Új Szó, 1957. szeptember (10. évfolyam, 243-272.szám)

1957-09-12 / 254. szám, csütörtök

z éjjel esett hó befútta az Uvarovkából az iskolába vivő keskeny ösvényt, és csak szaggatott gyenge árnyékok sejtették a vakító hóltplen. merre megy. A tanítónő óvatosan iépegetett kis prémszegélyss hócsizmájában, mindig készen arra, hogy visszakapja lábát, ha a hó csalékony Mindössze félkilométernyi távolságra volt az iskola, és a tanítónő csak panyókára vetette rövid bundácskáját, fejére meg könnyű gyapjúkendőt kötött. Erősen fagyott, ráadásul szél is kerekedett, a jégkérgen felkavarta a friss havat és tetőtől-talpig reászórta. De a huszonnégy esztendős -anítónőne-U tetszeti mindez. Tetszett, hogy a hideg orcáit, orrát csípi, hogy a szél bundája alá fúj és dermesztőn verdesi testét. Háttal fordulván a szélnek, látta: hegyesorrú csizmái sűrű nyomokat hagynak, mintha apróvad nyomai lennének — és ez is tetszett neki. Az üde, fénnyel átitatott januári napocska vidám gondolatokat ébresztett benne az életről, magamagáról. Csak két esztendeje, hogy az iskolapadból idejött és máris ügyes, tapasztalt orosz nyelvtanítónő hírében áll. Uvarovkában, Kuzminkában és Csornyij Járban, meg a tőzegtelepen meg a méntelepen, mindenütt ismerik, becsülik és tisztelettel Anna Vasziljevnának szólítják. Valaki éppen szembejött vele. „Mi lesz, ha nem akarózik neki letérni. az ösvényről ?" kérdezte magában jókedvűen Anna Vasziljevna. Az ösvényen ketten nem fértek el, ha meg lelépnének róla — nyomban hóba süppednek. De jól tudta, hogy nincs a járásban olyasvalaki,. aki ne engedne utat az uvarovkai tanítónőnek. Frolov, a méntelep lovásza került elébe. — Jó reggelt, Anna Vasziljevna! — Frolov megemelte kucsmáját kemény, kurtára nyírt koponyáján. — Magának is! Tegye fel a kucsmáját ebben az istentelen hidegben! ... Frolov igazában maga is minél hamarabb fejébe akarta nyomni a kucsmát, de most csak azért se tette, hogy megmutassa, fittyet hány a fagynak. Rózsás, sima volt a képe, mintha most lépett volna ki a fürdőből, bekecse jól feszült karcsú, könnyed alakján, kezében vékony, hajlékony pálcát tartott, azzal ütögette a térde alatt meggyüremlett nemezcsizmát. — Csintalankodik-e az én L jósa f iam ? — kérdezte tisztességtudón Frolov. — Persze, hogy csintalankodik. Minden rendes gyerek pajkos. Csak határt ismerjen — felelte Anna Vasziljevna pedagógiai tapasztaltsáqának tudatában. Frolov nevetésre fakadt. — Kezes gyerek az én Ljoskám — apjára üt. ip élreállt, és menten térdig süpíl pedt a hóba. Olyan kicsi lett, mint egy ötödik osztályos. Anna Vasziljevna felülről lefelé bólintott neki, folytatta útját. Az iskola kétemeletes, széles, jégvirágos ablakú, alacsony kerítéssel körülvett épülete a műútra nézett. Vörös falainak visszfénye egészen az út széléig pirosra festette a havat. Az iskolát Uvarovkán kívül, a műútra építették, mert az egész környék gyermekei odajártak: a járás falvaiból, a méntelepről, az oljamunkások szanatóriumából, meg a távoiabbi tőzegtelepről is. Most csak úgy patakzott kétfelől a műúton a sok kis csuklya, kendőcske, ellenzős meg kerek sipka, füles sapka meg baslik. — Jó reggelt, Anna Vasziljevna — hangzott minduntalan csengőn és tisztán vagy tompán és alig hallhatón a sálak és a kendők mögül, amelyekből csak a szemük látszott ki. Anna Vasziljevnának első órája az ötödik A-ban volt. Még el sem hangzott a fülszagqató csengetés, amely a tanítás kezdetét jelzi, Anna Vasziljevna már bement az osztályba. A gyermekek egyszerre felálltak, köszöntötték és visszaültek helvükre. Nem lett rögtön csend. Padok teteje csapódott, nyikorogtak az ülések, valaki hangosan felsóhajtott, nyilván búcsúzott a derűs reqqeli