Új Szó, 1957. július (10. évfolyam, 181-211.szám)

1957-07-18 / 198. szám, csütörtök

^Jegyzetek a slrážnicei ünnepről A

népművészet nagy ünnepnapjai közé tartozik a strážnicei cseh, morva és szlovák együttesek hagyományos seregszemléje. Strážnice morva határváros, őrvárosnak nevezhetnénk talán, ha éppen magyarul akarnánk mondani. Ha a hagyományok tükrét magunk elé idéznénk, ott látnánk az öt-hatszáz év előtti vonuló társzekereket és a zajos táborozások közepette felfedeznénk a szláv népek ősi táncait is. Tükör helyett azonban új társadalmi rendünk a valóságban eleveníti fel a nép hagyományos művészetét, hogy a gazdasági jólét mellé népünk tiszta ízlése is párosuljon, gazdagodva a népművészet örökértékű szépségével. Ennek a valóságos hagyományápolásnak immár a tizenkettedik alkalommal lehettünk tanúi Strážnicén, ahol a cseh, morva és a szlovák népművészet legjellegzetesebb tájegységeinek hagyományait csodálhattuk meg. A tizenkét év már olyanná formálta a vár körül elterülő parkot, mint hajdanán lehetett, aminkor még Ján Zižka vagy a Nagy Prokop kelyhes seregei verték tábort, hogy újabb és újabb győzelmet arassanak az ellenségen. A táboriták utódai, a XX. század építői nemcsak a parkot, hanem a köröskörül elterülő kaszálókat és gyümölcsösöket is ellepik, mert kevés a hely a százezerre menő tömeg számára. A hajdan híres huszita harci szekereket felváltották a Jawa motorkerékpárok, a Skoda, a Pobjeda, a Spartak automobilok. Az előadott műsorok közül nehéz volna kiválasztani és dicsérni a legszebbet, a legjobbat, mert a felállított három stadionon kívül még külön öt dobogón pergett a műsor, amit szinte lehetetlen érdemben értékelni. Aki évről-évre ellátogat Strážnicére, akaratlanul is összehasonlítja a látott műsort az előző évek teljesítményével. Minden év hoz valami újat. Cselekményben, színben, kompozícióban egyaránt. Az egyszerű hagyományok bemutatásától kezdve a modern, mai életünket példázó és ábrázoló cselekményig minden fellelhető egy ilyen seregszemlén, ahol a Prágától Homonnáig elterülő vidékről kerül felszínre a népművészet. Már tavaly is örömmel tapsoltunk a zólyomi erdőgazdasági /pískala „Poľana" együttesének, amikor „Erőpróba" táncával és a „Medveölő" játékkal új színnel gazdagította a népművészeti bemutatót. Ez idén az „Ocsovoi mulatság" című táncával aratott megérdemelt sikert. Egészen újtartalmú népi játékot mutatott be a libhosti kultúrotthon népi együttese. A téma egyszerű. Sziléziai mesteremberek, cipészek, kádárok, szabók egyszerű munkamozdulatai adtak új színt a kompozíciónak. Az együttes művészi teljesítménye megdöntött minden olyan nézetet, amely azt mondja, hogy a munkát nem lehet művészi fokon ábrázolni táncban, zenében és dalban. A libhosti együttes fiú- és leánytáncosai az ifjúság bájával és jókedvével ismételték meg — újabb és újabb változatokban — a munkafolyamat egyes cselekményeit és az egyre művészibb megoldások végső kicsengése a teremtő ember, az alkotó győzelme volt. A

szlácsi lakodalmat mutatták be a Liptovský-Szliács-i CSISZ fiataljai. A lakodalmi játékban teljes egészében érvényesült a cselekmény komoly méltósága. Kifejezésre jutott az az erkölcsi gondolat, hogy az egy életre szóló párválasztás a családalapítás legfontosabb cselekedete. A népművészeti ünnepélynek hasonló műsorszámai betöltötték hivatásukat, hogy teljesítik az erkölcs- és az ízlésnevelés fontos funkcióját. Az embernek akaratlanul is az jut az eszébe, hogy a látottak tanulságul szolgálhatnának a Csemadok népművészeti együttesei részére, kiváltképpen a kisgyarmati, deméndi, a pozsonypüspöki, a rimaszombati, a szinai vagy a magyarbéli együtteseknek főként most, amikor befejeződtek a járási és a kerületi dal- és táncünnepélyek; tanulságul arra vonatkozólag, hogy a hagyományok felújításánál hogyan lehet a