Új Szó, 1957. június (10. évfolyam, 151-180.szám)

1957-06-17 / 167. szám, hétfő

f KÉT FIU Egy thüringiai parasztasszony 1945 január havában, mikor a hitleri háború vége jelé közeledett, azt álmodta, hogy fia szólította öt a mezőn; amikor álomittasan kiment az udvarra, látni vélte fiát a szivattyús kútnál. Mikor megszólította őt, rájött, hogy egy fiatal orosz hadifogoly állt a kútnál, egyike azoknak, akik az udvaron kényszermunkát végeztek. Néhány nappal később csodálatos élményben volt része. A foglyok ebédjét vitte a közeli erdőbe, ahol azok fatönköket ástak ki. Távozóban válla fölött visszanézve, ugyanazt a hadifoglyot pillantotta meg — aki máskülönben beteges ember volt —, arcát a neki nyújtott, levessel telt bádog csupor fölé hajtva, arca hirtelen átváltozott fiának arcává. Ugyanazon fiatalembernek az arca a következő napokban többször változott át fia arcává. Később megbetegedett az a hadifogoly; ápolás nélkül hevert az egyik színben. A parasztasszonyt valami arra hajtotta, hogy tápláló ételt vigyen a fiúnak, de ebben hadirokkant bátyja, aki az udvart vezette és a hadifoglyokkal durván bánt, megakadályozta. Ez éppeh akkor történt, amikor minden a feje tetején állt a faluban és a parasztok maguk is félni kezdtek a hadifoglyoktól. Az asszony sem zárkózhatott el bátyja érvei elől: semmiképpen sem találta helyesnek, hogy ennek az alsóbbrendű embernek segítségére siessen, aki felől rettenetes dolgokat hallott. Állandó félelemben élt, hogy vajon mit csinál az ellenJÓZSEF ATTiLA j képe előtt f Átkozott álomban éltem, i s az éber láng megfúlt a borban. 8 Senki és semmi idétlen rikoltás visszhangja voltam. Elbűvölt csalfa tekintet, jó tilzem hamuvá szörnyedt, de megbánni, meglátni mindent itt állok végre előtted. Felébredt már a tanítvány, nem fojtja vágyalt borba, vitára bármikor vidám, alkura holtig mogorva. Lelkébe vegyíti lelked, f hiszi, hogy nem késett el még, könnyei felénekelnek, bár teperné vaskarú emlék. Elpergett, elveszett gyöngyét már sohase szedheti össze, de indul, hogy szétfolyó csöndjét tündérszép hanggá kötözze. Ködképet sohase hajtok, szívem csak magában bízik; nézem a szemed, a bajszod: — te biztass engem a sírig. Tudom, hogy nehéz lesz áldást kapni a rideg világtól, ne hagyjuk soha el egymást, hadd legyek kínra is bátor. A "megtisztult gondolat hátán úgy járjak, égi zenében, mint nagyapám huszárkorában a legvadabb, táncoló ménen. VERES JÄNOS írta: BERTOLD BRECHT ség a fiával, aki a keleti fronton harcol. Így azt az elhatározását, hogy ennek a hadifogolynak a segítségére siet, nagy magárahagyottságában nem tudta keresztülvinni. Egyik este a behavazott kis gyümölcsösben rajtakapta a foglyok egyik kisebb csoportját — akik bizonyára azért

k hogy titokban tarthassák megbeszélésüket, kint a hidegben tartották meg azt. A fiatal fiú, láztól borzongva, állt köztük; bizonyára gyengesége okozta, hogy nagyon megijedt, amikor az asszonyt megpillantotta. Nagy ijedtségében arca elváltozott és az asszony megint fiának ijedt arcába tekintett. Ez a dolog mélyen foglalkoztatta az asszonyt és bár kötelességszerűen jelentést tett bátyjának a foglyok megbeszéléséről, elhatározta, hogy az előkészített sonkászsemlét odaadja a fiatalembernek. Ez, mint sok minden egyéb dolog a „Harmadik Birodalomban, nagyon nehezen keresztülvihető dolognak bizonyult. Ennél a vállalkozásánál bátyjában talált a legádázabb ellenségére, de a hadifoglyok felől sem lehetett egészen biztos. Mindenesetre meggyóződptt arról, hogy a hadifoglyok feltett szándéka volt kitörni, miután számukra napról napra nőtt a veszély, hogy a szovjet hadsereg előrenyomulásával elhurcolják, vagy egyszerűen „elintézik" őket. A parasztasszonynak a fiú részben ielbeszéddel, részben tört németséggel tudomására hozta kívánságát és ő nem tudta megtagadni. Így aztán belebonyolódott menekülési terveikbe. Szerzett egy kabátot és egy bádogvágó