Új Szó, 1957. október (10. évfolyam, 273-302.szám)

1957-10-10 / 282. szám, csütörtök

ILJA ERENBURG: A Nagy Októberi Forradalom hatása a kultúra sorsára A Komszomolszkaja Pravda közli llja Erenburg cikkét „A kultúra sorságról. A tanulmánynak is beillő írás bevezető részében történelmi példátom — a régi krétai, görög és római kultúrák megsemmisülésén — bizonyítja a szerző a ma embere számára az időszerű tanulságot, azt ugyanis, hogy a kultúrát a pusztulás veszélye fenyegeti, ha csak kevesekben kelt érdeklődést. Az ilyenfajta tudományt és művészetet a pöttömnyi cserépben álló magas fához hasonlítja, amelyet a szél kitép gyönge gyökereivel együtt. „A kultúrát — írja Erenburg — csak akkor tudjuk megóvni a pusztulástól, ha ellenállóvá válik azáltal, hogy közkinccsé és mindenki számára hozzáférhetővé tesszük. A múlt század közepétől az emberiség legkiválóbb elméi foglalkoztak ezzel a problémával, amelynek megoldása azonban csak negyven évvel ezelőtt valósult meg, amikor a pityeri munkások új korszakot nyitottak a történelemben. Távol állt tőlem a kérdés: nevetséges lenne azt állítani, hogy mi teljességgel megoldottuk ezt a feladatot: nem, még nagyon sokat kell tennünk, de megtaláltuk a megoldáshoz vezető helyes utat. Olykor tévelyegtünk, hibáztunk, leegyszerűsítettünk egyes dolgokat, másokat pedig nem értékeltünk eléggé. Ki csodálkozik ezen? Nem kitaposott úton, hanem járatlanon haladtunk előre." Emlékeztet Erenburg a XIX. század orosz kultúrájának magas színvonalára, az orosz regény hatására Angliában, Japánban, Franciaországban és Indiában. „Mégis — írja — magában Oroszországban igen korlátozott volt Tolsztoj és Dosztojevszkij olvasóinak tábora, hiszen a lakosság kétharmada analfabéta volt." A továbbiakban azt a gondolatot fejtegeti, hogy nem elég megtanítani olvasni — rá is kell nevelni az embereket az olvasásra. Leírja ezzel kapcsolatban tapasztalatait, amelyeket 1946-ban szerzett az Egyesült Államokban, ahol nagyon kevés ugyan az analfabéta és csak egyes almaradottab déli ültetvényeken, mégis az átlag-amerikai csak újságot olvas, vasárnaponként képes hetilapot és az irodalom csak az irodalomrajongók szűk körét érdekli. Arról a nyugati véleményről, amely szerint a kultúra általános elterjedtsége óhatatlanul maga után vonja hanyatlását is, megállapítja Erenburg, hogy e nézet a kapitalista országok tapasztalatait veszi alapul, ahol az íróknak és a művészeknek két választásuk van: vagy alkalmazkodnak honfitársaik többségének alacsony színvonalához, vagy csak a műértők szűk körének dolgoznak. Ezekután a következőket írja: Vitathatatlan tény, hogy kultúrát adni a népnek nagyon bonyolult, nehéz és hosszú időt vesz igénybe. A változások, a tudat gazdagodása évtizedeket követel. A kultúra elterjedésének folyamata kezdetben elkerülhetetlenül együtt jár bizonyos egyszerűsödéssel. Láttuk ezt a szovjet társadalom életének első tízhúsz esztendejében. Amikor az ember életében először vesz könyvet a kezébe, akkor bármilyen zseniális iegyen is az a regény, az olvasó tudatában leegyszerűsödik: nem érzékeli sem a hősök lelki életének mélységét, sem a nyelvezet szépségét, sem az emberek vagy a táj művészi leírását. Hiszen az olvasás maga is alkotás; az olvasó kiegészíti a könyv szövegét a saját képzeletével, a képzelet pedig fejlettséget követel. 