Új Szó, 1958. január (11. évfolyam, 1-31.szám)

1958-01-16 / 16. szám, csütörtök

A magyar irodalom néhány időszerű kérdése Dobi István, a Magyar Népköztár­saság Elnöki Tanácsának elnöke nyi­latkozatot adott az Élet és Irodalom cimű budapesti lapnak. Dobi István nyilatkozatában a többi között az Irodalom időszerű kérdéseiről ezeket mondta: — Tamási Áron munkásságáról na­gyon sokat gondolkoztam már. Is­merem a munkáit: a kedves, érde­kes Ábelt, és a többit. De én legin­kább a Bölcső és bagolyon gondol­koztam el. Milyen szépen és igazul írja le az író azt az életet, amit a szülei, a famíliája élt. De Tamási Áron nemcsak az édesanyja és édes­apja sorsát ismerte jól, hanem azok­nak az életét is, akik miatt olyan szegénységben kellett élni a szülei­nek. A szociális ellentétek bizonyára elgondolkoztatták őt -, de ez sajnos nem látszik a műveiben. Az ő pa­rasztemberei nem egyszerűen szü­letnek, hanem úgy kéredzkednek a világra, hogy leéljék a földi hatal­masságok akaratából, jóvoltából ne­kiňk szánt sorsot. Tamási Áron nem tudta, vagy nem merte kimondani, hogy,, ha vannak is társadalmi vá­laszfalak, azok nem öröktől valók és örökké levők, hogy lehet és kell harcolni e válaszfalak ledöntéséért, a kiegyenlített emberi, társadalmi életért. - Hasonló a helyzet Illyés Gyulá­val. Annak idején a Puszták népét nemcsak olvastuk, de agyonvitattuk a magunk körében. Örültünk a könyv­nek és biztosak voltunk benne, meg is mondtuk, meglátjátok: ezt a könyvet követni fogja egy másik, amelyik megjelöli majd a kivezető utat: ezek a szociális bajok okai, ezek az akadályok, ez a tennivaló, legyünk együtt emberek, próbáljunk cselekedni, hogy megváltoztassuk a puszták népének sorsát. Csalódtunk a várakozásban. Ezt a másik könyvet nem írta meg Illyés Gyula. - A tehetséges írók jó része a népből jött, de korán elkerültek ott­honról és a polgári környezetben ki­aludt bennük természetes forradal­miságuk. Egyik-másik esztendőben hazalátogatván, szánakozva nézték anyjukat, amint a vizet cipeli, végzi a nehéz munkát. De mit tettek an­nak érdekében, hogy az édesanyjuk és a hasonló sorsúak élete más le­gyen? Felmutathattak néhány szép könyvet. De azt hiszem, ennél többet tehettek volna, többre kötelezte őket a fajtájuk, az alsóbb néprétegek ne­héz helyzete. Annál is inkább, mert ezeknek a rétegeknek az érdeke egybeesett a nemzet érdekeivel. — Az írók, a lélek mérnökeinek munkáját mi nem nélkülözhetjük, mert ahogy már mondottam, a szo­cializmus felépítése részben érzelmi kérdés is. A felszabadulás óta — és ez egyaránt vonatkozik a kommunis­ta és nem kommunista írókra — az irodalom nem tükrözte teljesen az ország életében végbement hatalmas változásokat. Az új élet új jelensé­géiből még kévését írtak meg. Pedig az íróember sokat segíthetne ne­künk ezzel. Most megint csak a fa­lura gondolok, a mezőgazdaság terü­letére, ahol legnehezebb a szocializ mus építése. Vajon nem írói feladat lenne megírni, hogy az egykori cse­lédek és napszámosok hogyan gaz­dálkodnak most a termelőszövetke­zetekben, hogy milyen lelki válto­zásokon mentek át az utóbbi évti­zedben? Az írónak tudatosítani kell a parasztok között, hogy a szövet­kezet csupán lehetőség a jobb élet­re. Éppen úgy csak lehetőség, mint valakinek a húsz katasztrális holdja. — Ami a sértődött, meghasonlott, korábban kommünista írókat illeti, én bizonyos fokig megértem őket, bár egyáltalán nem értek velük egyet. Ezek az írók — gondolok itt Benjámin Lászlóra, Kónya Lajosra, Tamási Lajosra és még másokra — hittek aljban —, mint ahogy én ma is hiszek —, hogy a kommunista ember erkölcsi tekintetben íelette