mai élet gondolatát művészi eszközökkel összhangba hozni a századok hoszszú során ápolt népi gondolattal. Nagyon ajánlatos lenne, ha a Csemadok népművészeti csoportjainak vezetői részt vennének ilyen országoshírű ünnepélyeken. Visszatérve Strážnicére, ez évben külön új színt kapott a hagyományos népünnepély azáltal, hogy a rendezőség meghívta Nyugat-Németországból, Frankfurtból a „Sólyom" és a „Természetbarátok" szervezetének közös együttesét; a Magyar Népköztársaságból a debreceni városi tanács népművészeti csoportját, valamint Franciaországból a ypnnei, dijoni és a chanibertinl iparoskörök összevont együttesét is. > • , : Közel százezer ember élvezte a hazai és a külföldi népművész-csoportok kultúrműsorát, megismerve ezáltal három különböző nemzet népi ízlését, amely a bemutatott táncokban, énekekben és zenében jutott kifejezésre. Ezen a megismerésen túlmenően immár nemzetközi viszonylatban is ismertté válik a strážnicei ünnep, mert hírét, nevét Nyugat-Németországba, Franciaországba és a Nagy Magyar Alföldre is elviszik az ünnepen részt vett népművészeti együttesek. Cselekményben a francia együttes bemutatóját kell megdicsérnünk. Művészi teljesítményben a debreceni együttesé a pálma. A frankfurtiak bájos előadásmódjukért kaptak megérdemelt tapsot. A francia együttes táncos-dalos játéka annak ellenére, hogy kezdetleges volt, mégis újszerűen hatott, amikor a burgundiai szüretelést ábrázolva bemutatta műsorát. A puttonyos legények mint muzsikusok, a szüretelő lányok kosaraikkal mint táncosok jelképezték a munka folyamatát. A kádárok abroncstáncával szinte teljessé kerekedett a játék főként akkor, amikor a szőlőt oltó legények is bekacsolódtak a játékba. Az együttes szép és nemes ízléssel mutatta be a munkát, amely mindenhol és mindenkor az élet fenntartója, a béke megőrzője és az emberi közösség együvétartozásának az alapja. B

úcsúztunk Strážnicétôl, abban a hogy még sok-sok évben láthatjuk a nagy ünnep művészcsoportjait egyre magasabb színvonalon és egyre jókedvűbben a résztvevők ö"ömére és mulatságára. Gyurcsó István A Molodaja Gvargyija nevű szovjet folyóirat a szovjet hatalom fennállásának 40. évfordulója alkalmából közölni kezdte Sz. Vasziljev és N. Ottyen Október napjaiban című forgatókönyvét. A folyóirat ezenkívül A világ költőinek hangja címmel szemelvényeket közöl német, csehszlovák, japán, amerikai, kínai, koreai, egyiptomi, svéd, mexikói, spanyol és libanoni költők alkotásaiból. A Tagesspiegel című nyugatnémet lap ankétot rendezett, melyik német írót tartják a regér.yírás nagy mesterének. Grimmelshausen, Goethe, Thomas Mann, Heinrich Mann és más klasszikusok mellett az egyik író, J. Hašek: Švejk, a derék katona című szatirikus regényét is a német irodalom gyöngyszemei-közé. ^sorolta. Az Inosztrannaja lityeratura (Külföldi irodalom) című szovjet folyóirat júliusi számában közli Urbán Ernő neves magyar író legújabb regényét, melyben a tavalyi véres októberi események gyászos napjait örökítette meg. A szovjet színművészet a csehszlovák-szovjet kulturális kapcsolatokban A csehszlovák-szovjet kulturális kapcsolatok fontos fejezetét képezik a szovjet színművészeti együttesek csehszlovákiai látogatásai és vendégszereplései. Az első ilyen nagy esemény Sz. V. Obrazcov bábszínházának látogatása volt 1948 végén. 1949 márciusában a moszkvai Drámai Színház együttese látogatott hozzánk N. P. Ohlopkov vezetésével. Vendégszereplésének műsorán Fagyejev Ifjú gárdájának, Virta Nagy napjainak előadása is szerepelt. 