Új Szó, 1957. július (10. évfolyam, 181-211.szám)

1957-07-04 / 184. szám, csütörtök

Az A. Bahrusinról elnevezett moszkvai / Állami Színművészeti Múzeum A BRAXISLAVAI NEMZETI KÉPTÁRBAN tartott szovjet és forradalom előtti orosz színművészeti kiállítást az A. Bahrusinról elnevezett moszkvai Állami Színművészeti Múzeum rendezte. Múzeumunkat Alekszej Alekszandrovics Bahrusin alapította 1894. október 29-én. Eleinte nem végeztek tudományos munkát a múzeumban és nem foglalták rendszerbe az összegyűjtött anyagot. Magát a múzeumot is csak az oroszországi Színművészek szűk köre ismerte. Csak a Nagy Októberi Szocialista Forradalom után vette kezdetét hatalmas általános tudományos társadalmi munka a múzeumban. V. I. Lenin személyes utasítására A. A. Bahrusint a múzeum örökös igazgatójává nevezik ki. Az orosz kultúrának ez a kiváló alakja minden tudását és erejét a múzeum létrehozásának szenteli. A múzeum kapui megnyíltak a nagy nyilvánosság előtt. Bahrusin 1929-ben elhunyt. A. V. Lunacsarszkij, az első szovjet oktatásügyi népbiztos nekrológjában a következőket Irta Bahrusinról: „Szeretettel végzett, rendkívül nagy jelentőségű, alapos munkásságával egy felette érdekes és nagyon gazdag múzeum alapítását szolgálta. Múzeumának nemcsak Szövetségünk, hanem az egész kulturált világ számára is nagy jelentősége van." A színművészeti múzeumot A. Bahrusinról nevezték el. A múzeum .anyagát, mely jelenleg több mint 500 ezer példányból áll, színes festmények, kiváló színművészek szoborművei, díszletek és a leghíresebb díszlettervezők remekművét dicsérő díszlet- és kosztűmtervek, modellek, színházi plakátok, a legsikerültebb előadások fényképen megörökített jelenetei, kéziratok és levelezések képezik. Ott láthatók A. N. Osztrovszkijnak, a nagy orosz drámaírónak kéziratai, Szuhov—Kobilin drámaírónak kéziratai, továbbá Oroszország legnagyobb színművészeti egyéniségeinek: Scsepkinnek, Szadovszkijnak, Jermolovának, Saljapinnak, Lenszkijnek, Juzsinnak és másoknak levelei, illetve rendezői tervei. A múzeum fényképosztályán több mint 50 ezer negatívot és fényképet gyűjtöttek össze a forradalom előtti és mai színielőadásokról. A múzeumban más országok "s'zírifflűvészetének történetével összefüggő anyagot is őriznek. Itt látható a francia színművészet legnagyobb alakjainak: Sarah Berhárdnak és másoknak levelezése. Itt láthatjuk Bizet Carmen című operája első párizsi bemutatójának vázlatát és díszleteinek kivitelezését. A múzeum anyaga között sok tárgyra találunk, melyek csehszlovák, német, olasz és más színművészek oroszországi vendégszerepléséről tanúskodnak. A múzeum gazdag anyaggal rendelkezik, mely igazolja az orosz és szovjet színművészet kiváló alakjainak régi barátságát Csehszlovákia híres > művészeti nagyságaival. Közte van: Osztrovszkijnak, a nagy drámaírónak levelezése Schubert prágai színházigazgatóval, Csajkovszkijnak, a nagy zeneszerzőnek csehszlovákiai szereplése, a MHAT 1906-óta hazánk-" ban megvalósított vendégszerepléseinek anyaga, K. Sz. Sztanyiszlavszkij levelezése Kvapillal és Smoranccal, a szovjet színházi együttesek és egyes színművészek csehszlovákiai vendégszereplései és viszont. A MÚZEUM SZOVJET SZlNMÜVÉSZETTEL foglalkozó osztályán előtérben helyezték el a színházak államosításáról szóló dekrétumot, melyet Lenin írt alá. A nézők itt láthatják a Nagy Októberi Szocialista Forradalom első éveiben rendezett tömeges színielőadások díszleteit, például az agitvonat díszletét, mely V. Majakovszkij alkotása. Képek örökítik meg a színészek frontmögötti szerepléseit a polgárháború idején és a Szovjetunió Nagyszínházának első látogatóit: a tengerészt, vöröskatonát, munkást és másokat, amint a brokátban és aranyozásban