Új Szó, 1957. november (10. évfolyam, 303-332.szám)

1957-11-30 / 332. szám, szombat

I. Nagy Októberi Szocialista For­radalom jubileumi negyvenedik évfordulója indokolttá, múlhatatlanul szükségessé teszi a Szovjetunió, a vi­lág első szocialista állama majdnem másfél emberöltőt kitöltő fejlődésé­nek gondos felmérését. Természetesen a legtöbb szó a szovjet szocialista gazdaság, az ipar, a mezőgazdaság, ma már a kapitalista világ irigykedő csodálatát, meghőkölését és palástolt — palástolatlan kesernyés dühét is kiváltó óriásléptü előretöréséről esik, ezt elemezzük és fejtegetjük a leg­gyakrabban. Ezen minden nagyzolás nélkül bámulatosnak mondható jelen­ség magyarázata egyszerű: negyven évvel ezelőtt a világ legnagyobb, de elmaradt és elnyomott népű államábarv a forradalom új korszakot nyitott, a szabad emberek szocialista fejlődésé­nek korszakát. A kizsákmányoló osz­tályok hatalmának letörése, ez az óriási, történelmi jelentőségű politikai fordulat tette lehetővé, hogy a nép­milliók felszabadult, államilag támo­gatott kezdeményezése, alkotó-vágya, ereje, tudása és tapasztalata még a legnagyobb akadályokat is leküzdve, elképesztően rövid idő alatt „csodát" vigyen végbe, átlendítsen egy hatal­mas országot és népet a majdnem középkori viszonyokból a légfejlet­tebb, leghaladóbb társadalmi viszo­nyokba. A gazdasági fejlődés, az anyagi alap változásai tarmészptesen kihatottak a fel­építmény, a társadalmi tudat formálódá­sára is. A kérdés helytelen leegyszerűsí­tését .ielentené, ha úgy vélnénk, hugy en­nek a folyamatnak törvényszerű volta any­nyit jelent, mintha automatikus változásról lenne szó. A gazdasági alap és a felépít­mény közötti kapcsolat ennél sokkal bo­nyolultabb, a gyakorlatban az előbbi válto­zását nem követi azonnal az utóbbi átfor­málódása, néha a társadalmi tudat elmarad a gazdasági fellendülés mögött, majd megelőzve azt. serkentőleg hat az ökonó­miai tényezőkre. Vagyis rendkívül összetett kölcsönhatásról beszélhetünk. Egy dolog azonban megdönthetetlen tény marad: a magasabbfokú gazdasági rendszer megte­remti a feltételeket a felsőbbrendű társa­dalmi tudat kialakulásához. Keresve sem találhatnánk erre jobb pél­dát, mint a Szovjetunió hatalmas tudo­mányos, műszaki sikereit az utóbbi évek­ben. Pfem a véletlen müve. hanem a leg­haladóbb gazdasági, társadalmi rendszer_ belső adottságainak, erejének törvényszerű kifejezői az e téren elért és a világ­elsőséget jelentő rendkívül nagy eredmé­nyek, amelyek mérhetetlenül előre lendítik a Szovjetunió gazdasági alapjának fejlő­dését. / De tgy ván ez más téren Is, például a szovjet kultúrában és annak keretén be­lül az irodalom terén, amelynek kibonta­kozásával. útjával és eredményeivel cik­künkben foglalkozni akarunk. Ha a tör­ténelmi materializmus talaján állunk, ha az emberi társadalmak eddigi fejlődésének tapasztalataiból indulunk ki — törvényként kell elfogadnunk, hogy a magasabbrendü társadalmak, magasabbfokú kultúrát szül­nek. Vagyis, ha elfogadjuk tényként azt, hogy a szovjet szocialista rendszer minden előző társadalmi alakulathoz viszonyítva haladóbb, tökéletesebb, — márpedig aki tiszteletben tartja a tudományos gondol­kodás alapelveit, az ezt az álláspontot vallja a magáénak — akkor ezt a kultú­rára, az irodalomra is vonatkoztatnunk kell. Kétségtelen, hogy a múlt kulturális, irodalmi örökén építő, minden haladást kifejező művészi értéket átvevő és fun­damentumként felhasználó szovjet irodalom, amelyet áthat a magasfokú pártosság, a nép iránti húség, amely a szocializmust és a kommunizmust