ollót. Csodálatosképpen, ettől a perctől kezdve a különös átváltozás többé nem fordult elő: a parasztaszszony csupán az idegen fiúnak nyújtott segítséget. Annál nagyobb megrázkódtatás volt számára, mikor egy februárvégi reggelen, a hajnali derengésben fiának arcát pillantotta meg az ablaküvegen. Ezúttal valóban a fia volt. Lerongyolódott SS-egyenruháját viselte. Csapattestét felmorzsolták az oroszok; izgatottan jelentette, hogy az oroszok mindössze néhány kilométerre vannak a falutól. Hazaérkezését feltétlenül titokban kell tartani. Bátyjával és fiával a padlászúgban tartott „haditanácson" mindenekelőtt elhatározták, hogy megszabadulnak a hadifoglyoktól, mivel azok esetleg megláthatták az SS-katonát és valószínűleg tájékoztatni fogják társaikat a velük szemben tanúsított bánásmódról. A közelben volt egy kőbánya. Az SS-katona ragaszkodott hozzá, hogy az éjszaka folyamán egyenkint kicsalja a hadifoglyokat a színből és végez velük. Holttesteiket aztán könynyű lesz elcipelni a kőbányába. Este külön adag pálinkát kapnak; ez feltűnhet nekik — vélte a bátyja, miután ő az utóbbi időben amúgyis barátságosabban viselkedett velük szemben azzal a céllal, hogy az utolsó pillanatban kedvezően hangolja át őket. Mikor az ifjú SS-katona kifejtette előttük tervét, hirtelen arra lett figyelmes, hogy anyja reszketni kezd. A férfiak elhatározták, hogy az aszszonyt nem engedik többé a szín közelébe. Igy az asszony fokozódó rémülettel nézett az éjszaka elé. Az oroszok látszólag örömmel fogadták a pálinkát; az asszony hallotta, hogy részegen éneklik mélabús nótáikat. De mikor tizenegy óra tájban fia a színbe ment, az oroszoknak hűlt helyét találta. Csak tetették a részegséget. Éppen gazdáik természetellenes, barátságos viselkedéséből tudták meg, hogy a szovjet hadsereg a közelben van. Az éjszaka vége felé megjöttek az oroszok. A fiú részegen feküdt a pad • láson, a parasztasszony pedig riadtan igyekezett elégetni az SS-egyenruhát. Bátyja is leitta magát a sárga földig így neki magának kellett a szovjet katonákat fogadnia és megvendégelnie. Az oroszok reggel tovább vonultak — a szovjet hadsereg folytatta előrenyomulását. A fia felébredt és újra pálinkát kért. Kijelentette, hogy átvágja magát a visszaözönlö német csapa^részekhez és tovább harcol. Az asszony meg sem kísérelte megmagyarázni neki, hogy a további harc biztos halált jelent. Kétségbeesetten vetette magát fia elé és megpróbálta öt testével visszatartani. Fia visszalökte őt a szalmára. Mikor feltápászkodott, kezeügyében talált egy kocsirudat és azzal ütötte le az őr jöngőt. Ugyanaz nap délelőtt az asszony létrás szekerével elrobogott a legközelebbi község orosz parancsnoksága elé és kiszolgáltatta nekik, mint hadifoglyot, kötelekkel megkötözött fiát, hogy — mint azt a tolmács útján megmagyarázta — megmenthesse annak életét. Fordította: SIMON ERNŐ KUBO a Faluszínházban A Faluszínház magyar színjátszó csoportja június 13-án mutatta be Jozef Hollý Kubo' című vígjátékát. Ezt a darabot szinte valamennyi műkedvelő gárda játszotta már, ezért fölöslegesnek tartjuk tartalmának ismertetését, s inkább magával az előadással, a játékkal, a színészi teljesítményekkel. Mar.tin Hollý rendező a színpadi kifejezés határait esztétikai szabályokhoz ragaszkodó eszközökkel vonja meg. A rossz, magyartalan 6ziöveg azonban bosszantóan megbontja a rendező koncepcióját. Jozef Hollý klasszikus író és mindenképpen megérdemli, hogy nagyobb tisztelettel bánjunk írói hagyatékával. Sokat lehetne írni a hibás szórendű mondatokról, a helytelenül használt és a szöveget szinte értelmetlenné torzító szavakról, stb. Ugy látszik a fordítók (Krizsán Sarolta és Kincses Olga) még arra sem gondoltak, hogy a magyar mondat szórendje rendszerint különbözik a szlováktól. Még szerencse, hogy a szöveg a színészek magyarító igyekezete jóvoltából mégiscsak „javított kiadásban" került a néző elé. A színpadi realizmus