1932-ben regényt írtam ifjúságunk életéről. Akkoriban sokat beszélgettem fiatal emberekkel, naplóikat, leveleiket olvastam, Komszomol-gyűlésekre és olvasó konferenciákra jártam. A kultúra iránti érdeklődés óriási volt, de nem volt elegendő a tudás, a tapasztalat, a hagyomány, az emberek szellemi élete féligkész házra emlékeztetett. A fiatalok még arról vitatkoztak, létezik-e egyáltalán szerelem, vagy ezt csak a burzsoá költők gondolták ki; kell-e olvasni Puskint és Lermontovot; szükség van-e a szocialista társadalomnak festészetre, vagy elegendő a plakát. Emlékszem, a szovjet írók első kongreszszusának napjaiban a kongresszus egyes résztvevőit megzavarta a fiatal vendégek — diákok vagy munkások részéről elhangzott számos naiv kívánság, vagy ahogy akkor mondták „igény", „szempont az írókhoz". Egy irodalmár azt mondta akkor nekem: „Hogy lehet ilyen primitív olvasók számára írni?" Negyedszázad múltán nemrég egy diák így vélekedett ugyanennek az irodalmárnak a regényéről: „Megpróbáltam elolvasni a regényét, de tudja, nem tudtam megbirkózni vele — túlságosan primitív." A kultúra elterjesztésének folyamata mintegy húsz évig tartott. Azután egy újabb folyamat kezdődött, az előbbinél sokkal nehezebb és kevésbé Szemmel látható — a kultúra elményítése. Az olvasók tudása megnőtt, fejlődött az ízlésük, szárnyakat kapott a fantáziájuk; már kritizálták is a könyveket és olykor az olvasók felülmúlták a szerzőt. Elegendő részt venni bármilyen olvasó konferencián r- egyetemen, kerületi könyvtárban, gyárban —, hogy meggyzödőjünk arról, mennyivel mélyebb és alapos? bb az o'vasók véleménye sok krit'kai írásnál. Ha felszólítanának: „Mutassa meg negyven év kulturális eredményeit", én a bírák elé nem könyvhalmazt tennék, hanem eléjük állítanám az álta'ános szovjet olvasót. A szovjet emberek szellemi fejlődése a kultúra bármely területén szembetűnő: látszik ez abban is, hogy a festészet területén elfordultak a színes fényképekre emlékeztető képektől, megmutatkozik a költészet szeretetében és abban az ellenállásban is, amelyet az ízléstelen, látszat-elegáns építészettel szemben« tanúsítanak. Nem az a fontos, hogy nálunk vannak műértők, amatőrök és szaktudósok — ezek vannak nyugaton is, ott olykor többet tanulnak, lehetséges, hogy elmélyültebben tanulmányozzák a múlt művészetét és alapos tanulmányokat írnak. Más az, ami a fontos: a mi kultúránk nálunk mindenkit érdekel, útjairól mindenki vitatkozik. Az én számomra ez jelenti századunk kulturális forradamát. Amikor majd végérvényesen megvalósítjuk az áttérést a kötelező középiskolai oktatásra és ez már nincs messze —, akkor újabb lépést teszünk előre, hogy közkinccsé tegyük a kultúrát. Még kisebb lesz a kulturális mezsgye az író és az olvasó, az akadémikus és a gépész között." A technikai civilizációval kapcsolatban, amely távolról sem jelenti az egész kultúrát, hanem annak csak egy részét, a fasiszta Németország példáját idézi Erenburg, ahol jól felszerelt gyárak, kiváló nyomdák, elsőrendű technika volt ugyan, de a fasisztáknak sikerült ezeket az eszközöket a kultúra megsemmisítésére felhasználniuk. Az általános nevelés — a kritikai és a humanista szemlélet — elégtelensége ezeknek a valóban barbár bűnöknek a véghezvitelét segítette elő. Utal a szerző arra is, hogy azokat a tudósokat, akik ma nyugodtan kijelentik, hogy a jövőben is nemzedékeket mérgeznek meg radioaktivitással, mert ezt így kívánják a politikai érdekeik, nem lehet a kultúra képviselőinek