Új Szó, 1957. május (10. évfolyam, 120-150.szám)

1957-05-01 / 120. szám, szerda

áf ANNE FRANK NAPLÓJA \ Az alábbi feljegyzések gyerekkéztől származnak. Anne Frank tizenhárom éves volt 1942-ben, amikor élmé­nyeiről, tapasztalatairól nap­lót kezdett vezetni. A zsidó Frank-család — apa, anya, Anne és nénje Margót — 1935-ban Hitler-Németor­szágból Hollandiába mene­kült. A háború alatt, ami­kor a fasiszta megszállók hajszát kezdenek Hollandiá­ban a zsidók ellen, előké­szített búvóhelyre vonultak. Nyolcan vannak a rejtek­helyen Frankék, a van Daan­család — apa, anya és a tizenhét éves Péter és egy Dussel nevű fogorvos, aki később csatlakozik hozzájuk. 1944. augusztus 4-én a Ge­stapo megtalálta a rejteket, mind a nyolcukat koncent­rációs táborba szállították. Csak Anna apja élte túl a fogságot. Anna 1945 már­ciusában halt meg a ber­genbelseni táborban. Holland nyelven írt naplóját a hábo­rú után találták meg és tet­ték közzé. Gyakran látom magam előtt a képet: ártatlan, jó emberek hosszú sorai, síró gyerekekkel, néhány szörnyű fickó paran­csolgat nekik, ütlegelik, kínoz­zák őket, hajszolják előre, pe­dig már alig állnak a lábukon. Senki sem kivétel, öregeket, csecsemőket, másállapotos asz­szonyokat, betegeket, nyomo­rékokat, mind, mind belekerge­tik ebbe a haláltáecba! Milyen jó nekünk itt! Ben­nünket nem érint ez az egész Csütörtök, 1942. november 19. Dussel sokat mesélt a külső világról, amelytől oly régóta elszakadtunk. Jórészt szomorú dolgokat. Számtalan barátunkat és ismerősünket elvitték, ször­nyű sors vár rájuk. A szürke katonai gépkocsik estéről esté­re száguldoznak az utcákon. A „zöldek" (vagyis a német SS-ek) és a „feketék" (a hol­land nácirendőrség) zsidókat keresnek. Ahol egyet találnak, magukkal viszik az egész csa­ládot. Minden házba bemennek és ha nincs zsákmány, odébb vonulnak egy számmal. Néha névsort is visznek mag-ukkal és egymásután összeszedik a „ki­jelölteket". Aki nem bújt el időben, nem kerülheti el a sor­sát. Néha váltságdíjat is elfo­gadnak. Pontosan ismerik ál­dozatuk vagyoni állapotát. Olyan ez, mint a rabszolga­vadászat volt a régi időkben, nyomorúság, törődnünk se kel­lene vele, ha nem gyötörne szüntelen gond és félelem azok miatt, akik kedvesek ne­künk és akiken nem segíthe­tünk. Rosszul érzem magam a me­leg ágyban, hisz legjobb barát­nőim valahol kinn, talán szél­ben és esőben szenvednek, ta­lán erejük fogytán a földre rogyva. Szorongok, ha rájuk gondolok, akik oly közel álltak hozzám és most a leggyaláza­tosabb hóhérok kezére kerüLtek, akiknek nem volt még hason­másuk a történelemben. És mindez csak azért történt, mert zsidók! Vasárnap, 1942. december 13: Kényelmesen üldögélek a nagy irodahelyiség ablakánál és a vastag függönyök résén át fi­gyelem, mi történik odakünn. Alkonyodik, éppen csak annyi a fény, hogy írhassak. Különös nézni, hogyan siet­nek az emberek. Mintha szer­fölött sürgős lenne a dolguk, hisz majd megbotlanak a saját lábukban. A kerékpárosok olyan iramban száguldanak, hogy alig lehet megkülönböztetni, asszony ül-e a biciklin vagy férfi. Ez a városrész amolyan sze­génynegyed, a legtöbb ember kopottasan jár, a gyerekek meg sokszor olyan maszatosak, hogy az ember csak csipesszel nyúl­na hozzájuk. Igazi srácok, gyer­tyás orral és olyan nyelven be­szélnek, hogy alig érted. Tegnap, mialatt Margot-val ijt fürödtünk, ötletem támadt: Ha néhányat ebből az apró népségből horoggal