legfontosabb feltétele, hogy felszínre hozza a mű lényegét A döntő probléma tehát a néző nevelése, irányítása és csak másodsorban a szórakoztatás. A közönséggel meg kell értetnünk, hogy számot vessen önmagával és korátval, érvek és ellenérvek összecsapásából következtessen. Mennyivel értékesebb lett volna Martin Hollý rendezői munkája, hogyha mélyebb jellemábrázolással, finomabb lélekrajzzal hozza elgondolásának öszhatását. Ebben viszont nem minden esetben támogatták a színészek. Rátérve a színészek munkájára elsősorban Váradý Bélét, Németh Violát, Nádasdy Károlyt kell megemlítenünk. Hangulataiknak, érzéseiknek hullámzása sokszínű jellemeket tár elénk Kubo, Annuska és Palkó szerepében. Jól megformált alakítás Bugár Gáspár Becsela Mártonja. Élethű és kedvesen rokonszenves Marcsa, Zsuzska, Kati szerepében Szalay Rózsi, Szentpétery Aranka és Szabó Rózsi. M. Horváth Ilona, Dóra cij^nyasszonya, kidolgozott, szép színészi munka, bár egyes helyeken túljátszélcelődésekkel igyekszik sza szerepét és öncélú megnevettetni a közönséget. Holubek László és Lengyel Ferenc erősíti az együttes játékát. Kevésbé mondhatjuk ezt, Huber Lászlóról, aki sehogysem találja meg a helyét és a megfelelő hangot, s ezáltal elmosódik István gazda szerepéből az értékes emberi mondanivaló. Palotás Gabriella, Lengyel Ilona, Szenczy Judit nagyon fiatal anyák. Fordítsanak több gondot maszkjukra. Fegyelmezetten és kedvesen mozog Gyuri, Márton és Andris is, Németh Béla, Kovács Adolf és Németh Tibor alakításában. A tehetséges Bugár Zoltán, Miska káplár szerepében nem annyira színes, mint inkább markáns igyekszik lenni, s ezért alakja helytelen karikatúrává válik. A csoporttól már több jó előadást láttunk. A jövőben is azt szeretnők, mert tudjuk, hogy megvan a lehetőség jobb teljesítményekre is. Mindent egybevéve: a Kubo szép előadás. Falusi műkedvelőink is (természetesen a szöveg új fordításában!) sokat játszhatják. Értesülésünk szerint a komáromi Területi Színház június 28-án Jozef Hollý A furfangos diák című vígjátékát mutatja be, s így majd párhuzamot vonhatunk a két Hollý-vígjáték között, a két együttes művészi színvonalának tükrében. Eőry M. Emil PÉTER CSENDESEN belopakodott a nyári konyhába és lábujjhegyen megközelítette az asztalt. Tegnap délután itt ismételte a feladatát és a tankönyvei még most is szanaszéjjel hevernek az asztalon. Gyors mozdulattal összeszedte őket és betette táskájába. Balra, az asztal melletti alacsony széken, mozdulatlanul ült az apja. Arcát tenyerébe rejtette, ruhája gyűrötten, piszkosan simult széles vállára. Egész lényéből áradt a dac és hajthatatlanság. Péteren ismét úrrá lett az idegenkedés és valami ismeretlen, szörnyű érzés, amit kilenc éves gyermekeszével nem is tudott megnevezni. Lehet, hogy ezt az érzést nevezik a felnőttek gyűlöletnek. Lopva és visszafojtott lélegzettel — mintha valami tiltott dolgot művelne — nézte apja széles, mozdulatlan hátát. — Itt ül hajnal óta — villant át agyam a gondolat. S ahogy nézi, már nem látja az apja ülő alakját, hanem azt a tántorgó, idegennek tetsző férfit, aki ma éjjel — két napi Iumpolás után — „hazajött". Üjra hallja bizonytalan lépéseit s a végtelennek tetsző motoszkálást a falon, amíg végre felfedezte a villanykapcsolót. Jobb vállán még most is érzi anyu kezének görcsös szorítását. Ott feküdt mellette egész éjjel. Feküdt mozdulatlanul, de Péter tudta, hogy száraz, tágranyílt szemmel néz a semmibe. Kezének önkéntelen, görcsös szorításában annyi rémület lappangott, hogy Péter szerette volna megölelni és fülébe súgni: Ne félj, én megvédelek! A szomszéd ágyon kis testvérei aludták a gyermekek mély álmát. De anyu sírására és az apa durva szavaira ők is felébredtek. Értelmetlenül ITELET és álmosan pislogtak a lámpafénybe, majd keservesen sírni kezdtek. Pétert elöntötte a megalázottság érzése. Hiszen ez az -ember- az apja — úgy szűkölt, mint a megvert