Új Szó, 1957. május (10. évfolyam, 120-150.szám)

1957-05-09 / 128. szám, csütörtök

SZABÓ BÉLA: A CSÄILÁD KEDV | iközben Sztanyo elmondta a történteket, sírt. Ennek a sírásnak azonban nem volt hangja, csak könnye. A gyerek tágranyílt fekete szeme olyan volt, mintha a világ könnyeinek a kiapadhatatlan forrása lenne. Alighogy kipirult arcán legördült az egyik könny, már jött, dudorodott, nőtt a másik fényes könny, aztán a harmad'k... és így tovább. A könyáztatta arc egyik fele úgy ragyogott a villanyfényben, akár egy tükör. Dávidnak úgy tetszett, mintha önmaga és mintha mindazok sorsát látná benne, akik egyelőre könnyekkel küzdenek a fasizmus embertelensége ellen. Homályosan azt is érezte, hogy a könnyek, a fájdalom és a szenvedés áradata nem múlik el nyomtalanul, mintahogy semmi a világon nem múlik el nyomtalanul és egész biztos valami történik közben, benne is, Sztanyoban is. Sztanyo arról számolt be, hogy egyik iskolatársa szünetben, a többiek előtt kigúnyolta, mert apja közönséges kommunista és börtöntöltelék. Neki erre még csak eszébe se jutott, hogy tagadjon, vagy tiltakozzon, hanem egyenesen nekiment és izmos, kemény gyereköklével alaposan elverte. A hír azonban, hogy apja börtöntöltelék, futótűzként terjedt el az iskolaudvarban és most már nem egy, hanem többen csúfolták. Sztanyo eleinte még próbált az öklével rendet teremteni, de ellenfelei egyre szaporodtak, képtelen volt hát a saját erejével az iskola zömével megbirkózni. Nem tehetett egyebet, minthogy mindjárt a számtanóra elején, panaszt tett Kalontay tanító úrnak. A tanító úr, aki jól ismerte Sztanyo családi viszonyait, mert kifogástalan ruháit Kranc jutányos áron készítette, nyomban tanítványa védelmére kelt. Az egész osztály előtt harsány hangon kijelentette, hogy Sztanyonak semmi köze nincs ahhoz a kommunistához, aki szégyenteljes áruló tettei miatt a fogházban tölti le méltó büntetését, mert az illető közönséges zsidó, Sztanyo pedig árja. Ezt az anyakönyv adatai is bizonyítják és erről bárki meggyőződhet. Tehát a delikvens — ezt a kifejezést Sztanvó feljegyezte magának — az a bizonyos fogháztöltelék nem az apja, még csak nem is a rokona, hanem Sztanyo számára teljesen idegen. Végül, mint aki jól végezte el a dolgát, az elégedettség pátoszával, az igazságtevő tanító méltóságával felszólította Babjákot, a megvert diákot, hogy azonnal kérjen bocsánatot Sztanyotól, e példátlan és hallatlan megrágalmazásért. Ekkor következett Sztanyo váratlan fellépése, amely nemcsak az osztályból váltott ki megdöbbenést, de a tanítóból is, túl a megdöbbenésen. felháborodást váltott ki. Kalontay úr mindenre számított, csak arra nem, hogy Sztanyo, ez a

z éretlen tacskó, úgy áll fel az iskolapadban mint egy ele/en felkiáltójel és az egész osztály fülehallatára csúffá teszi őt, tiltakozik az ellen, hogy tőle akárki bocsánatot is kérjen, mert az az áruló börtöntöltelék, igenis az apja. Kalontay úr teljesen meg volt zavarodva, ezt Dávid nyomban megértette és így nem csoda, ha kikelve magából, megfosztva tanítói méltóságától, szinte ordította tanítványa felé. — Ez nem igaz! Sztanyo azonban mozdulatlanul állva maradt a padban. Nem ijedt meg tanítója fenyegető hangjától. Még csak eszébe sem jutott, hogy