nevezni. A szovjet kultúra további feladatairól ezeket írja: „Természetesen még nagyon sok a tennivalónk, az ifjúság előtt nagy feladatok állnak. Az új ház felépült: rendbe kell hozni, be kell rendezni és csinosítani. Sokat és szenvedélyesen kell tanulniuk, el kel sajátítaniok mindazt, amit az emberiség már tud, kijavítani, kicserélni azt, ami téves, vagy elavult és megtudni azt, amit még nem tudunk. Ezzel egyidőben az érzések kultúráját kell fejleszteni, okosabbnak kell lenni és kifinomultabbnak az emberi érzések megértésében, az emberek, barátok, elvtársak, környezetünk iránti magatartásunkban. A mai fiatal ember jól kiismeri magát a matematikában vagy a politikai gazdaságtanban, de nem egykönnyen igazodik el olyan kérdésekben, mint a szerénység, a hűség, a szerelem. Az irodalom és a művészet látszatra rendkívül könnyű: azt hihetnéd, igazán nem okoz semmi nehézséget megérteni, mit ábrázol Rembrandt képe, vagy mi az „Anna Karenina" tartalma. Valójában pedig kulturális fejlettség kell ahhoz, hogy megértsük a hősnő lelkivilágának Tolsztoj-ábrázolta mélységeit, vagy a fény és az árnyék szerepét Rembrandt festményein. Vannak gondolatok és érzések, amelyeket dalocskában is tolmácsolni lehet. Mások viszont szimfónikus zenét igényelnek. A dal és a szimfónia egyformán létjogosult és természetesen nem lehet a szimfonikus zenét lekicsinyelni, mert az kevésbé érthető, mint a dal. A kapitalista országokban a művész, aki olyan gondolatokat és érzéseket akar tolmácsolni, amelyek bonyolult formákat követelnek, akkor egyszersmind eay szűk körhöz kell fordulnia. A „népi" kifejezésnek ott más értelme van, mint nálunk. A lyoni takácsok a múlt század közepén nagyszerűen megértették Beranqer dalait, de még a műveltebbek sem olvasták közülük Balzac és Stendhal regényeit. Vajon nálunk manapság csak a dalok szerzőit lehet népinek nevezni, de Sosztakovicsot nem? Ismerek szovjet munkásokat, akik közül az egyijj szereti és érti a költészetet, a másik a zenét, a harmadik a festészetet. Valamennyien jól tudják, ha először állítanának egy költőt, zeneszerzőt vagy képzőművészt gép mellé, az nem értené a működését: minden tudást és erőfeszítést igényel. Nálunk nincsenek szociális válaszfalak a művelt műértők és mások között. Nálunk mindenki, ha csak akarja, a művelt műértő lehet. Természetesen a kultúra elmélyítésének fclyamata a szocialista, társadalomban c;ak megkezdődött: most van a hajnala. Ez a folyamat folytatódni, növekedni fog és megérjük majd a szovjet ku'túra vakító delét" — fejezi be cikkét llja Erenburg. Rendőrök és tolvajok Mirio Monticelti és Steno filmje elsősorban a komikumnak köszönheti sikerét. A legjobb olasz víg játékszínészek alakítják a két központi szerepet: a rendőrét és a tolvajét. De a film értéke nem kizárólag a komikumra épülő hatása. Itt a helyzetkomikumnak is az a célja, hogy a jóízűen szórakozó néző előtt fellebbent se a fátylat egy tőkés ország társadalmi viszonyairól (melyek egyaránt jellemzőek a kapitalizmus bármely országára), és a komikum álarca mögött megmutatja az osztályellentétek, az egyenlőtlen társadalmi helyzet rideg légkörét. A tolvajnak, a létérdekével az osztálytársdalom törvényeinek megszegésére kényszerülő kis embernek és a társadalmi rend őrének Glamcidor Poétikus ízü francia filmtörténet. Egy férfivá érő fiú mélységes állatszeretetének, rokonszenves emberi jellemvonásának a megörökítése. A