hangulattól. — Ma folytatjuk a beszédrészek elomzését. Az osztály elcsitult, behallatszott az úton végigszáguldó kocsik enyhe surrogása. Anna Vasziljevnának eszébe ötlött, , hogy tavaly milyen izgatott volt tanítás előtt, és akárcsak egy kis iskoláslány a vizsgán, hajtogatta magában: „A főnév az a beszédrész... a főnév az a beszédrész ... És az is eszébe ötlött, mennyire kínozta a nevetséges félelem: hátha úgysem értik meg?... Anna Vasziljevna mosolygott az emléken, megigazgatta a hajtűt súlyos kont.yában és egyenletesen, nyugodtan, érezve, hogy ez a nyugalom melegként árad szét testében, elkezdte: — A főnév az a beszédrész, amely tárgyat jelez.* Tárgynak nevezzük a nyelvtanban mindazt, amiről azt kérdezhetjük: ki ez? vagy: mi ez? Például: ki ez? — Tanuló, vagy:, mi ez: — Könyv ... — Szabad? A félig nyitott ajtóban kicsi alak állt, kitaposott nemezcsizmában, amelyen olvadozva egymásután aludtak ki a jégszi'krácskák. Kerek, fagyperzselte arca égett, mintha céklával maszatolta volna be, szemöldökét dér lepte. — Megint elkéstél, Szavuskin? — Anna Vasziljevna, mint általában a fiatal tanítónők, a szigorúság híve vo!t, de most majdnem panaszos volt a kérdése. zavuskin tanítónője kérdését engedélynek vette, hogy belépjen a terembe és helyére sompolygott. Anna Vasziljevna látta, hogy viaszkosvászon táskáját a padba dugja, valamit kérdez szomszédjától, anélkül, hogy felé fordulna, bizonyára azt, miről szól a magyarázat? Anna Vasziljevnát elkeserítette Szavuskin késése. Bosszantó fegyelmezetlenség volt, elrontotta a jól kezdődő napot. Szavuskin késéseire panaszkodott neki a földrajztanítónő, kicsi, aszott, éji pilléhez hasonló öregasszonyka, aki mindig panaszkodott ... Hol arra, hogy lármáznak a gyermekek, hol arra, hogy figyelmetlenek. „Az első óra mindiq oi.yan nehéz!" — sopánkodott a kis öreg. Bizony nehéz annak, aki tanítványait nem bírja féken tartani, aki nem tudja az órát érdekessé tenni — gondolta akkor magában elbizakodottan Anna Vasziljevna és felajánlotta: cseréljenek órát. Most érezte, vétett az öregasszony e'lpn. aki elég eszes volt, hogy meglássa Anna Vasziljevna szíves ajánlatában a hivalkodást és a hibáztatást... — Értitek? — fordult Anna Vasziljevna az osztályhoz. — Értjük! Értjük! — felelték kórusban a gyermekek. — Jó! Akkor mondjatok példákat. Néhány másodpercnyi néma csend. Aztán bizonytalanul megszólalt valamelyik: — Cica!... — Helyes — mondta Anna Vasziljevna, s egyszeriben visszaemlékezett, hogy múlt évben is a „cica" | volt az első példa. És ekkor kirobbant: — Ablak! — Asztal! — Ház

1 — Üt! — Helyes! — szólt Anna Vasziljevna, ismételve a gyermekek sorolta példákat. Az osztály örvendezve felmora.flott. Anna Vasziljevnát ámulatba ejtette az öröm, amellyel a gyermekek az ismert dolgokat megnevezték. Mintha új, szokatlan értelemben fedeznék fel őket. A pétdák köre váltig tágult, bár az első percekben a gyermekek a legközelebbi, kézzelfogható tárgyaknál maradtak: „kerék ... traktor... kút... seregélydúc ..." A hátsó padból meg, a kövér Vaszja helyéről, vékonyan és makacsul hangzót*.: „szegecske".... — Szegecske ... szegecske ... szegecske ... Ám egyszerre csak valaki félénken kibökte: — Város... — — Város... jö! — biztatta Anna Vasziljevna. És most repültek a főnevek: — Utca ... Földalatti Villamos ... Mozikép... — Elég — mondta Anna Vasziljevna. — Látom, megértettétek. A hangok kelletlenül elnémultak, csak a kövér Vaszka mormogta tovább a figyelemre nem méltatott „szegecskét". És Szavuskin hirtelen, mintha álomból ébredne, felpattant padjából és harsányan kiáltotta: — Téli tölgy! A gyermekek nevetésben törtek ki. — Csend legyen! — Anna Vasziljevna tenverével az asztalra