Új Szó, 1958. február (11. évfolyam, 32-59.szám)

1958-02-24 / 55. szám, hétfő

^t.f^^ľžfýfft.Z. —Negyven ÉVES a szovjet hadsereg A tiltakozó sztrájk j^* A szakszervezetek kongresszusán hozott határozatok értelmében köztársaságunk dolgozói február 24-én egyórás sztrájkkal fejezték ki tiltakozásukat a lemondott miniszterek visszatérése ellen. Két és félmillió dolgozó manifesztált a Nemzeti Front kormánya mellett. A Vencel tér a nap folyarnán a Gottwald kormány mellett tüntető tömegek felvonulásának színhelye volt. Ogy látszik, a reakciós exminiszterek között még mindig akadtak, akik nem tudták józanul felmérni a vezeti kongresszus határozatának szellemében, a szociáldemokrata pártban heves harc dúlt a jobboldal és a baloldal között. Lausman szemfényvesztő manőverezéssel a centralista szerepét akarta játszani Majer és a baloldal között. A baloldal egyezséget követelt a kommunistákkal. A heves vita estig elhúzódott, amikor is a baloldal a munkások segítségével elfoglalta a párt központi székházát és kiűzte a jobboldal szenvedélyes szónpkait. A többi pártokban is megindult Piros rózsaszál a hazai földről 1948. február 24-én 12 órakor a köztársaság minden üzemében egyórás általános sztrájkkal tiltakoztak a dolgozók a reakció puccskísérletei ellen. való helyzetet és kérték Beneš elnököt, ne fogadja el a lemondásusukat. Ezeket a „hadsereg nélküli tábornokokat" a legtöbb esetben az egyes minisztériumokba behatolt dolgozók kényszerítették hivatalaik elhagyására. Az államellenes puccs szervezői lázas igyekezettel menekültek. Míg a minisztériumokban, a közéletben, a polgári pártokban folyt a tisztogatás és az akcióbizottságok eredményesen jártak el a szakszeraz egészséges tisztulási folyamat. A néppártban Alois Petr és Peter Plojhar átvette a párt Központi Titkárságának épületét és nyomdáját, s beszüntette a párt reakciós lapjait. A nemzeti szocialista párt becsületes tagjait Šlechta professzor tömörítette maga köré. Beneš még mindig habozott. A CSK Központi Bizottságának hozzá intézett levelére kitérő választ adott és szándékosan igyekezett időt nyerni. (L) Tíz éveredniéTiye Közlekedésünk fejlődése Csehszlovákiában a közlekedésnek mind a négy fő ága szerepet játszik, természetesen nem egyenlő mértékben. A közlekedés gerincét — mint jellegzetesen szárazföldi országban — a vasút képezi. Igen jelentős azonban az országúti közlekedés is s az országúti személyszállítás terén igen jelentős helyet foglalunk el a világban. Vízi közlekedésünknek határai vannak, mivel a Dunától és Elbától eltekintve nincs nagy teljesítőképességű víziút-hálőzatunk. Légiközlekedésünk hatalmas fejlődésben van s a Szovjetunió mellett mi vagyunk a második állam, amely rendszeresen és eredményesen használ légi vonalain személyszállító lökhajtásos repülőgépeket. Az egész szállított tonnamennyiséget tekintve (személyek és áruk) vasutainkra. 