Új Szó, 1958. január (11. évfolyam, 1-31.szám)

1958-01-08 / 8. szám, szerda

A pionír segítség éve köztársaságunknak A gyermeknevelés kérdéseivel már többször foglalkoztunk lapunkban. Ez a probléma mindig időszerű és megvitatása — különféle szemszögből — hozzásegít ahhoz, hogy gyermekeink nevelését helyes vágányra tereljük. A gyermek jellemének kialakulásáért, azért, hogy milyen ember lesz belőle nagykorában, hogyan fogja megállni helyét a szocialista társadalomban, elsősorban a szülőlc felelősek. Példájuk a gyermek fogékony lelkében kitörülhetetlen nyomot hagy még meglett ember korában is. A CSISZ Központi Bizottságának titkárával, Alois Poledňák elvtárssal alkalmunk volt erről a kérdésről elbeszélgetni. Áprilisban lesz a pionírszervezet megalakulásának kilencéves évfordulója. Az idei évet a tizedik, a jubileumi év előkészítésének szentelik. Azt szeretnék, ha a pionírszervezet a jövő évre végleg levetné azokat a hibákat, amelyek eddig fékezték munkájában, új, friss szellemet akarftak érvényesíteni és ehhez szükségük van a szülők segítségére. Ha visszatekintünk a pionírszervezet múltjára, komoly eredményeket jegyezhetünk fel. Működése alatt 900 000 gyermek tömörült soraiba, ami az összes 9-14 éves korú gyermekek számának 75 százaléka. Ilyen óriási tömeget irányítani, foglalkozni vele, nem csekélység. Hatvanezret tesz ki azoknak a száma, akik az esztendők során mint szervezők végezték ezt a feladatot. A pionírszervezet bebizonyította, hogy tudja mozgósítani a gyerekeket, ha erre szükség van. Gondoljunk csak a bágerakcióra. Nem egy, hanem nyolc bágerre gyűjtöttek a pionírok és végtelenül büszkék voltak a Koreának nyújtott segítségükre A pozitív eredmények felsorolását még folytathatnánk, azonban csak arra akarunk kitérni, milyen nevelési eszközöket fognak a jűvőben alkalmazni, hogy sikeresebbé, jobbá tegyék a pionírszervezet munkáját. - Miben mutatkozott eddigi működésünk hibája? - tette fel a kérdést Poledňák elvtárs és rögtön válaszolt is rá. - Abban, hogy a pionírszervezet munkájának tartalma nem elégítette ki a gyermekek érdeklődését és nem felelt meg társadalmunk követelményeinek. A kommunista szellemben való nevelés nagyobb igényeket támaszt a pionírszervezettel szemben és nagyobb mértékben kell ezen a téren a szülők segítségére lennünk Nevelni csak az tud, aki maga is jólnevelt és tapasztalatokkal rendelkezik, márpedig ezen a téren a csapatvezetők többsége olyan fiatal,, hogy maga is nevelésre szorul. A pionírszervezet ezért azt szeretné, ha ezt a feladatot részben a szülők vállalnák. Tudják, tömegesen nem fog sikerülni a szülőket erre a célra megnyerni, de azok, ak'k jelentkeznek és már jelentkeztek is, szeretettel, odaadással fognak ehhez a felelősségteljes feladathoz. A CSISZ funkcionáriusai az utcai szervezetek, nemzeti bizottságok nyilvános üléseit is felhasználják arra, ahol rendszerint szőnyegre kerül a gyermeknevelés kérdése, hogy elbeszélgessenek a szülőkkel és egyúttal együttműködésre kérjék fel őket. Ha megfelelő számú „felnőtt" csapatvezetőjük lesz, megszűnik az az eddigi egészségtelennek mondható elszigetelődés, amely odavezetett, hogy a szülőknek fogalmuk sem volt, mit csinál a gyerek a pionírok között. Hogy a gyerekekben nem mindig sikerült lelkesedést, érdeklődést kiváltani, annak fő oka az volt, hogy a pionírszervezet munkája négy fal közé szorult. A 16, 17 éves vezetők nem mertek a gyerekekkel