kutya. Halkan és alázatosan ígérte — ki tudja "hányadszor —, hogy soha többé nem marad ki, csak az istenért hallgassanak el már végre. ígért — mint már annyiszor életében s ígéreteiben már a gyermekei sem hittek. Mert alig telt el néhány nap az ígéret után, újra ott volt a kocsmában, ahol vártak rá a barátai, meg az alkohol. — Mint a megvert kutya — suttogta. Fájt neki, hogy ő nem lehet büszke az apjára, mint sok más fiú, és hogy játszótársai gyermeki kegyetlenséggel kiabálták utána: A te apád részeges! Péter keserűen lázadozott a sors ellen, amely nem adott neki szerető és gondos apát, s azok ellen a szörnyű éjszakák ellen, melyek tele voltak gyermeksírással és anyu keserves zokogásával. S most, amikor idegenkedve nézte mozdulatlanul ülő apját, újra elfogta a rémület. Az a rémület, mely ma éjszaka is elfogta, amikor az apja becsapta az ajtót és kirohant a sötét éjszakába. — Fölakasztja magát — rebbent fel benne akkor a rémület. Arcát belefúrta a párnába s mozdulatlanul hallgatta anyu elhaló, rémült zokogását. Ez a szörnyű gondolat nem jött váratlanul. Ügy nézett az apjára, mint valami kegyetlen, szörnyű óriásra, A leningrádi Kis Opera előadta Richard Wagner, a nagy német zeneköltő Bolygó hollandi c. operáját. Képünkön jelenet a III. felvonásból. Az érdekesség kedvéért megjegyezzük, hogy a bratislavai Nemzeti Színház szombaton mutatta be nagy sikerrel ugyanezt a művet. akitől a család semmi jót sem várhat. Mindig szívdobogva várta, hogy egyszer valami szörnyű és rémítő dolgot fog elkövetni. S most éjszaka szentül meg volt győződve,, hogy az a szörnyű dolog éppen ezen a sötét éjszakán fog lejátszódni. Szinte meglepődött, amikor reggel az apját felfedezte. PÉTER FOGTA AZ AKTATÁSKÁT és halkan kilopódzott az ajtón. Mikor átlépte a küszöböt, futásnak eredt. Szaladt, mintha korbáccsal kergetnék. Lihegve lépett be az ebédlőbe. A tálalón nagy porcelántálban fonott kalács sárgállott. Lábujjhegyre állt és a kalács felé nyúlt. A háta mögött csendesen kinyílt az ajtó. — Biztosan bejött anyu — gondolta és meg sem fordulva, illendőségből megkérdezte: Ugye, vihetek kalácsot tízóraira? Nem kapott feleletet. Mikor megfordult, az ajtó világos keretében meglátta apja mozdulatlan, sötét alakját. Mereven nézett Péterre — de nem látta. Vakító napfényből lépett be a sötét szobába, szeme még nem szokott hozzá a homályhoz. Álmosságtól és ivástól véraláfutásos szeme hatalmasra nőtt pupillákkal az őrült ember szemére emlékeztetett. Péter sóbálvánnyá meredt a rémülettől. Kezéből kiesett a kalács, s ő hosszú pillanatokig nem tudott elmozdulni a helyéről. — Agyonüt minket — gondolta rémülten és gyermekfantáziája lázasan működni kezdett. Felsikoltott és két hatalmas ugrással a hálószoba ajtajánál termett. Egyetlen mozdulattal felszakította az ajtót, a szobába vetette magát és lázas sietséggel az ajtóra fordította a kulcsot. Majd lihegve, teljes erővel nekifeszült az ajtónak. Az anyja ijedten és értelmetlenül nézett a fiára. Az ebédlőben nehéz léptek közeledtek az ajtóhoz. Péter még eszeveszettebben nyomta az ajtót és hisztérikusan kiabálta: Ne ereszd be!! Ne ereszd be! Rémületében nem hallotta sem az apja hangját, sem pedig testvéreinek sírását, csak vézna testének minden erejével nyomta az ajtót. Mikor az anyja hozzálépett és a zárban megfordította a kulcsot, rémülten felordított s egy ugrással az ágy és a fal közötti keskeny résbe bújt. Vékony teste görcsösen rángatódzni kezdett és szakadatlanul kiabálta: Ne engedd be!! Ne engedd be! AZ AJTÓBAN TANÁCSTALANUL és megütközve állt az apja. Tekintete talalkozott gyermekei rémült, idegenkedő tekintetével. Majd bizonytalan mozdulattal az ágy felé fordult, mely mögött zokogva és eszelős rémülettel kiabált a legidősebb fia. Érezte hogy tennie kell valamit — de maqa sem tudta, mit. Mikor kilépett az utcára, utána mint jeges fuvallat áradt a család egységes, megsemmisítő ítélete. —ács—