bővelkedő híres színházban figyelik az előadást. N. Andrejev, kiváló szobrászművész alkotásainak egész sorozatában örökítette meg az orosz színművészet nagyjait, akik a szovjet hatalom első éveiben, lelkesen síkra szálltak művészet új feladatainak megvalósításáért, mint L. .V. Szobinov, N. V. Nyezsdanova és mások. Különféle tárgyak szemléltetik a 20-as évek • szovjet színművészetét. Bő anyag gyűlt itt össze a szovjet drámaírók első darabjainak: Bil— Bjelocrkovszkij Rohamjának, K. Trenyov Ljubov Jarova-jának, Vszevolod Ivan Ä 14—69-számú páncélvonat c. darabjának bemutatóiról. A múzeum gazdag gyűjteménye felöleli nagy írónknak A. M. Gorkijnak drámai alkotásait is. Nagy érdeklődésnek örvend az až anyag, amely a Vahtangov Színház Jegor Bulicsev előadását örökíti meg. A HARMADIK TEREMBEN, különösen megragadják a látogató figyelmét N. Pogogyin: A puskás férfi című darabjának a Vahtangov Színházban tartott bemutatójáról készült képek. A'z egyik képen B. V. Scsukint, a Szovjetunió népművészét látjuk V. I. Lenin szerepében, és I. Tolcsanovot, az OSZSZSZK népművészét I. Sadrin katona szerepében. Itt látjuk még B. Scsukin jegyzeteit Lenin szerepének tanulmányozásáról stb. A látogatók körében rendszerint nagy érdeklődést vált ki a Csendes Don című opera bemutatójáról készült modell, amelyet annak idején F. Fjodorovszkij, a Szovjetunió Nagyszínházának díszlettervezője készített. A modell ötletes és bonyolult technikai berendezése segítségével híven vissza tudja adni az opera színpadi rendezését: felemelkedik a függöny, a páholyok megtelnek nézőkkel, egyik díszlet a másik után váltakozik. Ez a modell — ügyes, türelmes kezek alkotása a régi orosz népi ezermesterek híres munkáira emlékeztet. A' párizsi világkiállításon aranyérmet kapott. Külön osztály foglalkozik F. I. Saljapinnak, a nagy orosz énekesnek művészi tevékenységével. Az üvegszekrényekben és a polcokon gazdag anyaggyűjtemény szemlélteti Saljapin életművét. Nagy figyelmet kelt Saljapin művészi kivitelű portréja Mephistopheks szerepében. A mű Golovin szobrászművész alkotása. Itt látható még jól sikerült portréja, mely híres szerepében, Borisz Godunovban, az opera koronázási jelenetében örökíti meg őt. További képek mutatják őt be Dargomizsszkij A sellő című operája molnárának szerepében, Glinka Ivan Szuszanyin-jának címszerepében, Rimszkij-Korszakov A pszkovi lány című operájának Rettenetes Iván szerepében. A múzeum látogatói különös érdeklődéssel tekintik meg Saljapin sajátkezű rajzait, önmaga alkotta mellszobrát stb. Az Új Szó számŕ.ra írta: A. Rototajev, az A. Bahrusinról elnevezett moszkvai Állami Színművészeti Múzeum igazgatja. „Vei ünk nem törődik senki" Szép nyáreleji este volt. A Füleki Tizenegyéves Középiskola udvarán, a szomorúfűz és a nagy gesztenyefa alatt, a CSISZ szokásos kultúrestjét tartottuk. Szükséges ez az ifjúság részére. Szép kul túrszámok követik egymást, majd egy-két órás tánc, melyen az ifjúsági zenekat; játszik. Ezek a kultúrestek zártkörűek és havonta egyszer rendezhetők. Természetesen csak akkor, ha színvonalas kultúrszámokat biztosítanak az osztályok kultúrfelelősei és csakis azok részére, akiknek előmenetele és magaviselete ellen nincs komolyabb panasz Előre bocsátom, hogy a mi iskolánk udvarán nem könr.yű zárt esteket rendezni. A rácsos vaskaput hasztalan zárjuk be, erélyesebb lökésre mindkét szárny enged ... Most is így történt, én pedig úgy tettem, mint más alkalommal. Időnként, a lehető a legudvariasabb formában, kitessékeltem a hívatlan vendégeket, hiyatkozva az iskola rendeleteire. Morogva hallgatják és kelletlenül vonulnak kifelé. Megszoktam már ezt, mégis kedvetlenül csukom utánuk a kaput. Lassan, elgondolkozva