még nagyobb kirándulásokat sem tenni, nem rendelkeztek elég képzelőerővel, hogy ha már a négy fal közé szorultak, oly módon foglalkoztassák a gyerekeket, hogy kielégítsék érdeklődésüket. S ami a legnagyobb hiba, olyan gyakran cserélték egymást, hogy néha még arra sem volt idejük, hogy alaposan megismerjék a rájuk bízott gyerekeket, hogy összemelegedjenek velük Visszatérve a pionírszervezet megalakulása 10 éves évfordulójának előkészítésére, az 1957/58-as tanévet „A pionírsegítség éve köztársaságunknak" évének hirdették ki. A felhívást a pionírok rendkívüli lelkesedéssel és büszkeséggel fogadták. A CSISZ Központi Bizottságához az ország minden pontjából százával érkeznek értékes kötelezettségvállalások arról, hogy mi mindenben akarnak a pionírok segíteni. Különösen megható, hogy milyen formában küldik kötelezettségvállalásaikat. Fiatalságukat, lelkesedésüket tükrözik vissza a díszes rajzok, többnyire virágok, amelyekkel díszítik és lehelnek életet a puszta papírba. Bármelyiket vesszük a kezünkbe, magunk elé képzeljük az egymáshoz bújó gyermekfejeket, ahogy igyekeznek a legszebben kifejezésre juttatni: mi is itt vagyunk, mi is segíteni akarunk. A nagyszámú cseh, szlovák és magyar nyelvű levélből kiválasztunk egy magyar nyelvűt. A povodai magyar nyelvű iskola pionírjai például ezt írták: A pionírszervezet megalakulásának 10 éves évfordulója tiszteletére az 1957/58-as tanévben a következő munkák elvégzésére kötelezzük magunkat: . 1. Gyűjtünk 25 q vasat és 20 q papírt. 2. 200 órát dolgozunk le a helyi EFSZ-ben. 3. 180 órát községünk kultúrházának építésénél. 4. A HNB helyiségét időszerű faliújságokkal fogjuk ellátni egész éven át. 5. Iskolánkban színdarabokat fogunk játszani, melyek jövedelmét tudományos kirándulásokra fordítjuk. 6. Vitadélutánt rendezünk Július Fučík életének alapos tanulmányozása céljából. Köztársaságunk hálával fogadja ifjú polgáraink segítségét. Ez is egy út a gyermekek jellemének kikristályosodása és a nemes tettek iránti törekvés felé. A szülőket sem hagyja közömbösen, hogy gyermekeiket már zsenge korukban a hazaszeretet mély érzése hatja át. A pionírszervezet pedig „Fiatal építő" címmel és vörös szalaggal fogja jutalmazni az év kimagasló politikai eseményei, a februári évforduló, pártunk kongresszusa alkalmából a szorgalmas pionírokat. Kívánjuk, hogy minél több pionír nyerje el a „Fiatal építő" büszke címét. KIS ÉVA Grisa, a század kedvence AZ UTOLSÓ HÓNAPOKBAN egyre gyakrabban koccantak össze a poharak, minden alkalommal, mikor a szoujet hadijelentés egy-egy nagyobb város elfoglalásáról adott hírt, a mi alakulatunk is, ha csalfa harcok megengedték, családias keretek között ünnepelte meg a nagy eseményt. Maga a parancsnokunk volt az, aki mint jó apa gyermekei körében fogyasztotta el szerény vacsoráját és ürítette poharát az új nagy győzelemre, gratulált katonáinak. Az októberi esőzések a Tiszántúl egyes vidékeit sártengerré változtatták, és bizony amerre a menekülő fasiszta hordák nyomában sok száz gépkocsi, ágyú, tank elvonult, az utak járhatatlanná váltak. Katonáink nyakig sárosan meneteltek előre a győzelem felé. Ujunkat mind gyakrabban keresztezte hol egy ágyú, hol egy gépkocsi, mely tengelyig süllyedt a kerekek által felvágott latyakba. Ilyenkor aztán minden arra haladó szovjet katona hívás nélkül segítségére sietett a bajtársaknak, tudva azt, hogy az ágyúra, gépkocsira vagy kocsirakományra