építő ország talajából nő ki és az igazsághoz híven fejezi ki ezt az új életet — a világ legprogresz­szívabb, legforradalmibb irodalma. De ezen túlmenően a szovjet Irodalom, amely a nagy orosz klasszikusok formai tökéletessegéhöl tanult, és amely az új időknek megfelelő új formákat megtudta és tudja találni, művészi szempontból is a világ legjelen­tősebb irodalmai közé tartozik. I Pontos ma ezt hangsúlyozni? I igen, fontos és rendkívül idő­szerű. Hét évvel ezelőtt Magyarorszá­gon nagy vita folyt a nyilvánosság előtt Révay József és Lukács György között, amelyben Révay a többi között élesen bírálta Lukács jobboldali állás­foglalását a szovjet irodalommal kap­csolatban, amelynek lényege az volt, hogy Lukács a polgári irodalmat, a klasszikus realizmust a szovjet iroda­lom, a szocialista realizmus elé és fölé helyezte, tagadva azt a törvényszerű­séget, hogy a magasabbfokú társadalmi rend velejárója a fejlettebb, haladóbb irodalom. Lukács e nézete és az 1956. évi ellenforradalmat megelőző egy-két évben a magyar értelmiség bizonyos köreiben elterjedt és nyomaiban mind­máig megtalálható, a szovjet irodalmat lebecsülő nézetek között — vélemé­nyünk szerint — van némi összefüg­gés. Ez a káros ideológiai koncepció nem maradt hatástalan, sőt megszö­vegezőjének akaratától függetlenül egyik — hangsúlyozzuk — egyik té­nyezője volt annak, hogy az ellenfor­radalom idején válogatás nélkül min­den szovjet mű szálka volt a reakció szemében. Mi tagadás, nálunk is, különösen a „ÚJ VALÓSÁG - ÚJ IRODALMA" \ A szovjet irodalom útja a Nagy Októberi Szocialista Forradalomtól napjainkig XX. kongresszus utáni időkben, egyes körökben tapasztalható volt a szovjet irodalom méltatlan értékelése. Nem fér kétség ahhoz, hogy ennek közvet­ve egyik okozója a XX. kongresszus előtti könyvkiadási politika rugalmat­lanságában, a nyugati nagy polgári írók müveinek mellőzésében, elhallgatásá­ban keresendő. így a kulturális kiéhe­zettség bizonyos válfaja következtében még ma is előfordul az, hogy átlagos színvonalú müveket sokezres példány­számban elkapkodnak csak azért, mert nyugati szerzőről van szó, míg sokkal értékesebb, számunkra többet mondó művek a könyvesboltok polcain he­vernek. Persze dőreség volna a meg­oldást abban látni, hogy a régi hibába visszaesve, nem ismertetnénk az olva­sóval a tőkés országok irodalmainak kimagasló alkotásait. A feladat csupán az. hogy tényleg magas kvalitású, társadalmi mondanivalójukban szá­munkra elfogadható művek kerüljenek ezekből az országokból könyvpiacunkra, és főleg az, hogy az olvasó érdeklődé­sét helyes irányba tudjuk terelni. De mégsem ez a döntő tényező. A magyarázatot elsősorban abban kell látnunk, hogy egyes elemek nálunk is célzatosan olyan közvéleményt igye­keztek kialakítani, mintha a szovjet irodalom csupán fejlődése első idősza­kában, a húszas években jelentett vol­na bizonyos értéket, később pedig a „sematizmus", a „lakkozás", a „frázi­sosság". stb. ingoványos talaja nyelte el. Ahány szó, annyi hazugság és mégis itt, ebben kell keresnünk a szovjet irodalom egyesek részéről tapasztal­ható lebecsülésének, sőt becsmérlésé­nek kiinduló pontját. zért időszerű és fontos felmérni a szovjet irodalom fejlődésének, gazdagodásának negyven évét. Az iiyen „mérlegkészítés" csak akkor igazán célravezető, ha alapját a szovjet iro­dalom ismerete, az olvasottság képezi, ha a kérdést tisztázni kívánó ember behatóan ismeri a szovjet irodalom iegfajsúlyosabb müveit. Éppen ezért akarunk ebben segítséget nyújtani, egy cikk megszabott kereteihez mérten kis