Új Szó, 1957. szeptember (10. évfolyam, 243-272.szám)

1957-09-14 / 256. szám, szombat

M ese a rozsasorru msma í kismalacról HOL VOLT, hol nem volt, volt egyszer egy asszony ... Sajnos, nem folytathatom, mert ez nem mese, hanem - igaz történet. Hogyan is történt? — Szégyeljétek magatokat! — vágta a tagság szemébe Kajali Ágostonné, szül. Tóbi Eleonóra. — Ellopnátok ti még a Krisztus köntösét is. A jelenlevők tűkön ültek. Egyesek a fogukat szívták, másoknak ökölbe szorult a kezük: kinek az arcába szökött a vér, kinek leszaladt róla, de mindenki hallgatott, senki sem merte kinyitni a száját. A pergő beszédű asszony úgy állt a görnyedt hátú gyülekezet felett, mint az Ádámot és Évát Paradicsomból kiűző angyal, csak éppen tüzes kard nem | volt a kezében. Lenórnak erre nem is volt szüksége. Neki veszedelmesebb fegyvere volt: a nyelve. Ha történetesen a mindenszentek litániáját Göbölösön állították volna össze, minden bizonnyal belevették volna ezt a könyörgést is: — Hogy a Tóbi Lenór nyelvétől minket megmenteni méltóztassál! Erre Gőbölös egy szívvel, egy lélekkel fohászkodna fel: — Kérünk téged, hallgas meg minket! Még az emelvényen ülő szövetkezeti elnök, Laczika Péter is csak a padlót szemlélte, mialatt Lenór könyökig vájkált a tagság becsületében. Végre tekintélyét megvédendő bátortalanul megszólalt: — Ne gyanúsítgass általánosságban! Ha valamit tudsz, mondd meg egyenesen! — Phö! — tette Lenór csípőre a kezét. — Akkor mindjárt kezdhetjük is — rajtad. A feleséged mért hozott haza egy hátikas répát a Csóványosból? Laczikánét elöntötte a düh. — Huh, hogy a görcs gyünne abba a mocskolódó nyelvedbe! — ugrott fel magán kívül. — Répát? Már milyen répát? Kit loptam meg azzal, hogy a kiegyelt répából vittem a malacaimnak? Levél volt az csak, angyalom, nem répa. Orvosságnak vittem, hogy beléjük ne süljön a szem. Az neked lopás? — Csak hányd a farod, csak hányd a farod! — vágott vissza Lenór. — Ha a szíveden viselnéd a közöst, a répát nem haza vitted volna, hanem elhoztad volna a sertésnevelöbe a közös malacoknak. — Hát, — szúrt oda Laczikáné, — hogy még jobban dögöljenek. Az újságból Olvashatod, hogy másutt lí—16 malacot nevelnek fel esztendeig egy anyától, a te kezed alatt meg jó felesen elhullanak. A magad portája előtt söpörj, tudod! — Csináltassatok egészséges, szellős istállót a malacoknak, oszt majd nem fognak elhullani, mint most ebben a bunkerben! — védte az igazát Lenór, aztán belátva, hogy a támadás a legjobb védekezés, belemart az elnökbe. — De hát oda elnök köllene, aki nem csak a gyűlésen elnök. Azt a mátyásmadár is tudja, ha fölvágják a nyelvét, hogy „üdvözlöm a megjelenteket, a gyűlést megnyitom és átadom a szót a járási kiküldöttnek" — oszt ül egészen a gyűlés végéig, mint a kettőért mi tetszik, ... közben még szundít is. ERRE AZTÁN felhördült a társaság mert Laczikát mindenki szerette. Cserepesné túlkiabálta a többieket. — Az ilyen mocskolódó fehérszemélyeket hatóságilag ki köllene irtatni. Mit tiprakodsz te más becsületébe? Lenór elemében volt. Dehogy hagyta magát. Cseremének szemére lobbantotta, hogy a Gabi fia herét tépett a nyulacskáinak a közösből, meg azt sem hagyta szó nélkül, hogy a szövetkezeti WWH