állítását visszavonja. Csöndesen, de konokul azt hajtogatta és több ízben megismételte: — De igaz! Kalontay úr erre magához tért. Látta, hogy háládatlan tanítványánál elvesztette a játszmát. Itt most már csak egyetlen feladata van, hogy az osztály előtt megmentse becsületét. — Ha így van Sztanyo, ahogy te mondod — fordult feléje komoly, símára borotvált gondozott arcával — akkor miért hordott ő sárga csillagot, te pedig nem? iyTalontay úr úgy érezte, hogy Hv maga a kérdés feltevése is zsenialitásra vall, mert ezzel a gyereket úgy a faihoz szorította, hogy kénytelen lesz bevallani a teljes igazat. Sztanyot azonban hidegen hagyta a kérdés, hajthatatlan maradt. — A csillag az semmi, — vonogatta meg szemtelenül a vállát, majd némi gondolkodás után így folytatta: — Az még nem bizonyíték. Én is szívesen hordtam volna sárga csillagot. Az osztály lélegzetét visszafojtva hallgatta ezt a párbajt tanító és tanítvány között. A feszült csöndben csak a tanító éles hangja vert visszhangot. — Te szerencsétlen — ordította újra, magából kikelve. — Nem vagyok szerencsétlen, — válaszolt Sztanyo nyugodtan. — Ogy beszélsz, mint egy megátalkodott kommunista. — Az is vagyok — felelte kurtán. — Hisz azt sem tudod, mit jelent az kommunistának lenni. — De tudom. — Hát mi az, felelj. — Azt jelenti, — felelte lassan tagolva szavait, mint aki felelet közben egy nehéz számtani feladat megoldásán kínlódik — hogy a kommunista a fasiszták börtönében sínylődik. Kalontay úr erre hirtelen fordulattal más hangcn kezdett beszélni tanítványával. Szavai ezúttal a jóindulattól rezegtek, duzzadtak és olyanok voltak, mint a frissen mázolt tárgyak, amelyek érintésre foltot hagynak maguk után. — Mondd Sztanyo — kérdezte annyi jóindulattal, hogy az egész osztály is tanúskodhatott erről — hát érdemes a börtönben sínylődni? — Érdemes. — Hisz elpusztul ott. — Nem pusztul el — intett a fejével — a fasiszták pusztulnak el, de nem ő. A nagy izgalomtól most már mozgás támadt az osztályban. Itt-ott neszezi': hallatszott, rmnlha a tanítványok egyike-másika már nem bírná tovább a feszültséget és könyöke, lába a nagy ÍTgalomban helyet változtat. De ezek a tompított zajok később még jobban elmélyítették a csöndet, amely az iskolateremben, az agyakban és a szívekben uralkodott. Az egész osztály most egy emberként várta, hogy valami történni fog. Biztos elveri... vagy esetleg ennél rosszabbat is tesz... esetleg átadja az ŰSB-nek?! Ki tudja ? ... ha valaki kommunista ?... De nem történt semmi különös, hacsak az nem, hogy Kalontay úr hangja egy árnyalattal még lágyabb lett. — H it ezt meg kitől hallottad Sztanyo — kérdezte bizalmasan. — Látom, hogy nem félsz, bátor gyerek vagy. Talán az anyád mondta?... I ztanyó attól a pillanattól kezdve, amikor felállt és ellentétbe kerülve tanítójával elszántan védte apjához fűződő gyermek: kapcsolatát, ösztönösen megérezte a feléje áradó rosszindulatot. Nem használt többé a tanító lágy, behízelgő hangja, szavain átszűrődött az a láthatatlan és mégis jelenlevő valami, ami ellenállásra késztette. — Nem az anyám mondta — felelte elutasítóan. — Hát ki? — Ezt mindenki tudja — vonogatta meg a vállát újra és tétován körülnézett az osztályban. Először találkozott