szüksége van az első vonalnak. De az idő is, mintha csak velünk együtt készülődne a nagy ünnepre a hűvös esős napok után, az október utolsó, de főleg a november első napjai, szép meleg napos időket köszöntöttek ránk. Es mivel az utolsó napokban a harcok is alábbhagytak, megkezdődött az általános tisztálkodás. A Tisza mentének egy-egy falujában 2—3 sátorfürdőt, jő meleg zuhanyozót állítottak fel és sok, orosz fürdót. (Kemencében nagy darab követ felmelegítenek és arra zárt helyiségben vizet locsolnak, ami aztán elsőrendű gőzfürdőt szolgáltatott.) A patakok mentén derékig vetkőzött katonák mostak, mások fegyverzetüket tisztították, készültek a nagy ünnepre, 1944. november l-re. Október 30-án ebéd után az udvaron süttettük magunkat a nappal, mikor megállt egy teherautó és egy érdemjelekkel díszített szerzsánt szállt ki belőle. Deniszov ezredest, a parancsnokunkat kereste. Mivel az ezredes szolgálati úton volt, addig is míg előkerül, elbeszélgettünk vele. Kitudódott, hogy ö egyike Leningrád hős védőinek és hogy a mi alakulatunknál kap új beosztást. Valamennyien megörültünk és máris kérdéseinkkel ostromoltuk. Hogy néz ki Leningrád? Nagyon össze van-e rombolva? Mi van a Téli palotával? Hol van az Auróra? Mi lett az Ermitázs képtárral stb. Estére már az egész környék tudomást szerzett róla, hogy Grísa, a leningrádi hős, nálunk van. Mindenki látni akarta, beszélni akart vele, minden katonának volt valami fontos kérdezni valója. FŐLEG A „PITYERIEK" ostromolták kérdéseikkel. A vége aztán az lett, hogy három este egymásután a faliisi iskolában Grisa előadást tartott, ami inkább beszélgetés volt mint előadás és késő éjszakáig elhútódott, Arról beszélt a ml Grísánk, hogyan értelmezték a leningrádiak a párt azon felhívását, hogy „Lenin városa, a Nagy Orosz Szocialista Forradalom szülővárosa soha sem lesz A népnevelő munka feladatai A dolgozó nép részéről felmerülhet a kérdés, hogy az elmúlt esztendőben a népművelő munka mennyiben elégítette ki a társadalmi kívánalmakat, a szocializmus építésében mind nagyobb igényeket. Erre az időszerű kérdésre kell konkrét választ adnunk. Nem (kétséges, hogy a fent említett kérdés tanulmányozásánál a társadalmi kihatások elméleti és gyakorlati vonatkozásait értékelni nagy szakavatottságot és türelmet igényel. Ettől eltekintve a népművelő munka eredményeiről nehéz képet alkotni, mivel a társadalmi kihatások dinamikáját számszerűleg, vagy pedig statisztikai adatsorozatok kimutatásával sem megmérni, sem ábrázolni nem tudjuk. Van azonban valami a kezünkben, néhány bizonyító adat, ami igazolja, hogy az elmúlt esztendőben a népművelő munka terén is történt valami. Ha figyelembe vesszük önmagában azt a tényt, hogy pl. a prešovi kerületben az írástudatlanok száma az elmúlt esztendőben 2,5 százalékról 1,4 százalékra csökkent és a parasztok felvilágosodottsága elérte azt a pontot, hogy világnézetről, társadalomszemléletről, tudományról, művészetről, irodalomról, honismeretről, hazaszeretetről, technikáról, csillagászatról, rtlűholdról s a haladó emberiség békeharcáról beszélhetünk, s végezetül az a tény, hogy mezőgazdaságunk szocialista átszervezése terén országunkban ebben az évben nagy sikereket értünk el, megállapíthatjuk, hogy az elért eredmények nagyban hozzájárultak a társadalmi kívánalmak részben való teljesítéséhez. Nem vagyunk ünneprontók, de kötelességünk megemlíteni, hogy korai dolog volna győzelemről