Új Szó, 1958. január (11. évfolyam, 1-31.szám)

1958-01-18 / 18. szám, szombat

-Milyen kulturális évfordulókat— ünnepelünk ig58-ban? Ä Béke Világtanács elnöksége az egyes nemzeti béke-bizottságok és tanácsok javaslatai alapján elhatározta, javasolni fogja a béke-világmozgalomnak és a világ egyes országai béke-mozgalmainak, hogy a kultúra, a tudomány és a mű­vészet azon nagy személyiségei, akik müvükkel gazdagították az emberiség kul­turális örökségét, hatéves hagyománnyal bíró emlékünnepségeinek szellemében 1958-ban a következő nevezetes évfordulókról emlékezzünk meg: Kuan Chang-csingh, kínai színművész — művészi tevékenységének 700. évfor­dulója. (A Békevédök Kínai Bizottságénak javaslata.) Szádi, iráni költő — Gulisztán (Rozsás-kert) című remekműve kiadásának 700. évfordulója. (Az Indiai Béketanács javaslata.) Evangélista (Torricelli), olasz fizikus — születésének október 15-re eső 350. év­fordulója. (A Békevédők Olasz Nemzeti Bizottságának javaslata). John Milton, angol költő — születésének december 9-re eső 350. évfordulója (A Békevédők Brit Bizottságának javaslata) Korin Ogata japán festő — születésének 300. évfordulója (A Békevédök Japán Bizottságának javaslata) , Henry Daumier francia festő —' születésének február 28-ra eső 150. évfordulója (A Francia Békemozgalmi Nemzeti Tanács javaslata.) Selma Lagerlöf, svéd írónő — születésének november 10-re eső századik évfor­dulója (A Békevédők Svéd Bizottságának javaslata.) Befejeződtek a Prágai Tavasz előkészületei Prága idén immár tizenharmadszor lesz színhelye a külföldön oly ismert és belföldön minden évben oly fel­csigázott érdeklődéssel várt Prágai Tavasznak. Ugyancsak május 11-én, — hagyományosan — Smetana „Ha­zám" szimfonikus költeményével nyí­lik meg az idei Prágai Tavasz. A fesz­tivál-bizottság ezúttal igen korán be­fejezte az előkészületeket és már tá­jékoztatta a sajtó képviselőit a fesz­tivál programjáról, valamint a kül­földi résztvevőkről. Az idei Prágai Tavasz műsorának összeállításában a klasszikus és jelen­kori zeneszerzők alkotásainak bemu­tatásán kivüi, kimagasló helyet szen­telnek Leoš Janáček cseh zeneszerző életműve előadásának, Leoš Janáček, akinek művei, különösen operái, meg­találták az utat a világ zeneértő kö­zönségéhez, halálának 30 éves évfor­dulója augusztusban lesz és ez indí­totta a fesztivál-bizottságot arra az elhatározásra, hogy az idei Prágai Ta­vaszt Janáček emlékének szentelje. Szimfonikus és kamaraszerzeményein kívül a prágai Smetana Színház és a brnói Janáček Opera együttesének közreműködésével színre kerülnek a fesztivál keretén belül az összes Ja­náček-operák, azok is, amelyeket ed­dig nem mutattak be. A külföldi művészek szép számban ígérték meg részvételüket. Tizenegy karmester érkezik, az angol Sir John Barbirolli a manchesteri Halié zene­karral és Sir Marcolm Sargent, az USA-ból a világhírű Leopold Stokow­ski, Jugoszláviából dr. Milan Horvát, a Prágában jól ismert és közkedvelt román Georghe Georgescu, az NSZK­ból Wolfgang Sawallisch, a finn Tauno Hannikainen, az NDK-ból Lovro von Matacsics, a belga Edgár Doneaux, a lengyel Jan Krenz és Franciaország­bői a tavaly oly nagy sikert aratott Charles Munch. A többi külföldi szereplő közül hallani fogjuk a francia P. Fournier és a jugoszláv