. A tósnyárasdi szövetkezet tagjai ebben az évben hektáronként 98 kg sertéshúst termelnek ki s 1959-ben már több mint 110 kg sertéshúst akarnak kitermelni egy-egy hektárra átszámítva. Ebből is látható, hogy a tósnyárasdi EFSZ tagjai az állattenyésztés terén az ötéves tervben kitűzött feladatokat már jövőre teljesítik. Krajcsovics Ferdinánd, Galánta Egy országrész újjászületik A legrégibb üzemben Valamikor a prešovi kerületben csak két üzem volt. Az egyik a Nagymihályi Sörgyár, a másik a Sóvári Sógyár. Ha a másodiknak a történetét akarnánk megírni, úgy az Árpád-korban kezdhetnénk, amikor IV. Béla az itteni sóbányát a Csipkáry-testvéreknek ajándékozta. Drágán mérték még akkor a sót, nem úgy, mint ma, 1 korona 50 fillérért kilóját. Abból az időből származik az a mondás is, hogy a só még az aranynál is értékesebb. Ezért folyt tehát évszázadokon át az urak között az ádáz harc, mert a sóbánya gazdagon jövedelmezett tulajdonosának. Soóvárnak nevezték el a Prešov melletti községet, amely körül valamikor magas védőfalak emelkedtek, hogy a föld mélyében rejlQ f ót megvédjék. Múlttá vált már a történet, a sóbányák körüli mondák is feledésbe mentek s ma e helyen működik hazánk egyetlen sógyára, a preíovi Solivary. De mégis maradt itt valami a történelemből, ami a község arculatára hosszú időre rányomta bélyegét. Száznyolcvan évesnek mondják ezt az üzemet, amelynek vastag falakból készült épülete felett fehér gőz párolog. A gyár közvetlen közelében egy erődhöz hasonló raktár hatalmas épületének tornya mered az égnek. A toronyban időközben meg-megkondul a harang, amely már több mint másfél évszázad óta jelzi az idő múlását. A háttérben hosszú, magas tetejű faraktár. Húsz 180 köbméteres tartály áll benne a sóoldat számára. A tartályok több mint egy évszázaddal ezelőtt készültek fából, de még vagy 200 évig kitartanak. Bükkfából faragták s ma már olyan kemény a sóval átitatott fa, hogy még a balta sem fogja. Maga a bánya 153 méter mély kútjával és történelmi értékű berendezésével inkább műemléknek látszik, mint korszerű üzemnek. Négy pár ló helyettesítette valamikor a mai villanymotort és húzta fel a mélyből a sós oldatot. Ez a berendezés még ma is megvan, mint műemlék, mely a termelőeszközök múlt századbeli fejlődésére emlékeztet. A régi bányában a sós oldatot még ma is ökörbőrben húzzák fel, mint kútból vederrel a vizet. Egy ökörbőrbe 6—7 hektoliter sós oldat fér be. Ez a munkamódszer szinte hihetetlen, mégis olcsóbb, mintha pumpával szivattyúznák a sós oldatot. 1752-ig még sókövet bányásztak itt, de akkor betört a bányába a víz, elöntötte a folyosót és 18 bányász belefulladt a vízbe. Azóta a sós oldatot bányásszák s elpárolgással választják ki belőle a tiszta konyhasót. A régi épületek közelében, a bányásztorony környékén ma már új, takaros családi házak díszlenek. S nem messze a raktártól egy zöld színű Spartak álldogál. Hazánk egyetlen sógyárának új, örömteljesebb története a felszabadulás után kezdődik, amikor a környéken új módszerrel megkezdték a sós oldat bányászását. 1945-ig a sógyár Aknaszlatináról kapta a nyersanyagot, a kősót. De mivel Prešov környékén a geológusok óriási mennyiségű sót fedeztek fel, mélyfúrásokat végeztek s most csöveken keresztül nyerik a „mesterséges sóoldatot", mely csak abban különbözik a természetes sóoldattól, hogy a vizet a föld felszínéről eresztik a mélybe, amelyet aztán sóval feldúsítva kiszivattyúznak. A Solivary gyár 30 százalékban fedezi hazánk lakóinak sószükségletét. Az itteni tartalékok teljes felhasználásával azonban (kb. 75 millió tonna) vagy 150—200 évre is el tudnánk látni hazánkat sóval. Az üzem csaknem 200 dolgozója becsülettel állja meg a helyét a termelésben. Erről tanúskodik az a tény is, hogy már évek óta állandóan túlteljesítik tervükét és 1945től a termelés önköltségét csaknem a felére csökkentették. Februárban 105,7 százalék volt a tervteljesítés és emellett az önköltség 90,2 százalék. Oravec elvtárs, az üzem igazgatója, elárulja, hogy az üzem évente 24 000 tonna konyhasót termel, de ha a terv szerint kibővítik, úgy ezt néhány éven belül ötszörösére is fel lehetne emelni. A Solivary gyárat a prešovi kerület egyik legjobban dolgozó üzemei közé sorolhatjuk. Ezt nem az ősrégi hagyománynak köszönhetik, hanem az itt dolgozó embereknek, azoknak a dolgozóknak, akik