Új Szó, 1957. június (10. évfolyam, 151-180.szám)

1957-06-29 / 179. szám, szombat

IRÖI TAPASZTALATBÓL TUDOM, hogy sokkal jobb falun dolgozni, mint városban. Falun minden segíti az embert: a kis petróleumlámpa sercegése, a szél zúgása a kertben és a hangok szünetében az a mélységes csönd, amelyben Ogy érezzük, a fold megszűnt forogni és hangtalanul csüng a világűrben. Éppen ezért 1945 késő őszén elutaztam egy Rjazanyon túli faluba: egy tanya volt ott, régi házzal és teljesen elvadult kerttel. A tanyán az öreg Vaszilisza Jonovna, az egykori rjazanyi könyvtárosnő élt. Már másszor is dolgoztam itt. És minden egyes alkalommal látnom kellett, hogyan vadul ei egyre jobban a kert, hogyan pusztul a ház és öregszik asszonya. Az utolsó hajóval indultam Moszkvából. Vörös partok húztak el a kabínablakok előtt. A hajókerekek kavarta szürke hullámok szünet nélkül locscsantak ä parton. A szalonban egész éjszaka piros izzással világított az éjjelilámpa. Ogy rémlett, egyedül vagyok a hajón, hiszen az utasok ki sem léptek meleg kabinjukból. Csak a hunyorgószemű, szélcserzettarcú, sánta utászkapitány kóborolt a fedélzeten és mosolyogva nézte a partot. A part már felkészült a télre: a fák lombja rég lehullott, a fú lekonyult, a vetemények zöldje feketére vélt és a partmenti falvak házai fölött fehér füst gomolygott: mindenütt fűtöttek már. A folyó is a tél elé készülődött, majdnem valamennyi kikötőt bevonták már a töltésre, ä bójákat felszedték és hajónk csak azért tudott éjjel is haladni, mert a derengő hold félhomálya megvilágította a földet. Szóba ereszkedtem az utászkapitánynyal. Mindketten megörültünk annak, hogy neki, Zujevnek is. Novoszjolkiban kell kiszállnia, ő is csónakon kel át az Oka túlsó partiára és a mezőkön keresztül jut majd Zaborje faluba, akárcsak én. Novoszjolkiba este kellett a hajónak megérkeznie. — Tulajdonképpen nem is Zaborjébe megyek — mondta a kapitány — hanem messzebbre, a Belii-tói erdészetbe, de Zaborjeig egy az utunk. Bár a frontról jövök és sok mindent átéltem, mégis unalmas egyedül az út éjszaka ott, abban az őserdőben. A háború előtt erdész voltam, most leszereltem és visszamegyek a régi helyemre. Csodálatos valami az erdő' Érdőültetés a szakmám. Jöjjön el hozzám! Olyan tájakat mutatok, hogy elámul. A fronton minden éjszaka róluk álmodtam. Elnevette magát, amitől az arca rögtön évekkel megfiatalodott. Amikor a hajó Novoszjolkiban kikötött, csak jyjy^kézil.átripás őj^. találtunk ott. Kgíten szálltunk kŕ, Zujev meg'én. Alia ugrottunk ki hátizsákunkkal a kikötő nedves pallójára, a hajó máris tovább indult, fáradt gőzébe burkolva bennünket. Az őr csakhamar eltűnt a lámpájával és mi magunkra maradtunk. — Ne siessünk — mondta Zujev. — Üljünk le ide, a gerendákra, gyújtsunk rá és gondolkozzunk, mit csináljunk. RÁGYÚJTOTTUNK, AZTÁN FÖLMENTÜNK a meredek parton Szofron, a bó.iás őr házikójához. Bekopogtam az ablakon. Szofron azonnal kilépett, mintha nem is aludt volna; fölismert, üdvözölt, aztán így szólt: — Arad a víz. Huszonnégy óra alatt két métert emelkedett. Arra fent nagy esők lehetnek. Nem hallottak róla? — Nem, nem hallottam. Szofron ásított. — ősszel ez már így szokott lenni. Indulunk? A túlsó parton kiszálltunk. A mezőkről hervadó fű és fűzfalomb édeskés illata áradt. Elindultunk az alig kivehető ösvényen és kijutottunk a kaszálókra. Csönd. A hold a föld felé hajlott, fénye már halványodott. Át kellett vágnunk a hatkilométeres legelőszigeten, aztán átkeltünk a hídon, az Oka másik ágának holtmedrén, a homokon túl már Zaborja kezdődött. — Ráismerek — mondta