áttekintést, útmutatót adni, amely semmiesetre sem tart igényt a teljes­ségre, hiszen ez a szovjet irodalom egészét tekintve sokoldalas katalógust kívánna meg. n. A szocialista állam, a Szovjetunió létrejötte új kultúrát, új irodalmat követelt, amelynek az ezt megelőző sok évszázados kulturális örökségből kellett kiindulnia. Az irodalomban az Októbert megelőző időszakban a neve­sebb írók közül lényegében csak Gor­kij, Bjednij, Majakovszkij és Szerafi­movics állt szoros kapcsolatban a for­radalmi munkásmozgalommal. Számos író a forradalom után emigrált, így például Bunyin, Kuprin, Mereskovszkij, Arcibasev, Andrejev, sőt ideiglenesen A. Tolsztoj is. Mások mély hallgatás­sal fejezték ki az új rendszer iránti negatív álláspontjukat. Az induló szov­jet irodalomban ekkor a legszélesebb írói réteget az „útitársak" képezik, akik többnyire polgári és kispolgári származásúak, eleinte nem értik meg teljesen a forradalom lényegét, vannak fenntartásaik, de a nép, a párt oldalá­ra állnak. Az ilyen „útitárs" írók közé tartozott Erenburg és Tyihonov, Leo­nov, Fegyin és Ivanov, Katajev és Je­szenyin stb. A Szovjetunió Kommunis­ta Pártja elsősorban művüket vette számba, a döntő mérce az volt, vajon írásaikban az igazsághoz híven adják-e vissza a kort és annak emberét. A párt nem tévedett abban az álláspontjában, hogy az ilyen írókat idővel maga az élet győzi meg maradéktalanul az új rend tartalmi gazdagságáról, erejéről. Az SZKP ezért elítélte a PROLET­KULT-ba és a RAPP-ba, e proletár írói szervezetekbe tömörülő írók bal­oldali szektás elhajlását az „útitársak" iránti viszonyukban és arra törekedett, hogy elsősorban a pártos irodalmi kri­tika megteremtésével és a művészi versengés segítségével az irodalmat közelebb hozza a dolgozók tízmilliói­hoz. így pl. J. V. Sztálin 1929-ben Biil­Bjelocerkovszkijhoz írt levelében így hangsúlyozta a párt vonalát: „Persze nagyon könnyű „kritizálni" és a nem­proletár irodalom betiltását követelni. De azt. ami a legkönnyebb, nem tekint­hetjük a legjobbnak is. Nem betiltás­sal oldjuk meg a dolgot, hanem azzal, hogy lépésről lépésre kiszorítjuk a ré­gi és az új nemproletár fércmunkákat (a szerző kiemelése), hogy szovjet jel­legű, érdekes, valóban művészi dara­bokat alkotunk, amelyekkel felválthat­juk azokat. A verseny pedig nagy és komoly dolog, mert csupán versennyel érhetjük el a proletár szépirodalom kialakulását és kikristályosodását." Az 1917—1920-as években fő szava a történelmi átalakulásra leggyorsab­ban rezonáló költészetnek volt. A leg­népszerűbb poéták közé tartozott Gyemjan Bjednij, akinek különféle írá­sai szinte mindennap megjelentek a Pravda hasábjain. A forradalmat meg­éneklő nagy művészek közé sorolható továbbá Alekszander Blok, aki Ti­zenketten című szimbolista poémájá­ban, helyenkénti misztikussága ellenére, megrendítő erővel fejezi ki lelkes egyetértését Októberrel. Valerij Brju­szov, korának egyik legműveltebb el­méje, költő, fordító, irodalmi kritikus egyszemélyben, szintén a győzelmet aratott proletariátus oldalára állt. De minden kétséget kizáróan e kor legki­magaslóbb költője, sőt azt mondhatjuk, hogy általában a legnagyobb szovjet költő: Vlagyimir Majakovszkij. Művére jellemző, hogy mindig pártos, mindig határozott társadalmi szerepet betöltő mondanivalóját utánozhatatlan forra­dalmi formába tudta önteni. Nemcsak költészete, hanem politikai szatírái és drámái is lánglelkű zseniáli.tásrói tanúskodnak. Éppen ezért örvendetes, hogy a közeljövőben négy kötetben az olvasó kezébe kerül gazdag írói ha­gyatéka. Majakovszkij