Új Szó, 1957. december (10. évfolyam, 333-360.szám)

1957-12-27 / 357. szám, péntek

A Hivatalos Közlöny 119. száma á Vízgazdálkodás Központi Igazgatóságának a folyami anyagok kitermeléséről szóló 222. számú hirdetményét közli. Eszerint a folyami anyagok (homok, kavics, iszap) kitermelésére joguk van elsősorban a vízgazdálkodási szervezeteknek, továbbá a szocialista szektor azon szervezeteinek, melyeknél a folyami anyagok kitermelése termelési tervük részét képezi, valamint az egységes földművesszövetkezeteknek, melyek elfogadták a mintaalapszabályzatot S a folyami anyagokat saját szükségletük vagy más egységes földmüvesszövetkezetek részére termelik ki. A szocialista szektor egyéb szervezetei, más szervezetek és magánszemélyek csak saját szükségletükre termelhetik ki a folyami anyagokat. / Az összes szervezeteknek és magánszemélyeknek a kitermeléshez a vízgazdálkodási, illetve folyószabályozási szervek engedélyét kell beszerezniök; ezek állapítják meg a kitermelés feltételeit is. § RAJTUNK ÁLL !!! Addig jár a korsó a kútra, míg... \ i. nem, nem mondom tovább. A tanulság mindig a történet végén hangzik el. De sokszor előre megsejtjük, hogy mi is az. Ebben az esetben sem lesz másképp, mert akik az eseményt szőtték — talán a mi örömünkre, ha ezt nem is kívánták — kibújtatták a szöget a zsákból. A történet így kezdődött. A kékkői, poltári, losonci járás falvaiban — hol itt, hol amott — feltűnt egy téglával, cseréppel, cementtel, deszkával roskadásig megrakott teherautó. A megterhelt kocsiban ülő emberek úgy jártakkeltek a falvakban, mint nyár idején a csengetyűt rázó fagyialtosok, akik mézes-mázas szavakkal kínálgatják portékájukat. De ők nem a gyermekeket, hanem az apákat, anyákat csalogatták magukhoz „mézesmadzagukkal". — Téglát, cserepet tessék'.! Minden papiros nélkül adjuk, jutányos áron! — hangoztatták. Varázsszavuknak nagy volt a hatása. A házat építeni akaró falusiak boros, pálinkás üvegekkel fogadták a motorizált „fagyialtosokat". Akinek engedélye volt a házépítéshez, az hiába futott utánuk, neki még téglatörmelék sem jutott. — Maguknak engedélyük van! Menjenek a Jednotába, ott majd adnak a „výmerre" téglát... — kapták a tanácsot az „engedélyezett" házépítők. — Ott azzal küldenek el, hogy várjunk türelemmel, majd megkapjuk ... S a tégla-kupecek a markukba röhögtek, amikor az építkezési anyagra szóló kiutalást a kezükben szorongató parasztok régi őrmesterek módján haragjukban kacskaringós szavakkal illették az épíkezési engedélyt kiadó nemzeti bizottságot. A békétlenséget szító „tégla és cserépkereskedőknek" ...tetszhetett ez a móka s még jobban ugratták a boszszankodó embereket. Csak arra nem gondoltak, hogy addig jár a korsó a kútra, míg egyszer össze nem törik. Talán eszük ágában sem volt, hogy akadnak majd olyanok, akiket elgondolkoztat ez az újfajta űzérkedési-mód s megkérdezik: — Honnan veszik a téglát, cserepet? Nincs téglagyáruk és nem is lopnak ... A közbiztonsági szerv tagjai nem nézték őket tétlenül, megkezdték a „felgöngyölítést". Ha a nemzeti bizottságok tekintélyét aláásó, az építkezési anyaggal üzérkedő Ján Elávius, Mizsur Emil és társaik nem lopnak, akkor másnak kell lopnia, akiktől az „árut" kapják. A szálak a losonci járási fogyasztási szövetkezethez, a Jednotához, — annak két raktárosához: Július Zvarához és Torda Józsefhez vezettek. A fő- és alraktáros a téglát 10—15 fillérrel, a cserepet ötven fillérrel adta a hivatalos árnál drágábban a téglakupeceknek, akik koronás és másfél koronás „plusszal" adták tovább darabonként „jutányos