látják, mily hatalmas változások történtek a prešovi kerületben a népi demokratikus rendszerben. František Lukáč váltómester, Anna Seňová csomagoló, Ján Kelner főzőmester, Viliam Suchár, Štefan Vaško, mindketten a régi üzemből, Vojtech' Čižik, Jozef Papcun, Ján Gabáni és kollektívájuk, mind-mind kiváló dolgozói az üzemnek, akikről mindig csak dicséretet lehet hallani. Nagyon jól emlékeznek ők az üzem múltjára. Elmondják, hogy valaha nagyon nehéz volt itt munkát kapni. Az a 100 ember, aki itt dolgozott, úgy ragaszkodott az egyetlen keresni lehetőséghez, hogy idegen nehezen jutott be az üzembe. Ez a jog csak a családtagoké volt. Ma már csak az ökörbőr-veder meg a 180 éves sógyár és raktára emlékeztet a keserű múltra. Mikor visszatérek a hegyről, a régi üzemrészlegről, s belépek az új üzembe, úgy érzem, mintha a múltból jöttem volna a jelenbe, abból a múltból, amely az Árpádkorban kezdődik és 1945. május 9-ével, hazánknak a fasiszta iga alól való felszabadulásával fejeződik be. Az új üzem korszerű épületei, gépi berendezései, tartályai már a jelenről beszélnek. A mai boldog életről tanúskodik a sógyártól nem messze épülő korszerű aut ó javít ó-üzem is, amelynek hatalmas csarnoka és magasba szökő kéménye már a környék új korszakára emlékeztet. Horváth Sándor Autót vettem... Á minap szomszédommal sok mindenről elbeszélgettünk. — Hallom elvtárs — kérdeztem tőle —, hogy autót vásároltál. — Igen, igazad van, én a munkásember pontosabban könyvnyomdász, már meg ls vettem a gépkocsit. Mégpedig nem is akármilyent, hanem vadonatúj, szépen lakkozott „Spartakot" export kivitelben. Az örök kétkedő ajkbiggyesztve mondaná: — Mi van ezen olyan nagy csoda? Ha tíz éve minden garast félretettél, mindent elvontál magadtól, talán még rendesen nem ls étkeztél, hát akkor nem is olyan nagy csoda. Nem! Hát nem így volt. Ennek a szép gépkocsinak az árát nem tíz év alatt hoztam össze, hiszen akkor még aránylag hozzáférhető áron előállított, csinos gépkocsik gyártásáról szó sem volt, hanem két év alatt, igaz, hogy nem egyedül, hanem a fiammal együtt. Hogy, hogy? — kérdezem. — Két és fél éve, hogy a fiam viszszajött a tényleges katonai szolgálatról. Én csak néztem: ez már embernyi ember lett, megkomolyodott, megvállasodott és kifejlődött ezalatt a rövid két év alatt. Pedig mikor elment, hát még bizony fiúcskának néztem. Rövidesen munkába állt ő Is. No és elkezdődött a tervezgetés. Az első, amin eszét jártatta — motorbicikli volt. Megvallom, ebben a tekintetben maradi vagyok és nincs bizalmam a motorbicikliben. Igyekeztem hát lebeszélni. Mondom neki: — Motorbicikli? Nem ajánlom. Sőt meg sem engedem! Hanem tudod mit? Vegyünk eqy autót! Rám nézett, nagv csodálkozó szemével és mintha mondaná: „Ejnye, ejnye, apus, hát én téged mindig komoly embernek tartottalak. — Miért ne — mondom neki. —' És számítani kezdtünk, mennyit tehet félre a fizetésből ő, a fiam, és mennyit tehetek félre én. Egy szót sem válaszolt. Pár hónapra rá egyszerre csak elém áll. — No apus, mennyit tettél már félre? — Már hogy mit és mire? — Hát arra az autóra. Nekem ugyanis már 3000 koronám van. — Tyüh, az árgyélusát! Hét te engem szépen megelőztél! Szóval ez „versenyspórolási felhívás!" így született hát meg két év alatt az új autó, és amellett — igen tisztelt kétkedő — normálisan éltem. Bizony eljártam én itt-ott a feleségemmel a moziba, néha színházba is, sőt bevallom, miután nem vetem meg a bort, néha bizony az a bizonyos két deci is kijutott. Érdemes egy kicsit visszapillantani. A első Csehszlovák Köztársaságban ritkán akadt olyan munkás-család, ahol két, vagy esetleg három munkára érett kéz dolgozhatott volna. Jő volt, ha egy dolgozhatott, hogv eltartsa a többit. így hát autóra, rendes, modern lakásra gondolni sem lehetett. És lám! Történelmileg oly rövid Idő alatt — tulajdonképpen csak 1948 februárjától — mennyit változott nálunk a világ! Kijut már fokozatosan modern, szép lakás, a kétkezi dolgozóknak is, és a gépkocsikat már a munkásemberek Is vásárolhatják! És, aki hisz a jobb jövőben, meg lehet róla qyözödve, hogy belátható időn belül mind több és több dolgozó jut korszerű lakáshoz és napról napra fog nőni azoknak a munkásoknak a száma, akik szombat és vasárnaponként saiát qépkocsijukon mennek majd kirándulásra városaik környékére. G-r. ŰJ SZÖ 5 "*1958. március