beszélni akkor, amidőn harcunkkal a kultúra frontján csak az első magaslatot vettük be. A terep bonyolultabb szakasza csak ezután következik. És ha ezt is végigverekedtük, szó lehet győzelemről is. Megjegyzésünket különösképpen a nagykaposi járási kultúrház dolgozóihoz intéztük. Kétségtelen, népművelő gárdánk sokszor igen nehéz körülmények között, példaadó lelkesedéssel működött közre a párt és az állami szervek politikai, gazdasági és kulturális célkitűzéseinek megvalósításában, ámde ez többnyire csak alkalmi segítség alakjában jutott kifejezésre, hiányzott belőle a célirátás. Népművelő munkával, vita- és tapasztalatcsereesték, kérdés-felelet-esték, esti iskolák szervezésével, ismeretterjesztő előadások népszerűsítésével, társaskörök, gazdasági szakkörök és egyéb tanfolyamok rendszeresítésével, filmek, diafiimek és egyéb szemléltető eszközök útján hatékonyan segíthetjük elő a szövetkezeti tagok szakképzettségének növelését, gondolatviláguk elmélyítését és végezetül az új szövetkezet nehézségeinek leküzdését. Hassunk oda, hogy az eddigi tapasztalatok figyelembevételével a művelődés széleskörű skányosság és a felvilágosító bájában új tervek és módmunka tervszerű folytonossága. Sok esetben megtörtént, hogy a népművelő intézmények dolgozói aktív szerepet töltöttek be a termelőszövetkezetek megalakításában, de aztán a megalakulás után a szövetkezetet faképnél hagyták s további sorsával nem törődtek. .Ez súlyos mulaszszerek szerint teljes értékű népművelési tevékenységet folytassunk és ezzel egyidejűleg munkásságunkat összhangba hozzuk a társadalmi szervezetek hasonló irányú tevékenységével. Volaj István, a prešovi kerületi kultúrház módszertani oktatója. az ellenségé!" Hogy a párt ezen felhívására minden ember, fiatalok, öregek, férfiak és nők egyaránt felkeltek megvédeni Lenin városát. A férfiak önként mentek a frontra, helyüket a gyárakban feleségek és anyák váltották fel, még a legnehezebb munkában is. A még fiatal ifjúság az erődítéseken dolgozott. Nagyon gyakori eset volt, hogy az ágyhúzatból, vagy más egyéb anyagból készített hevenyészett zsákokat 6—10 éves gyerekek töltögették homokkal és bizony az is előfordult, hogy így munka közben lelték halálukat a fasiszták messzehordó ágyúitól, vagy a horogkeresztes repülőktől. A hosszú ostromzár következtében a városban található összes állatot megették, nemcsak a szarvasmarhákat, baromfit lovakat, hanem a kutyákat és macskákat is. A virágos kerteket, parkokat beültették krumplival és zöldséggel, a halakat még az akváriumokból is kifogták. És mindennek dacára Grisánk szerint ezerszámra haltak éhen az emberek, de nem csüggedtek. Beszélt arról, hogy a harcok szüneteiben a pihenőre rendelt katonák hogyan mentették meg Leningrád felmérhetetlen értékű kincseit. A bombamentes pincékbe és fedezékekbe hordták a drága képeket és műértékeket, inkább maguk maradtak fedezék nélkül. Volt eset — mint mondotta —, hogy a vértadó meghalt, hogy vérével mást mentsen meg. Beszédében Grisánk nem tett különbséget a frontkatona, a gyárimunkás, a közös üzemi konyhák, avagy a kórházak dolgozói, férfi vagy nő, fiatal vagy öreg között, valamenynyiről úgy beszélt, mint hősökről. Grisától hallottuk azt a mesének is beillő igazi hőstettet, ami szájról szájra jár még ma is az egész Szovjetunióban a Balti-tengertől a Csendes-óceánig, a Kaukázustól a Jeges-tengerig, az egyik már öregecske nénikéről, ki