Új Szó, 1958. március (11. évfolyam, 60-90.szám)

1958-03-01 / 60. szám, szombat

T-Ű-Z-P-R-Ó-B-A AZON FEBHUÄRI reggelen a bányaIgazgató az iroda ablakához lépett és kitekintett a bányaudvarra. Fagyott, de a hónak nyoma sem volt a barna, helyenként fekete földön. A kerítésen túl évszázados akácok csupasz, elszáradt ágai meredeztek az ég felé. A szemben levő épületben, az üzemi tanács helyiségében az akcióbizottság ülésezett. A bányamester lépett be. Arcán nyugtalanság tükröződött. Ezen a napon más hivatalnokok arcán is bizonytalanság ült. Szervezett tagjai voltak azoknak a politikai pártoknak, melyeknek miniszterei eljátszották bizalmukat-. „Mi lesz, igazgató elvtárs?" A megszólított elmosolyodott: „Semmi sem lesz, mester... a bánya megmarad és szén is lesz. Menjen és intézkedjék, hogy közösen hallgassák meg a rádiót. A miniszterelnök fog beszélni délben az Óváros-téren." Visszalépett az ablakhoz. Mi lesz? Ebben a bányában még ma is inkább arra gondoltak, mi volt. Szegény bánya'. Bibliai kifejezéssel élve hétfájdalmú bányának is nevezhetné. Hiszen ha nem lettek volna fiai, önfeláldozó bányászai, akkor az emlékezetes 45-ben gyógyíthatatlan betegként kimúlhatott volna. A Vörös Hadsereg akkor Ivanéice felől tört előre, hogy felszabadítsa Zastávkát. A szétvert náci hordák kénytelenek voltak visszavonulni, de nem akartak bosszú nélkül távozni. Ott fenn a zöld dombon álló óriást, mély vért ad majd az új állam iparának, el kell pusztítaniok. Mennydörögtek az ágyúk. Gyújtóbombák zápora zúdult a bányaépület tetejére. A májusi napsütés aranysárga sugarai a romlás színhelyéré estek. A megcsonkított orgonabokrok illata összekeveredett az égő fa füstjének fojtó szagával. A műhelyek égő fáklyaként lángban álltak. A bányafelvonó kereke a magas aknatoronyban megrepedt, a felvonó drótkötelét is találat érte. A kasok alázuhantak a mélységbe, hogy 800 méterrel a föld felszíne alatt összetörve tehetetlenül heverjenek. Akkor sokan elmentek azok közül, akik éveken át a sorsát irányították ennek a titokzatos földalatti gyárnak, melynek szíve mélyen a zöldelő mezők és virágzó kertek alatt dobogott, szélesen szétágazó folyosóin. Elmentek sokan, akik ott lent kérges tenyérrel és verejtékező homlokkal változtatták kenyérkaréjra a szenet családjaik számára. Csak a bátrak maradtak. Maradtak azok, akik még a pokol tornácán sem adják fel, megőrzik férfihitüket. A bánya két bányaszint-osztóvágatát elöntötte a víz, mert a németek a második és hetedik bányaszintosztóvágat főszivattyúinak áramvezetékét is tönkretették. A bányászok és mesteremberek akkor vaslétrákon mentek le a szivattyúkhoz. Megkezdték a bányavíz lecsapolását, méterről méterre egyre mélyebbre jutottak. A viszszavonuló hadsereg alumíniumcsónakokat hagyott hátra; ezeken úszkáltak a sötét vízen, néhány centiméterrel a minden pillanatban bekövetkezhető katasztrófával fenyegető, átázott bányafák alatt. Megjavították a felvonógépet. Ojra ráakasztották a felvonókasokat. Fogy a könyv Nagymegyer könyvesboltjában válogatok a kötetek között. Az a tapasztalatom, hogy vidéken könnyebben beszerezhetők a keresett könyvek, mint mondjuk Bratislavában. Kutatok hát Nagymegyeren s találok is egy-egy „csemegét". Ahogy félreteszem a kiválasztott könyveket egy vevő jószándékúan megjegyzi: — Jő, hogy megveszi... Holnapra már nem lenne Itt. Tanító a vásárló és akárcsak én, új könyvekre vadászik. — Hallatlan — mondja később — milyen nagy mostanában egyes könyvek Iránt az érdeklődés ... Helyeslek. Azonos véleményünket erősíti, hogy új vevők jönnek. Nemcsak értelmiségiek, hanem munkások, parasztok is. Mindenki vesz valamit. A könyv tehát