A. Janigro csellistákat, a chilei Cl. Arra, a bolgár V. Jankov, a francia R. Casadesus, az osztrák E. Klien zongoraművészeket, a szovjet V. Klimov, a francia Ch. Ferras és P. Barbizet, a belga A. Grumiaux, a len­gyel W. Wilkomirska hegedűművésze­ket, a szovjet B. Gmyrja és O. Olej­nicsenkova, a jugoszláv M. Csanga­lovics és a német D. Fischer-Dieskau operaénekeseket, valamint egy szov­jet, egy olasz vonósnégyest, egy né­met triót és a magyar kamarazene­kart. A Prágai Tavasz külön érdekessége lesz és minden bizonnyal rendkívül nagy vonzóerőt fog gyakorolni, hogy a hangversenyeket nemcsak a hang­versenytermekben rendezik meg, ha­nem Prága ódon palotáiban, kertjei­ben^ a Vár Spanyol termében, a a Sternberg Palota képtárában, ahol egyidejűleg megrendezik a Párizsban oly elismerést és feltűnést keltett csehszlovák gótikus művészet kiállí­tását. A nemzetközi zenei fesztivál záró­hangversenyén június 3-án, az előző évek hagyományához híven, Beetho­ven csodálatos IX. szimfóniája hang­zik el. A Prágai Tavasz alkalmat nyújt ar­ra, hogy a világ minden tájáról ide­sereglett művészeket és zenebaráto­kat a muzsika határokat elsöprő megrázó ereje, bensősége közelebb hozza egymáshoz s baráti kapcsola­tukat elmélyítse. Diego Rivera és a mexikói művészet Sajtónk közölte, hogy D. Rivera mexikói festő és grafikus, a XX. század haladó mű­vészetének kiemel­kedő alakja 1957 novemberében, 71 éves korában el­hunyt. Hazáját a 16. századtól kezdve három századon keresztül a vüágha­talomra törekvő spanyolok igázták le. Majd mint szö­vetséges köztársa­ság, diktátorok zsarnokságát szen­vedte. Az 1911—17- r „„_„,.. , . ig vívott szabad­L e°V° ld0 Mendez: ságharc hosszas előzetes küzdelem te­tőpontját jelentette. Ebben a légkörben nő fel Rivera, ki Párizsban ismerkedik meg a modern festői iránnyal. — Innen siet haza a szociálisan és kulturálisan elmaradt, ideiglenesen fellélegző Mexikóba. A képzőművészet is arra törekszik, hogy az ország regenerálódó folyama­tát meggyorsítsa. Mint minden idegen igát lerázó, megújuló nemzeti életben, itt is ha­talmas virágzást mutat a grafika, mint a legidőszerűbb, leghatásosabb, a tö­megekhez legközvetlenebbül szóló mű­faj. A század eleji Posada után Rivera, Siqueiros és Orozco a legjellegzetesebb egyéniségei a forradalmi grafikának, Rivera jár az élen, harcol az elnyomás, a társadalmi igazságtalanság, a nyo­mor, a tudatlanság ellen, — és küzd a békéért. Korának minden fájó gond­ja az ő gondja is és művei korszerű t art álmát nagyszerű, kulturált képző­művészeti formában szólaltatja meg. Picasso körében elsajátított modern felfogása összeötvöződik az ősi, hatal­mas kultúrájú Mexikó évezredes ha­gyományaival. A 16. században még vi­rágzó azték és maya kultúrát a spanyol hódítók és hittérítők elpusztítják, de részben tovább él az indián őslakosság népművészetében. Ezzel teljesedik ki Rivera egyéni stílusa is. Felújítja az ősi freskó-művészetet is. Ez úton vele haladnak Siqueiros és Orozco is és el­évülhetetlen formájában írják be ne­vüket századunk képzőművészetébe. Rivera az első, aki a hatalmas középü­leteknek nemcsak belső terét, de kül­ső falait, sokszor egész terjedelmük­ben freskókkal, — ragyogó és plaszti­kus mozaikokkal díszíti. Gazdag tör­ténelmi panorámába foglalja össze hazájának