H>WMMMM

Wttt

HHMMttH

Mt

HW Zsiivabesenyön is megindult a kulturális zajlás (va) A zsitvabesenyői Csemadok-csoport megalakulása óta úgyszólván csak papíron létezett. Most azonban a tagok a község lakosságának hathatós segítségével brigádmunkával egy egészen szép kultúrotthont építettek. A Csemadok helyi szervezete azóta már két előadást rendezett. Júliusbfn előadták a „Szabin nők elreblása" című színdarabot, agusztusban pedig egy egész estét betöltő esztrád-műsorral üdítették fel az aratás nehéz munkájában elfáradt dolgozókat. A Csemadok besenyői helyi csoportja tehát megkezdte a tevékeny munkát. A New York-i Viking Press kiadónál megjelent Arthur Miller színműveinek gyűjteménye, amely magában foglalja a legnagyobb amerikai drámaíró elmúlt tízévi munkásságát. A gyűjteményben öt színdarab szerepel, közte Miller legújabb színműve is, az „Emlékezés két hétfőre". Chaplin új forgatókönyvön dolgozik címe: „Nevetés". A tervek szerint ezt a filmjét a nizzai stúdióban forgatja. asszonyok összesepergették az asztagok meg a gép alját és a szemet hazavitték a baromfinak. Valljuk be őszintén, hogy ilyen szókimondó teremtésre minden szövetkezétben szükség volna, mert ha a kicsiségeket látatlanná tesszük, később komoly értékeknek veszhet nyoma. Hm! Csakhogy nincs mindenütt olyan feddhetetlen személy, aki bátran szemére lobbanthatja másoknak bűneiket. Az ilyennek szeplőtlennek kell lennie, mint Tóbi Lenórnak. Rá ugyan senki sem foghatja, hogy egy szalmaszálat is elvitt volna. Eleget bántja szegényt, hogy minden ellésből elpusztul néhány malac. De hát tehet ö erről? Megtesz mindent, hogy a sertésszaporulat nagyobb legyen. Ezt mindenki elismeri. Pontosan etet, tisztogat, aljaz, sót még meg is fürdeti a malacokat, mint a kisgyereket. Ha úgy látja, hogy eljött az anya nehéz órája, még az éjjelét is feláldozza és ott bábaasszonykodik körülötte. Most is már feljött a hold, a falu házai sorban becsukogatják a villanyszemüket, ó meg csak most siet haza sertésneveiöböl. Szeretettel öleli magához pólyás kisfiát, az alig fél esztendős Janikát, mert ugyan kire hagyhatná a kis porontyot, — sem anyja, sem anyósa. Amint siet a kertek alján, meghökken, mert két 'alak jön vele szembe. — Kiket hoz erre a nyavalya éppen most? — kutat bele a holdvilágos éjszakába és csakhamar felismeri Bobáknét meg a Drádinét, akik vakulásig dolgoztak a szőlőhegyen és most ugyancsak szedik a lábukat hazafelé. Bobákné meg is szólítja: — kár elvégződtél? — El, — veti oda a fiatalasszony kelletlenül, mert nincs most kedve szóváltásra. EL IS SIETNE mellettük, de Dárdiné megáll és feddőleg szól hozzá: — Ugyan már, lelkem, minek hordozod ezt a csöppséget magaddal abba a büdös disznóólba? A végén majd megbetegszik. — Kire hagyjam otthon? — áll meg Lenór, bár most nincsen ínyére a beszélgetés, de hát nem akar gyanút kelteni. — Magányos asszony úgy szenved, ahogy a sors hozza. — Add be a bölcsödébe! — tanácsolja Bobákné. — Más is úgy csinálja. — Hogyne, hogy katart kapjon, — pattan fel a gondos anya, oszt járhatom vele az orvosokat! Már csak r\em bízom az én lelkemből lelkedzett magzatomat holmi városi frajlákra! Mit tudnak azok a gyermekneveléshez? Inkább