kortársa, Szergej Je­szenyin, aki már a forradalom előtt rá­lépett a költészet útjára, eleinte nehe­zen élte bele magát az elébe táruló új világba. De egyes művei mégis nagy tehetségről, művészi érettségről tanús­kodnak. Nyikolaj Tyihonov neve is ismert olvasóink előtt. Amikor indul, költészete férfias, a háborús élmények és a forradalmi hősiesség visszatükrö­zője. húszas évek elején veszi át a vezető szerepet a próza. Első­sorban Ivanov, Maliskin, Jakovlev és Siskov nevét említjük, akik munkássá­gukban a nemproletár népi rétegek, főleg a parasztság életéből merítik té­máikat. Később Hja Erenburg megírja Churio Churenito és tanítványai szo­katlan kalandjai (1922) című, a burzsoá világot szatirizáló nagy regényét, majd Leonyid Leonov Borzok című művében a kulákok szovjetellenes felkelésének törvényszerű bukását rajzolja meg. Konsztantyin Fegyin egy értelmiségi feleszmélését, ingadozását és bukását örökíti meg Évek és városok (1924) című regényében. Az említett írók közüi Fegyin és Leonov jutottak el legtovább, de náluk is hiányolható alakjaik, a proletár for­radalmárok lelkivilágának csupán futó T lagos érintése. Furmanov Csapajevje (1923) éppen azért aratott nagy kö­zönségsikert, mert a szerző színdús palettáját felhasználva megfesti a nagy partizánvezér belső életét is. A. Szerafimovics Vasáradata ettől el­térő jellegű mű. Középpontjában nem egy személy áll, hanem kollektív pozi­tív hős, a fehérek elől visszavonuló anarchista osztag, amelyet a közös sors edz acéllá. A távol-keleti partizán­harcokat, a Levinszon-alakulat pusztu­lását, a forradalom egyszerű résztve­vőinek lelkivilágát megkapó hiteles­séggel és pszihológiai mélységgel elénk vetítő Tizenkilencen (Vereség) című mű, Fagyejevnek ez az 1927-ben megjelent nagyszerű alkotása méltán foglalja el a szovjet irodalomban az egyik legjelentősebb helyet. És ekkor Mihail Solohov tör be a szovjet irodalomba. A Csendes Don­ban (1928—1940) a középparasztságot, annak legmaradibb rétegét, a kozák­ságot állítja története központjába, olyan hatalmas hősi népeposzt alkót­va, amelyet, tökéletességét tekintve, joggal hasonlítanak L. Tolsztoj: Há­ború és békéjéhez." (Ennek a ma már klasszikusnak számító műnek nemso­kára megszületik a filmváltozata is, amelyet türelmetlenül várunk.) A forradalom monumentális rajzát adja Alekszej Tolsztoj, 1941-ben be­fejezett Keresztút című trilógiájában is, amely az értelmiség forradalom iránti állásfoglalását tárgyalja. Külön­ben ebben az időben értelmiségi témát dolgoz fel többek között Maliskin (Szevasztopol), Fegyin (Fivérek) és Leonov is. A szovjet irodalom egy másik óriása Makszim Gorkij, a „forradalom vihar­madara". Kimagasló írói egyéniség, élete müve felbecsülhetetlen értékű. Ütját jelzi a többi között a Foma Gor­gyejev. Az anya, az Éjjeli menedék­hely, hataimas életrajza, az Artamo­novok és a befejezetlen Klim Számgin élete, amely széles vásznon eleveníti fel a forradalom előtti Oroszország negyven évét. írói műve mellett Gor­kij rendkívül fontos szerepet töltött be a szovjet irodalompolitikában, amelynek egyik vezéralakja. A szocia­lista realizmus, az új kor valóságát leghűbben ábrázoló alkotási módszer, Gorkij müveiben öltött először hatá­rozott alakot. z említett írók döntő többségé­nek tevékenysége átnyúlik ter­mészetesen a harmincas és a későbbi évekbe. De ugyanakkor új nevek, új tehetségek is felbukkannak. Ekkor kezd előretörni M. Iszakovszkij, a szo­cialista falu költője és a később, a Honvédő Háború idején nagy népsze­rűségnek örvendő Sztyepan