Nagymegyeren is fogy. Pedig Nagymegyer hiába járási székhely, nekem inkább csak olyan mint egy nagyobb falu. Az üzlet vezetőjével fizetés közben váltok szót: —' A tervet teljesítik? — Mindig. Csak a keresletet tudnánk úgy kielégíteni, mint ahogy a tervet teljesítjük'... — Nincs elég könyvük? — Hát bizony több Is lehetne. Van könyv, amelyből a kapott példányszámnál sokkal többet eladhatnánk ... A napokban bibliapaplron Shakespeare szonettjel érkeztek a könyvesboltba, ezek is napök alatt elfogytak. Ez bizony mindennél többet mond. De az is árulkodik valamiről, hogy a nagymegyeri könyvesboltba aránylag sok könyv érkezik, de még többet eladhatnának. Valahogy úgy vannak, hogy könyvekből Itt már a sok Is kevés. Balázs Béla Irta: MIREK ELPL A földalatti istállókból eltakarították a vízbefúlt lovak rothadó tetemeit. LÉPÉSRŐL-LÉPÉSRE rögzítették a bányafolyosó labirintusát, hogy ismét fejtésre készítsék elő a bányát. Mi lesz? Szén! Szén lesz. De csak a ti érdemetekből, derék fiúk, akik most első ízben igazoltátok becsületesen és diadalmasan népi demokratikus hazátok iránti szereteteteket. Mindig magunk előtt látjuk széntől fekete arcotokat, melyben csak szemetek fehérje és attól az örömtől, melyet akkor éreztetek, amikor annyi hónap után a föld felszínére küldtétek az első, színes pántlikás fenyőágakkal díszített csillerakományt, mosolyra húzódó ajkatok mögül kivillanó fehér fogsorotok világított. Elégedetten szívtátok magatokba azt az átható kátrányszagot, mélyet anynyira megszoktatok, amint a pék a kelt tészta illatát. De az újabb csapás — az eddiginél ádázabb — nem sokáig váratott magára. 1945. december 19-én este történt. Lángban áll a bánya. Zastávka nappali fényáradatban úszik. Elállt a nemrégen ismét életre keltett acélkolosszus lélegzete. Égnek a tárolók, az osztályozó, a szénmosó, ég a Július Bányát a Ferdinánd Bányával összekötő drótkötélpálya állomása. A drótkötelek meglazulnak és a rajtuk függő fekete csillék -— akárcsak akrobaták a kifeszített trapézon — fülsiketítő robajjal zuhannak a zastávkai házak bíborpírban úszó tetőire. Égnek az akácok ágai és kínjukban a könyörtelen égbolt felé emelgetik kezüket. Lángol a szívünk is. Most megint továbbálltak egyesek. De a többség maradt. Vigasztalan, reménytelen, kétségbeejtő volt helyzetük, ám mihelyt feltűnt a hajnalpír első sugara, az üszkös romok is megelevenedtek. 'Munkások lepik el ezt a holt pocsolya- és hamutengert, akárcsak a tavaszi mézga a fákat. Eltávolítják a megszenesedett gerendákat. Szétszedik az összevissza görbült gépeket. A műszakiak már éjjel tervet dolgoztak ki. A közeli falvakból jelentkeznek az első brigádosok: iparosok, tanítók, olvasztárok. AZ ELSŐ BRIGÁDOT Jozef Jurán elvtárs, nemzetgyűlési képviselő vezeti. Régi rosicei forradalmár. Lapáttal a vállán jön. Az igazgató kezet szorít vele és így szól: „Nem vagy már fiatal, képviselő elvtárs, nem vennéd át inkább a felügyeletet a német hadifoglyok szakasza fölött?" S a romlás helyére mutatva még hozzáfűzte: „Ez úgyis az ő munkájuk". De ö szabadkozott: „Nem felügyelni, hanem dolgozni jöttem." És dolgoztak. Mindenki dolgozott. Csendben, céltudatosan kitartóan, keményen. Ejt nappallá téve. Le sem vetették munkaruhájukat. Nem vették észre, hogy hajlékaik fölött karácsony költői hangulata lebeg, és odabenn gyertyát gyújtanak a zöld fenyőágakon. Munkában szilvesztereztek, munkával köszöntötték az új évet. Nem kértek terveket és új gépeket a gyáraktól. Saját műhelyeikben a megpörkölődött fémlemezekből türelmesen maguk állítottak helyre mindent. A központi igazgatóság akarata ellenére dolgoztak, hisz az be akarta záratni a bányát. Dacoltak