Új Szó, 1957. június (10. évfolyam, 151-180.szám)

1957-06-04 / 154. szám, kedd

— Neked talán nem cifra, de minekünk szavamra, cifrább nem is lehetne! — tüzeskedett Poljanyica — Persze, te igyekezel a kolhozparasztok kedvét keresni, hogy jó embernek tartsanak, de ugyanakkor aláásod a mi vallásellenes fáradozásainkat. Szép kis kommunista, annyi szent! Másokat kulákoknak mond, arról ágál, hogy nyakig ülnek a magántulajdon kátyújában, de 6 maga az ördög tudja, mivel foglalkozik, mi a szándéka. Hova lett a politikai öntudatod? A bolseviki eszmeiséged és a vallásellenes engesztelhetetlenséged ? — Állj már meg, te «szmei kereplő! Ne rohanj már annyira, mert még felborulsz a kanyarban ... Mit jelentsen az, hogy „a kedvüket keresi"? Tudod te egyáltalán, hogy miért ültettem kocsira a vénasszonyokat? Tudod, hogy miféle meggondolások vezetnek? — Köpök a te meggondolásaidra, mégpedig t torony tetejéről! Forgasd I a dolgot, csűrd-csavard ahogy akarod,' de annyit mondok, vigyázz, hogy ne gátold a csuhások ellen vívott haregyenesedett a nyeregben, arca eltorzult, mint az erős fájdalomtól, a gyeplővel meglegyintette lovát és vágtatásra fogta ... Az utóbbi napokban kegyetlen komédiát játszott vele engedetlen emlékezete, munka közben, megbeszéléseken, ha gondolkozott, vagy ha álomra hajtotta fejét, elébe rajzolta Luska képét, akit — bármennyire ii akarta — még mindig nem tudott elfelejteni... Dél volt, mire visszaérkezett Gremjacsij Logba. Osztrovnov és a könyvelő élénken beszélgetett valamiről, de mihelyt Dávidov rájuk nyitotta az cunkat. Csinálj, amit akarsz, de a járási pártbizottságnak jelenteni fogom a dolgot, jól jegyezd meg! — őszintén megvallva, azt hittem, hogy okosabb ember vagy, Poljanyica, — mondta sajnálkozva Dávidov és köszönés nélkül elment. Hazafelé menet Gremjacsij Logba Dávidov úgy döntött, hogy nem je • lenti a járási ügyészségnek a tubjanszkojebeliek földfoglalását és a szénalopást. A járási pártbizottságot sem akarta beadványokkal terhelni az ügyben. Mindenekelőtt tisztázni kell, tulajdonképpen kié volt régebben a vitás föld a Bodzaszeg sarkában, s majd ha ezt megállapították, lesz ideje a cselekvésnek. Keserű ízt érzett a szájában, amiSor a Poljanyicával folytatott beszélgetésére gondolt. Meg is formálta magában a véleményét róla: „Sötét alak ez a nagy virágbarát és a lakályos otthon szerelmese! Annyi biztos, hogy nem ette kanállal a bölcsességet, de ravaszsáq van benne mázsaszámra, amolyan együgyű ravaszság, mint a legtöbb ostobában. Nehogy egy tálból cseresznyézz vele... A szénát az ő tudtával hordták el, az most már biztos, de nem ez a fődolog, hanem a határkövek. Nem bírom elhinni, hogy az ő utasítására cipelték volna odább a köveket. Ilyenre nem adja a fejét, nagyon kockázatos dolog volna. De ha mégis tudott róla, csak éppen behunyta a. félszemét, vagy mind a kettőt? Akkor aztán igazán fabatkát sem ér az egész ember! A kolhoz össze-vissza félesztendős, és ha most azzal kezdik, hogy a szomszédtól foglalnak földet, lopkodnak — annyi ez, mintha széliiek eresztenék az embereit! Valósággal rászorítja őket a régi, egyéni gazdálkodó móresre: fütyüljenek mindenre, ne törődjenek semmivel, csak az a fontos, hogy — minél többet harácsoljanak. Márpedig ez így nem mehet tovább! Mihelyt biztos, hogy a föld a miénk, máris megyek a járási bizottságra; ott aztán regulázzák meg az eszünket: nekem — a vénasszonyok miatt, Poljanyicának meg — amiért ilyen ostoba, káros módon neveli a kolhozparasztjait." Dávidov lassú ügetésre fogta a lovát, elbóbiskolt a nyeregben és a szender szürke ködéből élesen lépett ki a kövér asszony, akit a tubjanszkójei tocpácon pillantott meg; fitymálva biggyesztette az ajkát és félálomban arra gondolt: „Mennyi hájat meg húst szedett magára... Ügy csillog a képe, mintha beszappanozta volna, ez tény!" S emlékezete szinte akarata ellenére elébe' rajzolta Luska lányosan karcsú, csinos alakját, röppenő léptét és vékonv kezének utánozhatatlanul kecses mozdulatát, amint haját szokta megigazítani, pillája alól kedves és csúfondáros, mindenttudó pillantást vetve rá ... Dávidov megremegett, mintha váratlan lökés érte volna, felajtót, — a szobában mintegy parancsszóra csend lett. Dávidov a hőségtől és az úttól fáradtan az asztalhoz ült, megkérdezte: — Ti meg min veszekedtek? Nagulnov nem járt itt? — Nagulnovnak szinét se láttuk — válaszolta habozva Osztrovnov és lopva a könyvelőre pillantott. — Mi pedig nem veszekedtünk. Dávidov elvtárs, tévedni tetszett, csak úgy beszélgettünk erről, arról, leginkább, a gazdaságról. Hát mi lesz, visszaadják a szénánkat a tubjanszkojebeliek? — Inkább azt kérik, hogy vágjunk nekik még egypár rendet... Mi a te véleményed, Lukics, kié az a föld? Osztrovnov a vállát vonogatta: — Homályos dolog ez, Dávidov elvtárs, ki tudhatja? Eredetileg az a föld a tubjanszkójei határhoz tartozott, de ez még a forradalom előtt volt, és a szovjet hatalom alatt a Bodzaszeg felső része mihozzánk került. Az utolsó határkiigazításkor, huszonhatban még szűkebbre szorították a tubjanszkojeiakat, de hogy hol húzódott a mezsgye, én bizony nem tudom, mert az én földem a határ túlsó végében volt. Vagy két esztendeje Tyitok kaszált a Bodzaszegben. Hogy jogtalanul tette-e, vagy csendben, suba alatt megvásárolta azokat a földeket valamelyik szegénytől — nem tudom, nem mondhatom meg. De a legegyszerűbb volna megkérdezni a járási földmérőt, Sportnoj elvtársat. A régi térképekről egy-kettőre leolvasná, merre haladt a mezsgye. Huszonhatban is ő jelölte ki a határt, ki tudhatja, ha nem ő? Dávidov jókedvűen a kezét dörzsölte, hangja is vidámabban csengett: — Naovszerű gondolat! Sportnojnak tudnia kell, kié a föld, ez tény! Én meg azt hittem, hogy_a határkiigazítást valami vándor földmérő csoport véqezte el. Máris menj, keresd meg Scsukart, mondd meg neki, hogy tüstént fogjon be a nagyobbik bricskába, és induljon az állomásra Sportnojért. Levelet is visz magával tőlem. Osztrovnov kiment, de alig öt perc múlva visszatért, mosolygott a bajsza alatt és Dávidov felé intett: — Jöjjön szaporán a szénapajtába, ha csodát akar látni... Az udvaron csak úgy mint szerte a faluban, elterpeszked:'.t az az élettelen déli csend, amely csak a legdolgosabb nyári napokon érezhető, Nap fonynyasztotta fű illata érzett, a lóistálló felől száraz alom szaga, s amikor Dávidov a szénapajtához közeledett, olyan erővel ütötte meg a frissen, virágjában