Scsipacsov, akinek fő erőssége a szerelmi líra. Ügyszintén ezekben az években indul és a háború során éri el fejlődése ze­nitjét a lírában Alekszej Szurkov, Konsztantyin Szimonov, Jefgenyij Dol­matovszkij és Alekszander Tvardov­szkij, az utóbbi főleg az egész háború alatt folytatásokban megjelenő Vaszi­lij Tyorkin című versciklusával, amelyben az egyszerű orosz katona felejthetetlenül plasztikus alakját raj­zolta meg. A prózaírók ebben az időszakban a hatalmas lendületű országépítő mun« kából merítik témáikat és műveikben az emberek gondolkodásmódjában, lel­ki életében beállt forradalmi változá­sok is hűen tükröződnek. Meg kell említenünk néhány müvet, amelyek a legjobban adják vissza a forrongó, épülő új világ atmoszféráját. Leonov Meg nem béklyózható folyó-jában ar­ról ír, hogy miként hódítja meg az iparosítás az egyik istenhátamögötti vidéket, amely azelőtt szinte a közép­korban élt. Katajev: Versenyben az idővel című regényében pedig egy betonozó-csoport hősies erőfeszítését írja le a magnitogorszki kohókombinát építkezésén. Egy évvel később, 1933­ban napvilágot lát Gladkov Energiája, amely 1925-ben megjelent Cement cí­mű, a szovjet munkások termelést fel­újító áldozatos küzdelmét ábrázoló és a szovjet irodalomban mezsgyét képe­ző regénye után átfogó, helyenként azonban túlzottan aprólékos képet ad egy hatalmas vízierőmű építéséről. Az említett írók mellett Ilja Eren­burg, Alekszander Maliskin („Mérnök" és „Derbent tankhajó") és Jurij Kri­mov is színvonalas, nagy olvasottság­nak örvendő művekkel gazdagítják ha­zájuk irodalmát. De túlszárnyalja őket Osztrovszkij: Az acélt megedzik és Makarenko: Oj ember kovácsa c. mű­ve. Ennek a két könyvnek vannak for­mai hiányosságaik, de érzelmi gazdag­ságuk, mély humanizmusuk, szárnyaló dinamikájuk mégis minden olvasót megnyer és magával ragad. Aki pl. csak egyszer olvasta Osztrovszkij re­gényét, sohasem feledkezik el Pável Korcsagin nagyszerűen megformált alakjáról. És újra jelentkezik Solohov. Második nagy müve az „Oj barázdát szánt az eke", amelynek első része 1932-ben jelent mag és befejezésén a szerző most dolgozik (az Oj Szó is kc­zölt fejezeteket ebből a második rész­ből), a falu szocialista átalakulása folyamatának, a kollektivizálásnak hi­teles, mélyenszántó, lebilincselő meste­ri rajza. A harmincas években a történeti regény is előretör. Maradandó művek születnek Siskov, V. Jan és később Sz. Borogyin, Kosztyilev, Novikov-Priboj stb. tollából. De a legnagyobb alkotás Alekszej Tolsztoj Első Péter című, sajnos, befejezetlenül maradt törté­nelmi regénye. zután a háború évei követ­keznek. De még a legsúlyosabb időkben sem hallgatnak el a múzsák. A szovjet irodalom tovább él. Az írók nagy része ugyan a fronton küzd, hosszabb lélegzetű munkák megírásá­hoz nincsen elég idő, sem alkalom, mégis megszületnek a végső győzel­met elősegítő versek, elbeszélések, irodalmi riportok, sőt regények. Em­lítettük már, hogy a költők egy része éppen a háború éveiben alkotja leg­jobb műveit. A már felsoroltakon kí­vül főleg Tyihonov, Vera Inber és Olga Berggoicova. Erenburg ebben az időben a katonák körében rendkívül becsült publicista, számos irodalmi ri-> port jelenik meg Borisz Polevoj, Kon­sztantyin Szimonov, Leonyid Leonov, Konsztantyin Fegyin és Mihail Solohov (A gyűlölet tudománya) stb. tollából. A háború kellős közepén, 1942-ben je­lent meg Vaszilij Grosszman regénye: A nép halhatatlan. Egy évre rá Borisz Gorbatov: Akiket nem lehet leigázni és Leonov Elözönlés című regénye. K. Szimonov a sztálingrádi harcokat írja meg