1956-ban a Moszkvai Akadémiai Müvészszínház (MHAT) együttesét láttuk vendégül. Ennek a színháznak együttese legelőször 1906-ban szerepelt Prágában. Művészetük elkápráztatta kultúrközönségünket, mely megismerkedhetett az igazságot reálisan érzékeltető felejthetetlen alakításokkal. Az együttes most, 50 év múltán Pogogyin A Kreml toronyórájának, Osztrovszkij Forró szí 'ének, Gogol Holt lelkeinek, Csehov Három nővérének és Tolsztoj Karenyina Annájának előadásával remekelt. Az idén pedig a Vahtangov Színház együttese jött vendégszereplésre hazánkba. Kiváló művészi teljesítményeket láttunk Gorkij Foma Gorgyejevében, Shakespeare Sok hűhó semmiért c. darabjában, Pogogyin Puskás férfi c. darabjának előadásán. A szovjet művészegyüttesek előadásai és látogatásai jelentős kulturális és politikai eseményt jelentettek mindnyájunk számára. Előadásaik — mint azt a szovjet művészek szívük mélyéből kívánták — Csehszlovákia és a Szovjetunió népei egyre elmélyülő barátságának és kölcsönös megértésének ügyét szolgálták. „A hosszú menetelés" lesz a címe az első kínai szélesvásznú filmnek, amely a kínai vörös hadsereg 1934— 1935-ös hősi harcának állít emléket. A „Film na Swiecie" című lengyel folyóirat közli, hogy 1955-ben a világ különféle filmstúdióiban mintegy háromezer filmet készítettek. Ez a szám 1956-ban emelkedett. 1955-ben a világon 137 000 filmszínházban vetítettek és az előadásoknak összesen mintegy 14 milliárd nézője volt. Az adatok szerint tehát 1955-ben a föld minden egyes lakosa átlag hatszor volt moziban. A Kalevalát, a finnek nagy hősi eposzát megfilmesítik. A filmet a Mosfilm Stúdió és a finn filmvállalat szakemberei közösen készítik. A szovjet filmesekből álló forgatócsoport már elutazott Finnországba, hogy helyszíni felvételeket készítsen. Japán nyelven megjelent Fogarasi Béla Kossúth-díjas magyar akadémikus „Logika" című könyve. Kínában 1950 és 1956 között 28 370 szépirodalmi müvet adnak ki, mintegy 600 millió példányban. Német-francia közös filmvállalkozásban az utóbbi napokban fejeződtek be Viktor Hugó „A nyomorultak" című regényének felvételei, Jean Gabin-nel a főszerepben. A következő hangversenyévadban a Szovjetunió két kiváló zeneművésze, Emil Gilelsz zongoraművész és Leonyid Kogan hegedűművész hangversenykörútra indul az Egyesült Államokba. Ugyanakkor két amerikai énekes: Blanche Theobon (szoprán) és Leonard Warren (bariton) hangversenyt ad a Szovjetunióban. Bécsben a vakok intézete elhatározta, hogy a mély dombornyomású könyveken felül „hangos kölcsönkönyvtárral" is elősegíti, hogy a vakok megismerkedhessenek a világirodalom remekeivel. A legismertebb regényeket hangszalagokra veszik fel, és a világtalanok intézetében, vagy otthonukban magnetofon-készülék segítségével bármikor meghallgathatják ezeket. A nyár folyamán Lakatos Gabriella, Rácz Boriska, Havas Ferenc és Róna Viktor, a Magyar Operaház balettművészei Pöstyénben és Trencsénteplicen szerepelnek. ZEDEIR A langyos nyári este kiterjesztette szárnyait a Tátra alatti üdülőhely pavilonjai fölé. Szobánk nyitott ablakán beáramlott az ózondús, gyanta szagú erdei levegő, a falakra furcsa ábrákat rajzolt az utcai, lámpák sárga fénye. Pavilonunk is teljes éjszakai csendbe merült. A többi szobában már rég az üdítő pihenés csendje honolt. A régi álmokat most már valóságban átélő, sokféle munkahelyről összejött nyaralókat elnyomta a sok új szépség látásának öröme. Kovács bácsival ketten nem voltunk álmosak. Mint rendesen, most is csendesen beszélgettünk. Jobban mondva én kérdeztem, és Kovács bácsi felelgetett. Szerettem ezt az öreg szövetkezeti parasztot. Csodáltam mindenben az okot, a miértet kutató egészséges ösztönét, józan paraszti eszét. Több mint két hétig voltunk egymás társaságára utalva, de ez a két hét nagyon rövidnek bizonyult. Ez az este már az utolsó volt, amit együtt tölthettünk. Sajnos, mint mindennek, a nyaralásnak is vége lett, s másnap valamennyiünket — rengeteg szépséggel gazdagítva — otthonába vitt a vonat. Az indulásunk előtti nap délutánján Kovács bácsinak kellemes meglepetésben volt része. Falujából, hatalmas autóbuszon, egy