áron". A két raktárosnak csak ez a spekuláció legkevesebb 82 ezer korona hasznot hajtott. De ők ezzel nem elégedtek meg. Ügy gondolták, hogy a nemzeti vagyon dézsmálása, olyan mint az általuk nagyon kedvelt jó bor, melyből minél többet ittak, annál jobban ízlett. S a két ráktáros ehhez is tartotta magát. Ketten — amire csak eddig rájöttek — csáknem ötvenezer koronával károsították meg társadalmunkat. Módszerük egyszerű volt: többet adtak ki a raktárból, mint amennyivel elszámolták. Megtörtént az is, hogy bizonyos „kis" összegeket el sem számoltak. Erről tanúskodik az 1957. május 21-én kiállított, 4718 koronáról szóló számla. — Magamnál hagytam a pénzt és elittam... — vallotta be Torda József. Megtörtént, hogy bizonyos összegeket el is számoltak. De hogyan? A tizedespontot előbbre „csúsztatták" s az ezer koronát százra „soványították". S ehhez a művelethez nem volt szükségük másra, minthogy egy új számlát állítsanak ki „belső" használatra s máris ropogós százasokkal telt meg a telhetetlen bugyellérisuk. Vagy egy másik eset: hogyan csapják be az egyszerű parasztembert. Ez František Osadannal történt, egy panyidaróci „engedélyezett" házépítővel. Cserepet vett a Jednotában. Erről szól az 1956. november 10-én kiállított számla, mely szerint Osadan a 2500 átvett cserépért 2500 koronát fizetett. Ez rendben is volna, a hivatalos ár szerint számolták el a cserepet. De Osadan 3750 koronát számolt le a raktáros markába. Miért? Erre ezt feleli a becsapott Osadan: — Torda úr azt mondta, a „diszponálás" miatt a cserép ára korona ötven. Nem értettem, hogy mi az, — gondoltam, ánnak úgy kell lenni ahogy mondja — és kifizettem a kért összeget. Örültem, hogy végre megkaphatom a cserepet... ... A sok tégla, cserép csak úgy egy szerűen eltűnhet?! A hamisított számlákat senki sem fedezi fel? Mit csinálnak a könyvelőségen? A főkönyvelő Pavel Kuriš és „segédje" Ján Kuri's egyszerre „vakok" lettek, mert ők is „olcsón" akartak házat építeni. A Jednota raktárából a „jószívű" raktárosok megengedték nekik, hogy ezrével szállítsák haza a téglát, cserepet. A számla kifizetésére nem gondolták, csak akkor siettek — több mint egy év után „tartozásukat" kiegyenlíteni, amikor a becsületes embereket becsapó, meglopó, a nemzeti vagyont dézsmáló társaikkal együtt a rácsok mögé kerültek. Losoncon nem ez volt az első eset, hogy a könnyen szerzett korona banán héjként a börtön falai közé csúsztatta a telhetetleneket. A népbíróság már több hasonló bűntényben hozott itt szigorú ítéletet. De úgy látszik a „jednotások" nem okultak „elődeik" tanulságos, az embert becsületes, tisztességes munkára szoktató „tapasztalataikból" ... Ha nem tűrnénk... — Hogyan vethetnénk véget a társadalmat, az egyéneket megkárosító hasonló üzelmeknek? A közbiztonsági szervnek az említett esetet jól ismerő egyik tisztjével beszélgettem erről a kérdésről. — Nézze, — kezdte válaszát a tiszt s megmutatta a losonci Jednotában kiállított számlákat, — egyik sem számozott. Ha számozottak lennének, nem állíthattak volna ki az eredeti számla helyett a maguk hasznára egy új számlát, nem „csúsztathatták" volna a tizedespontot egy számjeggyel • előbbre Furcsállom, hogy a fogyasztási szövetkezeteknek Zvolenben székelő kerületi vezetősége nem gondolt erre. Hogyan ellenőrizhetik így következetesen a járási szövetkezeteket? — A losonci Jednota a most feltárt sok csalás, és a nemzeti vagyon dézsmálása ellenére is kerületi viszonylatban a legjobb fogyasztási szövetkezetek közé tartozott, a versenyben legutóbb is a negyedik helyen végzett! — vetettem