küzdelmes múltját, épülő, előretörő jelenét és ígéretes szocialista Agyonlövetés, linóleum-metszet jövőjét. Az erősen figurális kompozí­ciók nemesen pathetikus tartalmát magával ragadó szenvedéllyel fejezi ki. Az 1920-as évek végén a politikai helyzet visszaesést mutat. Rivera ek­kor az Eszakamerikai Egyesült Álla­mokba megy, ahol számos freskója hir­deti művészetét. — 1927-ben a Szov­jetunió hívja meg a forradalom 10. esztendős évfordulójára. Itt több mint egy esztendeig tartózkodik s együtt dolgozik az „Október" művészcsoport­tal. Majd visszatér hazájába. Tavaly, mint népköztársaságunk igaz barátja, Csehszlovákiát is felkereste és itt szer­zett benyomásait rajzsorozatban rög­zítette le. Meg kell emlékeznem a mexikói mű­Luls Beltrán: A föld azé, aki megmű­veli, linóleum-metszet, 1953 vészetröl általában, melynek széllemé, előretörő szociális tartalma bennünket is közelről érdekel. Az idegen elnyo­mást és annak szellemi gyámságát is lerázó Mexikó a század elején hatal­mas művészeti fejlődést mutat. Mű­vésznövendékei fellázadnak az akade­mizmus, a, reájuk kényszerített neo­klasszicizmus ellen. A polgárháború után Európából hazatérő művészek egy, a népi hagyományokban gyökere­ző monumentális, hősi, humanista művészet hirdetői lesznek. A grafiká­nak itt nagy múltja van. A politikai karikatúrák röplapok és ún. haláltánc­rajzok formájában ezelőtt is elterjed­tek. Utóbbiakon a kísérteties figurák az elnyomó hatalmasok és politikusok arcvonásait viselték. A század kezde­tén a parasztlázadások vezérének jel­szava: Földet, Szabadságot, — rajz­ban, metszetekben is kifejezésre jut. Ezeknek a főképp szatirikus művek­nek hatása óriási, főképp mert köz­érthető formában szólnak az egyszerű emberekhez és az éles politikai témá­kat hol tragikus, hol nyersen humoros, néha érzelmes fogalmazásban közölték. A szabadságért vívott harcoknál erő­sen hangsúlyozzák a véres jeleneteket, a halai motívumát. Itt a realitás ösz­szeolvad a képzelettel, és a fantaszti­kussál. Ezt az indián ősök mélyen gyökerező irracionális vallasi kultusz indokolja. A halálmotívum ma is sze­repel a nép táncában, körmeneteiben, játékaiban, álarcos farsangi mulatsá­gaiban. Mexikó aktív humanista szellemére jellemző, hogy annak idején több Fran­có-ellenes grafikai mappa jelent meg. 1938 és 1939-ben a fasizmus kárhoz­tatására két plakátsorozatot adtak ki, melyet 32 000 példányban ragasztottak ki a főváros falaira. Ez az erős akti­vitást mutató művészet 1945 után megenyhül és a társadalmi grafika új formát nyer, mely az ősi, nemrégiben régészetileg feltárt művészetükre és Mexikó páratlanul változatos termé­szeti szépségeire támaszkodik. Míg ed­dig a negatív tényeket ábrázolták, most a mindennapi tevékenységet, a családi életet, az ünnepeket és nép­hagyományokat mutatják be, gyakran zsánerszerűen, realista formanyelven. A ma is divatos grafikai sorozatok megfelelnek a nép mesélő kedvének, s az elnyomásból felszabadult tömegek erejét, egészségét, szépségét és büsz­keségét hirdetik. Teljes joggal állapíthatjuk meg, hogy ez a művészet a nép szolgálatá­ban áll, tehát minden értelemben mai és nemesen szocialista irányú művé­szet. BÄRKÄNY JENŐNÉ ********* ******* * A* A A AA AAAAAA***** *** **** *** A Szovjetunió Legfelső Taná­csának január 