64 százalék jut, a közúti közlekedésre 34 százalék, míg a maradék 2 százaiékan a vízi- és légiközlekedés osztozik. Vasutaink hosszát és sűrűségét tekintve Csehszlovákia megfelelő helyet, foglal el Európában és a világon egyaránt. A baj abban rejlik, hogy aránylag alacsony a két vágányű vasútvonalak arányszáma. Ezek vasútvonalaink hosszának csak egy ötödét teszik ki, szemben az iparilag fejlett más országokkal, ahol ez az arány eléri a 40—50 százalékot. További hiányunk, hogy a vasutak villamosítása tekintetében elmaradtunk és csak második ötéves tervünk folyamán fogtunk komolyan hozzá, hogy e téren is megtaláljuk a csatlakozást a fejlett közlekedéssel rendelkező országokhoz. Vonatkozik ez a biztosító berendezések automatizálására is, legfőképpen azonban a fegyelem megszilárdítására. Ezek a tényezők együttesen teszik majd lehetővé, hogy ugyanolyan hosszúságú vasúti hálózaton az immár háromszorossá vált, de a közeljövőben még tovább fokozódó tonnamennyiséget gyorsan, pontosan és megbízhatóan elszállíthassuk. A személyszállítás terén a csehszlovák vasutaknak igen nehéz feladatot kell megoldaniok, miután hazánkban egy lakosra évente 45 utazás esik, a legtöbb egész Európában. Jellemzésképpen megemlítjük, hogy pl. Belgiumban az egy lakosra egy évben eső utazások száma mindössze 26, Franciaországban 12, sőt Olaszországban csak 8. Ugyanezt a tényt igazolja az is, hogy egy személykocsira évente 72 ezer utas esik, amely számot semmilyen más európai ország el nem ér. Igaz, ennek árnyoldala, hogy a vasúti kocsik túlzsúfoltak és tisztaságuk sok kívánnivalót hagy maga után. Az or szágúti személy- és teherforgalmunk alapját képező országúti hálózat sü rüsége terén Európában mindössze Belgium, Franciaország, a Német Szövetségi Köztársaság és Anglia előznek meg. A MUNKATERMELÉKENYSÉG ALAKULÁSA Iparunkról és közlekedésünkről szóló rövid áttekintésünk nem lenne teljes, ha legalább lényeges vonásaiban nem jellemeznénk az ipari fejlődés és vele az életszínvonal alakulásának egyik legfőbb mutatóját, a munkatermelékenység fejlődését. Ha ennek alapjául az 1937. évben elért színvonalat vesszük (100), akkor 1948-ban a munkatermelékenység 10.4 volt, ami 1956 végére 216-ra emelkedett. Ez annyit jelent, hogy az egy főre eső termelés mennyisége a szocializmus építése folyamán több mint megkétszereződött. Összehasonlításképpen és jellemzésül megemlítjük, hogy nálunk kedvezőbb eredményt csak a Szovjetunió ért el, ahol ugyanezen idő alatt — a közbejött második világháború ellenére — a munkatermelékenység majdnem megháromszorozódott. Ezzel szemben a nyugati tőkés államokban ez a mutató az USA-ban mindössze 159, Angliában 130, Olaszországban 181 és Franciaországban 147, tehát lényegesen elmaradnak a nálunk elért eredményektől. A termelésnek abszolút számokban vett, de még inkább az egy főre eső termelésnek fokozását tekinti a szocializmus egyik fő céljának. Ezt végeredményben két módszerrel lehet elérni: vagy a dolgozók számának növelésével, vagy pedig a munkatermelékenység fokozásával. Tudjuk azt, hogy Csehszlovákia ipari termelését a szocializmus építése alatt közel megháromszorozta. Ebből 85 százalék esik a munkatermelékenység fokozására és mindössze 15 százalék az, am.it új munkaerőknek a termelésbe való beállításával értünk el. Ez a szocializmus építésének egyik legfőbb és legörvendetesebb eredménye hazánkban. Sz. L. Fekete-tenger északkeleti partján terül el a nagy kikötőváros, Novoroszijszk, amely a második világháború ideje alatt véres harcok színhelye volt. A hős szovjet hadsereg itt állította meg a keletre törő fasiszta hordákat, amelyek célja a gazdag olajforrások, Baku