közbe. — Ez csakis az ellenőrzés elégtelensége miatt történhetett, — hallom erre a választ. — Hogyan segíthetnénk ezen? — A pártunk levelével kapcsolatos vitában tárgyaltunk erről is. A losonci eset nem az egyedüli. Hasonló esetet lepleztünk le a Žiar nad Hronom-i építkezésen is ... Az ellenőrzés szigorításával segíthetnénk ezen. Véleményem szerint sokkal szigorúbb, kettős ellenőrzést kellene bevezetni az „anyag" mozgásáról, mégpedig a raktárakból kiadott anyagot — ahol még ezt nem vezették be — még aznap mennyiségben és koronában ellenőrizni kellene a könyvelőségen. A vállalatok felsőbb szerveiből az alapüzemekbe „kiránduló" ellenőrök munkáját beszüntetném, akik sokszor több kárt csinálnak, mint hasznot. Nem egyszer „kollegiális" alapon, vagy a boros pohár mellett szemet hunynak a hibák felett. A vállalatoktól független ellenőrző szervet kellene létesíteni... — Talán ez segítene is ... — Nemcsak ez, elvtárs! Az segítene a legjobban, ha nem tűrnénk meg, mint a losonci eset is igazolja, az árdrágítást, ha nem tűrnénk meg sorainkban az élősködőket. Rajtunk, az embereken áll, hogy végleg, mielőbb megszabaduljunk azoktól, akik nem a becsületes munkából, hanem a köz s a társadalom tagjainak megkárosításából akarnak „jobban" élni... „Ha nem tűrnénk meg ... Rajtunk áll!" — a lelkiismeretünkhöz szólnak ezek a szavak. Ne hagyjuk, hogy becsületes munkánk gyümölcsét megdézsmálhassák a tolvajok, spekulánsok. Valóban rajtunk áll, hogy ne tűrjük meg köztünk az élősködőket. Csakis a fokozottabb éberséggel vethetünk véget az alattomos lopkodásnak s nevelhetjük a könnyelmű élet bűvkörébe esett embereket a becsületes munkát szerető dolgozókká. (—t) étpscsak johh a nagy paládban A KIRÄLYHELMECI JÄRÄSBAN nem esik kevesebb szó Szentmáriáról, mint bármelyik més faluról. Terjedelmére kis község, de ami az eredményeket illeti, bármelyik községgel felveszi a versenyt. A lakosság nagy része a múltban a pálföldjei Parschuraság birtokán dolgozott. Ma a két község egy községet képez. A lakosság itt is földműveléssel foglalkozik, egy részük pedig_ a cscrnöi áirakodó állomáson és a vasútnál nyert alkalmazást. A múlt nyomorúsága már csak rossz emlékként él. Szentmárián mindössze két éve alakult meg az EFSZ. Sokáig gondolkoztak, míg végül 30 család a közöst választotta. Ügy mondják, hogy a magyar emberre a saját javát sokszor rá kell erőszakolni. így volt ez itt is. Húzódoztak és sehogy sem bővült tovább a szövetkezet. Am na a nép jó példát lát, bezzeg nem húzódik tőle. így volt ez Szentmárián Is. A kis szövetkezet jó példát mutatott. A termelésben egymást váltották a jó eredmények, folyt a jövedelem a közös pénztárba, ez pedig ugyancsak megdiuzzasztotta a tagok erszényét is. Tavaly például csak a termés ze tbemie ke n kívül 25 koronát fizettek ki munkaegységenként. Az idén sem számítanak kevesebbre 30 koronánál. Pedig kezdetben voltaik olyanok is, akik mo. soiyogva jegyezték meg: — No, ezek aztán majd csak begazdálkodnak maguknak! S íme a példa mást mutat. Ma már ott tartanak, ahol a járás több mint félévtizedes élenjáró szövetkezetei. S akik ezelőtt két évvel mosolyogtak az új szövetkezet indulásán, ma ott vannak a közösben. Szentmárián a 30 családból 85 lett az őszön. Néhány kivételével az egész falu belépett a szövetkezetbe. A magyarázat nem más, mint miért ne éljenek ok is könnyebben és jobban, mint eddig. Eirre pedig meg van minden biztosíték, mert a szövetkezet .tagjai öntudatosak, s egyedüli törekvésük a • többtermelés, saját jólétük egyediüli forrása. MEGLÁTOGATTUK a Kacsík családot, szintén az ősz folyamán léptek a szövetkezetbe, örömmel mondta el a Kacsík házas-pár, hogyha eddig húzódoztak lis, de most teljes meggyőződésük, hogy mégiscsak jobb a szövetkezetben. — Egypár évvel ezelőtt idegenkedtünk a közöstől — mondja Kacsík István, — mert hát semmivel kezdtük s az 1,70 hektár szerzett földön a sok nélkülözés után jó! esett gazdálkodni. De ha jobban élhetek, miért ne lépnék be a szövetkezetbe — fejezi be örömteljes szavait. Igen, a Kacsik családnak is jobb lesz, mert a fiatalkori nélkülözésben eltelt évek után végre sokkal könnyebben fognak élni. Nem hallják majd hátuk mögött sem Stark, sem Parsch földbirtokos ispánjának durva szavait. Maguknak dolgoznak, s a haszon az övék lesz. Terveikről örömtől sugárzó arccal beszélnek. A férj Cserinőbe jár dolgozni, az asszony pedig a szövetkezetbe. Pieta bácsi már 4 évet dolgozott le Csernőben s úgy számít, hogy egyelőre továbbra is ott marad, de a szabad napjain a szövetkezeteben dolgozik majd. Az is lehet, hogy végleg hazajön, mert mégiscsak jobb állandóan együtt lenni a családdal. Meg aztán nem kevesebb a kereset a szövetkezetben sem. — MONDTAM ÉN MÁR tavaly is az asszonynak — fűzi tovább a szót Kacsík Pista bácsi, — hogy lépjen be a szövetkezetbe, de hát az asszony mindig nagyobb ellenzéki, mint a férfi — tájékoztat kissé incselkedve az asszonnyal. Erre aztán Anna néni is megereszti a nyelvét és elmondja töviről hegyire, hogy miként is határozott. — Nem jártam én tanácsért senkihez — kezd bele kissé akadozva — de sokat összedugtam a fejem Zselenyákné szomszédasszonnyal. Ők kezdettől fogva a szövetkezetben vannak és boldogulnak. Gondoltam, nekem is ott lesz jó. Meg aztán miért volnánk mi kivételek? Mégicsak jobb a nagy családban — fejezi be kissé belepirulva. Szó szót követ s végül is, mint film piereg le előttünk a Kacsík család, sőt az egész falu új korszakának a kezdete. Szinte öröm hallgatni eonek a két embernek a jövőbe vetett bizalmát. Nem félnek és szilárdan meg vannak győződve róla, hogy ez a helyes út, amely mindenkinek boldog jövőt biztosít. Beszéd közben előkerülnek a poharak s az új szőlő nedvét is megkóstoljuk. Mert hát Kacsílkéklnalk 400 tő szőlőjük is van, melyből saját borszükségletüket is fedezik Míg a poharak összecsendülnek, egyébről is szó esik. Boldogan mutatják meg házufctáját. A valamikor egy sötét kamráiban lakó fiatal házaspár csinos falusi házában minden fellelhető. Értékes rádió, modern bútorok, a falakon festmények, ruha pedig ugyancsak bőven van a szekrényekiben. 13 éves fiúk és 10 éves leányuk nem szenved hiányt semmiben, nem úgy, mint ők valamikor. Az istállóban tehén van, s egy 200 kiló körüli hízó ugyancsak már kés alá való. Az udvar tiszta, takaros, a fiatal gyümölcsfák és a szőlővel befuttatott házoldal mind jólétről, szorgalomról .tesz bizonyságot. MÉG SOKÁIG beszélgetnénk, de a közeledő est távozásra bír. Egy hoszszú ikézszorítás s utána a kiskapuból egy meleg pillantás s elválunk a Kacsík családtól, akik boldogan és bátran néznek a jövő elé. —ki— Több mint 21 ezer dolgozó lépett munkába a népgazdaság legfontosabb ágaiban A szlovákiai kerületek sikeresen megbirkóznak a népgazdaság legfontosabb ágaiba végzett szervezett munkaerő-toborzás feladataival. Az év elejétől december 20-ig 21153 dolgozó lépett munkába a bányászatban és építészetben. A Banská Bystrica-i, žilinai és nyitrai kerület december 20-ra teljesítette a munkaerő-toborzás kitűzött feladatait. 29 járás jelentette a feladatok teljesítését. A szlovákiai kerületek globálisan 104,6 százalékra teljesítik a szervezett munkaerő-toborzás évi feladatait. Á halalom szilárdításának útján Az Oroszországi Központi Végrehajtó bizottság 1917. december 27-én jóváhagyta a bankok államosításának életbeléptetéséről és az ezzel kapcsolatos intézkedésekről szóló határozatot. Ez az intézkedés az egyik gyakorlati lépés volt a termelés és elosztás fölött gyakorlandó munkásellenőrzés bevezetésére. A pénzügyek ellenőrzése a néphatalom szilárdítását jelentette, amiért Lenin s az őt követő bolsevikok szívós küzdelmet folytattak a baloldali eszerek és más oppozíciós elemek • ellen a végrehajtó bizottságon belül. „Mi hozzá akarunk fogni a páncélszekrények felülvizsgálásához, s akkor tudós szakemberek nevében azt mondják nekünk, hogy okmányokon meg értékpapírokon kívül semmi sincs bennük... Mi a bankokkal való megegyezés útján akartunk haladni, mi kölcsönöket adtunk nekik a vállalatok finanszírozására, de ők hallatlan méretű szabotázsba kezdtek, és a gyakorlat rávezetett minket arra, hogy más lépéseket tegyünk ellenőrzésükre ... A dekrétum életbeléptetése halaszthatatlan, máskülönben pusztulásba visz minket a velünk szemben tanúsított ellenállás és szabotázs" — mondta Lenin a dekrétum megindokolására. A jóváhagyott fontos okmány többek között az állam tulajdonának nyilvánította minden részvénytársasági vállalatot, semmisnek nyilvánította a külföldi és belföldi állami kölcsönöket, bevezette az általános munkakötelezettséget 16-től 55 évig, az élelmiszerek és egyéb szükségleti cikkek elosztását a fogyasztási szövetkezeteken keresztül stb. E rendelet fontos intézkedés volt a szovjet állam pénzügyelnek rendezésére és gyakorlati lépés volt hatalmának szilárdítására. (L) 00GG20oe»x>ao00axxxM00C»c»QCS0G^ •'inaoaöcaocaoooooooc KÍNAI E ML EKEK MOST VAN TlZ ÉVE ANNAK, hogy hosszabb ideig tartózkodtam Sanghaiban és bejártam az akkori Csang-Kajsek féle Kína több más városát és falvát. Mivel ma már a nyugati sajtó nagy része is kénytelen bizonyos elismeréssel nyilatkozni a népi Kínában lejátszódó korszakalkotó, az ország és népe javát szolgáló hatalmas változásokról, nem tudom megállni, hogy néhány ecsetvonással ne vázoljam azon kirívó különbségeket, melyek a mai népi Kínát akkori elődjétől elválasztják. AKKORIBAN — a második világháború utáni években — a Keletet annyira jellemző, híres színpompát hiába kereste Kínában a csalódott utazó; a férfiak és nők egymástól alig különböző, kaftánszerű öltözéket viseltek, mely csak két színárnyalatot ismert: a mosókék és piszkosszürke színt. Az akkor még gyermeklábon járó kínai textilipar mást nem termelt, az élénkebb és tetszetősebb árút pedig — mint behozatali cikket — a közönséges halandó nem tudta megfizetni. Ennek folytán bizony sivár kép tárult az idegen elé: mintha csak egy óriási börtön engedte volna hirtelen szabadjára több milliót számláló fegyenceit. És mintha csak feltűnési vágyból, faji felsőbbrendűségüket fitogtató megkülönböztetésből tették voína, annál színpompásabb maskarádékban kevélykedtek e szerencsétlen kínai népet évtizedeken át kiszipolyozó angolszász és francia iparmágnások és spekulánsok feleségei. Ezen egyhangú, szürke-kék alapszínt az tette még szomorúbbá, hogy lépten-nyomon találkozott az ember munkába igyekvő, csecsemőjüket a hátukon batyuban cipelő anyákkal. Csak később jöttem rá, hogy még mindig ezek voltak a szerencsésebbek. Lakásomból kilépve ugyanis többször ütközött bele lábam a járdán fekvő nagyobb gyékénycsomagba. Abban a tévhitben ringatóztam, hogy e csomagok valamelyes árút tartalmaznak, amíg legnagyobb