csapott. éli tölgy! — ismételte Szavuskin, észre sem véve társai nevetését és tanítónője rendreutasítását. Nem úgy ejtette ki ezt a példát, mint társai. A szó lelkéből szakadt, mint vallomás, mint boldogságos titok, amelyet nem bír tovább rejtegetni csordulásig telt szívében. Anna Vasziljevna nem értette ezt a különös izgalmat, és nehezen visszafojtott inqerültséqqe! kérdezte— Miért téli? Egyszerűen tölgy. — Csak tölgy... ugyan! Téli tölgy — az főnév! — Ülj le Szavuskin. Lám, mit jelent a későnjövés. „Tölgy" — az a főnév, de hoqy mi a „téli", azt még nem tanultuk. Légy szíves, gyere he a nagy szünetben a tanári szobába. — Nesze neked „téli tölgy"! — vihogott valaki hátul. Szavuskin leült, mosolygott magában valamin, és egyáltalán nem sújtották le a tanítónő erélyes szavai. „Nehezen kezelhető fiú" — gondolta Anna Vasziljevna. Az óra folytatódott... — Ülj le — fogadta Anna Vasziljevna Szavuskint a tanáriban. A fiú jólesőn beleereszkedett a puha karosszékbe és néhányszor hintázott a ruganyos ülésen. — Légy oly jó, magyarázd meg, miért késel rendszeresen? — Igazán nem tudom, Anna Vasziljevna — nagyosan legyintett kezével. — Egész órába tart, amíg ideérek. Milyen nehéz akár a legcsekélyebb dologban is kihámozni az igazságot! Sok gyerek jóval messzebb lakott Szavuskinnál és mégse tellett az út egy óránál többe. — Kuzminkiban lakol? — Nem, hanem a szanatórium mellett. — És nem restelled azt állítani, hogy egy órába telik az út? A szanatórium tizenöt ' percnyire van, az országúton legföljebb félóra ide. — Nem az Országúton jövök. Átmenek az erdőn, úgy rö.videbb... — mondta Szavuskin, mint aki maga is nagyon csodálkozik ezen a rejtélyen. — Átmegyek az erdőn — javította ki gépiesen Anna Vasziljevna. Meghökkent és elszomorodott, mint mindig, amikor gyermeki hazugsággal gyűlt meg a baja. Hallgatott, remélve, hogy Szavuskin azt fogja mondani: „Bocsásson meg, Anna Vasziljevna, belefeledkeztem a gyerekekkel a hólabdázásba" — vagy valami ilyen egyszerűt és ártatlant. De Szavuskin csak reászegezte nagy I szürke szemét, és tekintete akárcsak azt mondaná: „No, most mindent tisztáztunk, mit akarsz még ?" — Szomorú, Szavuskin, nagyon szomorú! Beszélnem kell a szüleiddel. — De nekem csak mamám van — mosolygott Szavuskin. Anna Vasziljevna kissé elpirult. Visszaemlékezett a fiú anyjára: a szanatórium vízgyógyintézetében dolgozott a sovány, fáradt, forró vízben fehérré, puhává ázott kezű asszony. Férje a Honvédő Háborúban elesett, egyedül nevelte, tartotta el Kolján kívül még három gyermekét IHÖizony, Szavuskinnénak amúgy í® is elég a vesződsége. De azért beszélnie kell vele. Ha kellemetlen lesz is a beszélgetés kezdete, azután már megérti, hogy nincs magára hagyva anyai gondjaival. — Meglátogatom anyádat. — Jöjjön, Anna Vasziljevna, mama örülni fog! — Sajnos, nem lesz öröme bennem. Mamád reggel kezdi a munkát? — Nem, második váltásban dolgozik, három órakor ... — No, ez kitűnő. Én kettőkor végzek. Iskola után elvezetsz ... Az ösvény, amelyen Szavuskin Anna Vasziljevnát vezette, mindjárt az iskola hátsó udvaránál kezdődött. Alighogy az erdőbe értek, és a hóval súlyosan beborított fenyők karjai összezárultak mögöttük, hirtelen a béke és a némaság más, hűvös világába jutottak. Hollók és varjak hintáztak az ágakon, fáról fára repdesve, tobozokat dobáltak, olykor szárnyuk csapása letört eqy-egy vékony, száraz gallyat. De itt minden hangtalanul ment végbe. Körös-körül a fák, a legkisebb, alig kilátszó száraz ha.jtás is, vakító hóba öltöztek. Csak a szomorú nyírek szélverte koronáinak csúcsa feketéllik és gyenge ágacskáik mintha tussal rajzolódnának az ég sima kékségébe. Az ösvény patak mentén vitt. Hol engedelmesen követte a meder kíqyózását, hol a patak fölé kerülve kanyarqott a meredek hegyoldalon. Néhol szétnyíltak a fák, napos, vidám, nyúlnvomokkal telehintett tisztásokat tártak fel. Akadt nagyobb vad háromlevelű lóheréhez hasonló lábnyoma is. Ezek mind a bozótba, kidőlt fák vadonába vesztek. — Az aqgancsos járt erre — mondta Szavuskin, mintha jóismerősét említené. Látta, hogy Anna Vasziljevnát érdeklik a nyomok, hozzátette hát a tanítónőnek az erdő sűrűjébe vetett pillantására: — Csak ne féljen ... A jávorszarvas szelíd. — Láttad? — kérdezte mohón Anna Vasziljevna. — őt ? ... Elevenen ? ... — Szavuskin sóhajtott. — Nem xolt olyan szerencsém. A mogyoróit láttam. — Micsodát? — A galacsinokat — magyarázta szégyellősen Szavuskin. Az ösvény girbegurba fűzfa alá sikamlott és megint a patakhoz futott. Helyenként vastag hólepel borította a patakot, másutt tiszta jégpáncélba öltözött, néhol a jég és a hó között sötét, baljós szemmel kikandikált a víz. — De hát miért nem fagy be egészen? — kérdezte Anna Vasziljevna. — Melegforrások fakadnak benne. Látja ott azt az erecskét? Anna Vasziljevna az ütömcserjék fölé hajolva nézte a fenékről felfelé húzódó vékony szálat, mely nem ért a víz színéig, hanem buborékokra oszlott. Ez a finom buborékos kocsányka hasonlatos volt a gyöngyvirá.qihoz. — Borzasztóan sok itt az ilyen forrás — szólt Szavuskin csodálattal. — A patak a hó alatt is él. Széttúrta a havat és előtűnt a koromfekete és mégis átlátszó víz. Anna Vasziljevna látta, hogy a vízbe eső hó nem olvadt el, hanem rögtön összetömörödött és mint valami zöldes fagyos vízinövény, a vízen lebegett. Ez annyira tetszett neki, hogy hócsizmája orrával vízbe rugdosta a havat és örült, mikor a nagy gomolyagból különösen szövevényes minta alakult ki. BTOájött a játék ízére, és nem vette mindjárt észre, hogy Szavuskin előrement és magasan lovagolva egy patak fölé hajló villás ágon várja. Anna Vasziljevna utánasietett. Itt már vége volt a meleg források hatásának. A patakot hártyavékonyságú jég fedte. Márványos tükrén sebes, könnyű árnyékok villóztak. — Nézd, milyen vékony a jég, még a patak sodra is látszik!. — Mit mond, Anna Vasziljevna? Megráztam az ágat, annak az árnyéka mozog. Anna Vasziljevna ajkába harapott. Talán jobb lesz, ha itt az erdőben vigyáz a nyelvére. Szavuskin ismét előtte haladt, kicsit előrehajolva és figyelmesen nézelődött. Az erdő meg csak vitte, vitte őket bonyolult útvesztőin. Ügy látszott, ezek a fák, a hóbuckák, ez a csend és nap átjárta homály végtelen, A távolban váratlan ködös-kék nyílás támadt. Ritkult az erdő, tágasodott, levegősödött. És íme, már nem is nyílás, hanem széles napsugaras tisztás tárult elébük, s ott valami csillogiott-villoqott és jégcsillagok kavarogtak rajta. Az ösvény galagonyabokor mellett kanyarodott el, az erdő hirtelen félrehúzódott. Tisztás közepén, rag.yoqó fehér díszben, hatalmas óriás tölgyfa állt — mint egy székesegyház. Mintha a fák tisztelettel távolodtak volna, hogy vén társuk teljes fenségében kibontakozhasson. Alsó ágai sátorként terültek szét a földön. A hó kérgének mély ráncaiba verődött és háromöles vastaq törzsét mintha ezüst szálakkal szőtték volna be. Őszi, száraz lombját szinte eqyáltalában nem hullatta, e.qész csúcsáiq'hópikkelyekkel bevont levélzet borította. — Hát ez az — a téli tölgy! Anna Vasziljevna bátortalanul lé"pett a fához. Az erdő hatalmas nagylelkű őre csendesen bólogatott felé ágaival. Szavuskinnak sejtelme sem volt arról, mi megy végbe tanítónője lelkében. A tölgy lábánál babrált, bizalmasan bánt régi ismerősével. — Idenézzen, Anna Vasziljevna! Nagynehezen félrehömpölyített egy hórakást, amelyre" alul föld és roíhadó fű tapadt. Helyén, kis gödörben gömböc feküdt, pókháló finomságú redves avarba burkolózva. A leveleken tűhegyek álltak ki és Anna Vasziljevna kitalálta, hogy ez a sündisznó. — Ni, hogy betakarózott! — Szavuskin gondosan befödte a sünt szerény paplanéval. Aztán másik gyökérnél túrta szét a havat. Aprócska barlang tárult fel, boltozatán rojtos szakáli nőtt. Barna békácska ült benne, olyan, mintha papirosból vágták volna'ki, csontjaira tapadó bőre, mintha lakkozott lenne. Szavuskin megérintette, a béka meg sem mozdult. — Holtnak tetteti magát — nevetett Szavuskin. — De csak süssön ki a napocska, kiugrik, ujjé, de még hoqy! W

itte tovább Anna Vasziljevnát az ő kis viláqába. A tölgy alja még sok lakónak adott menedéket: bogárnak, gyíknak, rovarnak. Némelyek a gyökerek alatt, mások a kéreg repedéseiben, lesoványodva, szinte üresen, mély álomban vészelték át a telet. Az' erős, életteljes fa maga körül is annyi eleven melegséget terjesztett, hoqy a szegény párák jobb szállást nem is találhattak. Anna Vasziljevna örvendező kíváncsisáqqal nézegette ezt a neki ismeretlen, rejtett életet, mikor Szavuskin nyugtalan kiáltása felriasztotta: — Jaj, már nem találjuk otthon a mamát! Anna Vasziljevna megrázkódott és gyorsan karórájára pillantott. Egynegyed négy óra. Ügy érezte, hogy kelepcébe került, és gondolatban bocsánatot kérvén a tölgytől, kis emberi csalafintasáqqal megjegyezte: — Nos, Szavuskin, ez csak annyiť jelent, hogy nem mindig a rövidebb út a helyes. Jobb lesz, ha ezután a műúton jössz. Szavuskin nem válaszolt, csak lekonyult a feje. „Istenem! — gondolta fájó szívvel Anna Vasziljevna. — Lehet-e ennél világosabban belátnom tehetetlenségemet?" Visszaemlékezett a mai tanításira és minden eddigi leckeórájára... milyen szárazon, fakón és hidegen beszélt a szóról, a nyelvről, arról, ami nélkül az ember néma ezen a világon, erőtlenek az érzései ... A nyelvről, amelynek olyan üdének, szépnek, gazdagnak kell lennie, amilyen bőséges és szép az élet. S ő ügyes tanítónőnek tartotta magát! Hiszen talán még egyetlen lépést sem tett azon az úton, amelyhez egész emberi élet is kevés! Dehát hol is találja meg ezt az utat? Nem könnyű, nem egyszerű megkeresni, akár a mesebeli ládikó - kulcsát De a qyermekek örömében, amit nem értett meg, ahogyan kiabálták: „traktor... kút... seregélydúc ..." ködösen kivillant az első útjelző. — Nos, Szavuskin, köszönöm a sétát. Természetesen járhatsz ezen a csapáson is. Szavuskin arca kipirult, nagyon szerette volna megmondani, hogy ezentúl már sohasem késik el, de félt, hogy ez hazugsáq lesz. Felhajtotta kiskabátja gallérját, mélyebben húzta fejébe sapkáját. — Visszakísérem ... — Fölösleges, Szovuskin, egyedül is hazaérek. Tétovázva nézett tanítónőjére, azután ágat vett fel a földről, görbe végét letörte és odanyújtotta Anna Vasziljevnának. — Ha a szarvas elébeu.qrana, üssön ezzel a bottal a hátára — akkor kereket old. De jobb, ha csak suhint egyet — elég neki. Nehogy meqsértődjön és örökre elköltözzön az erdőből. — Jó, Szavuskin, nem ütöm meg. nna Vasziljevna néhány lépés után búcsúpillantást vetett az alkonyatpírban halovány rózsaszínű tölqyre, és a lábánál kicsi sötét alakot látott: Szavuskin nem ment tovább, messziről viqyázott tanítónőjére. Anna Vasziljevna eqyszeriben szíve egész melegével meqértette, hoqy ebben az erdőben a leqbámulatosabb nem a téli tölgy — hanem az a kicsi ember, kitaposott nemezcsizmácskájában, foltozott, szeqényes ruhácskájában, a hazáért ellett ka. tona és a „fürdős nyanyácska" kisfia, a jövő csodálatos és titokkal teli polqára. Intett neki kezével és csendesen meq indult a tekervényes ösvényen. Kóbor Noémi fordítása. ŰJ SZÖ 6 £ 195

7- szeptember 12.