áll a többinek, ugyanakkor látniok kellett, hogy a párt vezetői súlyos hibákat követtek el, hogy törvény­sértések történtek. Ez megrázza az embert, kétségtelen, de nem forgat­hatja • ki igazi mivoltából. És ami a lényeg: nem törheti meg a kommu­nizmus győzelmébe vetett hitét. Aki ezt a hitét elveszti és a törvényte­lenségeket elítélve nem tud újabb erővel dolgozni a szocializmus érde­kében, az soha sem hitt eléggé a mi ügyünkben. (Érdekes meggondol­ni, hogy ezeket az írókat többek kö­zött a Kádár és Marosán elvtársakat ért igazságtalanság háborította fel, ugyanakkor ma szemben állnak ezek­kel az elvtársakkal.) — A válságban levő kommunista írók annak idején maguk is hozzá­járultak a személyi kultusz elhara­pódzásához, bár munkásságuknak nem ez volt a lényege, öbennük ter­mészetesen felnagyítódnak az általuk elkövetett hibák és ez ővatosabbak­ká teszi őket. Ez az egyik oka a tartózkodásuknak. Másrészt ezek az emberek nagy ambícióval vetették bele magukat a hibák kiküszöbölé­séért indított kampányba, elfeled­kezve a szükséges elővigyázatosság­ról, a kedvező alkalomra leső külső és belső ellenségről. Meggyőződésem, hogy ezek az emberek eredetileg csupán a hibák ellen indultak harc­ba, nem akartak ellenforradalmat csinálni, de az események bebizonyí­tották, hogy a jószándék kevés az üdvözüléshez. — Személyesen nem ismerem eze­ket az írókat, de nagyra becsültem őket, mint harcos, fiatal kommunista embereket. Most mégis azt kell mondanom, hogy csalódtam bennük, mert nem volt annyi politikai érzé­kük, amennyi egy harcos írónak el­engedhetetlenül szükséges. Ez a reá­lis politikai érzék azokból is hiány­zott, akik köré csoportosultak az írók, s akik politikusoknak tartot­ták magukat. — Ha lett volna politikai érzékük, akkor nem örültek volna a Petőfi-kör és a Kossuth-klub bomlasztó mun­kájának, vagy éppen az Irodalmi Üj­ság kétes népszerűségének. Azt is tudniok kellett volna, hogy az egye­BEZRUČ ÉS LADA Két érdekes kiállítás nyílt meg Prá­gában. Mindkettő jelentős esemény a főváros kulturáťis életében. Az első a Téli örömök M M T Hegyeinket már mindenütt vastag hó­takaró fedi. A téli hónapokban üdülők ezt ki is használják. A képünkön lát­hatók a Magas Tátrában hódolnak a szánkázásnak. (Haško P. felvétele) Két prágai kiállítás prágai energetikai dolgozók központi klubjában nyílt meg Bezruč morvaor­szági kiruccanásai elnevezéssel. A. F. Stehlík znojmői festőművész több mint 60 tusrajzát állította ki, melyek alko­tására nemcsak a költővel való sze­mélyes ismeretsége, hanem a költő művészi alkotásának mély ismerete is rányomta bélyegét. A Sziléziai dalok felejthetetlen alkotójának örökétől ih­letve, a költő morvaországi sétáinak és bolyongásainak ismert és ismeret­len sziléziai, Haná vidéki, dél-morva­országi, vagy Brno vidéki helyeit örö­kíti meg rajzaiban. Stehlík Vörös ház gesztenyefával (Kostelec na Hané) cí­mű rajzát elsősorban művészi finom­ság és plasztikum jellemzi. A kiállítá­son megtekinthető még Bezruč néhány kevéssé hozzáférhető fényképe, sze­mélyes levelezése Stehlíkkel, valamint műveinek egyedülálló magánkiadvá­nyai. A másik jelentős kultúresemény Jo­sef Lada nemzeti művlsz gyűjtemé­nyes kiállításának megnyitása volt a Szlávsziget kiállítási termeiben. A ki­állítás felöleli Ladának több mint ezer rajzát és képét, köztük könyv­és hírlap-illusztrációit. Csupán a megnyitáson ezer látogató vett részt, ami bizonyítja, milyen nagy közszere­tetnek örvend Lada alkotása, amely a nép szívéhez szól, életre neveli az if­júságot, beléoltja a cseh természet, falu, nép szeretetét. Imrich Marko temisták utcai tüntetése magában rejti az ellenforradalmi elemek fellé­pésének csíráját. (Zárójelben jegy­zem meg, hogy Nagy Imréék irreális kül- és belpolitikájukat egy ostoba tévhitre építették. Erről csak no­vember 4-e után tájékoztatott a Nagy Imre kormány egyik embere. Szerin­tük a genfi értekezleten a nagyha­talmak között holmi „titkos meg­állapodás" jött létre, s Nagy Imréék az ezzel kapcsolatos különféle plety­kákat készpénznek vették, minthogy - úgy látszik - vágyálmaiknak meg­felelt. Elgondolni is borzasztó, hogy egy kormány ilyen ostoba és kétes érte­sülésekre alapozza az ország sor­sát. A politika, melyet ilyen vágyál­mokra alapítottak, szükségszerűen omlott szét, mint a kártyavár.) - Nagy Imréék politikájának tehát volt egy irreális, egy légből kapott „alapja", Viszont az írók — azt gon­dolom — sem együtt, sem külön­külön nem tudnák bizonyítani, hogy az ő szándékuk meg volt alapozva, át volt gondolva. „Valamit" akartak csinálni, a maguk ködös elképzelései szerint. Az események azután bebi­zonyították, hogy a társadalom tör­vényei igen kemények, nem lehet csak úgy önkényesen játszani velük. — Mi legyen a válságban lévő kommunista írókkal? Ügy vélem, vissza kell őket adni a tisztességes munkának, az emberi életnek. Nem szabad őket eltaszítani magunktól. Amit rosszul tettek, azt a fejükre olvassuk, de nem hagyjuk rajtuk a szégyenbélyeget. Nekik azonban szembe kell nézniök a gonddal és felelősséggel, hogy minden jó szán­dékukkal együtt - súlyosan vétet­tek. Figyelembe véve, hogy sok régi íróember becsületesen dolgozik és az irodalom területén újabban feltűnt tehetségek jelentkeznek — arra a gondolatra is juthatnánk, hogy hull­jon a férgese, megleszünk nélkülük is. De kézlegyintéssel nem oldhat­juk meg ezt a kérdést. Minden em­berre szükség van. Nekik is helyük lehet a mai magyar irodalomban és az irodalmi lapok szerkesztőinek fel­adata, hogy ezeket az embereket nem holmi széptevéssel, de embersé­gesen bevezessék a munkába. Népművelő munka Vezekényben Tóth Gyula: Falusi pillanat Téli est. A megfagyott hó Cipőm alatt félve roppan, Pajtás kutyánk az eresz alatt Békén pihen félálomban. Apám a csendes kis szobában, Pipázgat egy széken ülve, Olykor megpödri bajuszát S gondolkodik elmerülve. Mi jár eszébe, ki tudja, Talán a múlt rossz emléke, Amikor még Bufa-pusztán Gróf úrnak volt cselédje. Pártunk Központi Bizottsága leve­lének megvitatásánál sok javaslat hangzott el a népművelő munka meg­javításával kapcsolatosan. Helyi nem­zeti bizottságaink egyre jobban tá­mogatják a kultúrális munkát és mindenben segítséget nyújtanak. Fontos célunk — a kulturális nép­nevelő-munkán keresztül — az em­berek átformálása, a marxi-lenini eszmék átültetése a dolgozók széles rétegeinek gondolatvilágába. Elvitathatatlan tény, hogy EFSZ­eink csak akkor lesznek igazán szi­lárdak, életképesek, ha a szövetkezeti tagság magáévá teszi és megérti a közösségi gondolatot. Ez önmagától nem megy, erre fokozatosan rá kell nevelni a szövetkezeti dolgozókat, éspedig a szocialista kultúrán, az ál­landó felvilágosító munkán keresztül. Ahol a község, illetve az EFSZ-ek vezetői megértették és magukévá tet­ték a kultúra fejlesztését, ott a szö­vetkezet virágzik, erősödik. Felsorol­hatnánk számos ilyen községet. Hogy' ne menjünk messzire Vezekénytől — amelynek okulására ez a cikk író­dott — nézzük pl. Felsőszeli, Tós­nyárasd, Kajal és más községeket, amelyekben a kultúra virágzik, mert támogatósra talált a község vezetői­nél. Sajnos nem mondhatjuk el ugyan­ezt Vezekény község vezetőiről, akik talán azt gondolják, hogy eleget tet­tek kötelességüknek, megvan az egységes