meglepetésemre meg nem tudtam, hogy ezek bizony szerencsétlen, sokgyermekes anyák által önkezűleg megfojtott, éj idején titokban kitett emberpalánták, akiket már sehogyan sem állott módjukban felnevelni; és ami még szörnyűbb volt, ezeket az embercsomagokat a városi szemetesek kocsijukra lapátolták és a többi szeméttel együtt aztán elégették. Mindez az Or 1948. esztendejében. Ma már hihetetlenül hangzik, mégis így igaz! KÖRHÁZAK, BÖLCSŐDÉK vagy más szociális intézmények — legalább is a nép zömét kitevő vagyontalanok részére — hozzáférhetetlenek voltak. Még ma is, tíz év elmúltával, úgy érzem néha álmomban, mintha újból hallanám a velőkig ható, éles hangot, melyet a trachoma szembetegségtől megvakultak fémdobja adott, s melyet ezek a világtalanok a nagyvárosi forgalomban egy kis érckalapáccsal időről-időre megkongattak, hogy a járművek és járókelők kitérjenek előlük. — Megtudtam, hogy Sanghaiban (csaknem 7 millió lakosú város) akkoriban átlag minden ötödik idősebb ember — vak volt! Borzalmas statisztika! Megrázó látványt nyújtottak a járdák szélén ülő, kezüket alamizsnáért nyújtogató, leprás koldusok is, akiknek arcuk és felsőtestük egyetlen tátongó, gennyes seb volt. Velük sem törődött senki sem, nem vitték őket lepratáborba és a járókelők inkább odavetettek nekik egy-egy pénzdarabot, mert ezek a szerencsétlenek, ha könyörgésük eredménytelen maradt, végső kétségbeesésükben gyakran utánaeredtek a járókelőknek s megfogdosták kezüket. Ha nem láttam volna saját szememmel, ugyanolyan hihetetlennek tartanám én is, hogy voltak olyan riksát (kétüléses, kétkerekes kocsit) húzó kulik, akiknek hátán, a farcsont táján, mély, gödörszerű seb tátongott, melyet a riksában ülő, kényelmes fehér urak rendszeres rugdosása idézett elő, akik így serkentették gyorsabb futásra olcsó „lovukat". AMENNYIRE NEM TÖRŐDÖTT Kína akkori diktátora, a Tajvanban még most is garázdálkodó, „népszabadító" Csang-Kaj-sek, a népjólét és egészségügy legelemibb követelményeivel, ugyanolyan siralmas állapotban volt a közbiztonság is. Voltak koldus főés alszervezetek, melyek pénzért adtak bérbe apró gyerekeket és úgynevezett jó helyeket más, kevésbé ügyes koldusoknak, de voltak korlátlan hatalommal rendelkező giffiígsAerbandák is, melyek arcátlanul hajtottak be gyár- és iparvállalatoktól vagy gazdagabb magánszemélyektől előre megszabott „biztosítási díjakat" azért, hogy kisebb vagy kevésbé jól szervezett bandák ellen „megvédjék" őket. Mit csinált akkor a rendőrség ? — kérdezhetné mindenki joggal. Hát a rendőrségen legfeljebb nevettek! Otttartózkodásom idején történt, hogy az „IWO"-nevű sörfőzde tulajdonosa a rendőrséghez fordult, amidőn az egyik banda pénzbeszedője be akarta hajtani az évi „biztosítási díjat"; az eredmény az volt, hogy még aznap a banda egyik sürgönykihordónak álcázott tagja szitává lőtte géppisztolyával saját üzemében az okoskodó vállalkozót. A SZÁMTALAN POLGÁRHÁBORÚTÓL amúgy is megtépázott, sok száz millió lelket számláló országot végső romlásba döntötte a másfél évtizedig tartó japán hadjárat. Ezt 1945-ben az amerikai megszállás követte, mivel „felszabadítás" ürügye alatt az amerikai imperializmus csakúgy a saját hasznát nézte, mint a japán betolakodók. A leigázott, kizsákmányolt és ezer sebből vérző nép jajkiáltása töltötte be az egész hatalmas birodalmat. Csang Kaj-sek generális is csak hasznot húzott az ország romlásából és népe szenvedéséből maroknyi, deszperád-ójával. Ezek a kétes egzisztenciák irányították a pénzpiacot, persze saját zsebük javára ŰJ SZO 574 ir 1957. december 22.