izgatottan a kapitány — mindenre ráismerek. Ügy látszik, semmit sem felejtettem el. Ott van a négy facsoport. Prorva fűzfái. Igaz? No látja! Oda nézzen, micsoda köd van a Szeljanszkij-tó fölött! És egyetlen madarat se hallani. Persze; későn jöttem, a madarak már elköltöztek. És a levegő! Micsoda levegő, teremtőm! Az idén ősszel sokat voltam szabad ég alatt. De ilyen levegőt sehol sem szívtam, mint ez a miénk. Hallja, hogy kukorékolnak a kakasok? Trebuíyinból hallatszik idáig. Hogy harsognak a haszontalanok! Négy kilométerre elhallatszik! ' Minél tovább mentünk, annál kevesebb szót váltottunk, végül egészen elhallgattunk, Koromsötét éjszaka feküdt a tócsák, a fekete asztagok, a bozót fölött. Átvettük az éjszaka né• maságát. Jobbkéz felől sással benőtt bozót húzódott. Zavaros víz csillant meg benne. Zujevnek nehezére esett a járás. Leültünk pihenni a vihardöntötte fűzfára. Jól ismertem ezt a fűzfát. Ott hevert már évek óta, egészen benőtte a törpe vadrózsa. — Bizony az élet — sóhajtott Zu jev. — Mégis csak szép az élet. Most a háború után még jobban érzem ezt. 'C Valahogy különösen mélyen érzem. ; Nevessen ki, de most hajlandó volnék j egész életemben csak fenyőt nevelni, i Higgyje el! Maga szerint ez ostobaság? Vagy nem? — Dehogyis — mondtam. — Egyál- I talában nem ostobaság. Van családja? I — Nincs. Magános vagyok. Tovább mentünk. A hold eltűnt az i Oká magas partja mögött. A hajnal j még messze volt. Keleten is éppen olyan sötétség terjengett, mint másutt. Az út egyre nehezebb lett. — Csak egyet nem értek — mondta Zujev. Miért nem terelik már a lovakat az éjszakai legeltetésre? Azelőtt, míg csak le nem esett az első hó, mindig itt voltak a legelőn. Most egyet sem látok. EZT ÉN IS ÉSZREVETTEM, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Köröskörül olyan kihalt volt minden, hogy úgy rémlett, rajtunk kívül nincs is élőlény a szigeten. Ekkor egy homályos, széles vízsávot pillantottam meg előttünk. Azelőtt ez nem volt itt. Rámeredtem és megdobbant a szívem: lehetséges, hogy ennyire megduzzadt az Oka régi medre? — Hamarosan itt a híd — szólt vidáman Zujev — és utána Zaborje. S akkor mintha már meg is érkeztünk volna. A régi meder partjához értünk. Az út egyenesen a fekete vízbe torkollott. A folyó közvetlenül a lábunk előtt rohant tova, az alacsony partot nyaldosva. Hol itt, hol ott hallatszott egy nehézkes csobbanás — az elmosott part lemálló darabjai... — De hol a híd? — kérdezte nyugtalanul Zujev. A híd nem volt sehol. Vagy elsodorta, vagy elöntötte a víz, mely másfélkét méterrel magasabban állt már. Zujev felkattantotta villany-zseblámpáját és odavilágított. A zavaros vízből bokrok hajladozó teteje kandikált elő. U-u-ugy!^— mondta meghökkenve. El vagyunk vágva. A víz elvágott bennünket. Azért nézem hát, hogy üres a legelő. Úgy látszik, egyedül vagyunk. Gondolkodjunk mi a teendő. — Elhallgatott. — Talán kiabálni kellene! De kiábálnűnk hiábavaló lett volna. Zaborje még messze volt, úgyse hallotta voliyi £$nki. i > Azonfeltil tudtam,' hogy Zaborjében senkinek sincs csónakja, amelyen átszállíthatott volna bennünket. A szigeti átkelés sokkal lejjeb volt, mintegy két kilométernyire, a Pusztinszkij erdőnél. — Le kell mennünk a révhez — mondtam. — Föltéve ... — Mi az, hogy „föltéve"? — Á, semmi, jól ismerem az utat. Azt akastam mondani: „föltéve. hogy még jár a komp", de hallgattam Ha a legelőn már senki sincs és elöntötte az őszi áradás, akkor a kompot is bevonták. A révész, a pontos, józan Vaszilij nem ül ott hiába a kunyhójában. — Akkor hát indulunk! — helyeselt Zujev. — Milyen