földművesszövetkezet és a népnevelő munka már felesleges. Ezen feltevésem abból indul ki, hogy a múlt hónap derekán a r Csemadok ­tagség és a CSISZ-ben levő fiatalok serényen készülődtek a Csemadok évzáró közgyűlésére, mégpedig jobb híján a „kultúrháznak" kinevezett kocsma nagytermében. Amíg a kultúrát kedvelő fiatalság az évzáró közgyűlésen felvetendő építő tervekkel foglalkozott, addig a szomszédos helyiségben — amely már a kocsmához tartozik és csak vékony ajtó választja el a nagyteremtől — kártyázó fiatalok ültek (15—16 éve­sek). Önkéntelenül felmerül a kérdés, helyes ez így? Ki a felelős érte? Ta­lán a kártyázó fiatalok? — Részben igen, de felelősek vagyunk mindany­nyian, elsősorban a szülők és a köz­ség vezetői, akik tétlenül nézik mindezt. Véleményünk szerint lehet­ne ezen segíteni. Tartsák be szigorúan a vendéglátóipar vonalán hozott tör­vényeket és törődjenek többet a fia­talság nevelésével. Mert hiábavaló egy-két tömegszervezeti vezető eről­ködése, ha a helyi szervek közönyö­sen, tétlenül néz'k, hogy az ifjúság nevelése kicsúszik a kezükből. Vajon nem lett volna-e helyes, ha a község vezetői közül legalább azok, akiket sze­mélyesen is meghívtak, megjelente^ volna az évzáró közgyűlésen? Az ott elhangzott javaslatok valóra váltása elősegítené a népművelő munka meg­javítását és megkönnyítené a népi szervek munkáját. Az évzáró gyűlé­sen megjelent fiatalok javasolták a kocsmahelyiségben folyó cukorkaáru­sítás megszüntetését is, mert szerin­tük akkor nem volna ürügy rá, hogy a fiatalok a kocsmát látogassák. — További javaslat az volt, hogy sze­rezzenek érvényt azon törvénynek, amely elrendeli, hogy 18 éven alu­liaknak szeszes italt nem szolgálhat­nak ki. Vajon helyesen gondolkodnak-e azok a szülők (ezekből szerencsére kevés van Vezekémyen!), akik úgy játsszák ki a törvényt, hogy a saját részükre kért pálinkát fiatalkorú gyerekükkel itatják meg, mint ah v ez az évzáró közgyűlésen felvetődött. Mindezek ellenére leszögezhetjük, hogy a vezekényi fiatalok sem rosz- 1 szabbak, mint a többiek. Ezt igazolja, , hogy - nehézségek ellenére is elnyer­ték a járási népművészeti szemle II. díját „A büszke páva" című darab színrehozásával. Tény, hogy neveié-, s ükkel többel kellene foglalkozni, és ezzel párhuzamosan a szülők neveié- • s é'/el is. Ezen a téren na>gy feladat hárul a helyi tanítókra, akik bizonyára támaszt találnak majd úgy az időseb- " bekben, mint az öntudatos fiatalok-, ban. Van ezekből szép számmal Ve­kényen, csak helyesen kell őket irá- , nyítani. Gőgh László Fasizmusellenes lengyel film Az egyik lengyel filmműteremben új alkotás forgatását kezdték meg, amely a lengyelek mindennapi életét mutatja be a náci megszállás idején, foglalko­zik a földalatti szervezet tevékenységé, vei, a hitleristák elleni szabotázs­akciókkal. A film rendezője S. Lenar­towicz, a főszerepekben B. Modelska, J. Adamczyk és Jerzy Baczek ját­szanak. Képünkön a film egyik jele­nete. (CAF felvétel) *** ** ****** ******* ** ***************** **** * A A A* ******** ****** ************ ******** Csiliznyárad kultúrházának története HÉTSZÁZHATVAN ember él Csiliz­nyáradon. A ma született csecsemők­kel és az élettől ma-holnap búcsúzó vénekkel együtt. Vasútállomásuk nincs. Akinek városban akad dolga, húsz ki­lométert autóbuszozhatik a legközeleb­bi városkáig. Igénytelen, egyszerű em­berek lakják Csiliznyáradot. A föld örö­me, baja érdekli csak őket. Mi érde­kes lehet hát egy ilyen falucskában? Tán az, hogy ma már kultúrházra vágynak? Nem, nem! Nerrl az, hogy vágyntk, hanem hogy - vágyódtak! Mert ma már van saját kultúrházuk. És ez olyan