csapat gyerek érkezett kirándulásra s köztük volt kis unokája is. Este természetesen erről is beszélgettünk. Nem ismertem volna az öreget, ha nem vártam volna valamilyen kedves történetet ezzel a dologgal kapcsolatban. Nem fog talán kedves Kovács bácsi megharagudni, ha én ezt a történetet elmondom másoknak is, mert igazán megérdemli. — Gyermekkoromban — kezdte elbeszélését Kovács bácsi — nem jártuk mi, fiam, az országot kirándulás céljából és nem is nyaraltunk. Mikor vége lett az iskolaévnek, minden szülő adott a gyerekének foglalkozást. Ki libapásztorkodott, ki a kisebb testvéreire vigyázott, míg anyjuk a mezőn dolgozott. A szerencsésebbek napszámmunkát vállaltak az uradalomban s ezek még kerestek is. Mi abban az időben Török nagyságos úrnál voltunk cselédek. Apám béres volt. Ez azt jelentette, hogy apám egymagára kapott fizetést, de az egész család számára volt munka. Akkor még az ilyen kicsiségeken nem akadtak fenn az emberek, természetes volt az ilyesmi. Így nyáridőben, falunkban fontos foglalkozás volt a szederszedés. Ebből az erdei gyümölcsből rengeteg termett a falu körül elterülő erdőkben. A falu apraja-nagyja kora hajnaltól az erdőt járta s délfelé vederszámra hozták,az illatos, ízes gyümölcsöt. Egy napon aztán Török nagyságos úr megirigyelte a szegénységtói a szedret és kidoboltatta, hogy mától kezdve pedig senkit az erdőben meg ne lásson, mivel az erdő és a szeder is az övé. Mi, gyerekek, ezt a rendeletet nem vonatkoztattuk magunkra és tovább birkóztunk a szúrós bokrokkal. Még az sem riasztott vissza, amikor hallottuk, hogy az intéző úr elszedte a szedrező asszonyoktól, gyerekektől az edényeket a szederrel együtt. Kissé óvatosabbak lettünk, mert nem szerettünk volna a sorsukra jutni. Egy napon, alig hogy a nap végigfutotta a határt, tekintélyes gyerekcsapat vágott neki a harmatos mezőnek és egyenesen az erdő felé vette útját. En is köztük voltam s velem volt a kishúgom is. Először az otthonról hozott kenyérrel és frissen szedett szederrel megtöltöttük örökké éhes hasunkat, utána nekiláttunk a komoly munkának, ami abból állott, hogy az edényt minél hamarább megtöltöttük, ki-ki a magáét. Emlékszem, mennyire körültekintők voltunk eleinte, de aztán mint a mesebeli egerek a macska távollétében, mi is vérszemet kaptunk — s elfelejtettük a nagyságos urat. Már csak pár ujjnyi hiányozhatott pirospettyes edényemben thhoz, hogy a szeder elérje az edény szélét, amikor vészkiáltás futott végig a gondtalan gyerekseregen: — Itt van a nagyságos úr! Megdermedtünk, amikor a gyűlölt sörtéskalap széle megjelent az egyik hatalmas bokor mögül. — Fussunk — adtam ki a jelszót. Már éppen a legjobb úton voltunk ahhoz, hogy egy pillanat alatt hírmondó sem maradjon belőlünk, amikor a nagyságos úr mögött megpillantottuk az intéző urat s ami a legrosszabb, az uraság két hatalmas kutyáját is. Ezeket nagyon respektáltuk, s így a menekülési terv csak terv maradt, s mi szinte dermedten vártuk az elkövetkezendőket. Nem kellett soká várnunk. — Minden kölyök idejön — reccsent a jól ismert intéző úr hangja —, s magával hozza az edényét is. Ellenkezésről szó sem lehetett. Egy csoportba gyűltünk és telt edényeinket, amelyekben a keserves munkával szedett gyümölcs volt, féltön szorongattuk. — Nem tudtok ti arról, hogy nem szabad az erdőbe lépni? fagyasztotta szívünket a további kellemetlen kérdés. Tudtuk, ha beszélünk, csak rontunk a helyzetünkön, éppen ezért síri csend honolt a szeder száraktól véresre karmolt sovány lábú gyerekek között. Talpamból tüske állt ki, nagyon fájt, de nem mertem még lábat sem cserélni. Tetves népség — vörösödött el a hájas intéző és kutyakorbácsát megcsattogtatta csillogó csizmaszárán. — Majd én megtanítlak benneteket tisztességre — i ezzel jót húzott a legszélen álló gyerek véres lábszárára, s utána sorba