a természet akaratával is: kemény fagyok éreztették fogukat és ujjaikhoz ragadtak a pléhdarabok. Már 28 nap telt el azóta a szomorú éjszaka óta. A szénmosó működni kezdett, csikorogtak a gépek fogaskerekei, elindult a zöld világfüzérrel díszített első csille az új gerendafák friss szagától illatozó, élénkpiros palatetejével fénylő drótkötélpálya állomásáról. Az élet első jele volt ez, azután a 28 nap után, amely alatt a bánya nem lélegzett, nem élt. „Eredj csak csillém, töltsd meg a gyárak, villany áramfejlesztőtelepek, Kőközpontok kazánjait. Eredj és árassz fényt, meleget az embereknek. Induljatok csillék és meséljétek el az esténként olvasókönyveiket böngésző gyerekeknek a 28 nap hőstörténetét. Meséljetek ezekről a fekete, piszkos férfiakról, akik a dráma szerepeit játszották. És milyen jól!" Mi lesz? Mától kezdve megint lesz szén. Szén lesz! Ezt is csak nektek köszönhetjük, bátor férfiak, akik a második próbatételt is becsülettel és győzelmesen kiállt átok, anélkül, hogy felfogtátok volna hőstetteteket, melyet egyszerű polgári kötelességeteknek tartottatok. r Lesz szén, mely úgy ülatozik nektek, mint parasztnak a szántóföld röge. EZ A KÉT EMLÉK jutott az igazgató eszébe, miközben az irodaablakon keresztül a Július Bánya udvarán, kerítésén és akácfáin legeltette tekintetét. A fák két év alatt kiheverték égési sebeiket. Dermesztően hideg volt a levegő. 1948. február 25-ét írták. Valaki kopog. Václav Némec lukovanyi bányász, az akcióbizottság elnöke lép be. „Ojabb rendelkezések?" — kérdi az igazgató. „Brno telefonált —" Kérdő tekintettel nézett rá: „Azt kérdezték, hányan vannak itt megbízhatatlanok." „No és?" „Azt válaszoltam, hogy ilyenek itt nincsenek — tudja igazgató elvtárs, nálunk a bányában már megvolt az átigazolás" — és mosolyra húzódott Václav érdes képe. Az igazgató bányászmódra hátba verte: „Különös, ma reggel én is éppen így gondolkoztam, mint te a telefonnál, amikor egy pillanat alatt gyorsan kellett értékelned az embereket. — de te gyorsabban gondolkodtál. Igazad van — két igazolás is volt — s még hozzá nagyon alapos." Amikor az igazgató kilépett a bányaudvarra, a kéz és a szellem becsületes munkásainak csoportjával találkozott. Mentek meghallgatni Gottxmld elvtársat, aki az új korszakot volt hivatva meghirdetni nekik. Egyesek arcára a bizonytalanság árnya vetődött. Maradunk? Nem kell elhagynunk helyünket? Mi lesz? Václav mosolygó arcát látva maga előtt, megállította az ilyeneket és szívükhöz beszélt: „Semmi sem lesz, élvtársak. Semmi sem lesz veletek! De szén, az lesz! A köztársaságnak még soha nem volt olyan nagy szüksége eszetekre és kezetekre, mint most. Ha meghallgattátok a beszédet, menjetek mindnyájan a munkahelyetekre! MÉG ANNAK A NÉHÄNY megrémült embernek is felderült az ábrázata, fénylett és piroslott az arcuk, mint a gránátalma, mert úgy fagyott, hogy még az akácok ágai is belerecsegtek a kerítésen túl. Kíváncsi és ünnepélyes arckifejezéssel mentek az emberek meghallgatni, hogyan tárul fel jövőjük ajtaja. (Lőrincz László fordítása) A Csemadok járási konferenciái elé A

Csemadok központi bizottságának határozata értelmében márciusban kerül sor a Csemadok járási konferenciái megrendezésére. A járási konferenciákon a Csemadok helyi csoportjai a bírálat és önbírálat jegyében értékelik majd tevékenységüket. Egy sikerekben és kulturális munkában gazdag év után kerül sor ezekre az összejövetelekre. így különösen várakozással tekintünk a konferenciák elé. Várakozásunkat fokozza, hogy a Csemadok idei járási konferenciáinak megrendezése egybeesik a Győzelmes Február jubileumi ünnepségeivel. A konferenciákon a jubileum