6-i határozata értel­mében azoknak a szovjet katonák­nak, akik a háború idején Kurszk­ban hagyott robbantóberendezés felszedésében közreműködtek, hő­sies, önfeláldozó magatartásukért magas kitüntetéseket, Vörös Csil­lag Érdemrendet adományoztak. (Sajtóhír) Három héttel a Nagy Október 40. évfordulójának ünnepségei előtt Kurszkban híre kelt, hogy a Kirov­kerület vasúti átjárójánál, nem mesz­sze a vegyi üzemtől, valaki aknát és gránátot helyezett el. Majd azt ál­lították: nem egy, hanem tíz gránátra bukkantak és nemsokára a tízből öt­venhárom lett. Az üzemet környező utcákban meg­jelentek a rendőrök. A vasúti átjáró alatt a közlekedést leállították. Es­tefelé pedig ezekben az utcákban már gyalog sem járhattak az emberek. A lakosságot meg kellett nyugtatni, de erre senki sem vállalkozhatott. Az igazi veszély minden kósza hírt felülmúlt. Kurszkba rendelték Gorelik száza­dost, Porotyikov főhadnagyot és Ivas­csenko hadnagyot. Megvizsgálták a terepet. Az aknakeresők föld alatt rejtőző gránátokat jeleztek elnyúlt ellipszis alakú, hatvan négyzetméter­nyi területen. Lehet, hogy a gráná­tok egy rétegben feküsznek, de lehet az is, hogy ravaszul aláaknázott, lő­szerrel teli mély gödörre bukannak. Az akna mindig rejtélyt jelent. Csak elhelyezője ismeri ártalmatlan­ná tételének módját. Ha fel akarjuk szedni, ismernünk kell helyzetét. A legborzalmasabb nem maga a lö­vedék, hanem az, ami körülveszi. Az álcázott huzalt kell elvágni, hogy a lövedéket hatástalanná tegyük. De megtörténik, hogy az akna szerke­zete éppen ennek következtében kezd működni. Ki tudja, hány mődja van az aláaknázásnak?! Ahány utász, annyi módszer. Sőt ennél is több le­het! A katonák utászkésekkel a kezük­ben milliméterenként kaparták el a földet. Agyaggal fedett tucatnyi grá­nát bukkant elő, mint fókahátak a tenger yfzébőL Arkadij Sahlin: A HÁBORÚ VISSZHANGJA Tízezer ember él az aknákon ® Hajszálon függ az élet • Tizenegy önkéntes hős­tette • Elkerülik a borzalmas pusztítást ? A hitleri parancsnokság 1942-ben, miután elvesztette Voronyezst és Kasztornát, elhatározta, hogy Kurszk városát erőddé alakítja. Itt összpon­tosította fő erőit és rengeteg lőszert halmozott fel. A Vörös Hadsereg, amikor 1943 februárjában felszabadí­totta a várost, több mint egymillió lövedéket és 15 ezer bombát talált itt. De titok maradt az, amit a német szakemberek a föld alá rejtettek. Tizenöt év tel el azóta. Azon a te­rületen, amelyet a hitleristák légbe akartak röpíteni, új üzemek, lakóhá­zak tucatjai és sok száz családi ház épült. És mélyen a föld ölében, az emberi szemtől eltakarva ott maradt a borzalmas pusztítóerejű robbanó­anyag. Az első pillanatban úgy tűnhetett, hogy a gránátok és az aknák teljesen rendezetlenül hevernek a gödörben. Pedig a romboló-, páncél- és beton­törő- valamint repeszgránátokat gya­korlott kéz helyezte el. A 203 milli­méter kaliberű gránátokat gyufából készült piramishoz hasonlóan halmoz­ták fel, köréjük pedig más tölteteket. Ha kiemeled az egyiket, összeomlik az egész. És a gránát nem gyufaszál, két ujjunkkal nem emelhetjük fel. Egy ilyen 203 milliméteres lövedék súlya 122 kilogramm és majd egy méter hosszú. És vajon felmelhető-e ez a gránát? Honnan tudhatod, vajon nem köti-e felülről láthatatlan huzal ak­nához? És mit csináljanak például a páncél-olvasztó gránátokkal? Vékony burkolatukat az idő foga már majd­nem teljesen szétrágta és most ön­maguktól robbanhatnak. Megteszi ezt a napsugár melege is avagy egy gyönge koccantás. A föld alatti élet tizenőt éve mély nyomokat vésett a gránátokba. A rozsda szétmarta a fémet, a biztosító berendezés szét­hullt. A behatolt nyirkosság vegyi folyamatot váltott ki. Az oxidálódás sárga, fehér, zöld foltjai borítják a rozsdás acélt.'