csak így kínlódom szegény Janikámmal. Janika erre mocorogni kezd a pólyában, mire Lenór nagy-nagy szeretettel rávereget a vánkosra. — Maradhass, kis mandulavirágom! csitítja a nyugtalankodó gyermeket és hirtelen sürgős lesz az útja. — No, jó éjszakát! — dobja az aszszonyok felé és el akar sietni. — Éhes már a kis bogaram, — igyekszik magát igazolni. Igen ám, de Janika a veregetésre olyan rugdalódzást csap, mintha nem is apró emberke, hanem valami ficánkoló halacska lenne pólyába kötve. Az anyjának ugyancsak magához kell szorítania, hogy ki ne dobja magát a karjai közül. Az erős szorítást Janika nem szívelheti. — Kvííí, kvííí! — hangzik a fejkendő alól, mire Babákné és Dárdiné hegyezni kezdik a fülüket. — Maradhass a Ponciusodat, mert földhöz váglak! — gurul dühbe Lenór és csak szorítja magához a pólyát. Hiábavaló minden igyekezete. Nem bír a ficánkoló gyerekkel. A pólya hánykolódik és kiverekszi magát belőle egy rózsásorrú kismalac. Lepuffan a földre,, nagyot nyekken, aztán ill a berek, nádak, erek, visítva tűnik el a közeli kukoricásban. Az asszonyok előbb megrémülnek, meghűl bennük a vér, mert erre igazán nem számítottak, aztán kitör belőlük a nevetés, Lenór meg csak áll leforrázotton, kezében az üres pólyával. — Szaladj a fiad után, lelkem, — bíztatja Dárdiné a kővé meredt aszszonyt, — mert nem talál haza ilyen sötétben! — de az utolsó szavai már fuldokló nevetésbe vesznek, a kövér Bobákné meg összekapja magát, mintha hascsikarást kapott volna. — Ha istent ösmernék, — fogja könyörgésre Lenór a dolgot, — ne szóljanak senkinek sem! Amit erre a két asszonytól kapott, nem vette volna fel Dárius minden kincséért sem. Oda a becsület. Amikor kitudódott az eset, oldalát fogta nevettében az egész falu, később a környék is, csak Laczika Erazmus nem. Szidta magát, mint a bokrot, hogy egy asszony túljárt az eszén. Ha Lenór jelentette, hogy megint elhullott egy malac, tehetetlenül tárta szét a karját: — Mit tehetsz mást? Ásd el és írd le a létszámból! Lenór azonban nem ásta el az elhullott malacot, hanem kétszer-háromszor is megmutatta neki, a mogyorósi nagynénje meg mindig tudott bárkinek jutányos áron szerezni malacot. Most aztán kiebrudalták a csavart eszű Tóbi Lenórt a sertésneveiöböl, mire a „bunker"-ben csodálatos módon felszökött a malacszaporulat. És mindez miért történt? Azért, mert kiugrott a malac a pólyából. * * * HA A MALAC ki nem ugrott volna, az én mesém is tovább tartott volna. KÖNYA JÖZSEF A Nemzeti Képtár őszi megnyitó kiállítása A modem cseh festőművészet A kiállítás anyaga, melynek zömét a prágai Nemzeti Képtár kölcsönözte, olajfestményekben, rajzokban és akvarel lekben szemlélteti az új cseh festészet félszázados útját. — Kubista 1907-es Hármas arcképe újszerű, konvenciótlan kifejezéssel, természetes egyszerűséggel mutat be három fiatal művészt. A Játékosok a kártyánál felszínre kerülő jellembeli sajátságok egyéni előadású tükrö- Špála zése. A Kőbánya igazi modern tájkép zöldenbarnán hullámzó felületével. A S z t. Sebestyén kubisztikus síkokra bontott, de még össze/üggő ábrázolás, a fájdalom és szenvedés jelképe. F i 11 a teljesen új s^nmegoldással festett önarcképe átérzett