most társai egyetértésével, valamennyi szem mindmegannyi csillag, a feléje áradó részvét csillogásával ragyogott. Még a fehérhajú Babják is, akit megvert, bocsánatkérőn nézett rá. E jóleső látványnál azonban nem időzhetett sokáig, mert Kalontay úr hangja újra felharsant a teremben. — Mars a szamárpadba! Látni sem akarlak, te háládatlan tökfilkó. A tanító sértő hapgja már nem ért a szívéig. Az bezárult, becsapódott, hogy soha többé ki ne nyíljon előtte. Szó nélkül összeszedte könyveit, füzeteit, írószerszámait, mind a táskájába rakta és iskolatársai néma tekintetétől kísérve, helyetfoglalt az utolsó padban. A számtanóra látszólagos rendben folytatódott, noha a tanító kérdéseiben és a tanítványok feleleteiben az átélt izgalom feszültsége izzott. Az egész óra alatt Sztanyohoz egyetlen kérdéssel sem fordult többé a tanító. A szünetben Sztanyo első gondolata az volt, hogy hazamenekül az anyjához, akinek mindent elmond. Ezért, amikor a többiek kimentek, ő a teremben maradt. Feltűnés nélkül akart távozni. Ez azonban nem sikerült. Kiderült, hogy az osztályban igen sok jó barátja van, azok köréje gyűltek és vigasztalták. Azt mondták neki, hogy teljes joggal védte meg az apját, ez minden becsületes fiúnak a kötelessége. Mindannyian egyöntetűen hangoztatták, hogy ne menjen haza és közösen megfogadták, hogy soha többé nem fogják csúfolni. Babják ugyan nem mert feléjük közeledni, de ott állt az ajtó mellett, a tábla közelében, hátratett kezekkel mozdulatlanul és egy pontra bámult, mintha valaki odakötözte volna. És nem mozdult akkor sem, amikor a fiúk magukhoz hívták. A „börtöntöltelék" bánata fogva tartotta és örökké libegő, könnyű, világosszőke fehér haja is olyan komolyan lapult a fején, mintha sötét haja lenjie. Egyik barátja, a Berti, tisztán azért, hogy vigasztalja Sztanyot, azt kérdezte tőle, hogy miért nem beszélt ezelőtt soha az apjáról, aki szabad idejét a fogházban tölti. A másik azt kérdezte, vajon meglátogatti őt a fogházban? A harmadik afelől érdeklődött, hogy is néz ki tulajdonképpen a fogház. Egyik sem említette a börtönt, a választ meg sem várták, hanem egymás szavába vágva kérdezték, tapintatból és részvétből. A negyedik azonban komoly megfontolás után azt kérdezte tőle, vajon čest práciva! köszön-e az apjának. Sztanyo erre bólintott, hogy igen. Ezzel véget is ért a szünet és kezdetét vette a történelemóra. Amint Juli néni belépett, mindenki gyorsan a helyére sietett és illedelmesen, zengő hangon köszöntötték. Erős, telt keblű aszony volt a Juli néni. A fiúk nagyon szerették. Volt valami a megjelenésében, ami a tisztaságot jelképezte. Ha belépett a teremben habfehér blúzával, sötét szoknyájával és keretnélküli cvikkerén felragyogott a kék, felhőtlen ég. úgy tetszett, mintha az iskolát azonnyomban 1 iszellőztették volna, mintha kinyitották volna az összes ablakszárnyakat, hogy beáradjon a friss, tiszta levegő, beáradjon távoli tájak mezeje, rétje és erdeje. A történelemórát közvetlen előadásmódjával egy kissé mindig színes és tarka mesévé varázsolta. zúttal igaz, a történelem mesélje elmaradt, helyére lépett a valóság, az igazság színeiben tündökölve, amely Sztanyonak elégtételt szolgáltatott. Juli néni, mint minden tanító, aki