a Nappalok és éjszakák című művében és 1944-ben megjelenik Bek: Volokalamszki országútja. A háború utáni irodalom természe­tesen elsősorban a harcok élmény­anyagát dolgozza fel. Ennek az idő­szaknak néhány fontosabb állomása Fagyejev Az Ifjú gárdája, B. Polevoj Egy igaz ember története, V. Nyekra­szov sztálingrádi harcokról szóló re­génye, amelyek 1946-ban jelentek meg és Kazakievics Csillag-a, (1947). Ide tartozik még Erenburg három műve: a Vihar, Párizs bukása és a Kilencedik hullám. A Szovjetunió életének, fejlődésének ezután következő évei sem maradtak visszhang nélkül ebben az adott korra leggyorsabban reagáló irodalomban. Persze, ekkor már sok kárt okozott az irodalomban is a dogmatizmus, a sze­mélyi kultusz, melynek jegyét számos mű magán viselte, de születtek kima­gasló alkotások. Nálunk is nagy ér­deklődéssel olvastuk a háború éveiben lejátszódó, de a békés munkát glorifi­káló Azsajev regényt, a Távol Moszk­vától. Úgyszintén jól ismerjük és hibái ellenére is becsüljük Galina Nyikolaje­va 1950-ben megjelent Aratás-át. Ko­csetov Zsurbin családját is minden kétségen kívül a sikerült alkotások közé sorolhatjuk. Az 1953 utáni irodalmi fellendülés egy-egy mérföldköve volt V. Ovecskin: Falusi hétköznapok című kötete, G. Nyikolajeva: „Elbeszélés a gépállomás igazgatójáról meg a föagronómusról" című kisregénye, Dániil Granyin Úttö­rők című regénye, majd V. Panova és I. Erenburg eleinte sokat vitatott mű­vei, az Évszakok és az Olvadás. A há­ború utáni szovjet irodalom legragyo­góbb gyöngyszeme azonban — amelyet joggal jutalmaztak Lenin-díjjal — L. Leonov: Orosz erdője. Ebben az idő­szakban a már említett költőkön kívül gyakran találkozhatunk a szovjet iro­dalmi lapok hasábjain a hosszú ideig mellőzött Borisz Paszternak nevével és Leonyid Martinov verseivel. § Felsorolhatnánk még a szovjet • drámairodalom remekeit is. Ol­dalakon keresztül beszélhetnénk a Szovjetunió többi nemzetének gazdag irodalmairól, amelyeknek számos szín­vonalas műve az e nyelveket nem értő olvasó előtt, sajnos, még ma is rejtett kincs. Sok szó eshetne arról is, hogy a szovjet irodalom milliók közkincse lett, óriási példányszámban jelennek meg a müvek és a legszorosabb kap­csolat alakult ki író és olvasó között. De úgy hisszük, hogy ez a hézagos, sok jeles író művét nem is említő, csupán a körvonalakat megvonó átte­kintés is igazolja azt az állításunkat, hogy a szovjet szocialista irodalom a kommunista párt kultúrpolitikai irány­vonalát hűen követve kivívta méltó helyét a világirodalomban. Hiába igye­keznek ezt egyesek, különféle célokat követve, tagadni, úgy járnak, mint azok, akik még a húszas évek végén létérdekből hallani sem akartak az új jellegű és hangú szovjet irodalom léte­zéséről. Fábry Zoltán ezzel kapcso­latban már akkor — a Korunk 1929. márciusi számában — ezt irta: „Az orosz könyv ma már fényesen bevált üzlet és a tartózkodó polgári kiadók egyre-másra hozzák ki az új orosz írókat, akik állítólag sehol sem létez­nek. Ezt a láthatólag és számokban is kifejezhető könyvkonjunktúrát tagadni nem más, mint eszelős hebegés. De tagadni: létérdek. Az új irodalom igen­lése különben az új valóság igenlése lenne. Mert: ha az új orosz irodalom létezik és az csakugyan új, akkor azt csak egy új élet hozhatja létre." Negyven év dús termése ma már nemcsak a szovjet irodalom létezését, hanem mindjobban kibontakozó mű­vészi alkotóerejének lendületes élretö­rését is bizonyítja megdönthetetlenül és tagadhatatlanul Gály Iván OJ SZÔ 7 ti 1957. november 30.

Next

/
Oldalképek
Tartalom