elfoglalása volt. Csaknem másfél évig folyt a véres küzdelem. A fasiszta hadvezetés újabb és újabb gépesített hadosztályokat vetett a harcba, mégsem jutottak tovább egy tapodtat sem. A háború előtti több százezer lakosú városban az állandó harcok, légitámadások következtében nem maradt egy ép épület sem. Az egykori cementgyár csupasz falai füstölögve meredtek az égnek, a lakóházak helyén bombatölcsérek tátongtak. A város déli részén, a cementgyáron túl egy vasúti kocsi állt. Számtalanszor indultak támadásba a fasiszták, legkiválóbb SS-századaikat vetve harcba, de a kocsin túl mégsem jutottak egy lépéssel sem. A rommá lőtt város azonban teljesen a németek kezébe került, akik hosszú hónapokon át annyira kiépítették a parti védelmet, hogy a tenger felől a város megközelítése szinte lehetetlen próbálkozásnak látszott. A második világháború során a szovjet hadsereg hős katonái azonban nemegyszer, hanem számtalanszor bebizonyították, hogy a hazaszeretet katonai tudással párosulva nem ismer semmilyen akadályt. A győzelmes sztálingrádi harcok után a fasiszta hadvezetés itt tapasztalta másodszor, hogy éppen a szovjet katona erkölcsi fölénye miatt kudarcba fullad minden további kísérletezésük. 1943. február 4-én pontosan éjfélkor 750 főnyi csapat indult a tengeren keresztül az ellenség által elfoglalt város felé. Rövid tüzérségi előkészítő tűz után rajtaütésszerűén szálltak partra és kiverték a fasisztákat az első, második és a harmadik védelmi vonalból. A parancs így hangzott: Beékelődni az ellenség védelmébe és elzárni a tenger felől jövő fasiszta utánpótlás lehetőségét. Több napon keresztül folyt a hősies támadás, míg a kis csapat merész vállalkozását végül i^ siker koronázta. Kunyikov őrnagy, a Szovjetunió hőse bátor bajtársaival teljesítette a parancsot. Az ellenség védelmének kellős közepében, a halfeldolgoző-üzem környékén vetette meg lábát e kis alakulat, meezer SS-legény lelte halálát. Hét hónapi harc után végül is egyesült a Kis- és a Nagyföld és a fasiszták visszakotródtak, meg sem állva ez után már hazáig. Hősi halált halt Kunyukov.őrnagy, az első partraszállók parancsnoka, Szepjagin kapitány és sok-sok igazi szovjet hazafi, akik legdrágább kincsüket, életüket áldozták hazájukért. Hősi halált haltak, de a megtiport szovjet Kisföld nem került vissza a fasiszták kezébe. Tizenöt év múlt el azóta. Behegedtek már a harcok sebei, újjáépült a város. Ott, ahol hónapokig folyt a véres küzdelem, ma virágzó szőlőkertek terülnek el. A Fekete-tenger lágy hullámai csapdossák a Novoroszijszki-öböl partjait, ahol turisták, üdülők sétálnak, elmerengvé' néznek a tenger felé. Ojra szép lett "a belváros. Semmi sem mutatja itt már a háború nyomát, minden olyan, mint régen. A széles öböl partján gyerekek hancúroznak a tenger vizében, amott pöttömnyi emberke meregeti ábrándozva horgászbotját a vízbe, várva a nagy fogást. A károsból kivezető országúton autóbuszok futnak üdülő-utasokkal a közeli városkákba. De ha jobban körülnézünk, mégis észreveszünk valamit a háború sebeiből. A Gelendzsikbe vezető úton alapzaton helyezték el azt a vasúti kocsit, amelynél a fasiszták támadása megtorpant, hogy felkiáltójelként hirdesse az utódoknak az elmúlt esztendők történelmi eseményeit. Az országúton