Új Szó, 1957. június (10. évfolyam, 151-180.szám)

1957-06-01 / 151. szám, szombat

' — Micsoda fű nőtt az idén! Ha nem szakad a nyakunkba az eső és szárazon végzünk a kaszálással, lesz széna dögivei, csak elbírjuk! nyitott be Agafon Dubcov, Dávidov szegényesen berendezett irodájába és fáradtan, öregemberes nyögéssel leült a lócára. Kényelmesen elhelyezkedett, maga mellé tette a naptól fakó sapkáját, pamutingének ujjával letörölte a verítéket sötétre barnult, ragyás képéről, s mosolyogva Dávidov és az asztala mellett ülő könyvelő meg Jakov Lukics felé fordult: — Jó egészséget, elnök, nektek is, tintanyalók! — Megjött Dubcov, a gabonagyáros! — horkantott a könyvelő. — Jól nézze meg, Dávidov elvtárs ezt a vénembert! No csak, Agafon, mondd meg, micsoda híres egy paraszt vagy te! — Hát micsoda volnék, mit gondolsz? — pillantott rá kihívón Dubcov. — Hát tudod, minden vagy te, ami csak lenni akarsz, éppen hogy gabonagyáros nem lehetsz. — Azt meg miért? — Még megmondani is nehéz, hogy te miféle vagy ... Dubcov elkomorodott, a képe elborult, naptól fekete arca mintha még jobban elsötétedett volna. Szemlátomást türelmetlenül mondta: — Nekem ne kényeskedj, nyögd ki szaporán, hogy minek gondolsz engem. Ha meg a torkodon akadt volna a szó, gyere ide, hátba ütlek, egykettőre kibököd. — Cigány vagy, úgy bizony! — jelentette ki meggyőződéssel a könyvelő. — Még, hogy én — cigány? Miért volnék cigány? — Hát csak azért. — Csak azért a bolha se csíp, szándékkal teszi, most már beszélj, hadd hallom, mi a szándékod velem. A könyvelő letette a pápaszemét, ceruzával megvakarta a fületövét. — Ne mérgelődj. Agafon, próbáld megérteni a szavam. A parasztok, az igazi gabonagyárosok a földeken dolgoznak, nem igaz? A cigányok pedig a falvakat járják, kéregétnek, ha gazdátlan holmi kerül a szemük elé — ellopják Hát te mért jöttél a faluba? Talán éppen tolvajkodni? Vagy esetleg kéregetni? Mondd, nincs igazam? — Már kérni se szabad... — mondta bizonytalanul Dubcov. — Hát tilos meglátogatni benneteket? Az is tilalom alá esik, ha az ember ügyesbajos dolgában a faluba jön? Te tiltanád meg nekem, te pápaszemes tintanyaló? — Igaz is, miért jöttél? — szólt közbe mosolyogva Dávidov. Dubcov, úgy látszott, nem is hallja a kérdést. Végigjártatta tekintetét á félhomályos szobán, irigyen fölsóhajtott: — Ez aztán az élet, a kakas csípje meg! Tető a fejük fölött, a szoba padlóját hideg vízzel locsolják; csend van, félhomály, hűvösség; még légy se zümmög, egy árva szúnyog se zenél. .. De a sztyeppén, az ördög vinné, reggeltől estig süt a nap, nappal véresre csíp a bögöly, akár a barmot, mindenféle nyomorult légy szemtelenkedik körülötted, mint a nyelves aszszony, éjszaka meg a szúnyog nem hagy békén. Nem valami közönséges szúnyogok, valóságos gárdisták a szú nyogok között! El se hinnétek, kedve seim, akkorák azok a szúnyogok, mint a bakveréb, ha meg teliszívják magukat vérre', még a verébnél is nagyobbra nőnek, úgy éljek, hogy igaz! Ter mészetétől fogva ez a gárdista szúnyog sárga színű, ijesztő képű, a csőre meg — mert fullánknak nem is nevezhetem — jó hüvelyknyi hosszú Beleszúrja a kaftánodba — s már benne is turkál a húsodban, az istenit neki! Mennyit szenvedünk a mindenféle szárnyas ördögöktől, mennyi vérünket ontják, szavamra, egy csöppel se kevesebbet, mint a polgárháború idején! — De azért még maradt benned annyi egészség, hogy lódíts nyakrafőre! — vágott vissza Jakov Lukics. — Hs nem vigyázol