mindenkijét elvesztette a leningrádi harcokban ö maga pedig az egyik gyárban magas kora ellenére munkát vállalt. Esztergapadhoz került, úgyúlövedékeket esztergált. Egyszer aztán, hogy, hogyan nem, elveszítette az amúgy is már nagyon szűkreszabott élelmiszerjegyeit. Már több napon keresztül nem evett semmit, míg aztán össze nem esett a gépnél. Mikor aztán magához tért, be akarták vinni a gyöngélkedőre, ő nem volt hajlandó a műszakot félbeszakítani és azt mondotta „hagyjátok elvtársak, még ezt az egy repeszgránátot megcsinálom, és azután meghalok", — ami aztán meg is történt. SZÍVESEN BESZÉLT EL Grisa egyegy epizódot, személyes élményét azon sok hőstet közül, aminek ó maga is részese volt, magát szerényen mindig mellőzve. De szomorúsággal határos komolysága csakhamar valamennyiünknek feltűnt. Még a november 7-i csa ládi ünnepség sem tudta fölvidítani, pedig ugyancsak kedves, beszédes fiú volt. Deniszov ezredes (aki később csehszlovák területen, a Duna partján, Párkány és Komárom között hősi hálált halt) a pártra és a szovjet kormányra ürítette poharát, arra a pártra, mely sok millió olyan hős hazafit nevelt a szovjet hazának, mint Leningrád védői, közöttük a mi Grisa szerzsantunk is. Grisa egész este parancsnokunk jobbján ült, de az énekben és táncban nem volt hajlandó részt vénni, ami aztán mind jobban meggyőzött bennünket arról, hogy valami nagy lelki megráz kódtatáson ment át, amelyből még nem tudott teljesen kigyógyulni. Egyeseknek az volt a véleménye, hogy négyszeri sebesülése és főleg az egyik, melynek következtében egyik szemét is elvesztette, van kihatással kedélyállapotára. Mindenesetre egyben valamennyien egyetértettünk. Nem szabad őt sohasem magára hagyni, állandóan foglalkozni kell vele. így lett aztán Grisa a század kedvence. Válósággal elkényeztettük őt, szerencsére erre nem volt hajlamos, de a sok apró kedvesség nagyon jól esett neki. Végre aztán megtört a jég. Az úgy volt, hogy hosszabb idő után végre ránktalált a tábori posta és a fiúk túlnyomó része hírt kapott szeretteiről. Aki még nem volt hasonló helyzetben, az nem tudhatja, mit jelent az, levelet kapni a frontra, hírt kapni azokról, kiket legjobban szeretünk, főleg olyan körülmények között, mikor távol idegenben minden percben a halál leskelődik rád. De mindez semmi még, amellett elviselni azt, hogy másoknak a szeme ragyog a levél olvasása közben, hát még hogyha a felvágott borítékból egy-egy fénykép hull a lövészárok nyirkos földjére, melyről rádmosolyog az ÜJ SZ

Ô 4 T£ 1958. január 7. asszony, avagy a szovjet katonák leg-' drágább kincse, az aranyos gyermekarc. Ketten voltunk csak, kik nem részesültünk a posta erkezésének nagy örömében. Én azért, mert gyönyörű városom kövezetét még fasiszta csizma taposta, Grisa pedig egyelőre előttem ismeretlen okokból. Grisa úgy tesz, mintha nagyon eZ lenne foglalva puskája tisztogatásával, de én észreveszem, hogy hatalmas öklével két nagy könnycseppet morzsol szét arcán. MEGSZÓLÍTOM, félrehívom, rágyújtunk és közben nagyokat hallgatunk, sóhajtozunk. Végre aztán előveszi tárcáját és egy kopott fényképet nyújt át. A fényképről két aranyos kislány és egy matrózruhás pöttöm kis fiú mosolyog rám az apával, mamával és a nagyszülőkkel együtt. — Hol vannak most? — kérdem. — Ők már nem élnek, — hangzik a válasz. Es a hős leningrádi védő arcán patakzik a könny. Várok egy kicsit, nem jó ilyenkor megzavarni az embert. Végre