szemünkbe tűnnek az elesett hősök gondosan ápolt sírjai, melyekről nem hiányzik a virágcsokor, a tulipán, a rózsabokor. Az elesett hősök között van távoli szibériai, ukrán, grúz, üzbég és más nemzetiségű, akik itt haltak meg a hazáért. Mindegyikük sírja egyformán ápolt. Gelendzsik kis üdülőváros Novoroszijszktől 42 kilométernyire délre, ahol a háború alatt szovjet tengeri támaszpont volt. Szovjetunióbeli utam során ez a kis tengerparti város nőtt legjobban a szívemhez. Gyakori vendége voltam a városi komszomolbizottságnak, amely ebben az időben a páít és a kormány felhívására toborzást végzett a fiatalság között Kelet iparosítására. De talán nem is jó ez a kifejezés. Mert tulajdonképpen senki sem toborzott itt. A fiatalok jöttek Elmehetünk P. F. Nylkonov: Október olaj lyet éjszakánként a parti nehéztüzérség erős tüzelése ellenére is újabb csapatokkal erősített meg a tenger felől támadó szovjet hadsereg. Ezt a kis területet, amelynek minden elfoglalt négyzetméteréért nagy áldozatokat kellett hozni, „Kisföldnek" nevezték el. Tíz nap múlva már 24 négyzetkilométernyi terület volt a birtokukban. Naponta sok száz fasiszta repülőgép bombázta, zúzta a Kisföld minden talpalatnyi területét, hogy szinte kő kövön nem maradt. De amikor a fasiszták támadásba indultak, azt vélve, hogy élve már senki sem maradt ott, mindig véres fejjel kellett visszakotródniok, mert a szétlőtt falak mögül, a futóárkokból mindanynyiszor gyilkos tűz fogadta őket. A fasiszták harckocsik százaival reggeltől estig próbálkoztak bevenni a Kisföldet, de legtöbbjük vagy égve, vagy szétszakadt lánctalppal maradt a harc színhelyén. A fasiszta hadvezetés őrjöngött dühében. Hitler sürgette az olajmezők elfoglalását, de a Kisföld, az égő, feldúlt és megtiport szovjet terület mégsem került a kezükbe. Hét hónapig egyfolytában folyt az ádáz harc, melyben több maguktól és annyian, hogy a városi komszomolbizottságnak inkább az volt a gondja, hogyan válogassa ki a fiatalok közül a legjobbakat. A vá roskára eső 70 helyre több mint 500 jelentkező akadt. Nehéz volt a választás. A lelkesedés, a haza iránti szeretet egyaránt égett mindannyiok szemében. Akiknek a szülei a háborúban életüket áldozták hazájukért, vazok tudják, mi a kötelességük béke idején. Egy délután a városi komszomolbizottságon beszélgettem a titkárral, aki egy jelentkező kérvényét tette elém. Ezt olvastam: „Árva gyerek vagyok. Apám hősi halált halt, anyám és két testvérem bombatámadás áldozata lett Novoroszijszkban. A napokban kitüntetéssel érettségiztem a tízéves iskolán, igaz, ez még nem szakma, de van két kezem és forrón dobogó szívem, hogy helyt tudjak állni bármely munkahelyen Szibériában. Kőműves szeretnék lenni, mert erre van most ott a legnagyobb szükség. Nagyon kérem a bizottságot, küldjenek el engem is a komszomolistákkal a kommunizmus nagy építkezéseire". Aláírás: Valentyina Fefelová. — Ki ez a lány? — kérdem. — Egy a sok közül, hozzá, ha akarod. Válját otthon találtuk. A takaros ház virágos kiskertjében szorgoskodott. Nagynénje, egy kedves, középkorú asszony betessékelt a szobába, amelyben rend, tisztaság uralkodott. Válja is bejött. Elbeszélgettünk a napi dolgokról, gondjairól. Nagynénje minden szavunkat figyelemmel hallgatta, várva, hogy elmondjuk