*' Nehéz volt megérteni, mi tartja féken ezt a gyilkoló anya­got. Kérlelhetetlen világossággal és vas­logikával merült fel a megoldás: a gránátokat helyben kell felrobbanta­ni. Robbanás esetén a veszélyes öve­zet harminc négyzetkilométerre ter­jedt volna ki. Ezen a területen több mint 10 000 ember élt otthonaiban és dolgozott az üzemekben. És egyszerre éppen olyan természetesnek, világos­nak látszott: itt lehetetlen végrehaj­tani a robbantást. Diaszamidze ezredes egyedül maradt a szobájában. Az asztal mellett ült, tenyeré­be rejtette arcát. A tehetetlenség érzése nyomasztotta. Sem lelkiismerete, sem pe­dig a törvény nem jogosította fel arra, hogy megparancsolja a katonáknak: szed­jék szét a robbanóanyag halált hozó halma­zát. Mit tegyen? — Engedélyt kérünk a töltetek elszállí­tására és biztonságos helyen való felrob­bantására. Az ezredes lassan, nehézkesen fordult. Corelik százados, Porotyikov főhadnagy és Ivacsenko hadnagy álltak mögötte. Gorelik százados... Az emlékezetes negyvenegyes évben, mint komszomolista önként jelentkezett a hadseregbe a vas­utasfőiskola harmadik tanfolyamából. A had­sereg — élete. A szeme okos, átható pil­lantású, homloka magas. Érett, tapasztalt parancsnok, az alakulat pártbizottságának tagja. Kezeskedni lehet szívósságáért, ügyességéért. Georgij Porotyikov főhadnagy... öt fiú és tizenöt leánytestvére volt. Georgij volt a huszonegyedik gyerek. Vállas, magas, at­létatermetü. Szárnyakként ível a szeme fölött sürií, fekete szemöldöke. Arca fér­fias, erélyes, haját gondosan hátrafésüli. Számára befejeződése után kezdődött a háború. Kurszk, Orlovszk, Bjelgorod vidé­kének földjében hemzsegett az akna, grá­nát, bomba, Kis csoportja három év alatt több mint tízezer ilyen „veszélyes jószágot" írhatott számlájára. Most készül a pártba lépni. Odaadó, reményekre jogo­sító ember. Viktor Ivascsenko hadnagy... Huszon­három éves és még fiatalabbnak tűnik. Kis bajuszt visel, hogy komolyabban vegyék. Ez mitsem segít, a férfidísz ugyanis vilá­gos. A haja szőke és nagy. Igen nagy kék szeme van. Fegyelmezett, szigorú, pontos. Megjelenése alig észrevehetően talp­raesettséget sugároz. — Tudják, hogy mire akarnak vállal­kozni? — kérdezte Diaszamidze ezredes hosszú szünet után. — Nagyon jól tudjuk, ezredes elvtárs — felelte Ivascsenko. — Részletesen beszél­tünk mindenről és ha ez szükséges lesz, készek vagyunk életünket is feláldozni. Az ezredes meghatottan nézett rá. — Ebben az esetben, sajnos, ez kevés, hadnagy elvtárs. Mi többet lehet kívánni az embertől? Az ezredes tovább beszélt, hangjának már nem volt parancsnoki színezete, vala­hogy lágyan csengett: — önök a haza nevében készek feláldozni életüket... Ez dicséretes... Ha helyben robbantjuk fel a tölteteket, a kockázat minimális. Az üzemek berendezését elszál­lítják és egyetlen