légköre uralkodhat és kell is hogy uralkodjon. Idén jobban, mint bármikor, a küldöttek megemlékeznek a Győzelmes Februárról és értékelni fogják azt az útat, amelyet a februári győzelem eredményéképpen a Csemadok megtett. A nemzetközi helyzet megtárgyalásán kívül foglalkozni fognak a legutóbbi közgyűléstől eltelt idő alatt elvégzett munkával. Mérlegre teszik a helyi csoportok munkáját: milyen egy-egy helyi csoport kulturális tevékenysége, mennyiben segítették népgazdaságunk fejlődését (falvakon az EFSZ-ek megszilárdítását, esetleg új szövetkezetek alakulását), milyen a viszonyuk a nemzeti bizottságokhoz, a többi tömegszervezetekhez, a helyi művelődési otthonhoz stb. Bizonyára rámutatnak a helyi csoportoknál észlelhető hibákra, feltárják a hibák igazi okait és irányt mutatva megszabják jövőbeni feladataikat is. Rendkívül sikeres járási, kerületi és országos népművészeti bemutatók után kerül sor egy-egy járás Csemadok csoportjai munkájának értékelésére. A Csemadok idei járási konferenciái ezért legyenek az elvégzett és elvégzésre váró munka seregszemléi. Mit, hol csináltak jól? Hol, mit kell még csinálni? Ezekre a kérdésekre is adjanak a Csemadok járási konferenciái tárgyilagos választ, segítséget nyújtva a jövőbeli feladatok sikeres elvégzéséhez. (b) És hiába TÉLUTÖ VOLT. A hegyek alján kuporgó falucskák házaiban először februárt, azután meg március elejét mutattak a naptárak. Ám az ösztövér, meg csupahas, fekete, meg égőpiros számok meg betűk ez egyszer hiába bizonygatták, hogy tavasz felé forog az idő kereke, cammogott ki barlangja ajtaján Dirmegő is, a hegyekben lakó, barnabundás mackóbocs. Sütkérezni bizony nem lehetett még. A bércek kúpos hátát vastag hóbunda borította, s a mérges északi szél fagyostort pattintgatott a fák kopasz ágain. — Ogy látszik, nem lesz az idén sem tavasz, sem nyár, se méz, se málna. Brr, de hideg ez a hó — brummogta fogvacogva a bocs és boszszúsan rázogatta le toppancsalról a reájuk ragadt havat. — De még milyen hideg! Tavaly ilyenkor már kinn melegedtem a napocskán, most meg kuksolhatok a sötétben. Pedig a rokolyámat Is kivasaltam már — felelte néki a közeli bokor alatt lakó ibolya, s a fejére húzta puha levélpaplanát. Abban a szempillantásban pedig, amikor elhallgatott, csilingelés hallatszott, s a hó alól kikukkantott egy fehérbóbitás fejecske: — Csingi-lingi, cslngl-lingl, mindenki panaszkodik. A patakon félarasznyi a jég, a halacskák nem szippanthatnak friss levegőt és a fűzfagallyakon úgy vacognak a rügyecskék, hogy idehallom. A feketerigó meg annyira berekedt, hogy csipogni sem bír. Csak én nem félek a hidegtől. Azért sem félek! — mondta a hóvirág és kiegyenesítette zöldpalástos derekát. Ám az északi szél cseppet sem volt tréfás kedvében. Olyan dermesztő, vad hideget fújt a vidékre, hogy még a hóvirágnak is könnyezett belé a szeme. S mint az erdők, meg rétek többi lakói, nagyokat prüszkölve panaszkodni kezdett ő is. Ezt a nagy fogvacogást, tüszkölést, panaszkodást pedig, valahol fenn, az ég legtetején, egy gomolygó felhőfüggöny mögött meghallotta Napanyó legkisebb kisleánya, az Aranysugárka. — Ejnye, ejnye, ha a hóvirág márciusban Így megfázott, akkor odalenn a Földön nincsen valami rendjén — gondolta s megcsóválva fénykoszorús fejét. Nyomban félre is húzta a felhőfüggönyt, le ls nézett a földre. Ott azonban nem látott mást, mint tízmillió rőf hőpaplant, didergő fákat, vacogó rigót, fázó bocsot. — Hohó, szél koma, néked már otthon a helyed, menj csak szépen haza a világ felső sarkára. Márciusban semmi dolgod sincs már az erdőkben, meg réteken. Én majd rendbehozom, amit eírontottál — nézett az ép-, pen tovarepülő szélvész után Aranysugárka és meleg tenyerével végigcirógatta a di-' dergő tájat. És lám! Ahová elért a si-, mogatása, rügy t lkad

t az ágakon, vízzé vált a patak jégpáncélja, elolvadt a hó Is,' Az ibolya már éppbn fejére illesztette lila. pártáját s kidugta orrocskáját a levélpaplan alól, mikor azonban visszatért az északi* fergeteg. Egyetlen szempillantás alatt be-, szórta a vidéket hóval, visszakapcsolta a patak hátára a JégpáncMt s úgy belecslm-' paszkodott a bocs bundájába, hogy az hanyatt-homlok menekült vissza barlangja melegébe, • Aranysugárka pedig odafenn szinte be» lesápadt a nagy szomorkodásba: — Elpusztulnak a fák, madárkák, virá-' gok mind, ha nem segítek. Dehát mit tegyek? Mit tehetek egymagamban? Vagy' talán?... Hát persze!... Elhívom a test-, vérkéimet. Hiszen egyedül úgysem birkózhattam volna meg a téllel, szélvésszel,' De ha mindannyian összefogunk, úgy elkergetjük Innen őket, hogy hírük-hamvuk' sem marad. Nincs olyan veszedelmes, zord fergeteg kártevő vihar, amit közös erővel, le ne győzhetnénk, el nem űzhetnénk. Gyertek sugárkák, segítsetek! — kiáltott egy nagyot Napanyó kislánya. S a naptestvérek segítettek. A gomolygó felhő-'•A függöny mögül fénykoszorú fejecskék bújtak elő és a Bxborsugárkák, Forrósugárkák, PirossugSrkák még Fénysugár-' kák munkához láttak, sjp Addig simogatták a réte-' ket meg hegyeket, amíg mind egy cseppig eIoI-< vadt a hó s addig pattintgatták a patak hátán< s, a jégpáncélt, amíg dirib3/ darabra repedt. A fa-' ágakból kiclrSgatták a. rügy eket, s a levegőt úgy megmelegítették, hogy azt hihette volna" az ember, nem Is levegő már, hanem' báránybekecs. Az északi szélvész rladtair menekült el a világ felső sarkára, s most, már nem hiába mutatták a naptárak a márciust. A réten kizsendült a fü, vidám' nótát fütyült a rigó, csilingelt a hóvirág; A bokor alatt bimbót bontott az ibolya és brummogva sütkérezett a mackóbocs* Győztek a sugárkák! Fejtörőnk Városba ment a szövetkezeti elnök lányostól, az agronómus is vele ment feleségestől. Vettek három narancsot és mégis mindegyiknek egy egész jutott. — Hogy lehet az? (Beküldte György István, VII. oszt. tan. Marcellházáról.) Csitteg-csattog, dörög a vár Ezernyolcszáz madzagon jár! (Beküldte Kosztyu Klára, Polány,) Múlt heti fejtörőnk helyes megfejtéséért egy-egy szép könyvet nyertek ADAM REZSŐ (Csalár) és BÖLYA VERONIKA (Gúta) tanulók. Megdicsérjük TÓTH TIBORT (Bússá), CSIZMADIA IBOLYÁT (Farkasd) és JANÓ IMRÉT (Nagyzellő) helyes megfejtéseikért. Kérünk benneteket, hogyha megfejtéseket küldtök be, vagy levelet Irtok nekünk, számoljatok be arról Is, mit csinál Iskolátokban a pionír-szervezet. írjatok mindarról. ami bennünket és a Gyermekvilág olvasóit érdekli. írjátok meg azt is, mit szeretnétek olvasni a Gyermekvilágban és milyen fejtörőket láttok a legszívesebben. Várjuk leveletelket, rejtvényeiteket a következő címre: ŰJ Szó Szerkesztősége — GYERMEKVILÁG, Bratislava, Gorkého 10. Szerkesztőségünkben meglátogatott bennünket egy pionír. Elmondta, hogy nagyon örül a fejtörőinknek, kért egy ollót ék az alábbi figurákat vagdosta kl. Arra kér benneteket, csináljatok belőle egy négyzetet. Próbáljátok meg! MEGFEJTÉSEK: 1. A kirándulásra 301en sorakoztak fel 43 hetes sorban. 2. Mellékelten láthatjátok, hogyan lehet hat darab háromszögből négyzetet csinálni. 3. A Kínai Népköztársaság címerét közöltük. (fordítva). HINDY JOLIA lévai tanuló rajza, aki levelében többek között .« következőket írta: Mint az egész országban, nálunk is erősen folyik az építkezés. Én is lerajzoltam két modern lakóházat. Városunkban sok ilyen szép ház épül. HAAi CX£E UJ SZŐ 8 * 1958. március 1.