látogatásunk célját. Végre megszólalt: — El akar menni tőlünk, pedig ez az egyetlen gyermekünk. Keletre jelentkezett. — És szemét zsebkendővel törölgette. — Ügye, emiatt jöttek? — De hisz Válja árva, nem? — A testvérem gyermeke, de úgy él nálunk, mintha a sajátunk lenne. Mert hisz nékünk is meghalt két lányunk. — Ugyan, néne, hiszen ezután is a maguké leszek. Nem megyek el örökre. — De hiszen kitüntetéssel érettségiztél, mehetnél az egyetemre. — Ott is tanulni fogok. Az életben. Most ott kell a legtöbb munkáskéz. Milyen áldozatkész ez a fiatal lány. Képes lemondani a virágos, állandóan napsütéses kis városkáról, szerető rokonainak közelségéről, az egyetemről és elmenni néhányezer kilométer távolságra Cseljabinszkba, ki tudja milyen nehéz életkörülmények közé. A hideg, a kemény munka, az idegen táj mégsem riasztja vissza elhatározásától. Mi adhat neki ily óriási erkölcsi erőt? — Maga Csehszlovákiából jött? — Igen. — Szeretnék oda elmenni egyszer, megnézni falvait, városait, megismerkedni lakóival. Ott halt meg az édesapám. őt hónapig harcolt a Kisföldön, nem messze onnan, ahol azelőtt laktunk. — Mi volt a foglalkozása ? — Halász. Tengeri hajón járt halászni. Egyszer húgommal együtt magával vitt, rriért nagyon szeretett bennünket, Mint főhadnagy jutott el az önök országába. Ha akarja, felolvasom utolsó levelét, amit édesanyámnak írt. Szegény, nem tudta, hogy a családból csak én maradtam életben. Beszalad a másik szobába, majd egy gyűrött levelet ad a kezembe. A sorok néhol szétmosódtak, sok könny pereghetett már a betűkre. Nehezen olvasom, mert valami szorongatja a torkomat. A levélben ez áll: „Drága feleségem, gyermekeim, szeretett kedveseim. Azt hittem, hogy csakhamar ismét köztetek lehetek, a hazai földön. Itt vagyok Csehszlovákiában, súlyosan megsebesültem. Nem tudom, hogy viszontlátjuk-e még egymást valaha. Lehet, hogy ez a föld lesz örök nyugvóhelyem, de ne sírjatok, mert most nincs idő a búsulásra. Nagy harc áll még előttünk és nagy építkezés. Te, feleségem, emlékezz rá, hogy miért küzdöttem és miért küzdenek továbbra is bajtársaim. Erre neveld gyermekeinket is. Legyenek becsületesek, hazájuk iránt önfeláldozók és odaadok. Mondd el nekik a Kisföld történetét, a második világháború okait, hogyha felnőnek, tudják miért halt meg az édesapjuk." így végződik a levél. S alatta a dátum: 1944. Nem ő írta, egy kórházi nővérnek diktálta halála előtt. Visszaadtam a levelet Váljának. Könny csordult ki a szeméből. — Most már megértik, úgye, miért jelentkezem Keletre? Nagynénje is a szemét törölgeti. Tudja nagyon jól, hogy Válja helyén ő sem tenne másként. Válja kikísér bennünket egészen a kerítésig. Majd gyorsan visszafut s egy piros rózsaszállal tér vissza. — Elvtárs, vigye el ezt a rózsaszálat hazájába és tegye egy névtelen' szovjet katona sírjára. Lehet, hogy éppen édesapám sírja lesz. Legyen hazai virág is a sírján. Átveszem a rózsát és meghatottan' csak bólintok. Teljesítem kérését. Hosszú úton jött velem ez a rózsa-' szál. Elhervadt mire hazaértem. Itthon egy szovjet katona sírjára helyeztem. De annak a szívében, aki ezt a rózsát küldte, és a hozzá hasonló szovjet fiatalok szívében sohsem hervad el a legszebb virág: a hazaszeretet.' Horváth Sándor UJ SZÖ 4 * 1958. február 24.