vadlovak világában, a civilizációtól távol eső vidékeken játszódik. le története. A Glamador — az elveszett lovak szigete. Ide menekülnek a szabadságszerető állatok, mint sem hogy tűrjék az ember kegyetlen igáját. Történetünk hőse szeretetével meanyeri az állatok bizalmát, sőt ál is vezeti őket a szigetet a szárazföldtől e'választó víz hullámain, ami o'uan csődített, hogy még az éltesebb karámgazdák sem emlékeznek hasonlóra. Az Ember azonban érezteti kegyetlenségét az újra leigázott állatokkal. Szűk korlátok közé kényszeríti és a hozzájuk való viszonyának egyedüli jelképe a korbács. Hőfurcsa társalgása még a komikumon kívül egyebet látni nem akaró embert is gondolkodóba ejti: ki a társadalmi értékek legnagyobb eltulajdonít ó ja, ki kivel áll szemben? A közrend őre megvalljanem kedvtelése kis bűnözök hajszolása és letartóztatása, de állása, szintén létfenntartási érdeke követeli meg, hogy fellépjen a törvény megszegőjével szemben, akit sajnál, mert hisz puszti életének fenntartásáért kényszerült tisztességtelen eszközökhöz nyúlni abban a társadalomban, mely megvonja töle a munka lehetőségét. Tehát mindketten ugyanannak a társadalomnak figurái, azzal a különbséggel, hogy egyiküknek juttat némi morzsát az uralkodó osztály azért, hogy megvédje érdekeit még szánalmasabb sorú embertársaival szemben. sünk lelkét marcangolja az állatok panaszos hangja, éjjel felkel és visszaadja szabadságukat, minden élőlény legdrágább kincsét. A Daily Worker közölte, hogy őszszel megjelenik Hemingway elbeszéléseinek kötete, mely 49 régebbi és 16 új elbeszélését fogja tartalmazni. E poétikus ízű film értékét növelik a kitűnő felvételek a leigázatlan állatokról és a zord tájról. (L) Puccini 100. születésnapjának tiszteletére a Viareggio mellett Torre de Lapóban zenei ünnepségeket rendeznek. Román bábszínház jön Bratislavába A napokban bemutatkozik Bratislavában a TANDARICA (Szálka) román bábszínház. Bár a román bábjátszásnak nincs olyan régi hagyománya, mint a miénknek, de már a harmincas évek óta f'gy elemmel kísérik Skúpa és Malik — legjobb mestereink — művészi tevékenységét és sokat tanultak tőlük. Ma, mint Malik elvtárs, a prágai Központi Bábszínház államdíjas igazgatója kijelentette, egyenrangú versenytársaink. A mi népszerű Hurvínekünkhöz hasonlóan román barátaink is megteremtették a kis Szálkát, aki nemcsak „minden lében kanál", de okos megjegyzéseivel a gyerekeket és felnőtteket egyaránt szórakoztatva neveli. A színház évi 600 előadását Romániában 150 000 néző látogatja és legjcbb műsorukkal, amivel a moszkvai VIT-en nagy sikert Képünkön bemutatjuk a kópé Szálkát, értek el. bizonyára csak öregbíteni aki szélesre t'rt Hangversenytermeinkből lians Löwlein és Tibor Gasparek hangversenye CL tCÍV Cl. ^icv/n.y mi w .1 fogják hírnevüket Csehszlovákiában is. csehszlovákiai közönségét. ka-okkal üdv i'M (jó) A SIKERÜLTEN ÖSSZEÁLLÍTOTT műsor első száma Paul Hindemith: Nobilissime Visione című szvitje, melyet a zeneszerző Olaszországban készült hasonló nevű balettje nyomán komponált. Ezzel a műsorszámmal újabb ízelítőt kaptunk a XX. század zenéjéből. Paul Hindemith természe-' tes szavú komponista, nem barátja semmitéle érzelgősségnek. Tisztán látó muzsikusagy, nagy tudását sem lehet elvitatni, ám zenéje mintha nem nyugodna eléggé önmagában. Tartalmas pillanatokat keveset mondó formajáték követ. A szvit utolsó része kissé kirívó