magadra, még Scsukar apón is túlteszel. — Még hogy én lódítok? Te itt ül 'dög élsz a hűvösben, de gyere ki a sztyeppére, majd meglátod a magad szemével, — acsarkodott Dubcov, de hunyorgó ravasz tekintetében nem aludt ki a kötekedő mosoly. Talán még tovább mesélt volna a brigád szenvedéseiről és gyászos gyöt6 ŰJ szó 1957. június 1. relmeiről, ám Dávidov a szavába esett: — Elég már! Ne fortélyoskodj, ne siránkozz, mert még lyukat beszélsz a hasunkba. Mondd meg kereken: mért jöttél? Segítség kell? — Hát éppenséggel nem ártana ... — És mi hiányzik, szegény kis árvám? A papa vagy a mama? — Tréfás ember vagy te, Dávidov, de nálunk se könnyesen, hanem mosolyogva foganják a gyerekeket! — Hagyjuk végre a mókát, — mi kéne ? Emberek ? — Emberek is. Á Kökényes Domb oldalán — magad is láthattad — erősen kövér a fű, de te nem engeded, hogy a kaszálógépeket lejtőre vagy más nyaktörő helyekre vigyük, kaszásunk meg a brigádban mutatóba is alig van. Amíg élek, siratni fogom, hogy potyára megrohad az a fű! — Talán ha odacsempésznénk neked ket-három kaszálógépet, mondjuk az első brigádból — kérdezte hízelegve Dávidov. Dubcov gondterhelten sóhajtozott, fürkészve, búsan és hosszan lesett Davidovra. Várt egy kicsit a válasszal, aztán utoljára még egy nagyot fújt és azt mondta: — Nem utasítom vissza. Az öreg lány se kergeti el a kérőt, még ha sánta is szegény... Valahogy úgy képzelem: a kolhozban közös ä munka, mindnyájunk javát szolgálja, nem szégyen elfogadni a segítséget a másik brigádtól, nem igaz? — Ezt jól gondolod, de az talán nem szégyen, hogy két napig idegen lovakkal kaszáltatok? — Micsoda idegen lovakkal? — Dubcov szavában olyan őszinte meglepetés csengett, hogy Dávidov alig bírta elfojtani nevetését. — Talán nem tudnád? Hát ki hajtotta el a Ljubiskin két pár lovát a legelőről? Igaza van a könyvelőnknek: van benned valami cigányosság': kéregetni is szeretsz, a más lovát se veted meg ... Dubcov félrefordult és megvetően köpött egyet: — Még hogy lovak! Azok a gebék maguktól tévedtek a brigádunkhoz, senki se hajtotta el őket, aztán meg —, hogy is lehetnének idegenek, hisz a mi kolhozunkhoz tartoznak! — Mért nem küldted vissza a gebéket tüstént a harmadik brigádnak? Mért vártad meg, hogy kaszálás közben kifogják őket masináidból a gazdáik? Dubcov elnevette magát: — Szép kis gazdák, mondhatom! Két napig hajkurászták a lovaikat a határban. Hát gazdák ezek? Prédák, de nem gazdák! De ez már mind elmúlt, a Ljubiskinnal is összebékültünk, hát mit hánytorg-atnánk a régi dolgokat. Nem is segítségért jöttem ide, hanem komoly ügyben. Nem képzeled, hogy csak úgy, egy füttyre otthagytam volna a kaszálást? A legrosszabb esetben megleszünk mi segítség nélkül is, elvégezzük a munkánkat a magunk erejéből. De ez a vén tintanyaló, ez a könyvelő Miheics egy-kettőre lecigányozna engem. EkJfora igazságtalanságot se látott még a világ! Csak alkkor kérünk segítséget, ha már szánkig ér a víz, de akkor is csukott szájjal, másképp nem engedi a büszkeségünk... Mit is ért ez a boldogtalan Miiheics a mezőgazdasághoz ? Számkukacnak született, úgy is fog meghalni. Tudod mit, Dávidov, oszd őt be egy hétre a brigádomba. Felültetem a régi aratógépre, hogy háirítgassa a gabonát, én meg a lovakat fogom hajtani. Megtanítom őt dolgozni, ne félj! Hisz úgyis csak az hiányzik neki, hogy egyszer a pápaszem alatt izzadság csurogjon a szemére! A tréfás hangú beszélgetés mármár civakodássá fajult, de Dávidov

: igyekezett élét venni a szavaknak és sietve megkérdezte: — Hát m» az a komoly ügy, ami idehozott. Agafon ? — Hát hogy is mondjam... Nekünk igen komoly dolog, de azt már nem tudhatom, hogy ti is annak tartjátok-e ... Egyszóval három kérvényt hoztam magammal, megírtuk, ahogy illik. A számvevőnktől kértünk egy tintaceruza-csutkát, azon melegiben kiöntöttük a szívünket, és megírtuk azt a három kérvényt... Dávidov már arra készült, hogy kegyetlenül lehordja Dubcovot, amiért „munkátlanul élősködik" dologidőben, de most fölébredt az érdeklődése és megkérdezte: — Micsoda kérvényékről van sző? Dubcov ügyet se vetett rá, csak tovább fújta a maga nótáját: — Ügy hiszem, tulajdonképpen Nagulnovhoz kellett volna vinnem, de nincs otthon, az első brigádnál van, ezért neked hoztam el a papirosokat. Ne küldj visszia velük! — Micsoda kérvényekről van sző? — firtatta türelmetlenül Dávidov. Dubcov arcán az iménti mókás kedvnek nyoma sem volt már. Tempós mozdulattal törött csontfésűt vett' elő a zsebéből, simára fésülte izzadságtól csapzott haját, aztán kihúzta magát és csak akkor szólalt meg, erőt véve elfogódottságán és gondosan megválogatva a szavakat: — Mi mindnyájan, vagyis hárman, akik hajlandók vagyunk rá, be szeretnénk lépni a pártba. Kérjük a gremjacsiljlogi sejtet, vegyen fel bennünket a mi bolsevik pártunkba. Sokáig hánytorgattuk magunkban a dolgot, hosszú éjszakákon át, megvizsgáltuk innen is, onnan is, de végül úgy döntöttünk, hogy belépünk! Éjszaka, mielőtt lefeküdnénk, kimegyünk a sztyeppére, megbíráljuk egymást, de csak oda lyukadtunk ki, hogy mind a hárrrian méltóak vagyunk a párttagságra, vagyis arra, hogy belépjünk, arról aztán majd ti döntsetek egymás közt, hogy mi lesz velünk. Egyikünk egyre csak azon akadt fönn, hogy a fehéreknél szolgáit, de mondtam neki: „A fehéreknél öt hónapig voltál mint közlegény, erővel vittek el katonának, de a" Vörös Hadsereghez önként szöktél át, két esztendeig szolgáltál, mint cs-apatpanancsnok, ez pedig azt jelenti, hogy az utóbbi szolgálatod több az elsőnél, tehát beléphetsz a pártba." A másik • azt mondta, hogy te, Dávidov, már régen hívtad őt a pártba, de akkor visszautasította, mert ragaszkodott a saját ökreihez. Egyszer aztán azt mondta: ,,A fene ragaszkodna hozzájuk, amikor a kulák fatytyak fegyvert fognak és megint csak a nyakunkWa-szeretnék ültetni a régi rendet. Nem bánom én ma már az ökreimet, sem a többi barmot, beiratkozom a pártba, hogy — éppúgy, mint tíz esztendővel ezelőtt — a kommunistákkal egy sorban harcoljak a szovjet hatalomért." Jómagam is így vélekedek, ezért írtuk meg a kérvényeket. Őszintén megvallva, nem valami szépen írtuk meg, dehát... —. Dubcov Miheicsre kacsintott és így fejezte be: — Nem tanultunk mi se könyvelőnek, se írnoknak, de azért minden, amit leírtunk, szentigaz. Dubcov elhallgatott, tenyerével végigsimított izzadt homlokán, kissé balra hajolt és óvatosan - elővette nadrágja jobb zsebéből az újságpapirosba csomagolt kérvényeket. Mindez olyan váratlanul jött, hogy egy percre csend borult a szobára. A jelenlevők hallgattak, nem szóltak, mindegyikük a maga módján fogadta Dubcov szavait: a könyvelő félretolta az előtte fekvő kimutatást, pápaszemét meglepetten a homlokára lökte és szótlan megrökönyödéssel meresztette Duboovra vaksi szemeit; Jakov Lukics nem bírta visszafojtani csalódott, megvető mosolyát, ezért inkább az ablak felé fordult; Dávidov arca ragyogott az örömtől, hátravetette magát a székén. A rozoga bútor méltatlankodva recsegett. — Itt vannak a kérvényeink, Dávidov elvtárs, — Dubcov kibontotta a csomagot, egy papirost nyújtott át Davidovnak, iskolai füzetből kitépett lapokat, melyeket egyenlőtlen, nagy betűikkel róttak tele. — Ki írta a kérvényeket? — kérdezte hangosan Dávidov. — A fiatalabbik Beszhlebnov én és Kondrát Majdanynyikov. Dávidov átvette a kérvényeket és meghatottságát visszafojtva így szólt: — Nagy fontosságú esemény az számotokra, Dubcov elvtárs. Majdannyikov és Beszhlebnov elvtársak, de a mi számunkra is, akik a gremjacsi logi pártsejt tagjai vagyunk. Még ma átadom a kérvényeiteket Nagulnovnak, most pedig menj vissza a brigádhoz és mondd meg az elvtársaknak, hogy vasárnap este nyilvános oártgyűlésen foglalkozunk a kérvényükkel. Este nyolc órakor kezdjük az iskolában. Késés nincs, legyetek ott idejében. Délután fogjátok be a legjobb lovakat és induljatok a faluba. Még valami. Szekereken kívül van valami kocsija a brigádnak? — Egy bricska. — Hát azon méltóztassatok elfáradni a faluba, — Dávidov arcán gyerekes mosoly virágzott ki, s még hozzátette: — Aztán takarosan kiöltözködve gyertek a gyűlésre, mint a vőlegény a menyasszonyához! Ilyesmi csak egyszer történik az ember életében. Olyan esemény ez, testvér ... Olyasmi, mint .a fiatalság: csak egyszer van az életben. Látszott rajta, hogy nem találja a szavakat, el is hallgatott, erőt vett riajta a meghatottság, de aztán hirtelen megkérdezte, kissé gondterhelt hangon: — És csinos az a bricska? — Csinos, négy kereke van. Éppen arra való, hogy trágyát hordjunk rajta, de emberek csak éjjel kocsikázhatnak rajta, sötétben, senki se látja. Ütött-kopott, semmi színe, körülbelül velem egyidős lehet, Kondrat ugyan azt mondjia, hogy Napoleon idején Moszkva alatt került a kozákjaink kezére... — Nem jó! — jelentette ki határozottan Dávidov. — Majd elküldöm értetek Scsukar apót a rú.qós kocsival. Mondtam, hogy ilyen esemény csak egyszer van az ember életében. Azt akarta, hogy minél ünnepélyesebb körülmények között lépjenek be a pártba ezek az emberek, akiket szeretett, akikben hitt. Elgondolkozott: mit lehetne még tenni, hogy szebbé varázsolja ezt a fontos napot? — Vasárnapig bevakoltatjuk és kimeszeltetjük az iskolát, hogy olyan legyen, mint az új, — fordult Osztrovnovhoz. — Előtte a teret és az iskolaudvart tisztára kell söpörni és beszórni homokkal. Hallod, Lukics? Benn az épületben súrolják fel a padlót, meg a padokat, mossák le a menynyezetet, szellőztessenek a szobában, egyszóval — takarítsanak ki, mint ünnep előtt szokás! — És mi lesz, ha annyi nép gyűl össze, hogy nem férnek el az iskolában? — kérdezte Jakov Lukics. — Klub kellene, ez tény! — mondta válasz helyett töprengve, halkan Dávidov, de nyomban visszatért a valóságba: — A gyerekeket, meg a suhancokat nem engedjük be a gyűlésre, akkor mind elférjek. Az iskolát meg amúgyis rendbe kell hozni, ľiogv amolyan ... hogy is mondjam, ünnepi képe legyen! — És mi lesz az ajánlókkal? Ki írja alá a kérvényünket? — kérdezte Dubcov elmenőben. Dávidov keményen megszorította a kezét, mosolygott: — Az ajánlókra gondolsz? Akad majd, ne félj! Még ma este megírjuk az ajánlásokat, ez tény! Szerencsés utat. Add át az üdvözletünket a kaszásoknak s kérd meg őket, ne sokat várassák a füvet, s arra is gondoljanak, hogy ne fonnyadjon meg a széna a vontatókban. Megbízhatunk a második brigádban? — Bennünk mindig megbízhatsz, Dávidov, — válaszolta Dubcov tőle szokatlan komolysággal, meghajolt és kiment a szobából. Másnap Davidovot már korán reggel felverte a házigazdája: — Kelj föl, lovasfutár érkezett á harctérről... A csonkaujjú Usztyin jött, szőrén ült a lóra, egy szuszra vágtatott ide a harmadik brigádból, úgy látszik, ellátták a baját, a ruhája se valami parádés. A gazda teli torokkal hahotázott, de Dávidov álomittasan csak nehezen értette meg, miről van szó; fölemelte fejét a gyűrött vánkosról, értelmetlenül és közömbösen kérdezte: — Mi kell? — Hírnök jött, mondom, agyba-főbe verték, alighanem segítségért futott hozzád... Dávidov végre fölfogta a gazda szavainak értelmét és sietve öltözködni kezdett. A pitvarban szaporán megmosta az arcát — a víz undorítón meleg volt, éjszaka se hült ki — és kiment a tornácra. A lépcső alján Usztyin Rikalin állt, egyik kezével a kantárt fogta, a másikkal a sebes futásban nekitüzesedett fiatal kanca nyakát veregette. Kifakult kékszínű pamutingét több helyen is megtépték, csoda volt, hogy nem esett le a válláról; bal arcán a szemétől álláig hatalmas kék folt éktelenkedett, a szeme bedagadt, de a másik ép szeme haragosan villogott. — Ki látta el így a bajodat? — kérdezte szapora szóval Dávidov, még a köszönésről is megfeledkezett és sietett le a tornácról. — Zsiványok, Dávidov elvtárs! Zsiványok, rablók, úgy bizony! — kiáltott rekedten Usztyin. — Ki más tenne ilyet, mint ebszülte haramiák! Nyughass már, te isten átka! — csapott rá dühösen a lóra, mely az imént kis híján a lábára taposott. — Beszélj világosan, — sürgette Dávidov. — Ennél világosabbat kigondolni se lehet! És még azt mondják, hogy szomszédok, hogy égetné meg őket a pokol tüze, az ördög szánkáztatná meg őket, az ingyenélőket! Idehallgass! A tubjanszkójebeliek, a mi drága jó szomszédaink, hogy akadna a torkukon a falat, az éjszaka tolvaj módra odaszekereztek a Bodzaszegbe és elhordták legalább harminc boglya szénánkat. Már virradt, amikor látom, — éppen két megkésett szekérre rakják a mi szénánkat, köröskörül meg már üces a föld, mint a tenyerem, egy boglyát se hagytak rajta! Lóra ugrok, odavágtatok: „Ti meg mit csináltok, sehonnaniak ?! Hogyan meritek fölrakni a szekeretekre a mi . szénánkat!" Egyikük, a legközelebbi szekéren, röhögni kezdett és azt mondta a bitang: „A tietek volt — most a miénk. Ne kaszáljatok a más földjén." „Meg hogy a más földjén? Elment az eszed, nem látod, hol áll a mezsgyekő?" Ö meg azt mondja: „Inkább te törüld meg a csipás szemedet, nézz a hátad mögé, ott van. Ez a föld ősidőktől fogva a miénk, tubjanszkojei. Isten fizesse meg nektek, hogy lekaszáltátok nekünk a szénát." Innen fúj tehát a szél! A határkövet kiásták! Mii tehettem volna mást, lábánál fogva lerántottam az embereket a szekérről, az öklömmel jól odasóztam a szeme közé, hogy jobban lásson és ne képzelje magáénak a más földjét. Nem mondom, istenesen odavágtam neki, le is szédült a bakról és nem bírt megállni a lábán. De már jött is futva a másik három. Az egyikkel még megszagoitattam a földet, de aztán már nem nagyon verekedhettem, mert négyen voltak rám. Megállhat egy ember négy ellenében? Mire a mieink odasiettek volna, olyan szépen telikékítettek, mint a húsvéti tojást szokták, még az ingemet is cafattá tépték. Ilyen bitangok! Hogy kerüljek most az asszonyok szeme elé? Ha még csak ütöttek volna, de ki látott ilyet, hogy a mellem felé nyúlkálnak és tépázzák az ingemet? Most mit csináljak vele? (Folytatjuk

J