előadású és expresszív. „Dosztojevszkij olvasója" mintha a nagy orosz regényíró lelkiállapotának olvasójára való átvitele volna. P r ocházka Fiú képének koraérett megrendült gyermekarcában, lankadt kéztartásában mélyrenyúló emberi sorsot tárnak elénk a széles ecsetvonások. A Poharazók dierújét a l)éttér aranyossárgája intenzíven hangsúlyozza. Csendéletei, figurális grafikája finom rajztanulmányok. Spája keresőszemű Önportréja 1908ból való. A lelkes kísérletező és kolorista színei merészen lobognak tájképein. Az Otava kék-zöld harmóniája, Berounka lendületes kompozíciója magával ragad. Cézanne-hatású csendéletei üdék, plasztikusak. Fasora, Tájképel a fehér-fekete technikai megoldás sikerült alkotásai. — A 46 éves korában elhúnyt K r e m 1 i č k a kitűnő tehetség. Táncos és öltözködő n ő i franciás színhatásokat árulnak el. A könnyű Degasi lebegés helyett a súlyosabb cseh temperamentumot reálisabb mozdulatokkal fejezi ki. V örös pamlagon fekvő aszsony akt-jának felépítése, festőisége, harmonikus egységbe összefogott mozdulata, lelkiállapotának zárt, ekomomikus eszközökkel való közvetítése elsőrendű képet ad. Tengerpartjának világító kék szimfóniájából a vitorla vörös akkordja csendül fel. Told- és tusrajzai méltón sorakoznak olajképei mellé. B e n e š finom olajtechnikája Várromos táján mélységet, összhangzó színeket mutat. Rabszigetének siVihar előtt az Otaván. (olaj) (J. Suchý felvételei.) 1 ma törzsű píniái közül sudár dalmát leány fején kosarat hordó figurája tűnik elő. Téli csendélete hangulatos. A gyümölcsökkel megrakott asztalra az ablakon keresztül havas tetők, zúzmarás fák tekintenek be. Č a p e k Özvegye sarokpontjukra állított fekete négyszögekből tevődik össze, a hűvös, holdas éj, az egyszerű sírkereszt a gyász hangsúlyozói. Margarétáin asszony és leányka kedves, kis kerek, kendőbe foglalt arca, szépen ívelt karmozdulataik, — a szerényfehér virágok költői érzékenységűek. ízes, humoros és szatirikus rajzai a korabeli cseh újságok kedvelt csemegéi. Kubin Montmartre-ja a hegyen álló kistemplom sziluettjével, alatta a kúpformában emelkedő házak színes •tömbjével konstruktív meglátású városkép. Rabas szép tájai a zöld mezők harmonikus hullámzásával, a hegyek kitűnő plasztikájával, a vidék atmoszféráját, festőjükkel való öszszeforrottságát lehelik. Falusi csendélete a szőttes takarón ropogós héjú, megszegett puhabélű ízes kenyér, a hűvös tapintású sötét agyagedények otthonias, bizalmas és biztos meleget árasztanak. Rabas mester akvarellben és tusban is elmélyült kifejezője motívumainak. Rada alkonyi ég alatt, hegyoldalban kitartóan ásó zömök asszony alakja, téli tájai, engedelmes, szánkóba fogott lovacskája, hegyi falvai, húvös patakjai képzőművészeti eszközökkel szólaltatják meg a „Hazám" dallamát. — Sedláček választékos temperái közül az őszi táj párájából kivillanó sárga foltjával, a zöldes-lila felhők alatt barnán emelkedő Csűrök mögött és a bravúros ecsetkezelésű Falusi életkép a legkiválóbbak. Lada nagyszerű humorral, színesen illusztrálja a gyermekmeséket. Bárkány Olga Részlet egy könyvtárosnő naplójából Az a benyomásom, hogy amikor a könyvtárosnőket „megteremtették", a jő és a rossz emberi tulajdonságok mellé még hozzáadtak egy adag türelmet emberszeretettel párosulva és mindezt optimizmussal tetézték. E tulajdonságok nélkül aligha boldogul egy üzemi könyvtáros. A türelemre azért van szüksége, mert mondjuk eljön Terka és ellenállhatatlan mosollyal kijelenti: — Könyvtárosnő elvtárs, kérem azt a könyvet, amelyet tegnap itt láttam az asztalon. A könyvtárosnő persze megkérdi, mi volt a címe. Erre kiderül, hogy Terka nem tudja a címet, azt sem tudja, ki írta, de jó kedvvel közli, hogy bepillantott a könyvbe és látta, hogy Jóska éppen el akarja venni a Pannát. Én persze a legnagyobb zavarban vagyok, mert hiszen naponta száz és száz könyv fordul meg az asztalomon és e könyvekben számosan összeházasodnak. Persze nem mondhatom Terkának, hogy nem tudom, melyik az a könyv, és semmi esetre sem engedhetem el öt könyv nélkül. Tudom, hogy kedves, ragaszkodó, értelmes és fejlődőképes kislány. Tudom, hogy idővel megtanulja a könyvek íróinak nevét, így hát mindent el kell követnem, hogy Terkát olvasásra bírjam. Egy kis beszélgetés után megegyezünk abban, hogy elviszi az Anna proletárkát. Abban is van egy fiatal lány, aki szintén férjhez megy. — Próbáld meg elolvasni. Ne félj, sokat tanulsz majd belőle. Terka elviszi az Annát, de az ajtóból még visszaszól: — De a fiú igazán elveszi? Én igent bólintok, örülök, hogy a könyv elindult újabb körútjára az üzemben. Biztos, hogy Terka barátnői is elolvassák. Az emberszeretetre azért van szüksége a könyvtárosnak, mert aki nem szereti az embereket, az a türelemmel sem kezdhet semmit. Az a helyzet, hogy minden ember titok, zárt könyv. Mi könyvtárosnők sok esetben kinyitunk ilyen könyvet és betekintést nyerünk. Néha ettől a látványtői boldogok vagyunk, néha bizony fáj a szívünk. Boldogok vagyunk, mert az emberi jóság, tudnivágyás határtalan, de néha bizony elszédülünk az emberi ostobaság láttán is. Az opitimizmusra különösen hétfőn reggel van nagy szükségem, különösen ha csúnya, esős vagy felhős az idő. Hétfőn gyakran azt hiszem, az üzemben a rosszkedvű dolgozók gyűlést tartottak, hogy testületileg jelenjenek meg könyvet kikölcsönözni. Ilyenkor előszedem összegyűjtött optimista tartalékomat. Mindent elkövetek, hogy felderítsem őket. Ha sikerül, akkor érzem. hogy megvan közöttük a szoros kapcsolat, és ilyenkor érzem azt is, hogy olyan könyvet kell adnom kezükbe, amely derűvel, jókedvvel ajándékozza meg őket. Két hete már annak, hogy egy ilyen álmos hétfő volt. A dolgozók siettek az autóbuszhoz, miközben az eső szürkére festette még a levegőt is. Mindegyik türelmetlen és rosszkedvű volt. Egyszerre csak jött egy kislány, Kakas Máriának hívták. Beírom nevét s nevetve megkérdezem tőle: — Aztán mondd, Marika, szoktál néha kukorékolni is. Ezzel megtört a jég. Marika ugyan nem kukorékol, de az emberek nevettek. Megsimogattam tehát Marika kócos fejét és könnyű, derűs hangulatban kezdtem el munkámat. » * » Kedvenc olvasóm egy idősebb bácsi. Évekkel ezelőtt úgy tévedt be a könyvtárba, hogy nagyon esett az eső és félt, hogy új kalapja megázik. Mondta is. nincs mitől tartanom, neki nem kell könyv. Egy ideig szótlanul üldögélt, aztán mégis csak beszélgetni kezdtünk. Kiderült, hogy van két unokája. Azt is közölte velem, hogy bizony más a mai gyermekek helyzete, mint az ő korában volt. Egy kis szünet után arról panaszkodott, hogy sok baja van a mesékkel, mert a két pöttömnyi unoka folyton mesét szeretne hallani. Erre aztán akcióba léptem és felajánlottam neki, hogy vigyen haza magával egy mesekönyvet. Megnyugtattam, hogy nagyapa létére sem szégyen meséket olvasni, és azt is megmondtam neki, hogy nagyobb művészet jó meséket írni, mint mondjuk regényeket. Végre megállapodtunk abban, hogy hazavisz egy szlovák mesegyűjteményt. A nagyapa örült a szépkülsejű mesekönyvnek. Azt mondta, ha már mese, legyen formája is, ő unokáinak akármilyen vacak könyvet nem fog elolvasni. így lett a nagypapa egyik legszorgalmasabb olvasóm. Az esős nap óta nagyon sok mesekönyvet kölcsönzött könyvtárunkból. Négy éve már annak, a pöttömnyi unokák azóta már szépen felcseperedtek, de a nagyapa azóta is szakadatlanul szállítja haza a mesekönyveket. Időnként ugyan megnyugtat, hogy nem a maga kedvéért olvassa, mert a dédunokájára is gondolnia kell, ha majd mesét akar hallani, ne kerüljön zavarba. Persze a dédunokákra emberi számítás szerint csekély 18—20 évet kell még várnia. De mit számít az," ha valaki megszereti a mesét. • * • Adám fent dolgozik az emeleten, Éva a földszinten a szövődében. Ádám nagyon értelmes legény, gyakran megkérdezi tőlem, milyen könyveim vannak, sőt arra is figyelmeztet, milyen új könyvek megjelenéséről olvasott az újságban vagy hallott a rádióban. Múlt héten azzal állított be hozzám, hogy nagyon szeretne olvasni egy könyvet, amely az eszkimókról szól. A kívánt könyvet minden nehézség nélkül megszereztem neki. Utána egy szép napon azzal állít be hozzám, hogy mondjam meg neki, mi a véleményem erről a könyvről, mint nőnek és mint embernek. Mondanom sem kell a kérdésen jót mulattam, mert eddig abban a „tévhitben" éltem, hogy nő létemre ember is vagyok. No, azért nem baj, nem sértődtem meg és közöltem veie, hogy emberi és szerény női véleményem szerint tetszett nekem a könyv. E beszélgetés során mint egy titkot közölte velem, hogy a szövődében dolgozik egy Éva nevű leányzó, és ő meq szeretné ajándékozni ezzel a könyvvel. Azt is közölte velem, Éva kijelentette neki, hogy csakis művelt és olvasott emberhez menne feleségül; Ádám most nagy zavarban van, nem tudja mit és hogyan olvasson, hogy méltó párja lehessen Évájának. Én erre azt a javaslatot tettem neki, hogy hozza le ide Éváját és válasszanak közösen a könyvekből. Beszéljék meg közösen a könyv tartalmát, kinek rrP tetszik, így egész biztosan közelebb kerülnek majd egymáshoz. „Ne félj — ne félj, értelmes legény vagy te, leszel te még boldog családapa is" — gondoltam magamban. Egyelőre a két fiatal Hečko Vörös borát olvassa együtt és amint fél füllel hallottam, Ádám az egyik nap fölényesen azt mondotta Évának: — Ugyan kérlek, ez kiváló könyv, csak te nem értesz hozzá. Éva erre vidáman kuncogott és egyáltalán nem látszott, hogy megsértődött volna. Én pedig arra gondoltam, ha ezek a fiatalok összeházasodnak, szeretni fogják a könyveket és gyermekeiket is a könyv szeretetére fogják nevelni. Schaller Zsuzsa ÜJ SZÓ 7 S 1957. szeptember 14. \