szedett valamennyiünket. — Szedjétek az edényeiteket és irány a kastély — fújt nagyot és az engedelmesen meginduló csoport mögé lépett. Az uraság nem avatkozott az incidensbe, méltóságán alulinak tartotta volna, hogy mezítlábas gyerekekkel szóbaálljon. Már jól elöl járt és időnként csak úgy szórakozásból egy-egy lövést adott le láthatatlan célpontokra. Szomorú menet érkezett meg a kastély elé, ahol edényeinket sorba leraktuk a lépcsőre. Nagyon sajnáltam pirospettyes kandlimat és sírva mentem hazafelé. Otthon halálos rémületet ébresztettem. Mi lesz, ha a nagyságos úr felelősségre vofi bennünket a szedrezésért. Mentségére szolgáljon, nem tette. Anyám abban az időben olyan bejárócselédféle volt a tanítónál. Egyik nap, pár nappal az eset után, elmondta, hogyan jártam a szedrezéssel. Azt is elmondta, hogy nagyon sajnálom a szép edényt. Másnap hivatott a tanító úr. Elmentem, gondoltam, valamilyen apró szolgálatról lesz szó. Nagyon meglepődtem, amikor azzal fogadott, hogy elmegyünk a nagyságos úrhoz és megpróbáljuk visszakérni az edényt és én bocsánatot fogok kérni. Ez nem tetszett nagyon, de a pettyes edényért erre is hajlandó voltam. Szerencsénk volt. A nagyságos úr éppen az udvaron volt. Leereszkedően biccentett a tanító felé, de láttam rajta, hogy nekem a legszívesebben lekenne egyet. — Kérésem volna, nagyságos uram! — szólt a tanító. — Ennek a fiúnak szeretném visszakérni az edényét, amit pár nappal ezelőtt el méltóztatott venni. — Az úr undorral végignézett. — Megismered az edényedet? Szólni nem tudtam, csak bólintottam. — Akkor gyere utánam — s megindult előttem. Csodálkoztam, hogy ilyen simán ment a dolog. Ügy látszik, valamilyen érdeme lehetett a tanító úrnak a földbirtokos úrnál. Sohasem voltam még a kastély padlásán s most csodálkozva állottam meg az ajtóban. A hatalmas méretek elbűvöltek, a rengeteg, mindenféle felhalmozott holmi erősen megragadta gyermekfantáziámat. — Válaszd ki a magadét — intett az úr és én megindultam a jelzett irányba. Meglepődve torpantam meg Azt hittem, hogy csupán a mi csoportunktól elszedett edényeket találom, s ebből egyszerű lesz kiválasztani a magamét. Ezzel szemben a bögrék, vödrök, lábasok s mindenféle színű és formájú edények százai voltak az úri kastély padlásán felhalmozva és valamenynyit a környező szegénységtől szedték el. De ezen túl az volt a megdöbbentő, hogy minden edényben ott volt a szeder érintetlenül, ahogy elvették tulajdonosuktól. Némely edényből már savanykás szag áradt, másokból meg egészen frissen illatozott a gyümölcs. Megrendülten arra gondoltam, mennyi keserves óra eredménye ment itt tönkre, hány családnak lett volna ebéd, vacsora ebből a rengeteg gyümölcsből, amit "Z úr még arra • sem méltatott, hogy kiöntse. Véresre mart sovány gyerekkezeket, karokat láttam, amint éhesen nyúltak a tövises bokrok felé, szedret szedni... Torkomban feloldhatatlan csomót éreztem, szívemben pedig mély, kegyetlen keserűséget. Nem értettem, minek az, hogy egyik ember ellopja a másik keserve

s munkájának eredményét, ha nincs is rá szüksége, a másik pedig nagy szükségét érzi. — Na, mi lesz, meddig várjunk még rád? — szólt rám a nagyságos úr. Hirtelen felriadtam. Igen, az edényem ... jutott eszembe, de ugyanakkor makacs ellenállás ágaskodott bennem. Nem kell, tartsa meg magának, fulladjon bele az úr a sók szederbe. Szótlanul megfordultam és köszönés nélkül, edény nélkül rohantam le a padlásról, bele az indokolatlanul, érthetetlenül kegyetlen világba ... Nyugtalanul dobogó szívem megtelt fájdalommal, mint az edény az erjedő, savanykás szederrel. Csönd lett a kis szobában. Mindketten elgondolkoztunk... Én az egykori szedrezők autóbuszon száguldó unokáira gondoltam s talán Kovács bácsi is... S ezzel a gondolattal olyan jó volt elaludni. ÁGÖCS VILMOS 03 SZO 1957. július 18. 7