lépkedek vissza. Valaki hatalmasat rúg a kapuba, mely ijesztően dörren. Megfordulok. Többen elszaladnak, de néhányan várnak, megragadva kívülről a kapu vasrúdjait. — Mért rugdossák a kaput, — kérdezem kissé keményebben. — Értsék meg, hogy ezek az estek zártkörűek. Farkasszemet néznek velem, majd a legszálasabb megszólal: — Tanár elvtárs, nem emlékszik rám? Jártam egy darabig én is ebbe az iskolába. Most a gyárban dolgozom. -Szeretnék bemenni társaimmal együtt... Szórakozni szeretnénk! — Gondolják, hogy ezt elintézhetik kapurügdosással ? — Nem mi rúgtunk bele, — kezdte a másik —, hanem azok közül valaki, akik elszaladtak. De én is azt mondom, amit Laci... Nem szép, hogy nem mehetünk be ... — Van nagy üzemi klubjuk, miért nem mennek oda? — Tessék megmondani, minek menjünk oda? Nézni a felnőttek kártyázását, biliárdozását!? Megdöbbenve hallgattam őket. Hiszen ezek a szavak olyanok, mint a vészkiáltások ... Valamit tennem kell, vagy legalább mondanom ... — Össze kell fogniok, — kezdtem — Vannak többen ifjak, fiúk, lányok ... Egyesek tudnak valamilyen hangszeren játszani... — A hozzánk illő fiatal lányok nem jönnek a klubba, — vágtak szavamba. — Kivel táncoljunk, azokkal az idősebb asszonyokkal, akik néha odajárnak színdarabot próbálni? — Tanuljanak maguk is színdarabot — vágtam most én a szavukba —, lássák ez jó volna ... — Nem hívnak minket szerepelni. A legutóbbi előadáson is kik szerepeltek?... Az idősebbek... Hozzánk senki se szól, ha letesszük a szerszámot... Kocsmáról kocsmára járunk ... Most is azt tettük... De meghallottuk itt a zenét... Gondoltuk, bejövünk... Ha nem lehet, megyünk ... Elhallgattak ... Én is ... Az udvaron vígan játszott a diákzenekar. És ezek az ifjak, csak kívülről hallgathatják. Néztem a kemény markokat, amint szorították a kapu vasrúdait... Hidegek ezek a rudak, mint mi vagyunk hozzájuk... Néztem a gyenge villanyfénynél a sápadt arcokat, a vádoló szemeket... Eszembe jutott a sok panasz a gyűléseken, hogy az ifjúság nyers, durva, jampecekkel tart. Csoda-e? Törődünk-e velük eleget? Rendelet ide, rendelet oda, kinyitottam a kaput. De miközben a néhány munkásifjú belépett, így szóltam hozzájuk: — Az igazgatóság rendelete ellenére beengedtem most magukat, azonban ne feledjétek el, hogy ezzel a munkásifjak szórakozási lehetősége nincs megoldva... Mert hol vannak a többiek? — Igaz, — álltak meg — nem megyünk be mi se ... Együtt dolgozunk társainkkal, együtt akarunk szórakozni is. Összefogunk és megpróbálunk segíteni helyzetünkön ... Lóska Lajos. * * * Szerk. megj.: Ügy véljük, hogy nem ártana, ha Lóska elvtárs és más tanárok, diákok, keresnék az út ját-módját annak, hogyan lehetne ebben a kérdésben segítséget nyújtani a munkásfiataloknak. FÁBRY ZOLTÁN UTO A menyasszony" regénye ÉS* ZABÖ BÉLA a meglepetések embere. írásai, hol boszszantón lehetetlenek és rnegemészthetetlenek, hol felfigyeltetők sőt csodálatra késztetők. Üj regénye: „A menyasszony" — remekmű. Pontosabban: a maga nemében majdnem remekmű. Képletesen: tökéletes váza, mely egy indokolatlan, felesleges mozdulatra kis repedést kapott, és új próbálgatásra, kopogtatásra a várt csengés helyett már hangot váltott. Friednéhez új lány kerül. Váratlanul és hihetetlenül. Az új lány félelmében, mert megbotlott és kiöntötte a tejet, megszökött régi helyéről, a falusi gazdasszonytól. Az új lány szereti az állatokat, a füvekét és virágokat. A városba érve belebotlik egy éhes, piszkos kóbor kutyába. „Tanácstalanul, de bizalommal néztek egymásra és mintha végleg megértették volna egymást, egyszerre, ugyanabban a pillanatban léptek ki." A kutya azonmód nevet kap: Virsli, és a lány vele együtt helyet. Friedné nem nagysága: szegény beteg zsidóasszony, férje egész héten bőrökért szaladgál, és heti két napi öröméből egymás után fakadnak a gyerekek és a tornyosuló gondok! Friedné tehetetlenül fekszik az ágyán. Amikor az új lány -r Emma — belép: „dohos, penészes szag csapta meg. A szoba bútorzata főleg vetetlen ágyakból állott." Furcsa cseléd és különös nagysága: szegénység, szegényszag emberei, rabjai, megváltatlanjai mindketten. És nemcsak ők. Az egész udvar emberei és légköre egyformák: szerencsétlenek és marakodók, szeretetre vágyók és t\ ÚJ szö 1957. július 6. • egymást harapok, alázatosak és dühöngök. Kisvárosi udvarok és lakói egymás vigasztalanságát tükrözik: „Október és november napjai foltosán és piszkosan telepedtek le az udvarba, nyomot hagytak a tárgyakon és az emberek arcán. Néha déltájban, mint ritka gazdag vendég, bekukkantott a nap, csak úgy félszemmel a felhők mögül,. de gyorsan tova is tűnt, mintha most. nem lenne ideje szegény emberek dolgával törődni." Itt ebben az udvarban élnek a hangos kofák, a vőlegényre vadászó mamák, a pártában maradt lányok, a jósnőkké vedlett kivénhedt lotyók és a gyerekek: a penészvirágok. Friedné legidősebb lánya, Ida, titokként árulja el Emmának: „amikor aprók vagyunk, nevetni is szoktunk. Mama azt mondja, valamikor én is nevettem". Most mindketten, Emma és Ida borzongva élednek. Ha Ida katonát lát: „szíve kalimpál, üti, veri, mintha ellensége lenne". A szerelem ellenség is lehet: zavar, mely nem oldódik, vágy, mely fokozott árvaságot szül, tárulkozás, mely a mélybe zuhint és ártatlanság, mely tragédiába torkoll, mma tiszta, mint egy gyermek. Egy éjszaka didergő, éhes csavargó kopogtat be az iablakán, és Émrna megosztja vele mindenét. Mintha angyal szfellt volna be hozzá: „Te vagy az első ember, aki örül nekem." Gyilkos öröm: az árvaság vágy-tisztasága megszállottságot eredményez, mániát, ámokfutást. Emma kalandját, mely neki nem kaland, de jelenés, elmondja mindenkinek. Hiába tartják vissza, hogy nincs benne semmi szégyenérzet, hogy képes „ezt az ocsmány, piszkos dolgot mindenkinek elmondani. Te . képes vagy tönkretenni magad". Emma Ecsodálkozik, miért lenné piszkos dolog, „hisz én ... én az ő menyasszonya vagyok". Ahogy ezt a szót kimondta: „megnyugodott. Érezte, hogy végre megtalálta a szót, végre meg volt mások számára is a bizonyosság, mely pontosan fedte a helyzetét". Pontosan: a megszállottságig, az őrületig, a halálig. Az emberek úgy kezelik, mint a félkegyeiműt, de Emma csak mosolygott és gürcölve, garast garasra kuporgatva gyűjtötte a pénzt a „vőlegénynek". „Az ételek ízét alig érezte, az igazi fűszer az a másik lett, akit szüntelenül várt pillanatnyi megszakítás nélkül. A tárgyak mind már csak őérette voltak és minden árnyékban az ő körvonalait fedezte fel. Hallatlan erő élt benne, hogy megsemmisítsen minden ellenérvet, 'ami fenyegetné menyaszonyságát." Szavai, élete, minden, moccanása a vőlegény énekek énekévé torzul és magasodik. Minden érthetetlen és csodálatos lett egyszerre ... A menyasszony kelléke: a menyasszőnyi ruha. Á fehérség, a fátyol és a mirtusz. Aki falun él, sokszor látja a leggroteszkebb menetet: menyasszonyt, kinek gyerekei ott botladoznak a sorok között, és aki az esküvőt még sem tudja elképzelni szűzi fehér ruha, fátyol és mirtusz nélkül! Emma a „menyasszony" sem lehet meg a rekvizítumok nélkül. Halálos komolyan venni és csinálni azt, ami nincs, de aminek lenni kéne: ez, ennyi e megszállottság kibeszélhetetlen realitása. A csavargó jött és ment, de Emma ebben a hirtelenül jött egyszeri voltba úgy kapaszkodik bele, mint üdvösségébe: „egész életét erre a tétre tette". Életének egyszerre célja lett: vágya. És ez a vágý: emésztő tűz, mely.kiszámíthatatlanul jéghidegbe csap át. Szürke kis életébe úgy vágott ez éjszakai csoda, mint a téli vízbe hulló kő, mely egyik pillanatról a másikra jeget kristályosít. Emma magányossága jégpáncél. Szorít, fojtogat, fonnyaszt, fogyaszt. Arca „sápadt és nagyon szigorú lett, fiatal özvegyeknek ilyen az arca". Amikor Zelma, az udvarlakó varrónő, kiszabja Emma menyaszszonyi ruháját, nem tudja elhessegetni szorongó érzését, „hogy nem is menyasszonyi köntöst, hanem sürgősen megrendelt gyászruhát kell elkészítenie". Ez a menyaszszonyság „pókhálóból összesodort kötél, amely csak arra lesz jó, hogy egyre szorosabban nyaka köré sodródjon és megfojtsa". Az emberek még megpróbálkoznak a lehetetlennel: igyekeznek kiverni Emma fejéből a vőlegényvárást és a görcsös menyasszony-létet, de „szavakkal nem lehetett öt többé elérni... elpárolognak, mint nyáron a déli nap hevében az apró vízcseppek". Amikor aztán vasárnap délután teljes menyasszonyi díszben, és egyedül, az úttest közepén megindul a templom, az oltár felé — ahol épp egy más esküvőre készülődnek, — senki sem röhögi többé: „E több volt, mint tréfa, itt egy ember mutatta meg magát, nyíltan, kertelés nélkül." Ott térdel az oltár előtt és amikor megérkezik a gazdag násznép, a vőlegényben felismeri a csavargót: „Ugye mondtam, lássátok és halljátok, ő az, akire vártam éjjel és nappal; ő az, akiért takarítottam és szennyest mostam; ő az, akiért imádkoztam szívem szomorúságával, örömével. Most látjátok végre a csodát. Isten meghallgatott és elküldte nekem őt." Botťány, a vőlegény elfordul, Emma hazatántorog, fátylát és koszorúját széttapossa. Vége! És ekkor benyit a vőlegény. Emma nem akar róla tudni: a csoda összetört, de a csoda íme összeáll: a férfi letérdel előtte. Ott marad és a „meny-' asszony" reggel elszalad a bankba, hogy vagyonát, mindenének, a „vőlegénynek" ajándékozhassa. A bank előtt népcsődület: a bank megbukott. Emma pénze, „a hozomány", a zálog, a szerelmi ajándék, a vőlegényre való mindennapi gondolás bizonyítéka, a garasos kuporgatás diadalmas eredménye nincs többé! Csak a lehetetlen ellenséges világ vicsorog egyre. Emma mindentől megfosztva rohan a végbe — a folyóba. „Egy pillanatra még mintha fákra, virágokra emlékezett volna ... azután azt is elsodorta a víz, szíve dobogásával és kék szemének tiszta fényével jéggé fagyott benne az isten." z itt felvázolt tartalom: szegényes és tökéletlen kivonatolása és felhígítása az eredeti sajátosságnak. Elmondása, leírása után kivédhetetlen hiányérzet lopakodott belém: a tolmácsolás elégtelensége. Izlelítőt akartam adni, és tudom, hogy ez nem sikerült, mert ez a regény közvetíthetetlen: nem lehet sem aprópénzre felváltani, sem nagy vonásokban felvázolni. Tolmácsolhatatlan, mert csak önmagából és önmagáért beszél. És mi más a remekmű kritériuma? Egyszeri és egész: felhigíthatatlan és felaprózhatatlan. Magyarázni lehet, de nem elmondani. Olvasni kell és némulni muszáj. Az igaz mű torkodra fojtja a szót. A Faust-magyarázatok száma néhány tízezernyi, de maga a Faust egy és oszthatatlan. Semmi és senki sem közelítheti meg valójában, de egymaga és egymagában milliónak adja magát: mert kimeríthetetlen, mint a tenger. De épp azért megfoghatatlan, átültethetetlen, csak aki maga olvassa vagy hallgatja, tudja és érzi egészét, egyszeriségét. Ha egy mű tolmácsolása elégtelenségi érzetet ébreszt a közvetítőben, akkor ez a sutaság a legjobb bizonyítéka a mű nagyságának, tehát sajátosságának, melynek szavait nem lehet átváltani és megközelíteni. Ami a saját levében fő, azt nem lehet és nem szabad más lében, más módon felhígítani. A remekmű saját levében fő, saját gőzében, atmoszférájában konzerválódik maradandóvá. Bűvköre.