sötét lett ez az átkozott éjszaka! Megint világított a lámpájával. A víz már a bokrok tetejét is elnyelte. — Ennek felt ee tréfa! — mormolta Zujev, — Gyerünk gyorsabban! Megindultunk a rév felé. Szél kerekedett. Lassú zúgással rontott ránk a sötétségből és ferdén a föld fölött apró hódarát terelt maga előtt. Mind sűrűbben hallottuk, hogy a part egy-egy darabja a vízbe omlik. Buckákba és száraz fücsomókba botlottunk Az utat két mindig száraz árok keresztezte. Most térdig érő vízben gázoltunk át rajta. — Megtölti az árkokat. Csak itt ne rekedjünk. Mitől emelkedik ilyen gyorsan a víz? Érthetetlen. Csakugyan érthetetlen volt és épp ezért félelmetes. Még a nagy őszi esőzések idején sem áradt ilyen gyorsan a víz és nem önötte el a szigetet. — Fák nincsenek is erre. Csak bokrok — jegyezte meg váratlanul Zujev. A SZIGETEN, ÉPPEN A RÉVVEL SZEMBEN, járt út volt. Ráismertünk a sárról, meg a trágyaszagról. A régi meder túlsó oldalán, a magas parton baljóslatúan zúgtak a fenyőerdők. Minél jobban haladt előre az éjszaka, annál sötétebb és hidegebb lett. A víz sziszegett. Zujev újra világított a zseblámpájával. A vízszint már elérte a part peremét és keskeny nyelvei a legelőt nyaldosták. — Ré-vész! — kiabált Zujev és hallgatódzott. — Révész! Senki sem válaszolt. Csak az erdő zúgott. Sokáig kiáltoztunk, berekedtünk, de válasz nem jött. A darát eső váltotta fel. Súlyos, ritka csöppek koppantak a földre. Újra kiabálni kezdtünk. Az erdő egykedvű zúgása volt a válasz. — Révésznek nyoma sincs! — mondta Zujev. Világos! Mi a csodának ülne itt, ha a sziget el van öntve és nincs rajta egyetlen lélek sem. Ostoba dolog ... Két lépésnyire az ember otthonától ... Megértettem, hogy csak a véletlen menthet meg bennünket. Vagy megszűnik a víz áradása, vagy rábukkanunk az innenső parton egy csónakra. De a legszörnyűbb az volt, hogy nem tudtuk — és megérteni ls képtelenek vôltďnk '— mim emelkedik olyan gyorsan a víz. Rossz volt rágondolni, hogy egy órával ezelőtt még senyéi sem jelezte ezt a sötét, éjszakai veszedelmet, amelynek magunk mentünk elébe. — Gyerünk tovább a part mentén, talán találunk valami csónakot. Megkerültük az elárasztott, mélyebb helyeket és a part mentén haladtunk. Zujev világított, de a lámpa fénye egyre johban elhomályosult. Zujev eloltotta hát, hogy utolsó fellobbanásait a végső esetre tartogassa. Valami sötét, puha tömegbe ütköztem. Kis szalmaboglya volt. Zujev gyufát gyújtott és a szalma közé dugta. Komor, piros tűz lobbant föl. A tűz megvilágította a zavaros vizet és ameddig a szem ellátott, az elárasztott legelőket, meg a túlsó part fenyőerdejét. Az erdő hajladozott és egykedvűen zúgott. Ott álltunk az égő boglya mellett, néztük a tüzet. Fejemben kusza gondolatok kavarogtak. Először sajnáltam, hogy még a tizedrészét sem végeztem el annak, amit terveztem, azután meg arra gondoltam, hogy ostoba dolog, ha az ember a saját hibájából pusztul el, éppen akkor, amikor a holnap még sok ilyen, bár borús és őszies, de friss és kedves napot ígér, amikor még *nem esett le az első hó, de már minden, a levegő, a víz, a fák, még a vetemények zöldje is a hó illatát leheli. Nyilván Zujev is erre gondolt. Lassú mozdulattal kivett a zsebéből egy gyűrött cigarettacsomagot és felém nyújtotta. A hamvadó tűznél rágyújtottunk. — Mindjárt kialszik — mondta Zujev. — Lábunk alatt már víz van. SEMMIT SEM FELELTEM. Hallgatóztam. Az erdő zúgásán és a víz sistergésén át halk, szaggatott ütések nesze ütötte meg a fülemet. A zaj közeledett. A folyó felé fordulva kiáltottam: — Hé! Csónak! Erre! Egy fiatal hang