hanghatásokra épült, ami meglepően hat az ígéretes kezdet után. Mindez csak elfutó benyomás, hiszen ezúttal először hallottuk Hindemith szvitjét, amelyet tulajdonképpen a hat képből álló nagy balett szélesebb lélegzetű vázlatának vagy kivonatának tekinthetünk. A közönség első hallásra, úgy látszik, nem tudott a művel | igazán felmelegedni, j A második szám: Antonín Dvoŕák [ hegedűversenye. Ez a meleg tónusú, i művészileg jelentékeny mű a nagy he| gedűsök kedvelt műsorszámai közé tartozik. Dvoŕák lélekkel telt, színdús, ! szorosan a cseh népzenéhez kapcsolódó muzsikájának különös varázsa j van. Nemegyszer hallunk Dvoŕákénál fényesebb zenét, de alig-alig hallhatunk muzsikát, amely hívebben tükrözné szerzője népének zenei és. emberi arculatát. Ritmikailag szioorkázóan eleven hejedűversenye édesen daloló melódiákat szólaltat meg a hegedűvel és a zenekarral. Dvoŕák ebben a művében is a népzenéből meríti elragadóan friss, üde dallamait és finom, érzékeny ujjakkal formálja őket a a legtisztább művészi megnyilatkozásokká. A versenymű hegedűszólóját Gasparek Tibor, a Szlovák Filharmónia szólistája játszotta. Örömmel megállapíthatjuk: Gasparek az utóbbi időben nagyot fejlődött, külföldi vendégszereplései, úgy látszik, kedvezően befolyásolták művészi fejlődését. Játéka elmélyültebb és élőbb lett. Dvoŕák hegedűversenye nehéz, de egyben értékes és hálás feladatat ró az előadóművészre. Gasparek Tibor jól oldotta meg feladatát. Legszebben az első tételt játszotta. Tisztán intonált, hangszínben is jók a kezdései, s az eleven ritmusú Allegro lágy dallamai melegen csendültek fel vonója alatt. A harmadik tétel előadása sikerült aránylag legkevésbé. A hallgatóság a hegedűművészt melegen ünnepelte. ELÉRKEZTÜNK A MŰSOR utolsó szamához: a hangversenyt Brahms II. szimfóniája zárta be. Ezt a szimfóniát Brahms a Wörthi-tó mellett komponálta és saját kijelentése szerint olyan derűs és életigenlő, mintha „egy boldog ifjú házaspárhoz szólna". Különös kontraszt az I. Szimfónia súlyos gondolatai után. Brahms az első szimfónián közel húsz esztendeig dolgozott, a másodikat pedig néhány rövid hónap I alatt Irta. Milyen óriási időbeli és gondolati ellentét! De értékben a máso dik szimfónia méltó társként sorako zik az első mellé. Az első szimfóni hosszú, nehéz vívódás, a másodi könnyű, lendületes szárnyalás gyer meke. De mind a kettő egyformá maradandó érték. Brahms nem éppe könnyen hozzáférhető muzsikájáhc talán éppen ezen a ponton találju meg a kulcsot: ha megértjük, hog nagyvonalú egyéniségében a magas feszültségű ellentétek is harmonikt egységbe olvadnak. Brahms II. Szimfóniája boldog elmé lyüiés a természet szépségeibei Hangja bensőségesen lírai. Gondolat; gazdagságát a természet kimeríths tetlen gazdagsága sugallta. Ebben £ ízig-vérig romantikus műben egyet len taktust sem találhatunk, ame tartalmatlan lenne. Minden zeneka hang mond valamit, nem többet, mir amennyit kell, de nem is kevesebbe Az est külföldi vendége: Hans Löw lein, a berlini Állami Opera karmei tere. Hans Löwleinben jó képességeit kel rendelkező dirigenst ismertün meg. A zenekart biztos, határozo kézzel irányította. A hangverseny kc zönsége a vendégművészt is szívélyf ünneplésben részesítette. BEFEJEZÉSÜL még egy örömteljt megállapítás: Filharmóniánk friss len dülettel, kitűnő formában kezdi me a szépen kibontakozó hangverseny idényt. Havas Márl ÚJ SZO 6 Ä 1957. október 10.