Új Szó, 1957. augusztus (10. évfolyam, 212-242.szám)

1957-08-01 / 212. szám, csütörtök

Az egész művelt világon alig akad erpber, aki ne olvasta volna valaha Robinson Cruzoe csodálatos történetét. Olvasói között sok ifjú akadt, aki titkos fájdalommal és irigységgel vágyakozott a Robinzon tündérszigete, pálmaligetei és vadon szökellő kecskéi után. Ezernyi fej édes álma szállt a Robinzon megcsinálta házacskája, kertje, szelídített állatai és az emberektől elzárt, nagy egvedülléte felé. Talán csak az az egy vigasztaló gondolat nyugtathatta meg olvasóit, hogy Robinzon c^ak Defoé Dávid angol író képzeletében élt, hogy nem létezett soha a paradicsomi sziget és hogy soha még ember át nem élte azokat a csodálatos kalandokat, amelyeket az író olyan megkapó élethűséggel rajzol az olvasók szeme elé. Pedig Robinzon Cruzoe története, ha nem is egészen, a legapróbb részletekig, igaz történet. Valóban élt egyszer Defoé Dávid regényének hőse, ha a neve más volt is. És a Csendes-óceánon, szemben a dél-amerikai Chile állam partjaival, valóban megvan Robinzon szigete, illetve két kisebb szigetből álló csoport, amelyet Juan Fernandez szigetcsoportnak neveztek el még az 1550. év körül. Az egyik kis sziget neve Mas-a-fuera, a másiké pedig Mas-a-tierra, ez a Robinzon Cruzoe szigete. Robinzon lelkes olvasóinak nem kis csalódást okoz az a tény, hogy bizony nem az ő csodált hősük volt az első és egyetlen ember, akit a sziget vad kecskéi és lámái az ő elhagyott világukba először lépni láttak. Körülbelül az 1550. évben történt, hogy Juan Fernandez nevű spanyol hajóskapitány azzal a meglepő hírrel érkezett meg hajójával Chilébe, hogy ő Peru állam Kallao nevű városából kiindulva, Chile állam Valparaizo városáig hajózott és útjában ismeretlen földrészt fedezett fel. Ez az „új földrész" a két kis szigetecske, Mas-afuera és Mas-a-tierra volt, melyet jutalomként neki ajándékoztak örök birtokul. ő volt a későbbi Robinzon-sziget első gyarmatosa. Indián törzseket, háziállatokat telepített le kis birodalmába. De a kecskék nem bizonyultak elég hasznothozóknak, a bátor hajós sem bizonyult élelmes kereskedőnek és ügyes gyarmatosnak, lassanként elveszítette mindenét, pénzét, sőt a hajóját is, úgyhogy öreg korára kénytelen volt birodalmát elhagyni és egy hajón másodkormányosi tisztet vállalni. Kedves szigetét egyik öreg barátjára hagyta, aki sehogysem tudta magát a terhes „uralkodói" szerepbe beleélni. Nem is bajlódott sokáig a vezetés gondjaival, odaajándékozta birodalmát a jezsuita-rendnek. Nem is tette a lábát soha többé cserbenhagyott birodalmának földjére. 1664-ben egy Rozalesz nevű jezsuita páter telepedett le Mas-a-tierra szigetén, gyümölcsfákat és egyéb hasznos növényeket ültetett, de a sok elvadult kecske lerágta, tönkretette a fiatal növényzetet. Csak elenyésző csekély számban hagytak néhány csemetét életképes állapotban. Az idők folyamán azután mégiscsak lábrakapott az agyonsanyargatott növényzet. A birsalmafák egész erdőket alkottak és később boldogan fedezte fel Selkirk Sándor (így hívták tulajdonképpen a híres Robinzon Cruzoet) a pompás kerti epret és burgonyát, amelyek a sziget egyik-másik helyén zavartalanul tenyésztek. De sem Rozalesz páter, sem a sziget lakói nem találták a kis birodalmat elég hasznothozónak és egynéhány év múlva ők is végképp elhagyták. XVII. század végéig teljesen lakatlan maradt a sziget. Hatalmas páimák nőttek vadon a karcsú, nemes gyümölcsfák mellett. Kecskék és zergék minf}, hatalmasabb nyájai ugrándoztak a sziget legmagasabb, Junque nevű hegyének ormai és szakadékai között. Egy szép napon aztán új látogatók érkeztek a szigetre. Morgannak, a híres tengeri rablónak a bandája ütött víg tanyát az elhagyott földön. Mulatni jöttek egy jól sikerült rablás után. De nem sokáig időzhettek, mert alig pár nap múlva spanyol hadihajók vitorlái tűntek fel a láthatáron, s bizony menekülniük kellett az üldöző hajók elöl. A Mas-a-tierra legköze'ebbi háborgatója Dampier kapitány angol csempészhajója volt. Ez a Dampier lobbanékony, durva és összeférhetetlen természete miatt állandóan viszálykodásban élt a hajó személyzetével és éppen Mas-atierra partjai közelében heves összetűzése volt Selkirk Sándor nevű skót másodkormányosával, aki különben sehogy sem illett Dampier szedett-vedett gyülevészhadába. Selkirk Sándor akkor már régen megelégelte a csempészek társaságát és az állandóan részeg kapitány gorombaságait. Keservesen megbánta, hogy kalandvágyától űzve, választása éppen erre a hajóra vetette. A szigetek közelében közte és a kapitány között lefolyt veszekedés arra a hirtelen elhatározásra juttatta, hogy inkább él egyedül a Csendes-óceánnak ezen az elhagyott szigetén, mint hogy tovább is elszenvedje a hajósok durvaságát. Mialatt a hajó Mas-a-tierra mellett horgonyzott, mindenféle hasznos tárggyal, ruhákkal, élelemmel megrakodva egy éjjel Selkirk Sándor titokban elhagyta a hajót. Szívdobogva várta, míg a hajó felszedte horgonyait és csak akkor nyugodott meg, amikor látta, hogy vitorlái a szemhatárról eltűnnek. Ott maradt a szigeten egyesegyedül, a világtól, emberektől, minden emberi kényelemtől és kultúrától elzárva. Selkirk Sándor azzal kezdte a szigeten életét, hogy aggódó szívvel kutatott át a szigeten minden zeget-zugot, vajon csakugyan ő-e az egyedüli ember a szigeten. Kóborlásai közben egyre jobban és jobban megszerette a szigetet, amely bőkezűen, szeretettel fogadta, ellátva őt minden földi jóval. Bambusznádból, összefont gyékényből kunyhót épített. A tenger partjáról hordott kövekből tűzhelyet állított a házacska mellé. Csakhogy a nagy jólét és nyugalom közepette egyszerre égetően sürgőssé kezdett válni a kérdés: hogyan fogja majd mindennapos táplálékát megszerezni, ha a lőszerkészlet, amelyet még a hajóról hozott magával, elfogy. A vad és gyorsan szökellő kecskék elejtésére valami egészen új módot kellett kitalálnia, és mit tehetett a minden lehető eszköztől elzárt ember egyebet, mint hogy megpróbálta a kecskék rendkívüli gyorsaságát leez a nagyigényű asszonyi lélek. Nézzük a zenét, ez könnyebb lesz. — Ott volt alkalmasint a Ravel-koncerten a múlt héten? Hogy tetszett a Bolero méltóságos asszonynak? Valutayné rámmosolygott, habozott. Aztán lecsúsztatta a pilláit és megingatta a fejét. — Drágám — azt mondja —, nem adok egy jó cigányt az összes koncertekért, megmondom magának. A kis Magyarít imádom. Isteni! Kínos, z a dáma csúfolódik velem. Elhagyta már régen Franck César, meg Palestrinát, túl lehet már Bachon, Brahmson, hogyne volna túl Ravelen. Ravel nem is nagy muzsikus, dirigálni se tud, a koncerten a szünetben alaposan lecsepülte előttem egy zenekritikus barátom. Hiba volt Ravellel előhozakodni. A rántott csirke után megint előrántottam az irodalmat. Jóvá kell tennem valahogy a baklövéseimet. Gondolom, Wells csak fekszik neki? Üj könyve jelent meg. — Igaz, méltóságos asszony, nagyon érdekel, mi a véleménye Wellsről? — Mi az, ló, vagy zsoké? Elpirultam. És hebegni kezdtem: — Édes istenem... mégis, mégiscsak komolyan vehető író... A méltóságos asszony megsemmisítő közönnyel szólott: — Nem ismerem. Jaj, most egy remek könyvet olvasok Vicky Baumtól. Megdermedtem. Vicky Bautn. Megint bűntett? Vagy komoly a dolog. Vicky Haumot olvas? Csakugyan, mit adhat neki afféle kótyagos angol, mint ez a Wells, ilyen magas, vagyis mélyröptű lénynek, aki Setiecában, Aristotelesben, Platonban, meg Plotinosban neveli az intelligenciáját? Pihenni akar néha, igen, pihenteti az agyát, a lelke vergődését. Vicky Baumba menekül. Megértem. Kezdem érteni a cigányt is. A méltóságos asszony különben elfordul tőlem, hősies önmegtagadással kapcsolódott bele rögtön a szomszédok témájába. A nagybélü, hülye bárónét tárgyalták, aki mindenütt lelegeli a fél büfét hajnalban, azonkívül mindig rajtacsípik a bridzsnél a hamis íráson. (Szóval nem is olyan hülye.) Mondhatom boldog voltam, amikor Valutayné asztalt bontott és kivonulhattam a szalonba, s letelepedhettem egy kevésbé komplikált hölgy mellé. Kérem, fél óra múlva jön oda, a pamlagunk felé, nyájasan Valutayné őméltósága. A tenyerén tartja Senecát. Jaj nekem. Kinyitja a klasszikus könyvet, azzal fölemeli a könyv fedelét: — Parancsoljatok. Bonbont kínált. Én szamár fejem, hiszen láttam már ilyet, hogy bombonos dobozt fabrikálnak ezekből a szép antik könyv fedelekből. Hát ezért kellett szenvednem egész vacsora alatt. Ördög vitte volna el baronnes de Staffet is, aki megtiltotta, hogy a tárgyakhoz hozzányúljak, ha vendégségben vagyok. győzni. Hosszú időbe, rengeteg fáradságba tellett, amíg megtanult gyorsabban futni, mint az üldözött vadak, amíg olyan ügyességre tett szert, hogy futás közben elfogja őket. Hogy idővel milyen gyakorlata lett ebben a páratlan és nehéz vadászati módban, mutatja az, hogy önkéntes száműzetésének öt éve alatt közel ötszáz kecskét ejtett zsákmányul a puszta két kezével. Magányának enyhítésére elvadult kecskéket, kutyákat próbált magához szelídíteni. Sikerült is annyira, hogy állatai csakhamar segítői lettek munkájában. Kis háza előtt valóságos konyhakertet csinált, amely gazdagon termett és ellátta őt élelemmel. Európai ruhái is kezdtek lassan elrongyolódni, helyettük állati bőrből készített magának öltözéket. • Nem mese az sem, hogy volt egy fája, amelybe, hogy az idő múlását ellenőrizze, naponta rovást csinált. A hűséges Péntek alakja már pusztán csak az író képzeletében született, amint hogy az igazi Robinzonnak sohasem voltak harcai az indiánokkal, mert hiszen egészen lakatlannak találta a szigetet. Vajon csakugyan annyira megszerette-e Robinzon remeteéletét, hogy soha többé nem kívánta embertársait és az elhagyott kultúrvilágot látni? Nem, hiszen sokkal jobban szerette hazáját, semhogy egészen el tudta volna felejteni. Gyakran állt hosszú órákon át a sziget legmagasabb pontján, vágyó szemmel lesve valami hajó vitorláinak feltűnését. Végre, az 1709. év január hónapjában, szigeti életének ötödik esztendejében angol hajókat látott a part felé közeledni, öriási örömmel üdvözölte honfitársait. Elhatározta, hogy elhagyja a már megszokott kis otthonát, magaalkotta egész környezetét és visszatér hazájába. Tizennégy napig voltak az angolok Robinzon vendégei. Egy tisztjük, akit rendkívül érdekelt minden, amit Robizon átélt és alkotott, részletes feljegyzéssel tért vissza Angliába és ezekből a feljegyzésekből merített anyagot Defoé Dávid 1719-ben megjelent könyvének írásához. Hosszú utazás után visszatért hát Selkirk Sándor rég elhagyott hazájába. A tengerészeihez került újra, pályáján gyorsan haladt, csakhamar tisztté léptették elő. Nagyon korán, 43 éves korában halt meg. Halála után Juan Fernandez szigetén emléktáblát állítottak, amelyen ma is olvasható Robinzon Cruzoe csodálatos története. (vin.) AZABLAKBAN Fullasztóan forró ez a prágai nyári éjszaka. Izzadságcsepvektöl verejtékes homlokom szinte odaragad párnámhoz, egyébként pehelysúlyú takaróm, mintha egy mázsát nyomna. Forgolódom fekhelyemen, hűvös helyet keresvén és mert eredménytelenül fáradozom, mégsem jön álom szememre, mélyen kihajlok a kitárt ablakon. Élvezettel szippantom be az időnként könnyű szel

1 ötöl felkavart levegőt és a sápadt hold fényében sütkérezve, minthc. most fedeztem volna fel jólismert utcánkat. Csak itt-ott ténfereg egy-egy hőségtől elalélt járókelő. Az utca kiháltságát csak néha zavarja meg egy távoli vonat, vagy villamos dübörgése. Olykor kutyavonítás töri meg a csendet, majd a közeli ablakból mély, nehézkes horkolás üti meg fülemet. A szomszédbar felsír egy csecsemő, valaki villanyt gyújt és egy női hang ismét álomba ringatja kicsinyét. Váratlanul megfordul a kulcs a kapuzárban. Fiatal férfi lép az úttestre és kutatóan körülnéz. Majd hírtelen visszafordul és izgatottan tompított hangon beszól a kapu alá: „Még nyomuk sincs!" Kíváncsian figyelem a fejleményeket és, hogy észre ne vegyenek, visszahúzódom az ablakból. Néhány perc múlva két fénysugárra és motorberregésre leszek figyelmes. Autó. A kapuban álló fiatalember hátraszól: „Ügy látszik, itt vannak, készülődjetek!" Fehér autó áll meg a ház előtt, jól kiveszem rajta a vöröskereszt jelvényét is. — Mentők — villan át agyamon és képtelen vagyok hamarjában mire vélni és összeegyeztetni az eseményeket a látottakkal. Kattan az autó ajtaja, fehérköpenyes férfi ugrik ki belőle és az utat mutató fiatálemberrel együtt elnyeli őket a kapu sötétje. Kisvártatva ismét megjelenik, kinyitja a kocsi hátsó ajtaját és vár. A házból hárman lépnek ki: a türelmetlen fiatálember egy idősebb asszonnyal fájdalmában nyögdécselő menyecskét támogat. — Nem tart már sokáig, szívem — vigasztalja az öregasszony a fiatalt. — Légy türelemmel, nemsokára minden jóra fordul! — Felsegíti a kocsiba, majd így folytatja: — Tóni veled megy... ne félj, kislányom, reggel én is utánatok megyek. Na, na .. . semmi baj ... Begyújt a motor és a kocsi elrobog. Az öregasszony integet utánuk és ahogy az autó eltűnik a kanyarban, kötényével megtörli könnyes szemét. Lassan bemegy a házba, csattan a zár és az éjszakai jelenet után ismét álomba merül az utca. A távoli zaj, vontatott kutyaugatás, egyhangú horkolás — mintha visszatérne. Fáradt vagyok. A jótékony pihenést ígérő álom végre engem is felkeres. Hajnalban kerékpár átható csengetésére ébredek. Kinézek a r.yitott ablakon. A biciklista hátizsákkal és halászszerszámokkal felszerelve odaszól az úttesten áthaladó, sugárzó arcú fiatalembernek: — Hová ily korán, Tóni? Talán csak nem csavarogtál az éjszaka? — • Képzeld csak, Feri, fiam van! Egy órával ezelőtt született — hadarja boldog izgalommal a fiatalember. — Gratulálok és a legjobbakat kívánom — rázza meg a biciklista az újdonsült apa mindkét kezét, — Bizonyára szerencsém lesz ma, ha már kora reggel ily örömhírt hallok. Rámférne egy óriásponty! Ahoj, Tóni éš üdvözlöm a feleségedet, no meg a kicsikét. — Felpattan Jármüvére, hogy a következő pülanatban eltűnjön a sarkon. A járdán a fiatalember csak áll, a semmibe néz és arca sugárzik, mint a nap, amely rámosolyog az ébredező hajnali utcára. Kardos Márta **

*

**

**

*

**

***

************ Antigoné Ipolyságon Az ipolysági népművelési otthon szabadtéri színpadán a közönség a közelmúltban több mint kétezer éves tragédiát látott. A mártoni Hadseregszínház tagjai a nyári kultúrbrigád során Sofokles Antigoné című színművét adták elő. A műnek, amely az időszámításunk előtti V. században született, nagy sikere volt az ipolysági dolgozók körében. Ezt a váratlan sikert nagyban elősegítette a Munkaérdemrenddel kitüntetett színház tagjainak nagyszerű színészi alakítása. Minden színész játéicáért megérdemli a legnagyobb dicséretet. Dicséret illeti az ipolysági közönséget is, amely megértette, hogy elsősorban nem a Csárdáskirálynő elégíti ki az ember szórakozási vágyait, hanem az olyan fajsúlyos, hatalmas irodalmi értékkel bíró színmüvek, mint amilyen az Antigoné. Zsilka Tibor, Ipolyság. Az amerikai írószövetség kongresszusáról ÜLÉSEKNEK, KONGRESSZUSOKNAK megvan a céljuk, rendeltetésük, de az események néha félrelökik a tárgysorozatot, s maga az élet szabja meg a napirendet. így járt valahogy az amerikai írószövetség kongresszusa, amely a múlt hetekben négyszáz írót gyűjtött össze New Yorkban. Az amerikai értelmiségnek ez az elitje a hivatalos tárgysorozatot szinte félrelökve, meglepő bátorsággal egyszerű védekező mozdulattal rátette kezét az amerikai szellemi élet legfájóbb pontjára: a gondolatszabadságra. A felszólalások egymásután szinte ösztönszerűleg ezt a kérdést feszegették, s olyan makacsul, hogy a kongresszus egyetlen nyilvánosságra szánt rövid nyilatkozatának ezt a címet lehetne adni: A gondolat szabadságáért. A kongresszusra menet talán senki sem gondolt rá ilyen határozottan, hazamenet mégis valahány író — pedig igen sokféle volt közöttük — a gondolat, szólás és írás szabadságának féltő gondját, aggodalmát vitte magával.' A szokásos jelentések után — volt belőlük elég, mert jónéhány éve nem jött össze a kongresszus — a felszólalásokból hamarosan kiütközött a meztelen kérdés: — Vajon a társadalmi légkör a háború után olyan-e Amerikában, hogy biztosítja a gondolat, a szólás, az írás és általában a szellemi élet akadálytalan fejlődését? — Eisenhower elnök, amikor a szokásos üdvözlő sürgönyben gépiesen odaírta a szólamot, hogy „az amerikai írók helyzete az írásszabadságon nvugszik", nem gondolta, hogy megállapítását a kongresszus résztvevői fonákjára fordítják, és kérdőjelet tesznek mögéje. A határozat ugyanis már bevezetésében megállapítja, hogy „ ... az amerikai írók mind nagyobb aggodalommal észlelik a második világháború óta a cenzúra veszélyét a nemzeti életben...". HOGY EZ A VESZÉLY HONNAN, milyen oldalról várható, ezt a nyilatkozat nem határozza meg pontosabban, csak utal „bizonyos vallási és hazafias egyesületekre, amelyekben a szenvedély teljesen elfojtotta az értelmet ... De abból, amit később mint követelményt megfogalmaz: „...a kongresszus tagjai követelik, hogy az írásszabadsággal való visszaélés megállapításának joga és a vele visszaélők megbütetésének joga pusztán a szövetségi állam törvényhozó és bírósági szervek illetékessége legyen az alkotmány biztosította szabadságjogok alapján, mégpedig úgy, ahogy e jogokat az Egyesült Államok Legfelsőbb bírósága értelmezi... — világosan kitűnik, hogy nemcsak „vallási és hazafias egyesületek túlkapásaira utal, hanem bizony helyi rendőrfőnökök és egyéb potentások önkényére is". (Csak nemrégiben zúdult föl az amerikai közvélemény egy detroiti rendőrtanácsos végzése ellen, aki John O'Hara díjat nyert "Ten Nort Frederick" című regényét kitiltotta a város valamennyi könyvkereskedéséből és könyvtárából. Mert ha rendőifőnökök kér^e-kedvére van bízva irodalmi művek értékének és hatásának elbírálása, akkor talán speciális irodalmi képzésben kellene részesíteni a rendőrséget — gúnyolódnak a lapok.) Az a bizonyos utalás „vallási és hazafias egyesületek"- túlkapásaira voltaképpen csak az önkényes hatósági szabadságkorlátozások előkészítőire, mozgatóira vonatkozik. Ilyen minden jót és rosszat szuverénül megítélő testület például maga az amerikai katolikus egyház, amely egész nagy politikai és gazdasági befolyását fölhasználja a szabad szellemiség korlátozására, de kívüle egy egész sereg mindenféle helyi erkölcsvédő, vallásvédő, nemzetiérzésvédő, kereszténységvédő és sok egyébvédő egyesület. Talán a legnagyobb hatást az az ember érte el a kongresszuson, aki saját tapasztalataiból beszélhetett a cenzúra veszélyéről, Arthur Miller drámaíró, akiről a kongresszus minden résztvevője tudta, hogy pár nap múlva meg kell jelennie a washingtoni bíróság előtt, hogy feleljen „régi bűneiért" és az amerikai kongresszus semmibevétele miatt. Azért ugyanis, hogy 1940-ben és 1947-ben kommunizmussal rokonszenvező emberek társaságában járt, másrészt, hogy az Amerika-ellenes tevékenységet kivizsgáló bizottság előtt megtagadta a feleletet összesen 200 föltett kérdés közül kettőre. Ezeknek egyike az volt, hogy 1947-ben kik vettek részt azon az íróösszejövetelen, amelyről maga beismerte, hogy jelen volt, másik pedig, hogy az összejövetel elnöke, egy Usseau nevű kommunista, forgatókönyvíró volt-e? Miller minden sajátmagára vonatkozó kérdésre nyíltan s a bizottság teljes megelégedésére megfelelt, beismerte, hogy közel állt ezekhez az írókhoz és találkozgatott velük, de erre a két kérdésre lelkiismereti okokból megtagadta a választ. NEM MAGÁN A KONGRESSZUSON TÖRTÉNT, de idetartozik az is, amit John Steinbeck írt, — már a kongresszus után — az Esquire nevű folyóiratban Miller esetével kapcsolatban. Közvetlenül Miller ügyének tárgyalása előtt írott cikkében magát a tárgyalást így jellemezte: „...a legelképesztőbb és legszörnyűbb válaszút, amely előtt valaha egy nép és egy kormány állott. Az, ami Millerrel történt, — mondja tovább Steinbeck —, minden íróval megtörténhet, megtörténhet velem is." Miller helyzetébe képzelve magát, megállapítja, hogy elárulni társainak nevét, nemcsak nem becsületes dolog, hanem erkölcstelen is. A bizottság tehát az állítólagos közjó nevében erkölcstelen dolgot követel. Ebben a helyzetben, ha az illető beadja a derekát, megsérti az emberi magatartás egyik legalapvetőbb törvényét; ha pedig megtagadja, a kongresszus semmibevétele vádjával elítélik. — Mit válasszak? — teszi fel a kérdést Steinbeck Miller helyzetébe képzelve magát. — Bármire határozzam el magam, rosszul járok ... Attól az embertől, aki nem becsületes barátai iránt, azt sem lehet várni, hogy hü legyen népe és hazája iránt. De éppen ilyen két rossz között áll a kongresszus is, mert a törvénynek, hogy fennmaradhasson, erkölcsösnek kell lennie. Törvénvtiszteletet csak akkor lehet követelni, ha a törvény tisztéletreméltó. ÍME, EZÉRT VÁLT az amerikai Írószövetség kongresszusának nyilatkozata általános irodalmi és művészeti kérdések nyugodt taglalása helyett ébresztő, közvéleményt föllármázó vészkiáltássá, tiltakozó szóvá az amerikai szellemi életet gúzsbakötő önkény ellen, a gondolat, szólás és írás szabadságának manifesztumává.