nyomban válaszolt: — Me-gyek! Zujev gyorsan széttúrta a szalmát. Láng csapott fel. Szikraoszlopok Izzottak a sötétségben. Zujev csendesen nevetett. — Evezők — mondta. — Evezőcsapások! Nem, nem lehet az, hogy a mi országunkban valaki csak úgy semmiért elpusztuljon! . A válaszul kiáltott „megyek" rendkívül felizgatott. Megyek, hogy segítsek! Megyek a sötétségen át, a kialvó tábortűz fénye felé! Ez a kiáltás arra a testvéri segítőkészségre emlékeztetett, amely ősidőktől fogva belérögződött és sohasem halt ki a népünkből. — Hé! Jöjjenek ki a homokra, arra lejjebb! — hallatszott a csengő hang és ekkor jöttem rá, hogy nő kiáltott. Sietve lementünk a partra. A sötétségből a tűz ködlő fényében csónak •bontakozott ki és orrát a homokba fúrta. — Várjanak a beszállással. Előbb ki kell mernem a vizet — szólt a hang. Egy nő lépett a partra. Kihúzta a csónakot. Arcát nem láthattuk. Tűzött vattakabátban volt, csizmában. Feje meleg kendőbe burkolv^, — Hogy kerülnek ide? — kérdezte szigorúan, s anélkül, hogy ránk nézne, kezdte kimerni a vizet. Egykedvűen, látszólag közömbösen hallgatta végig történetünket, azután ugyanolyan szigorúan szólt: — Hát a bőjás nem mondta maguknak? Ma éjjel kinyitották a zsilipeket. Még a tél előtt. Reggelre elönti az egész szigetet. — És maga, a megmentőnk, hogy kerül éjnek idején az erdőbe? — kérdezte tréfásan Zujev. Petőfi & ejeľi ügy . jött be itt, a kicsi kapun, mint szélvihar, mely -port terel, bogáncs köszönt rá lila fejjel, az udvari vad gyom verte fel, A nyitott, széles nyári égen kis felhő csüngött hófehéren. Tompa épp templomba készült, kezében volt a biblia, mikor megrázta vén kilincsét az országutak vándora. Fejében már komoly kalappal rezzent össze: miféle ördög acsarkodik itt fényes nappal? S mikor vidáman, kitárt karral eléťoppant a ritka vendég, úgy ölelkeztek össze, majdnem eltörték egymás hátgerincét'. S mindent feledve a komor pap könyvét, kalapját ledobálva széket hozott a jó Sándornak. S egymás szavába belevágva elkezdődött a vége-ninpsen beszélgetés — és előkerült szívükből leány, haza, minden. A házigazda jól megtermett alakja vaskos tölgynek tűnt a vékonydongájú vajtás melleit. Júliát dicsérte Petőfi, érthető: esküvő előtt állt, kedve majdnem felemelte a fazsindelyes háztetőt. Tompa inkább panasszal telve betegsége s magányossága további sorsát mérlegelte. Két forró szempár tüze-láng ja egymásbakötött, csóvaként izzott, — míg Tompát kifent hívek várták s szidták is tán szegényt. Ha tudták volna, mint szerette barátját, megértették volna, hogy templomát is elfeledte. — Az istentisztelet! — no végre Mihály fejéhez így kapott és rémülten keresni kezdte a szent könyvet, a kalapot. Nem tudta, hová dobta le, mikor a vendég megjelent, mint régi mesék szelleme. S elsietett, elnézést kérve, nyákkendőjét az udvaron igazgatva, és — Petőfi már merengett is egy új dalon, — s virágok illat-imáját szíva tintát és papírt keresett, hogy amíg vár, hát meg is írja. VERES JÁNOS. — Munkába mentem —, válaszolta kelletlenül a nő — Pusztinyából Zaborjebe. Megláttam a tüzet a szigeten, gondoltam, emberek vannak itt. A révész már második napja nincs szolgálatban. Nincs kiért. Alig találtam meg az evezőket. A széna alatt voltak a kunyhóban. Most én vettem kezembe az evezőket. Minden erőmből evezni kezdtem, de úgy éreztem, hogy nem haladunk, hanem valami fekete vízesés felé sodródunk, melybe a zavaros víz, a sötétség, az egész éjszaka belezuhan. Sűrűn hátrafordultam. Az erdős part egyre meredekebb lett és csak ebbői sejtettem, hogy mégis előre jutunk. A nő