lekaszált és alig megfonnyadt fű lehelete, hogy egy pillanatra úgy érezte — kinn van a sztyeppén, imént vontatóba rakott szénahalmok között jár. Jakov Lukics óvatosan kinyitotta a pajta kapujának egyik szárnyát, eztán oldalt lépett, előre engedte Davidovot és félhangosan azt mondta: — Csodálja csak meg azt a két szerelmes galambot. Az ember, ha így ] látja őket, el se hinné, hogy egy órája még életre-halálra vívtak egymással. Ügy látszik, csak akkor kötnek békét, ha alusznak... Az első percben, míg szeme hozzá nem szokott a sötéthez, Dávidov semmit sem látott, csak egy hitvány napsugárnyalábot, amely a tető résén át hullott a pajta közepén felhalmozott szénarakás tetejére, de aztán két alvó alakot vett észre a szénában, Scsukar apót és mellette — Trofimot, a bakkecskét, amint összegomolyodva szundikált, mint a macska. — Egész délelőtt korbáccsal kergette az öreg a kecskéjét, most meg nézze csak, milyen egyetértésben fújják a kását, — szólt Jakov Lukics most már hangosan, s hangjára Scsukar apó fölnyitotta a szemét. De csak a könyökére támaszkodott, Trofim azonban egy ugrással talpon állt, a szénáról a földre huppant, döfésre hajtotta le a fejét és harciasan rázta a szakállát. — Láttatok már, jó emberek, ilyen szarvas ördögöt? — rimánkodott sírósgyönge hangon Scsukar apó s a verekedni kész Trofimra mutatott. — Egész éjszaka, amíg csak föl nem kell a nap, itt babrált a szénában, pákosztoskodott, lakmározott, egy pillanatra se bírtam lehúnyni a szemem miatta" Délelőtt számát se tudnám adni, hányszor összekaptam az átkozottal. Most meg egyszerre, nézzék csak, idehozza a nehézség, mellém sündörög, lefekszik. és mihelyt fölkeltik, már herge lődnék ls az átkozott bitangja. Hát élhetek én ilyen isten átka mellett'? Bizony mondom, ovilkos^ág lesz a vége: vagv én vetek véget az ő életének, vagy ő ugratja ki belőlem a lelket a szarvával, s akkor már csak mint néhairól beszélhettek az öreg Scsukarról! Egyszóval, nem jó végre jutunk mi ezzel a szarvas ördöggel valamelyikünket kiterítik az udvaron ... Scsukar apó valahonnét váratlanul előkapta a korbácsát, de még mielőtt megsuhogtatta volna. Trofim két ug rással a pajta legsötétebb zugában termett, onnét meredt az öregre vil lódzó szemével és csúfondárosan dobogott a földön a mellső lábával. Scsűkar apó félredobta a korbácsot, méltatlankodva csóválta a fejét. — Látják, micsoda fürge egy féreg? Csak korbáccsal birok szabadulni tőle, de azt se mindig, mert ott les rám az átkozott, ahoi még véletlenül se várná az ember! így aztán egész nap nem teszem le a korbácsot a kezemből. Nincs nekem eqy nyugodt percem ettől a kecskétől! Elmehetnék én akár az isten háta mögé, ott is rám találna Vegyük például, ami tegnap történt: szükséqét éreztem, hogy félrevonuljak valahová minél messzebb, eqv sarokba a pajta háta mögött, igen sürqető dolog volt, naqyon szorította már a hasamat, körülnézek — a kecskének se híre, se hamva, „No, mondom maoamban. hála istennek, lustálkodik az az ördöofajzat valahol az árnyékban, vaqy legel az udvar túlsó végén, csemeqézik a zsengefűből", Nyugodt lélekkel indulok a pajta mögé, de alighogy megtaláltam a legmegfelelőbb helyet s lekuporodtam, ahogy illik, már jön is felém a bitang, lehorgasztja a fejét és már-már készül, hogy nekemrohan és beléöklel az oldalamba. Akár akartam, akár nem — fel kellett állnom ... Ráfogom a korbácsot, elkergetem, de alig készültem neki újból, már jön is vissza, sündörög a pajta sarka felől Hogy hányszor kísértett meg engem ez a rosszféle, el se tudom mondani, de végre is elmúlt belőlem a jószándék. Hát élet ez? Reumás a lábam, nem vagyok már fiatal legény, hogy egyfolytában csak leguggoljak és meqint fölálljak, mint a katona a qyakorlótéren. A lábam remeg tőle, a belemben meg csikar a kólika. Mondhatom, ami eoészség méq belém szorult, azt is kihaitia belőlem ez az átkozott Trofim és bizony nem sokáig tart már, megáshatják a síromat! Amikor méq erős legénv voltam, akár félnaDhosszat is quqgolhattam, ha epnen kedvem tartotta, most meg lassanként jrra fanyalodjak, hogy meqVériek valakit, teqyen tisztába ... Hát ídáia juttatott engem ez az átkozott Trofim! Pfúj! Scsukar undorkodva köpött egyet, s kezével a szénában motozva dünynyögve káromkodott. — Hát, öregapám, meg kell szokni az új módit, bezárkózni a kicsi bódéba, nem pedig csak úgy leguggolni a pajta mögött — tanácsolta mosolyogva Dávidov. Scsukar dühösen pillantott rá s lemondón legyintett: — Nem lehet! Nem vinne rá a lelkem! Nem vagyok én városi polgár. Amióta az eszemet tudom, megszoktam, hogy a friss levegőn könnyítsék magamon, ahol szabadon jár a szél. Télen, akármilyen kemény fagy van, ee szemérmeteskedek be én a kicsi bódéba, ha meg véletlenül odatévedek, úgy megüt a nehéz levegője, hogy azt hiszem, elájulok. — Akkor hát nem segíthetek rajtad. Csináld ahogy akarod, de most fogd be a lovakat a nagyobbik bricskába és eredj az állomásra a földmérőért. Sürgős szükségünk van rá. Lukics, te tudod, hol lakik Sportnoj? De a kérdésre nem jött válasz. Dávidov hátranézett — Osztrovnovnak se híre, se hamva: az intéző tudta | már, hogy Scsukar apó beszédének nem egyhamar szakad vége._ ezért inkább maga ment az istállóba befogni a lovakat. — Egy pillanat alatt ott vagyok az állomáson, csak annyi az nekem, mintha füttyentenék egyet — legénykedett Scsukar apó. — De előbb válaszolj egy kérdésemre, Dávidov elvtárs: miért van az, hogy ezek a dögök, amik valamikor a kulákoké voltak, mind egytől egvig az egykori gazdájukra ütnek és annyi gonoszság meg ravaszsáq szorult beléiük, amennyit csak elképzelhetsz? Vegyük például ezt a tűzrevaló Trofimot: Miért nem ment neki eqvetlen egyszer se, mondjuk a Jakov Lukicsnak. de mindiq csak engem szerencséltet a heroelődésével ? Csakis azért, mert meqérezte benne a kulákfajtát, megszaaolta, íqy aztán nem is bántja és rajtam tölti ki minden mérgét. Vagy vegyünk például egy kuláktehenet: még véletlenül se adna a kolhozbeli fejőnek annyi tejet, mint azelőtt a drága gazdasszonyának. Dehát ezt még megérti az ember: a gazdaasszonya répával etette meg moslékkal, esett almával, a fejő pedig egy nyaláb száraz tavalyi szénát vet elé, aztán leül a tőgye mellé és várja a tejet. Vagy nézd meg akármelyik kulákkuvaszt: miért acsarog csak a szegényekre, a rongyosokra? Mondjuk énrám is? Komoly dolog ez! Megkérdeztem Makart, azt mondta: „Ez az osztályharc." De hogy mi az osztályharc, azt nem magyarázta meg, nevetett egyet és ment a dolgára. Mi a| (3) faluban minden második kutyát felakasztanád." De azért nem vagyok biztos benne, hoqv kettőnk közül tulajdonképpen melyik is az ostoba. Az én véleményem szerint inkább Makar, mint én ... Mert idefigyelj! A nyersanyagbegyűjtő megvásárolja-e a kutyabőrt? Bizony megvásárolja! És az egész országban hány kuvasz kóborol gazda és felügyelet nél'tül, amelynek a ículákságát fel kéne számolni? Szavanna, milliók! Ha tehát mindegyiknek lenyúzzuk a bundáját és kicserezzük a bőrét, a szőrükből pedig harisn-ít kötnek, mi lesz az eredmény? Az, hogy fél Oroszorszáo krómbörből való cipőben fog járni, aki pedig ebszőrből kötött harisnyát hord, soha ebben a büdös életben nem fog szenvedni a reumától. Még az öreganyámtól hallottam, hogy nincs ennél jobb orvosság a világon, ha tudni akarod. De minek is bizonygatom, bennem is futkos a reuma, csak akkor könnyebbülök meg, ha ebszőrből kötött harisnyát húzok. Nélküle már régen legföljebb ha négykézláb másznék. — Apó, mit gondolsz, elindulsz még ma az állomásra? — érdeklődött Dávidov. — Persze, hogy azt gondolom, te csak ne szakítsd félbe a beszédemet és hallgass végig. Hát ahogy megszületett bennem ez a nagyszerű gondolat a kutyabőr kikészítéséről — két éjszaka nem aludtam —, egyre csak azon járt az eszem, hogy micsoda nagy haszna lesz ebből az én ötletemből az államnak, no meg ami a legfőbb, jómagamnak is. Ha nem remegne a kezem, írtam volna a központba, mert hát valami pénzecske is csöppent volna, no meg a kormány jutalom nélkül se hagyta volna az én észbeli jószándékomat. De hát remeg a kezem, így aztán mondom magamban, elbeszélek mindent Makarnak. Nem vagyok én fukar ember, szépen sorjában kipakkolok előtte és mondom: „No, te Makaruska! Én már öregember vagyok, hasznát se venném a sok pénznek meg a medáliáknak, de boldoggá akarlak tenni téged egész életedre: írd ^ * s. fenének van szükségem nekem erre az osztályharcra, ha az az eredménye, hogy végig mész a falun és remeg az inad, ha elballagsz egy kutya mellett? I A pofáján nem olvasod, hogy tisztességes, becsületes kuvasz-e vagy kulákfajta! Ha pedig kulákkuvasz, vagyis az én osztályellenségem, ahogyan Makar mondta, hát akkor mit kell csinálnom? Likvidálni a kulákságát! De hogy a fenébe hajtod végre, vagyis hogyan húzod le róla elevenen a bundáját? Ez semmiképpen sem lehetséges! Amíg ki nem száll belőle a lélek, ő igyekszik lehúzni terólad a bőrt. A kérdés tehát világos: az osztályellenségnek előbb kötelet a nyakára és aztán már nyugodtan lenyúzhatod a bundáját. Mondtam is Makarnak, hogy én csak ezt javasolnám, de rám ripakodott: „Ostoba vénember, hisz a meg ezt az én qondolatomat a központi kormánynak, olyan medáliát kapsz érte, amilyet a háborúban a melledre akasztottak, vagy talán még nagyobbat is. Ha pedig valami pénzecskét is küldenének hozzá — szépen elosztjuk, ahogy illik. Ha akarod, a kitüntetést tartsd meg, nekem csak annyi kell, amiből egy borjas tehenet vásárolhatok, vagy Jegalább is egy előhasi borjút, pénznek úgyse venném hasznát, de a jószágnak örülnék." Fordította: Tóth Tibor Illusztrálta: Milan KopŕiVa (Folytatjuk) 0

J szo r1957. június 443. 5