aztán letörli könnyeit, még egy nagyot sóhajt és elkezdi. — Tudod az én apám gyermekkora óta kertész volt Leningrád külvárosában. Főleg virágot és zöldséget termeltek, én magam is és egész családunk ebben a kertészetben dolgoztunk és nőttünk fel. Igaz, a végén csak én magam maradtam a kertészetben, mert egyik bátyám, a legidősebb, a forradalomban elesett, a többi három pedig elköltözött az ország különböző részeire. Én apám helyébe léptem és a háború kitörése előtt fölcertész tettem. Közel a kertészethez szép kis családi házunk volt. A háború kitörésének első napjaiban önként jelentkeztem frontszolgálatra. A zöldséges vezetését feleségemre bízták. Hosszabb ideig aztán nem is hallottam hírt felőlük, mert hiszen tudod, állandóan kemény harcokban visszavonultunk. Én magam az első időkben az Észt-fronton voltam és onnan vonultunk vissza Leningrád alá. Sajnáltam minden talpalatnyi földet, melyet fel kellett adnunk, és főleg az aggasztott, hogy a mi szeretett városunkhoz mindennap közelebb került az ellenség. Több hónapos kemény »harc után végre alakulatunk pihenőt kapott,, és a Leningrád közelében lévő erdőben táboroztunk. Innét kaptam aztán szabadságot, hogy meglátogathassam családomat. És bekövetkezett sajnos az, amitől annyira féltem. Kis házunk helyén csak romhalmazt, a kert körül pedig csupa bombatölcsért találtam. Hosszú kérdezősködés után Végre megtudtam a lesújtó hírt, hogy apámat kivéve az egyik bombázás következtében valamennyien meghaltak. Azt is megtudtam, hogy 70 éves apám után a polgári légvédelemnél érdeklődjem, mivel az öreg ott vállalt önkéntes szolgálatot. Megtaláltam. Egymás nyakába borultunk és sírtunk mind a ketten. Sok időm nem volt, kénytelen voltam tőle elbúcsúzni. Ekkor még nem tudtam, hogy őt is utoljára látom. Körülbelül fél év múlva újból szabadságot kaptam, hogy meglátogathassam. Szolgálati helyén érdeklődtem, ahol azt a felvilágosítást kaptam, hogy már 5 napja nem jelentkezett szolgálattételre. Megkaptam címét és fölkerestem. Az egyik, majdnem teljesen üres lakásban lakott, a házfelügyelő útbaigazított és én bekopogtattam szobájába. Felelet nem jött, ellenben az ajtót nyitva találtam. Belépve a szobába apámat halva találtam, felöltözve az ágyban. Éhenhalt. Grisa, a harcokban megedződött hős elhallgatott és hatalmas öklével két könnyesedet morzsolt szét arcán. Rágyújtottunk és nagyot hallgattunk. Én, de valószínűleg ő is egyre gondoltunk. Mindez a sok szenvedés, szörnyűség miért van? Hát emberek azok, akik önző egyéni érdekeikért ily töméntelen pusztítást, ennyi kínt, szenvedést képesek okozni az emberiségnek? Nem, ezek nem lehetnek józan emberek. Örültek. MEG AKARTAM vigasztalni, de hát hogy kezdjem, mit moridjak neki? Grisa észrevette küszködésemet és megszólalt: — Hát így volt Szyópa. És bizony, száz és száz hasonló eset történt meg drága szép hazánkban. De már nemsoká tart, már nincs messze, hogy a vadállatot barlang iában pusztítjuk el. Es én meg vagyok győződve arról, ebből a háboníból az emberiség sokai tanult. Megtanulta főleg azt, hogy <i becsületes embernek bárhol él is, 'bármilyen színű is a bőre, csak egy ellensége van: kizsákmányolója. Azok, akik milliók életének árán szerzik a gazdagságot. Beszélgetésünknek az ügyeletet hangja vetett véget, aki harsány hangon bekiáltott udvarunkba: „Csomagolni, indulás." Indulás előre, újabb győzelmeik fele. Do Berlína vperjod! Fábry Istvá%