felhúznánk ide, kádba dugnánk, tiszta ru­hába öltöztetnénk és aztán fut­ni hagynánk, mi lenne akkor... „Holnap ugyanolyan masza­tosan és rongyosan futkározná­nak megint," vélte Margót. De mindenféle mást is lehet látni: autókat, hajókat és az esőt. Hallom a villamos vison­gását és mindenféléről képze­lődöm. A gondolatainkban ugyanolyan kevés a változatos­ság, mint az életünkben, állan­dóan ugyanabban a körben fo­rognak: a zsidók, eledel, poli­ka ... Különben ami a zsidókat illeti: tegnap a függöny mögött leselkedve két zsidót láttam. Különös érzés volt, mintha elárultam volna őket és azért ülnék itt, hogy utánuk lesel­kedjek. Egyenest velünk szemben la­kóbárka horgonyoz, egy hajós lakik rajta a családjával. Van egy nagyszájú ' kutyájuk, ráis­merünk az ugatásáról, még a farkát is látni, ha végigfut a bárka peremén. Megint szakad az eső, az em­berek ernyők alá bújtak. Csak esőkabátokat látok, néha-néha egy csuklyás köpenyt. Péntek, 1943, július 23: Hadd mondom el, mi lesz az első kí­vánságunk, ha megint szabadok leszünk. Margót és van Daan úr tető­től talpig megfürödne és fél óra hosszat pacskolnának a meleg vízben. Van Daanné cukrászdá­ba menne és tortát enne. Dus­selnek csak egy vágya van: vi­szontlátni a feleségét, a Lottó­ját; mama egy csésze kávéra vágyik. Papa legelőször is meg­látogatja Vossen urat, Péter egyenest egy moziba sietne — és én?? Én a boldogságtól azt sem tudnám, mihez kezdjek. Leginkább azt szeretném, hogy megint saját lakásunk le­gyen, ahol azt tehetünk, amit akarunk, aztán szeretnék sza­badon járni-kelnd, és végül szeretnék végre rendes iskolá­ba járni! Vasárnap, 1944. április 16., kevéssel 11 óra előtt. A tegnapi napot nem szabad elfelejtenem, olyan fontos az életemben. Vagy talán nem nagy jelentő­ségű esemény-e bármelyik lány 'életében, ha először megcsó­kolják? Velem pedig éppen ez történt. Az a csók, amit a Bram adott a jobb arcomra, nem szá­mít, és Mr. Walker kézcsókja sem jelent semmit. Most el­mondom, hogyan is kaptam ezt a csókot: Tegnap este nyolc óra tájt Péterrel a pamlagon ültünk, egyik karját a vállam köré tet­te. „Menjünk egy kicsit odébb," mondtam, „hogy bele ne üssem a fejem a szekrénybe." Péter majdnem egészen a sarokig húzódott. A karomat az övé alatt a teste köré fon­tam, ő meg szorosan megölelte a vállamat. Már sokszor ültünk így, de még sohasem olyan szorosan egymás mellett, mint tegnap este. Magához szorított, mellem a melléhez simult — a szívem sebesebben dobogott —, de aztán még valami szebb következett. Nem nyugodott, amíg a fejem nem nyugodott a vállán és az ő feje az enyé­men. Amikor vagy öt perc múlva ismét felegyenesedtem, a fejemet a két kezébe fogta és megint magához vont. Ö, olyan gyönyörű volt, nem bír­tam beszélni, csak élveztem ezeket a pillanatokat. Kissé ügyetlenül megsimogatta az ar­comat és a karomat, a hajam borzolgatta és úgy maradtunk, a fejünket szorosan egymásra hajtva. Le se bírom írni, hogy mit éreztem! Olyan boldog voltam, és azt hiszem ő is. Fél kilenckor felálltunk, és Péter felhúzta a tornacipőjét, hogy ha körülnézünk a házban, ne üssünk zajt. Mellette álltam. Magam se tudom, hogyan ta­láltam el hirtelen a kellő moz­dulatot, de még mielőtt lemen­tünk volna, Péter belecsókolt a hajamba, félig a bal orcámra, félig a fülemre. Lerohantam, hátra se néztem... és ma már alig várom, hogy mikor lesz es­te. Juan R arnovi ^limenez vagy egyszerű­en csak J. R. J., ,,az egyetemes an­dalúz", a huszadik századi spanyol iro­dalom legnagyobb élő alakja, az 1956­os irodalmi Nobel­díj kitüntetettje, 1881-ben született Moguer-ben. Már tizenkflencéves ko­rában két verses­kötettel jelentkezik és csakhamar egyik vezéralakja lesz a „kilencvennyolca­sok" nemzedéké­nek. A legújabbkori spanyol történelem­ben döntő évszám 1898. A- széthullt világbirodalom ek­kor, az utolsó ten­geren túli gyarma- , tok elvesztésével, az ibériai fél- Zene, szín és forma. Jimén»z sziget szűk korlátai közé kény- a legegyszerűbb költői elemek­szerül. Az új helyzetben a spa- kel, a spanyol népdal, a copla nyol íróknak ez a csoportja és a románc elemeivel dolgozik, hozzálát, hogy meghatározza Spanyolország helyét a világban. ^^ ^^ ^^ M m Európában és magában Spa- K Ö, társasáQ oldaI á, a áUt D e nyolországban. A „kilencven- a Koztarsasag oiaaiara aut. ue nyolcasok" közt, - Jósé Orte- betegsége miatt csakhamar el ga y Gasset-tel, Uunamunóval és kellett hagynia az országot. Antonio Machadóval együtt — 1939 óta önkéntes száműzetés­a fiatal Jiméneznek is döntő ben, — jelenleg Porto-Ricóban szerepe van abban, hogy a hu- él- Költészetének hatása felmér* szadik századi spanyol irodalom hetetle n. E hetvenhat éves, kor­- Cervantes, Lope de: Vega és szakteremtö nagy kmtö 1Iráj a Calderón kora óta eloszor — . , .... . , . .... ,, , . mér visszhangként csendül visz ­megérdemelten előkelő helyet " vív ki magának a világirodalom- sza az eflész huszadik százada ban. spanyol-nyelvű költészetből: KÖLTÉSZET A polgárháború idején Juan Előbb szemérmesen jött ártatlanság mezében; s szerettem, mint egy gyermeket. Majd cifra és rikító ruhákat vett magára; s én gyűlöltem öntudatlan. Királynő lett belőle, aranyban tündökölt már.. ó, én epés, veszett dühöm.. ... Ledobta cifra lomját, de én csak mosolyogtam. Midőn ott áll a régi ártatlanság mezében, megint hittem neki. De ezt is levetette, s mezítlen állt elém i ? ( Ö, éltem üdve: pöre költészet, így mindig enyém lész! FRANYÔ ZOLTÁN fordítása OOOOGOGKDOOOOGXDOOO^ OOOOOOQOOOOOOOe GGOQ00OGOOOOOGOO© A KISLÄNY MEZÍTLÁB szaladt vé­gig a kavicsos úton, egészen Amerikás Antonio házáig. Kora reggel volt még, harmat csillogott a füvön, a mező utolérhetetlenül finom szeptemberi vi­lágossága nyugalmat árasztott maga körül a töljbhónapos irgalmatlan hőség után. A kislány megtapogatta kék sza­laggal átkötött hajfonatait, melyek szorosak voltak, akár a villanydrót. Nem sokkal azelőtt fésülte meg édes­anyja, szokása szerint jól összefogva és meghúzva haját, ahogy csak tudta; annyira, hogy homlokán és a tarkótá­jon, ahol a haj rövidebb és töréke­nyebb, egy kicsit fájt is. Mindentől eltekintve azonban boldog volt, hogy fontos megbízatást kapott és amikor a régi falak közé foglalt nagy fekete kapu elý ért, kétszer erélyesen kopo­gott, mintha ezzel is hangsúlyozni akarná felelősségérzetét. — Ki az? — kiáltott ki Cleofe, An­tonio felesége. — Jóbarát — felelte a kislány. Szá­ját a kapu nyílásához illesztette és úgy mondta tovább, ahogy anyja meg­tanította: — Eufemia vagyok, Ciriaco lánya. Üzenetet hoztam. Az ajtó kinyílt, de nem egészen. Ko­moly idők jártak: Cleofe jól meg akarta nézni, kit enged be házába, Amikor meglátta a kislányt, kissé szé­lesebbre tárta az ajtót: — Gyere beljebb. Mit akarsz? — Édesapám, Ciriaco küld és azt üzeni, mondja meg Amerikás Antonio bácsinak, hogy a Szent Alfonz-téren gyülekezik mindenki, és az áprilisban kiosztott parlag-földeket elfoglalják. — Jól van, megmondom neki — vá­laszolt Cleofe, anélkül, hogy kemény és érdes arckifejezése megenyhült volna. — Akkor megyek is — szólt a kis­lány és máris futni készült, mint egy rövidtávfutó, aki csak a pisztoly dör­renését várja. De Cleofe tartóztatta: — Várj csak! Hozom a választ. E SZAVAKRA a rohanásra kész kicsi lábak lefékezték a lendületet. A kis­lány várakozóan figyelt: hallotta, amint Cleofe fapapucsa felkopog, majd lecso­szog a falépcsőn s végül öblös hang­ját: — Jól van, Eufemia! Most már me­tetsz! ďanafa tfya/ro-: milGOfl 1 HAGYOTT FÖLDEK Renata Vigano (született 1901-ben) hazánk­ben kevéssé ismert haladó olasz írónő 1949-ben tűnt fel Olaszországban Agnese va amorire (Agnes halála) című regényével, melyet ebben az évben a Viareggio-díjjal tüntettek ki. E regényében egy­szerű eszközzel és megdöbbentő realitással ábrázolja a hősi olasz partizán-mozgalmat egy parasztasszony történetén keresztül. A regényen végigvonul a szemé­lyes élmény szenvedélye: Vigano férjével együtt két éven keresztül élte a partizánok küzdelmes életét. Annak a partizán-osztagnak egészségügyi szolgálatát látta el az írónő, melynek paracsnoka saját férje volt. Ő maga húsz éven keresztül kórházi ápolónő volt, tu­lajdonképpen orvosnak készült, de mostoha anyagi körülményei miatt ez a vágya sohasem valósult meg. A regény és a vele kapcsolatos Viareggio-díj egysze­riben híres íróvá tette. Az „Agnes halálát" több nyelvre lefordították; az olasz kiadás után először magyarul jelent meg 1950-ben. Ezután egymásután jelentek meg regényei és novelláskötetei. Legutóbbi novelláskönyve azArriva la clcogna (A gólya megérkezik) 1954-ben jelent meg: egyszerű stílusban megírt, lírai hangulattal telített történetek a mai olasz élet hétköznapjaiból. Az alábbi elbeszélés is ebben a kötetben jelent meg. Vigano jelenleg tagja az „Unitá" című kommunista napilap bolognai szerkesz­tőségének, ahol sűrűn jelennek meg novellái, cikkei, riportjai. Tüstént futásnak eredt, és meztelen lábai a macska lépteinél neszt eleneb­bül suhantak tova. Egész nap lótott-Jutott, ahova csak küldték, mindenütt pontosan átadta az üzenetet, szép egyenes tartással, mint­ha az előző nap feladott leckét mon­daná fel az iskolában. Estefelé már fáradt volt, lába sáros és poros a sok szaladgálástól. Leült a tűzhely melletti padkára és azt mondta: — Apa, nem megyek már sehova. Fáj a talpam, itt lenn. Kezébe vette egyik lábafejét, dör­zsölgette az érdes bőrkeményedést és megpróbálta körmével lefejteni. Édes­anyja egy lavór meleg vizet hozott és csendesen mosta a gyerek lábát, egé­szen térdig. — Ah, — nyögött boldogan a kis­lány ujjait mozgatva a kellemesen me­leg vízben. — Olyan mintha levegőzne a lábam. Sötétedéskor a férfiak elindultak a tanyákról, a falvakból és a községek­ből, a síkság elszórt házaiból. Ünnepé­lyes és egyben szomorú menet volt; nem volt már szükség sem tiltako­zásra, se, kérelemre, hiszen már meg volt a törvény a parlagon hagyott föl­dekre. De a törvényt nem hajtották végre, és az idő már ősz felé járt, amikor a szántáson a sor, és még elébb a régtől szívósan élősködő gaz­tól is meg kellett szabadítani a jó kö­vér televényt. — Semmiség — mondták a napszá­mosok. A traktor hamar végez. De nincs egy veszteni való napunk sem, különben oda az egész esztendő. Az esti homályban minden irányból sereglettek a Szent Alfonz-tér felé: a keresztutaknál találkoztak, összetor­lódtak, majd arrább újabb emberekkel találkoztak, akik más utakról jöttek: így lett egyre hatalmasabb a tömeg. EUFEMIA éppen abban a pillanatban emelte ki a lábát a lavórból és hirtelen kiszakította magát anyja karjai közül. Sírt, kiabált, hogy apjával akar menni és magából kikelve, kétségbeesetten vágott neki a dűlőknek. — Miért nem vártak meg? — kiál­totta, és hulló könnyei futás közben felszáradtak az arcán. Én is a Szent Alfonz térre akarok menni! Amikor kiért az útra, a férfiak már messze jártak, hallotta távolodó hang­jukat. Meg is érkeztek „a senki föld­jére", melyről a törvény is bestéit; de a törvényt nem tartották tiszteletben, a földet nem engedték megművelni: üres ígéret maradt csak. — Én mindenkihez elmentem — mondta magának a kislány és valami ösvényt keresett, hogy hamarabb oda­érjen a férfiakhoz. Fáradt vagyok — gondolta magában —, de azért meg­várhattak volna, éppen ma este! A növekvő sötétség nem aggasz­totta, Csak arra ügyelt, hogy meglát­ja-e apját és fivéreit a nagy tömegben és elégedetten gondolt arra, milyen jól teljesítette megbízatását, egész napját talpon töltve. Mosolygott a gondolatra, hogy meg fognak lepődni ha megjele­nik közöttük ő, aki az egész társaságot összeterelte. Íme, már egész közel volt, látta mindazok feketéllő hátát, akik mind Martino szavára figyeltek; megismerte Martino erős, kedves hangját is. Sza­porázta lépteit a kemény földön, de hirtelen semmit sem érzett lába alatt: belezuhant egy rejtett kútba. Kiálto­zása késnél élesebben hangzott. Mar­tino komor hangjába is belefúródott, és megfordította a hallgatásba merült hátakat. — Ki kiáltott? — és Amerikás An­tonio utat tört magának az emberek között. — A kút! — A kút! ordított, futni kezdett a pocsolya felé és a töb­biek utána. De fiai visszatartották, merthogy besötétedett és nem lehetett megkü­lönböztetni a szilárd talajt az ingová­nyos résztől. Lassan, tapogatózva ha­ladtak a magas és nedves fűben, ki­nyújtott karral kutatták, tapogatták, a hideg vizet. Es egyikük ujja között fennakadt egy szoros hajfonat, re­ménykedve húzta maga felé: a kislány volt. — El! El! — megmarkolták karját; apja magához ölelte és futva vitte kar­jában az első házba. De akit karjában tartott, már halott volt, nem az a kislány, aki macska­léptekkel mezítláb futkározott; halott volt, sápadt és mozdulatlan. Elég volt ránézni és sírni, kiáltani kellett. A HÄZ EGY ASZTALÁRA helyez­ték- és megpróbálták mozgatni a kar­ját. Azonnal látni lehetett, hogy nincs mit tenni. Az arcáról lehetett látni, mely csupa lila árnyék volt. És Marti­no öreg arcát végigszántották a köny­nyek, úgy mondta: — Kemény föld, bűnös föld; nincs megművelve a kenyérnek, de áldozat nélkül még a közelébe se lehet jut­ni. Sokan szorongtak a ház konyhájá­ban. A kislány ott feküdt holtan kite­rítve az asztalon, apja és fivérei fe­jüket a falnak támasztva sírtak. Az egyik hozzátartozó felajánlotta, hogy elhívja a kislány anyját és nagynehe­zen utat törve magának a tömegben, kiment. > — Szegény anyja, szegény anyja — hallatszott a sötétben. — Igen, szegény anyja — mondta idős Martino, arcát a halott kislány felé fordítva. De a föld az övé, elvette magának, amikor szilárd földet hitt talpa alatt és beleesett a kútba. Es holnap megkezdjük a munkát. MÄRIA BÉLA fordítása

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom