Új Szó, 1957. augusztus (10. évfolyam, 212-242.szám)
1957-08-29 / 240. szám, csütörtök
T izenhárom év telt el a felkelés óta, — s hogy annyi év után még most is újabb és újabb részleteket akarunk hallani a partizánharcokról — ez sokat jelent. Ez nem egyszerű emlékezés. A legnevezetesebb történelmi események után érdeklődünk ilyen nagy kíváncsisággal. Ezért nem lepett meg, amikor a felkelés mostani évfordulóját megelőző egyik nap estéjén elmentem a Banská Bystrica-i Modrotlač üzem agitációs központjába, ahol munkások és hivatalnokok, férfiak és nők ültek az asztalok mellett, — mind olyanok, akik eddig is tudták, mit jelent a Szlovák Nemzeti Felkelés és mégis eljöttek ide, hogy meghallgassák az egykori partizánt, Tomáš Kovalíkot, néphadseregünk tisztjét. Az „égből pottyant" UJ partizán Harmincegy néhány év körüli férfi ült előttünk.'Az arca napcserzett, • fiatalos, tele mosollyal és derűvel. Még akkor is olyan volt, amikor arról beszélt nekünk, hogy a felkelési harcok idején nem egyszer állt közelebb a halálhoz, mint az élethez. S ekkor egy regény címe jutott eszembe: Halál jár a hegyekben, (gaz, a halál járt és aratott a szlovák hegyekben. Erőien néztem Kovalíkot. Gyakran hajszálon múlott, hogy őt is learassa a „kaszás", s mégis az az érzésem támadt, hogy Kovaíík egész lénye meghazudtolja ezt a „haláljárást". Nem a halál, hanem az új élet magvetői jártak a hegyekben, akik halált osztogattak a fasisztaknak, hogy kikelhessen, kicsírázhasson az általuk elvetett mag. Kovalik abban az időben legényember volt. Magamban kérdezgettem: miért, hogyan lett partizán? Aki a meglévő rendszer ellen támad, azt nyomós ok készteti cselekvésre. Kovalik abban az időben bizony még fiatalocska volt.-Azt meg nem hiszem el róla, hogy kalandvágyból csapott fel partizánnak. A jelenlevők közül mások is rágódhattak ezen, mert egyikük feltette ezt a kérdést Kovalíknek. A kérdezett erre elmosolyodott: — Ugye, azt gondolják, hogy kommunista voltam? Akkor nem voltam az ... — És elmondotta, hogy tizenkilenc éves volt, amikor az egyik szlovák katonai egységgel őt is kivitték az „orosz frontra". Igy került a Kaukázus vidékére. Amikor megérkeztek az egyik, front előtti faluba, ahonnan másnap akarták őket bevetni a harcba, a pelyhes állú Kovalik a közeli patakhoz ment, hogy lemossa magáról az út porát. A patak partján elnyomta őt a fáradtság, elaludt. Csak másnap ébredt fel. Megy be a faluba s nem találja sehol katonatársait, akik még az éjszaka harc nélkül megfutamodtak az előre törő szovjet csapatok elöl. Az ifjú Kovalik félt és reszketett. Mi lesz vele? Agyonlövik? Hiszen „ellenségként" jött ide, még akkor is annak számít, ha egyszer sem lőtt eddig fegyverével. Ilyenkor nem veszik azt tekintetbe, — gondolta — hogy akaratán kívül, felsőbb parancsra került ide. Viszontlátja-e még egyszer szülőföldjét! Milyen drága és gazdag volt most a távoli szegény, ínséges Árvavidéke!... Kovalik fogoly lett, de csak néhány óráig, amíg a kihallgatás tartott. És Kovaliknak csak akkor jutott az eszébe, amikor már a szovjet emberek között volt, hogy neki köztük a helye. Még odahaza volt, amikor egyik jó ismerőse, idős bácsi, aki az első világháború idején fogolyként került orosz földre s ott a tizenhetes forradalomban vörös katona lett, a lelkére kötötte: fiam, ha majd ott leszel, menj át „hozzájuk", minden munkásembernek ott a helye ... Most utólag is jó volt ezekre a szavakra gondolnia. Megszűnt a félelme „Ha itt a helyem, nincs mitől félnem!" — gondolta és bátran felelt a vallató tiszt kérdéseire, aki batrátságosan „fiúcskának" nevezte. Amikor a tiszt megtudta, hogy a „fiúcska" autómechanikus, megörült a hírnek, „Akkor mutasd meg a tudományodat — mondotta. — Javítsd ki az itt hátrahagyott Tátra-autókat!" Kovaliknak ment a munka. A „fiúcska" vörös csillagos sapkát kapott. Vörös katona lett. Milyen büszke lesz majd rá öreg barátja! Több, mim t kilenc hónapig szolgált az őt „foglyul ejtő" alakulatnál. A szovjet csapatok az egyik falu után e másikat foglalták vissza. Az egyik faluban ájulás környékezte az ifjú Kovalíkot. Ilyesmit még nem látott rövid életében. Az egyik ház előtti léckerítésen húsz csecsemő lógott kötélre akasztva, Egyikük sem lehetett egy évnél idősebb. Öreg anyó tipegett az elszorult szívű Kovalikhoz. — Még ezt is meg kellett élnünk, — mondotta az anyó és rázta a zokogás. De könnyek nem omlottak szeméből, már mind kisírta. Igy még fájdalmasabb, szívettépő volt könytelen a 0.1 SZÖ Tegnap angolok, ma franciák és németek jártak a városban. Holnapra magyar turistákat várnak. Naponta újabb és újabb arcokat lát itt az ember. A csehekről nem is beszélek. Sokan családostul jönnek, Szlovákiában töltik szabadságukat. Nagy örömük telik ebben. És boldogok, ha csak egy napot is Banská Bystricán tölthetnek. Szavukból kicsendül, hogy úgy szeretik ezt a várost, mint a sajátjukat. Ez a város szimbólum. Elég csak feltekinteni a város mögötti lapos hegyhátra, melyen büszkén emelkedik a magasba a leadóállomás anténnája — ez is a dicső történelmi napokra emlékeztet• Azon a helyen 1944 augusztus utolsó napján is anténna meredt az égnek s a felkelő, szabad Banská Bystrica hangját sugározta az éterbe. A zsarnok német fogcsiko" gatva hallgatta a szabaddá vált emberek szavát, akik fegyvert fogtak a fasiszta hordák ellen és a rádió útján felszólították a népetálljatok fegyverbe, marjátok őket" A nácik a leadóállomást ugyan bombáikkal elnémították, de a nép szabadságot követelő hangját nem tudták elhallgattatni. Erre gyengék voltak ... Amikor Szlovákia szívében, a szép, üde levegőjű garammenti városban járunk, akarva és akaratlanul is a szlovák nép nemzeti felkelésére gondolunk. A külföldiek, az idegenek emiatt keresik fel Banská viToii Hystricát, ez vonzza őket ide. Az építkezések, az új élet jeleit máshol is láthatják, tele van velük az egész ország, természeti szépségekben más vidéken is gyönyörködhetnek, — de itt mást keresnek, másra emlékeznek. S ez a „más" csodálattal tölti el őket. Pedig, ha mélyebben elgondolkoznának, talán nem is csodálkoznának annyira mert rájönnének: igy kellett annak lennie, fegyvert kellett ragadni a népnek az elnyomók ellen, ha szabadság után vágyott. A nép, a nép legjobb fiai nem azért fogtak fegyvert, hogy kiűzzék hazájukból a gyűlölt német fasisztákat s hogy felszámolják hazai ellenségeiket, a Hitler talpát nyaló gárdistákat, hanem azért, is, hogy kiharcolják a nép évezredes jussát, hogy olyan életet éljenek, amibjent most élünk, Es csak tőlünk függ, hogy még elégedettebbek legyünk. Könnyű most így beszélni, de nehéz volt akkor ezért az új életért harcolni. 1957. augusztus 29. sírása. S elmondotta, hogy a falu előtt a partizánok megöltek egy németet. S fasiszták bosszúból összefogdosták a faluban maradt embereket és elhurcolták őket. — Csak bennünket, öregeket hagytak itt, meg ezeket a csöppségeket .. — mutatott az anyó a felakasztott csecsemőkre. Elszorult a mi szívünk is, amikor Kovaliktól ezt meghallottuk. Ha nem mondott volna többet, ez a néhány szó is elég lett volna ahhoz, hogy rájöjjünk — a fiatal Tomáš Kovalik szíve szovjet földön acélozódott meg, ott érett igazi emberré, ott jött rá arra, hol a helye. Később, amikor parancsnoka tudomására hozta, hogy szovjet földön megalakult a csehszlovák hadsereg, ha nehéz szívvel is, mégis megvált a szovjet katonatársaitól. Oj helyén kiképezték ejtőernyősnek, s 1944 nyarán egy Tátra alatti falu fölött kiugrott a repülőgépből és fehér gombahátú ejtőernyőjével leereszkedett. Végre teljesült szíve vágya, viszontláthatta szülőföldjét. De más emberként jött vissza, mint elment: Igy lett Kovalikból is, mint sok száz más csehszlovák hazafiból, „égből potytyant" partizán... Ottó generális utolsó napja Jilemnický Garammenti krónikájában kitért arra az esetre is, hogy Martinban a szlovák katonák felszámolták az átutazó német katonai missziót. Arról kevesen tudnak, hogy ki hajtotta ezt végre, és mi játszódott le „a kulisszák" mögött. Erről elbeszélgettem Cyril Kuchta ezredessel, aki abban az időben mint a szlovák hadsereg főhadnagya Martinban teljesített szolgálatot. Kuchta akkor nem volt kommunista, de a párt bízott benne, a munkásszülők gyermekében. Tudták róla, hogy ellensége az úgynevezett szlovák fasiszta államnak. Bekapcsolták őt is az illegális munkába. Kezdetben a Szlovák Nemzeti Felkelés előkészítésében kettős vezetés alakult ki: a moszkvai,a kommunista és a londoni, a benesi irányítás. A kommunisták a nép tömegeire támaszkodtak, Beneš kormánya pedig a katonaságra, Golián tábornokra és társaira. De a burzsoázia homokra épített, a katonaság egyes vezető tisztjeire, mert a sorkatonák, a „bakák" s az alárendelt tisztek másképp látták a helyzetet. 1944 júliusában az Alacsony-Tátra hegyeiben naponta szaporodott a partizánok száma. Ejtőernyővel ereszkedtek le a szovjet és csehszlovák partizánok. Kelet-Szlovákiában megalakult a Csapajev-partizánbrigád és sok borsot tört a németek orra alá. Turóc vidékén augusztus második felében Peter Alekszejevics Velicsko vezetésével a partizánok voltak az urak. A szlovák fasiszta kormány katonai büntető expedíciókat küldött a hegyekbe a partizánok felszámolására. A legtöbb katonai egység átállt a felkelőkhöz. A gárdisták is vállalkoztak az erdő átfésülésére. de nekik már az erdő közelében Inukba szállt a bátorságuk, gyorsan visszatértek és azt jelentették: likvidálták a partizánokat. S augusztus 25-én „csoda" történt. A „likvidált" partizánok elfoglalták Martint. Egész Turóc vidéke, Ružomberok, Trstená az ő kezükben volt. A Martinban állomásozó katonák a felkelőkhöz csatlakoztak s elfoglalták a középületeket. Kuchta olyan hírt kapott, hogy a németek Tiso kérésére már készülnek Szlovákia „megtisztítására". Velicsko meg tudomására hozta, hogy már nem várhatnak tovább. Kuchta főhadnagy Banská Bystricára utazott, Golián tábornokot ebédközben zavarta meg jelentésével. A tábornoknak nem tetszett a helyzet gyors alakulása. A katonaság—mondotta — még nem kelhet fel. Majd ha Krakkó elesik, csak akkor. Ha a katonaság Martinban elfoglalta a középületeket, ezt a nép a világ szeme előtt a partizánok elleni akciónak nyilvánítják. Kuchta ismerte a londoni terveket. Az urak úgy gondolták, ha megkezdődik a felkelés, a védekező taktikát választják. A katonai terv szerint egy hónapig sem „védekezhettek" volna a németek ellen. A főhadnagy jól tudta, hogy az az igazi felkelés, amikor a felkelők nem védekeznek, hanem állandóan támadnak. Vérbeli katona volt, akit nem fertőztek meg a burzsoázia szándékai. A nép számára a leghelyesebb utat választotta, amit igazol az is„ hogy később mint partizán a felkelés egész ideje alatt a partizánharcosok vezérkarában, Oszmolov tábornok mellett dolgozott. Cyril Kuchta sovány, középmagas, kopaszodó férfi. Képzeletben ott látom a martini vasútállomáson, amint 13 évvel ezelőtt „védelmébe veszi" az Ottó generális vezette német katonai missziót. Magáról nem beszél szívesen, másra tereli a szót. Este falura megy. Mondja is: — Ha nem kellene EFSZ-eket alakítani, több időnk lenne a beszélgetésre — és a szemembe mosolyog, mintha csak azt mondaná, hagyjuk a martini esetet. Az ezredes a béke katonája is. Járja a falvakat, mint a többi kommunisták, hogy azon a földön, ahol egykor a szabadságharcosok hullatták vérüket, győzelemre vigyék a szövetkezeti gondolatot, Mindez szép, — mondom — mint a felkelés idején, most a bekés munkában is győz a kommunisták irányítása. Az a martini eset nem hagy nyugton, sokféleképpen magyarázzák az emberek. Végül is elmondotta tömören, hogyan történt. — Augusztus 25-e után likvidáltuk a Túróc vidékén levő birodalmi németeket. 28-án, amikor befutott Martinba a budapest—berlini g.vors, a vasutasok közölték velünk, hogy német vezérkari tisztek utaznak a vonatban, és ők, mint mondották, ha törik-szakad, de nem engedik tovább a szerelvényt. Jelentettem ezt a város katonai parancsnokának. „Diplomaták is lehetnek a vonatban — mondotta az alezredes — a Szlovák Államon nem ejthetünk szégyenfoltot. A gyorsot tovább kell engedni... — Gondoltam, diplomata ide diplomata oda, ők a mi szemünkben csak fasiszták. Nyolc emberrel az állomásra mentem. Az SS-katonák golyószórókkal vették körül az állomást és a vonatot. Ha itt akarjuk őket foglyul ejteni — gondoltam — sokkal több szlovák hal meg, mint német. Még nem tudtam, hogyan csaljam ki a vonatból a magasrangú tiszteket. Andrej Lach, Velicsko partizánbrigádjánaik komiszárja, azt mondotta nekem, hogy ők elintézik a németeket. Nem akartam nekik átengedni ezt a vállakózást. S ők csak úgy „bízták" ránk a német katonai missziót, hogy a becsületszavamat adtam arra, hogy elintézzük őket. Akkor újra az állomásra mentem. Azt mondottam a németeknek, a gyors nem mehet tovább, a strečnói alagutat levegőbe röpítették, Banská Bystricára sem mehetnek vissza, mert útközben megtámadhatják őket a partizánok. Éjjeli szállásra hívtam meg a tiszteket a kaszárnyába, s a németek, bízva „szövetségesükben", jöttek. Az -volt a tervem, hogy valamiképp lefegyverezzük őket és átadjuk őket a partizánoknak. A katonákkal előre megbeszéltük, ha a németek védekeznének, azonnal tüzeljenek. Amikor a kaszárnya udvarára értünk, felszólítottam a . nácikat: adják meg magukat! Védekeztek. Az egyikük pisztolyával megsebesítette szakaszvezetőnket. S ekkor harmincöt géppisztolyos szlovák katona megkezdte a tüzelést. Addig lőttek, míg ki nem fogyott a töltényük. Azt meg elképzelheti, mi annak a vége, amikor harmincöt katona önműködő géppisztolylyal lő harminckét emberre ... Igy játszott közre Ottó generális utolsó napja is a nemzeti felkelés megkezdésében. A benesi kormány és Golián tábornokék akarták vagy sem, a szlovák nép a kommunisták irányínyításával másnap, augusztus 29-én „hivatalosan" is felkelt a fasiszták ellen. A Moszkva—London „párviadalban" a moszkvai, a kommunista irányítás győzött, győzött a támadó taktika és a nép akarata. Utolérte őket • a nép haragja Aki iismeri Čierny Balogot, az tudja, milyen nagy kiterjedésű falu; tizenhárom nagy település tartozik a községhez. A felszabadulás előtt túlnyomó részt favágók, fűrésztelepi munkások laktak itt. S aki az első köztársaságban hallott róluk, tudhatja, hogy forradalmi lelkületűek ezek az emberek. A faházikókban nem éltek urasan. Három, négy család is lakott egy fedél alatt. A favágók kemény emberek, az élet keményítette meg szívüket s oltotta beléjük a jobb élet utáni vágyat. Szívüketlelküket vitték a felkelésbe. Jilemnický róluk írta a Krónikát. S ez nagy elismerés számukra. Amikor a túlerőben levő németek az erdőbe szorították a partizánokat, a Čierny Balog-i fuvarosok hordták az ennivalót, a híreket az erdőbe. S az erdőben abban az időben szomorú. de az ember öklét keményítő dalocska született. Erről szól a dal: Néhánynapos „szabadságocska" után beállt a tél. Németek jöttek Szlovákiába és felsírt a szlovák. A német rabolt, ölt és búcsúzni sem hagyta az embert és utána, mint az állatot a birodalomba hurcolta ... Beállt a tél Čierny Balogon is. De hadd mondja el ezt Štefan Kováčik, aki külsejével sem tagadhatja le, hogy nem „fekete balogi". Haja hollófekete és vidám nagy szeme olyan mélyen csillogó, miint a sötét éjszaka. És erős férfi, mint ahogy az erdő fiait képzeljük. Mielőtt partizán lett volna, a falu fűrésztelepén dolgozott. Ma a 35 éves Kováčik Banská Bystricán, a felkelők városában él, dolgozik, három kis gyermek apja. S hogy a hármas számnál maradjunk, meg kell azt is mondani, hogy mint távhallgató már harmadik éve jogot tanul Az első két évben kitüntetéssel tette le vizsgáit. Aki a harcban bátor volt, annak a békés életben is bátornak kell lennie. Munkájában nem vall szégyent. Tudtam és mégis megkérdeztem tőle: — Harcolt a németek ellen? — Harcoltam ... nem hagyhattuk magunkat. Igy volt ez az utolsó napokban is, amikor a partizánok túlnyomó része az erdőben maradt, de akadtak olyanok is, mint Kováčik és néhány társa, akik visszatértek falujukba. Itt is bőven akadt munkájuk. 1945. január 26-án Polhora felől' hat német szálláscsináló jött a faluba. Ez azt jelentette, hogy nagyobb német egységet várhatnak. A hat németet el akarták „intézni". Egyesek óva intették őket: hagyjátok, bajt hoz a falura. A plébános úr is olyan hírt kapott, hogy Brezno felől is erre tartanak a németek. S a hat szálláscsinálót mégis csak „likvidálták". — Huszonnyolcadikán Antal erdész tudtunkra adta, hogy Klenovec felől ötven német tart a falunak. Mi tizenketten a közeli erdőben tartózkodó Benko partizánjaival összesen harminchatan a Páleničná völgyben kereszttűz alá fogtuk a németeket. Egy sem menekült meg. A tisztnél utasítást találtunk. A falunkból el akarták hurcolni az embereket és a házakat fel akarták gyújtani. Megtudták ezt a falusiak. Féltek is, de a bosszú vágya is tüzeite őket. Másnap Hronec felől több mint kétszáz német tartott felénk. Az emberek megijedtek. Kučera vendéglős Kovačikhoz fordult: — Mi lesz velünk? Árvák lesznek gyermekeink! Csináljatok valamit... Kovačikék most csak hatan voltak. Fegyverzetük: golyószóró és géppisztolyok. A kisvasút állomásán húsz magyar foglyul ejtett katonát őriztek. Őket is segítségül hívták. Ötven méter közelségbe engedték a németeket s megkezdték a tüzelést. Maňur asztalos a faluból lőszert hozott nekik. Német dum-dum golyó fúródott a mellébe és szétszaggatta a hátát. A fiúk nem hagyták magukat, s egyszerre váratlan látogatókat kaptak. Három szovjet felderítő katona jött hozzájuk. Kováčik megörült, ha itt vannak a felderítők, akkor nem lehetnek messze a szovjet csapatok. A tiszt kérdéssel fordult hozzá: — Hol a komandír? — Nincsen... — Miért? — Itt mindenki komandír, mindenki úgy harcol, ahogy tud. — Támadni kell, előre fiúk! Kovačikék nem mertek. A németek több mint kétszázan voltak! A három szovjet katona cifrákat mondott s rátámadtak a németekre. Elestek mind a hárman. Kováčik lelkiismerefurdalást érzett, szégyelte magát. Hogy néz majd a szovjet katonák szemébe? Támadniok kell! Mint fiatalember így gondolkodott: ha elesik, hős lesz, írni fognak róla az újságok ... És most jött a drámai fordulat. Kováčik mélyen az arcába húzta a báránybőr sapkát. Az út mellett beásott német golyószóró fészkét szemelték ki maguknak. Felugrottak fedezékeik mögül: — Hurrá! — s rárontottak a németre. A náci golyószórójának valamilyen hibája lehetett, vagy éppen hevedert cserélhettek, mert nem lőtt Kovačíkékra. Pánik keletkezett. A németek nem tudták hirtelenében felmérni a helyzetet, az előbb szovjet katonák támadtak rájuk, s most partizánok jelentek meg előttük. Az útra tódultak s a falu irányába menekültek. Közben az erdőből megérkezett Slivka tizedes kis partizáncsoportja. Oldalba támadták a németeket. A faluban meg a „civilek" fogadták a nácikat. „Üssétek, verjétek őket! Nem hagyjuk a falunkat felégetni!" — kiáltozták. S az asszonyok, idős férfiak fejszékkel, kapákkal rontottak az iiedt németekre. Hetven náci hagyta ott akkor a fogát... Utolérte őket a nép haragja ... PETRŐCI BÄLINI