nagy valami? No, várjunk csak, várjunk! Bizony, a mi korunkban, a mi or­szágunkban az sem különös már, hogy egy falucskának, melyről azt tartják, hogy csak egész véletlenül került a földre, kultúrháza is van. Hiszen manapság éppen az jellemzi a világ for­dulását, hogy a művelődés nem privi­légium többé, hanem kötelesség. Kuk­kantsunk csak be egy-egy járási szék­hely kultúrosztályára. Tucatjával lá­tunk olyan beadványokat, melyekben a falvak kultúrházat kérnek. Kérnek? — Dehogy kérnek, szinte követelik, jus­sukként igénylik. Nos, hát éppen ez az, amiben CMliz­nyárad kivétel, amelynek tettéből sok­sok falu és város példát vehetne. A kis Csiliznyárad nem követelt semmit, nem fordult sehová, nem kente a kultúra hiányát a kultúrház hiányára — ha­nem cselekedett. Művelődni akart és rájött, hogy ehhez helyre is van szük­ség. Teremtett hát helyet. Nem fényes palotát, nem világra szólót, mégis kul­túrházat. Egyszerűt, takarosai, verej­tékükkel öntözöttet, önmaguknak valót, íme, ekként történt... ELNÖK ELVTÁRS! — szólította meg még 1956 őszén a Csiliznyátadi Egy­séges Földművesszövetkezet elnökét Nagy Lajos és Miklós Dezső, a Csema­dok helyi szervezetének elnöke és tit­kára — halljuk, hogy kiürítették a HNB-vel szemben levő hatalmas lóis­tállót. — Hát, hogy a manóban nem hal­lottátok volna — nézett nagyot az el­nök — mikor Miklós koma az agro­nómus nálunk! ' — De azt is hallottuk, hogy le akar­ja bontani azt a földművesszövetkezet — folytatta rendületlenül a Csemadok­elnök. — Persze, hogy lebontjuk, nem tar­tunk tán üres istállót a falu közepén! — Kár lenne pedig — kerülgette most már a kását a Csemadok-titkár is —, nagyon kellene az nekünk! — Kinek, te? - hökkent meg most már az elnök az érthetetlen beszédre. — Van ötven C semadok-tagunk, lel­kes színjátszó gárdánk — vágta lei a tromfot a két Csemadok-követ. — Nagyszerű kultúrházat csinálnánk mi abból! A szövetkezeti elnök most nézett csak nagyot. Ki hallott már lóistállóból készült kultúrházakat? - De hát hadd teljen a kedvük! Megemlítette a dolgot a legközelebbi taggyűlésen. — Már hogyne szavazta volna meg a nagyrészt Csemadok-tagokból álló tagság? — Így szállt az istálló a Csemadok birtokába. No, nyáradiak, van már istállótok, mit tesztek ezután? Hát bizony tettek ók. Ügy megrohanta azt a falu lakos­sága, mintha kincs rejtőzne benne. Még az öregek is, meg a gyermekek is ásták, lapátolták az istálló földjét, bon­tották a jászolt, súrolták a padlót. Alig telt el pár hét, beton fénylett a feltúrt föld helyén, új meszelést kap­tak a lesikált falak, sót a fehérnépek még a padlást is papírtapétával sző­nyegezték, ragasztgatták körül. No, de mi lesz most majd a kiszedett ablakok, ajtók helyén? HÁT BIZONY AZ LETT, hogy egy ko­ra reggel mesteremberek állítottak be sorra, új ablakokat, új ajtókat csinál­tak, • vilannyal babráltak, színpadot ácsoltak. — Már csak nem nézhetjük, hogy e lelkes összefogásból maga a község ki­maradjon — emelte fel szavát egyik gyűlésükön Sebők Géza elvtárs, a HNB elnöke. Meg is szavaztak itt 6000 koro­nát a pótköltségvetésből. Ebből telt a színpadra, ajtóra, ablakra. Es 1957 leg­szebb hónapjában, májusban, nagy ün­nepre gyülekezett a kis falu népe. Szép tiszta, csinos kultúrház állt az istálló helyén. A Liliomfit adta elő a Csema­dok helyi szervezetének színjátszó kö­re. Volt siker, öröm, taps meg büsz­keség. Nem volt a faluban, aki ne lett volna boldog, hiszen Kissé, Nagyé, Pis­táé, Julisé volt ez a kultúrház, mind­nyájuk keze formálta, mindnyájuk ve­rejtéke szentelte. NEUMANN JÁNOS ÜJ SZÖ 4 "rr 1958. január 10,

Next

/
Oldalképek
Tartalom