hallgatott. Zujev is. Végül megérkeztünk. Kiléptünk a homokra, felkapaszkodtunk az erdőbe. Csak akkor álltunk meg, hogy rágyújtsunk. A FÁK KÖZÖTT ELÜLT A SZÉL. Meleg volt és rothadás szaga érzett. A magasban egyenletes, méltóságteljes zúgás hallatszott. Csak ez emlékeztetett az eső, borús éjszakára és a nemrég még fenyegető veszélyre. De most gyönyörűnek és csodálatosnak éreztem az éjszakát. És barátságosnak, ismerősnek a fiatal nő arcát a rágyújtásnál elvillanó gyufa fényében. Szürke szeme zavartan pillantott ránk. Nedves hajfürtjei kibújtak kendője alól. — Dása, te vagy az? — kérdezte nagyon halkan Zujev. — Én vagyok, Ivan Matvejevics . — válaszolta és halkan elnevette magát valamin, amiről csak ő tudott. — Mindjárt megismertem ám magát. Csak nem szóltam Vártuk ... vártuk a győzelem után. Sehogyse akartuk elhinni, hogy nem tér vissza. — így szokott az lenni — mondta Zujev. — Négy évig harcoltam és olykor úgy szorongatott a halál, hogy lélegzeni is alig tudtam, és lám, most Dása mentett meg tőle. A munkatársam — fordult most felém magyarázóan. — Az erdészetben dolgozott. Megtanítottam az erdő minden bölcsességére. Gyönge kis virágszál volt. De most nézze meg, micsoda sudár szépség lett belőle. És szigorú, és rideg. — Ugyan, miket beszél! Nem vagyok én rideg! — felelte Dása. — Ez csak azért van, mert... keveset vagyok emberek közt. Vaszilisza Jonovnához megy? — kérdezte hirtelen tőlem, nyilván azért, hogy másra terelje a szót. — Igen, , Vaszilisza-i. Jonovnához — •?, válaszoltam és hívtam Dását és Zujevet, tartsanak velem. Fölmelegszenek, megszáradnak, kipikeoh-etik magukat at régi meleg házban. Vaszilisza Jonovna egyáltalán nem csodálkozott, hogy éjszaka beállítottunk hozzá, öreg korára megszokta, hogy semmin se csodálkozzék és bármi történt is, mindent a maga módján magyarázott. Most végighallgatva elbeszélésünket kellemetlen élményéinkről, Így szól© — Nagy az orosz föld istene. Sz<}fronról mindig tudtam, hogy tökfilkó. Csodálom, hogy maga, író létére ezt nem szagolta ki rögtön. Szóval magának sincs szeme az emberekhez. De temiattad örülök — mondta Dásának. — Mégiscsak kivártad Ivan Matvejevicset! Dása elpirult. Fölpattant helyéről, fogta az üres vödröt és kiszaladt a kertbe; az ajtót tárva-nyitva hagyta maga mögött. — Hová mégy? — riadt föl Vaszilisza Jonovna. — Vízért. A szamovárba! — kiáltott kintről Dása. — Nem értem én ezeket a mai lányokat — mormogta az öregasszony és közben nem vette észre, hogy Zujev gyufája sehogysem akar meggyulladni és így nem tud rágyújtani. — Elég egyetlen szó és máris fellobbannak, mint a máglya!. Nagyszerű lány! Mondhatom, minden örömöm. — Igen — helyeselt Zujev, akinek végre sikerült a gyufát megyújtania. — Nagyszerű lány. Mi sem természetesebb, Dása a vödröt beleejtette a kútba. Én értettem hozzá, hogyan kell kihalászni. Rúddal szoktam kiemelni. Dása segített. Keze jéghideg volt az izgalomtól és egyre ismételgette: — Milyen furcsa ez a Vaszilisza Jonovna! De milyen furcsa. A SZÉL SZÉTKERGETTE A FELHŐKET és a sötét kert fölött hirtelen kigyúló, meg kihúnyó csillagaival fölragyogott az ég. Kihúztam a vödröt. Dása azonnal nekiesett szomját csillapítani, fogai csillogtak a sötétben és így szólt: — Jaj, hogy megyek most vissza, nem is tudom ... — Semmi baj! Menjünk csak! Bementünk a házba. Addigra már égtek a lámpák, az asztalra hófehér abroszt terítettek és a falról, fekete rámából Turgenyev nyugodt arca nézett le ránk. Ritka arckép volt ez. A legfinomabb tűvel karcolták rézbe és Vaszilisza Jonovna roppant büszke volt rá ... 0J^ SZÖ 1957. jAnim 28.