egy ember sem pusztul el. Ha azonban önök megkezdik a munkát és azután kerül sor a robbanásra ... Önök maguk is megértik, hogy ez mit jelent...! Másnap végleg eldöntötték: a tölteteket elszállítják és biztonságos helyen ártalmat­lanná teszik. Megkezdődött az alapos és fáradságos előkészítés, amelyet Sznikov ezredes és Szklifusz alezredes irányított. Gorelik százados egybehívta katonáit és részletesen kifejtette előttük miről van szó. Végül hozzátette: — Hat emberre van szükségünk. Amint látják, mindez nagy veszéllyel jár. Csak az tart velünk, aki önként vállalkozik! Elsőként egy komszomolista, Ivan Ma­nalov alhadnagy, voronyezsi orosz fiú emel­kedett fel. Arca gömbölyű, jó lelket su­gárzó, szemében mosoly. Dmitrij Bargesvilli volt a második. És azután valamennyien jelentkeztek. Maholov és Margesvüi mellé kiválasztották Mihail Tyurin sztarsinát és Kamii Hakimov, Vaszilij Golubenka, Guran Urusadze katonákat. A csoportba tartozott Nyikolaj Szolodovnyikov, a páncélozott te­repjáró parancsnoka is. összesen tizenegy ember. Tizenegy katona, hat szövetségi köztársaság fiai, akiket egybekapcsol a ka­tonai fegyelem és barátság, akik kölcsönö­sen bíznak egymásban, tűzbe tennék egy­másért a kezüket. Tyurin sztarsina a következő nap reggelén csoportját öt harminckor ébresztette. A laktanyában még min­denki aludt. A mai nap csak e tizen­egy fiú szemében tért el a többitől. Mint mindig, gondosan elrendezték ágyukat, gyorsan megmosakodtak és elfogyasztották az egyszerű katonai reggelit. De mégis különös volt ez a komor, hideg reggel. Amikor a városba érkezt ?k, a köd már eloszlott. Gyönyörű őszi nap volt. A Kirov-kerülethez közeledve mind sűrűbb embertömegbe ütköztek. A villamosok és autóbuszok tömöttek voltak. Tízezer ember költözött otthonából. Kezükben csomagok, tás­kák, kosarak, bőröndök, egyeseknél batyuk is. Az emberek többsége azon­ban nem vitt semmit. Nyugodtak voltak, pánik jeleit nem mutatták, mély meggyőződésük volt, hogy mindennek szerencsés vége lesz. Sznikov ezredes és Szklifusz alez­redes a városközlekedési hivatalban helyezte el törzskarát. Az üzemekben és hivatalokban dolgozók körében furcsán festett a hordozható adó­vevő állomással felszerelt rádiótáv­írász. — Rezec! Rezec egy! Rezec há­rom! — hangzott a hívójel..— Itt Re­zec kettő! A gépnél Szklifusz ült. — Felkészültek? Kapcsolom! — Ivascsenko hadnagy jelenti: fel­készültünk! i— Kezdjék meg! Három vörös rakéta ível a levegő­be. Nyugtalanul vonít a sziréna. A munka megkezdődött. A finom, pontos, gondos, filigrán munka, a föld, az acél, öntvény, réz tömege, a sok tonnányi rob­banóanyag, a sok száz meztelen robbanó­fej fölött. A föld a legádázabb ellenség. Még csak a legfelső rétegét távolították el. A gránátok alatt a föld összepréselő­dött, rátapadt a robbanófejekre. Mindenki­nek megszabott munkahelye, rábízott zuga volt, amelyet „boncolnia" kellett. Még talán a sebész sem dolgozik bonyolult operáció során ilyen elővigyázatosan, ilyen össz­pontosított akarattal és megfeszülő idegek­kel, mint ahogy ezek a katonák kénysze­rültek. A hatvan négyzetméternyi, ellipszis alakú területről elkaparták, elfújták a föld utolsó maradványát is és ekkor már vilá­ÜJ SZÖ 7 "rr 1958. január 10,

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom