Új Szó, 1958. január (11. évfolyam, 1-31.szám)

1958-01-01 / 1. szám, újév

medve és a méhek (Baskír népmese) fül ro. * ír. 31 m Réges-régen, mikor még a kacsa hivatalt viselt, a szarka pedig százados volt, élt egy medve. Irdatlan hosszú s lompos farka volt, akár a rókának. Annyira megszerette ez a medve a mézet, hogy nélküle már élni sem tudott. Folyton azon törte a fejét, hogy juthatna valami kiadós lakomához. Észrevette egyszer «z a medve egy százesztendős fa odújában a méhek tanyáját. Felmászott a fára, széttúrta a méhek házát és készült a győztes lakomára. A méhek szúrni próbálták a rablót, de tehetetlenek voltak: a- medve szőre hosszú, a méhek fullánkja pedig rövid. A méhek belekeveredtek a hosszúszőrű bundába, a medve meg rájuk sem hederített. Lemászott a fáról, meghempergett a földön és agyonnyomta a kis mézgyűjtőket. Ezután újra felmászott a fára, s nyugodtan elfogyasztotta a mézet. Egyszer egy ember járt az erdőn és észrevette, hogy egy medve ül a fán, mézet habzsol és bozontos farkával hajtja el a méheket. — Megállj mackó! — gondolta, felmászom a fára és agyonverlek a fejszémmel. A szavakat tett követte, és valóban fejszéjével odasuhintott a dőzsölő áliat felé, do a csapás nem • medvét érte, hanem hosszú lompos farkát. A rabló ügyesen leugrott a fáról és egykettőre kereket oldott. így vesztette el a medve hosszú farkát és ezért jár még ma Is kurta farokkal. Az ember megnézte az odút, kijavítgatta, helyére rakta a lépeket és hazaindult. A méhek csodálkoztak ezen s megkérdezték a méhkirálynötől, hogy miért nem rabolta el ez al ember a mézüket. A királynő sem tudott választ adni és így szólt a méhekhez: — Szálljatok, érjétek utol azt az embert, kérdezzétek meg, miért nem vitte el a mézünket. A méhek utolérték megmentőjüket, aki így felelt nekik. — Ha elveszem a mézeteket, Ini marad nektek télre? Ti éhenvesztek és én is méz nélkül maradok. A méhek visszatértek az odúba és elmondták a királynőnek, mit mondott az ember, mire az tanácskozásra hivta össze valamennyi méhét. Itt elhatározták, hogy elmennek az emberhez és megkérik, védje meg őket a rabló medvéktől. A méhek így szóltak az emberhez! — ftvj meg minket a gonosz medvéktől, végy magadhoz bennünket, hálásak leszünk és eoksok mézet gyűjtünk neked. — Rendben van — egyezett bele az ember — én kaptárt készítek, és abban élhettek, oda gyüjthetltek a mézet. Ettől kezdve élnek a méhek az emberrel együtt és látják el édes mézzel. Szűcs Béla fordítása. MILYEN EMBERBŐL VAN A LEGTÖBB (Magyar népmese) Mátyás király egyszer arról beszélgetett udvari népével, hogy milyen emberből van legtöbb a világon, katona-e, paraszt, pap, vagy talpnyaló. Mindenki mást mondott. Ott volt Markalf is, a király híres bolondja. Mikor az urak abbahagyták a találgatást, mert már semmi nem jutott eszükbe, megszóRlt, hogy 'ő tudja, s meg is mondja, ha engedelmet adnak rá. — Tíz arany forintot kapsz, ha eltalálod — bíztatta a király a bolondot — de ha nem, a hátsó feled vallja kárát, hogy túl akartál tenni mindannyiunkon. — Doktor van legtöbb a világon — mondta Markalf. összenézett a király az udvaroncokkal. Aztán intett a szolgáknak, hogy vigyék Markalfot, s verjék rá a tíz botot, amit megérdemelt. — Nem addig van az, felséges királyom — méltatlankodott Markalf — én az igazat be tudom bizonyítani. Ahhoz pedig a szobámba kell mennem, mert ott őrzöm a tanúságot. Igazságos király volt Mátyás, beleegyezett hát, hogy a bolond a szobájába menjen a bizonyítékért. Alig ért Markalf a szobájába, mindjárt elvetette magát a vackán, s ordított keservesen, mintha nyúznák. Az ajtónállók meghallották az iszonyatos üvöltözést, s szaladtak a hírrel a királyhoz: — Halálán van a bolond. A király szerette Markalfot, az urak is szerették, hiszen gyakorta megnevettette őket. Bementek hát hozzá, s megkérdezték, mi bántja. A bolond panaszkodott, hogy ez a baja, az a baja. Az egyik úr azt ajánlotta, hogy eret vágasson magán, a másik köpölyözést javasolt, a harmadik piócát, a negyedik borogatást, az ötödik kakukkfű főzetet. Mikor már mindenki tanácsolt valami hathatós orvosságot, Markalf fürgén fölugrott fektéből, a király elé pattant: íme a bizonyíték, felséges uram! — kiáltotta. — Mert ha a palotában ennyi doktor van, mennyi lehet az egész világon? A hálás hangyák (Kínai népmese) Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy diák, aki messze lakott az iskolától s útja egy patakocska mellett vezetett. Az évvégi vizsga napifin ment, mendegélt az iskolába, s amint elhaladt a patakocska mellett, hát azt látta, hogy egy- csapat hangya vergődik a vízben. Gyorsan letört egy ágat, benyújtotta a vízbe s a hangyák partra sétáltak rajta, akárcsak egy igazi hídon. Amint a kis hangyák partot értek, megszólalt az egyikük. — Jótett helyébe jót várj. Jót nevetett a diák a hangyák szaván. Hogyan is hálálhatnák meg ezek a csepp jószágok a segítséget. Miután kinevette maqát, tovább indult az iskolába, és éppen ideiében érkezett a vizsgára. Peregtek a kérdések s egyszercsak a diákra került a sor. Helyesírásból kellett felelnie. Le kellett írnia ezt a siót: köröm. Leírta, s amikor már készen volt vele, rémülten látta, hogy izgalmában elfelejtette kitenni a pontokat s bizony azt írta köröm helyett, hogy korom. S a tanító éppen odalépett, hogy megnézze, mit írt. Hát abban a szempillantásban, honnan, honnan nem, ott termett négy csepp kis hangya. Letelepedtek a papírra, pontosan a két o-betű fölé. Egészen úgy festettek ott. mint a pontok. S a koromból egyszeribe köröm lett. A tanító elolvasta. És kitűnőt adott a diáknak. Akit a hangyák mentettek meg a bukástól. A diák így tanulta meg. hogy nincs olyan csepp teremtmény a világon, aki ne tudna jóért jóval fizetni. SEGÍTSETEK A NYUSZINAK A FÉLÉNK kis nyuszi meleg otthonában nem is tudja, hogy egy éhes farkas és két róka les rá a kijáratnál. Van ugyan még egy földalatti folyosó, amelyen észrevétlenül elillanhat, de kí tudja nem téved-e éppen a ragadozók karmaiba. Segítsetek a nyuszinak, mutassátok meg neki, hogyan menekülhet el. Ti bizonyára gyorsan megtaláljátok a kivezető utat. (Frence Grubnerová felvétele) Három egyenessel A teknősbéka és a kutya úgy osszátok hat mezőre az alábbi téglaalapot, hogy mindegyikbe két-két páva jusson. (Indián mese) A teknősbéka és a kutya nagyon jő barátok voltak, együtt éltek, együtt jártak fürödni a folyóra. A teknősbéka azt mondta, hogy ö igen mélyen be szokott úszni a vízbe. Amikor a kutya is így tett, a teknősbéka titokban kimászott a vízből, egy titkos ösvényen hazafutott és megette kettejük ebédjét. Majd visszatért. Fürdés után mindketten hazamentek s a teknősbéka azt állította, hogy bizonyára rabló járt náluk, az fosztotta ki a házat. Ez így ment néhányszor. A kutya végül is megelégelte a folytonos lopásokat és elment a varázslóhoz. Az azt tanácsolta neki, hogy állítson a ház közepére egy viaszbábut, s várjon türelemmel. A kutya úgy is tett és várta az eredményt. Másnap a teknősbéka ismét csak hazaosont, hogy mindent felfaljon. Meglátta a bábut, amelyet embernek nézett s rárivallt: — Te lopni jöttél, de én is! Azzal pofonvágta a hívatlan vendéget, De a mancsa beleragadt a lágy viaszba. Megdühödött s még egyszer pofonvágta a másik tolvajt. Mire a másik mancsa is beleragadt a viaszba. Nemsokára a kutya is hazatért a folyóról, Meglátta a teknősbékát, amelyik sehogy sem tudta kiszabadítani a két mancsát a viaszból. Most már tudta, ki volt a tolvaj. Menten elzavarta a háztól. Azóta nem lakik együtt a kutya a teknősbékával és örökre vége köztük a barátságnak. A kozák Egy kozák beszélte el az alábbi történetet. — Nemrég meglátogatott a mulla (törökül ) így hívják a papot), hogy lássam vendégül és tartsam jól a szamarát is. Nem volt csak pecsenye meg széna a háznál. De a mulla meg a szamár csak bámultak az ételre, undorodva megrázkódtak és elmentek. A szomszédok nem akarták elhinni: — Az lehetetlen, hogy a mullának nem kell a peoaenye, a szamárnak meg a széna! — Igenám — magyarázkodott a kozák — de én a mullának kínáltam a szénát, a szamárnak meg a pecsenyét. ÉLT EGYSZER egy szamár, amelyik akárcsak a többiek azt hiszi, hogy égen-földön nincs nála ügyesebb lény. Egyszer ez a szamár besétált a kertbe, és látja, hogy a hatalmas almafákon apró almák piroslanak és a szomszédos mezőn meg vékonyka indákon óriási tökök gömbölyödnek. A szamár újra a feje feletti almára pislantott aztán a földön heverő tökre nézett és bosszúsan megmozgatta a fülét: — Miért van a világ ilyen bután elrendezve. Ha lehetne mindent átalakítanék az én bölcs szamáreszem szerint. Meghallotta ezt egy közeli ágon ülő veréb és megkérdezte: — Mondja csak igen tisztelt Uram, mi az, dmi annyira nem tetszik? — Hát te nem látsz — felelte a szamár — akkor nyisd ki a szemed: egy (Üzbég népmese) ilyen óriási fán csak gyerekökölnyi almák teremnek, ez a fejemnél is nagyobb tök pedig egy ilyen vékonyka indán lóg. — Hát éppen ez a bölcsesség —' vitatkozott a veréb. — Miféle bölcsesség ez? — háborodott fel a szamár. Ha a hatalmas almafákon töknyi alma teremne, a gyenge indákon pedig almányi tök, az lenne az ésszerű. Mikor befejezte, oldalával a fához dörgölödzött egy alma leszakadt a száráról és egyenesen a szamár fejére pottyant. — Iááá —! szegény fejem — iááá — ordított a szamár. A verébből kitört a nevetés. — Hát látja tisztelt bölcsességed — az a szerencse, hogy az alma nem volt olyan nagy, mint egy tök, mert akkor bizony semmi sem maradt volna fejedből. — Iááá — ordított a szamár és szedte gyorsan a lábát, hogy minél meszszebbre jusson az almafától. Heimeci Sándor fordítása ŰJ SZÓ 10 ú 1958 » ÚJ ÉV v