szereti hivatását, amint belépett a tanterembe, amelynek nemcsak minden tárgyát, hanem minden tanítványának szemvillanását is ismerte, nyomban észrevette a változást. Ezt egyébként a tanítványok élénk, izgatott tekintetén is láthatta volna, ha nyomban nem is fedezi fel a rést, Sztanyo üres helyét az iskolapadban. Utána természetesen az utolsó padra esett csalhatatlan, cvikkeres pillantása, ahol kedvenc tanítványa lehorgasztott fővel úgy ült, mintha súlyos terrheket akasztottak volna a nyakára. — Mi történt Sztanyo? — kérdezte. Noha a kérdés szigorú volt, mégis amikor kimondta a nevét, tárgyilagos hangja egy árnyalattal barátságosabb lett. A gyerek leste, várta ezt a kérdést. Már nagyon is fojtogatta a panasz, a fájdalom. Kellett, hogy valaki előtt kiöntse a szivét. Ha nem mondhatta el az anyjának, ahogy tervezte, akkor legalább elmondja Juli néninek. — Az úgy volt — kezdte, amikor felállt és érezni lehetett a hangján, hogy a történeteket részletesen akarja elmondani, de a fojtogatás, amely a torkát állandóan szorongatta, váratlanul kitört belőle, mint az áradat. Zok:gása közepette, amely egész testét rázta, nem bír.t kinyögni többet, mint azt, hogy Kalontay tanító úr az apját árulónak nevezte. így mondta árulónak, holott az osztály erre a kifejezésre határozottan nem emlékezett, de senki sem merte állítását megcáfolni, sőt a fürge Ctibor, miután látta, hogy barátja keservétől nem tud szóhoz jutni, azonnal segítségére sietett és próbált helyette magyarázatot adni. Tömören felvázolta a történteket. Igaz, az áruló szót kihagyta, de nem hagyta ki a börtöntölteléket, a kommunistát, a végén pedig azt is elmondta, hogy a tanító úr meg akarta védeni Babjákkal szemben, de Sztanyo nem hagyta magát megvédeni és váltig kitartott amellett, hogy hogy a börtöntöltelék az ő apja. Ékkor az osztály nagy meglepetésére a kis fehérhajú Babják is felállt és azt mondta, hogy ellene nem kell többé Sztanyot védeni, mert már meg van védve és ő megbánta tettét. Azt, hogy Babják megbánta, azt neki nem kellett bizonyítania, mert fehér haján és fehér könnyéül meglátszottak a bűnbánat jelei. Még többen is felálltak. Valamenynyien mondtak valamint, amivel Sztanyo oldalára billentették a mérleget. Végül Hargas Jano, a IV. A. legkiválóbb tanulója is szükségét érezte, hogy közölje az üggyel kapcsolatban érszrevételeit. Amikor felállt, köhintett néhányszor, ahogy azt a felnőttektől hallotta, majd kancsi kék szemével körülnézett, vajon mindenki figyel-e rá, aztán elszánta magát és azt mondta: nézete szerint helytelen volt, hogy Sztanyo az egész osztály előtt a tanító úr kifejezett akarata ellenére egy idegen embert az apjának vállalt. — Nem igaz, nem, idegen — vágott élesen a szavába Sztanyo. — Kérem az anyakönyv... — nyögte zavartan Hargas. — Nekem semmi közöm az anyakönyvhöz. Az nekem sem apám. sem anyám. Nekem az anyakönyv idegen, én még sohsem láttam. uli néni és az egész osztály mosolygott Sztanyo felháborodásán. Csak Hargas maradt komoly, de mert érezte, hogy egyedül maradt az egész osztályban, szükségesnek tartotta még megjegyezni, hogy az anyakönyv-ügy, az nem tréfa. Erre aztán az egész osztály részéről hangos derű volt rá a válasz. Hargas leült és nagyon kínosan érezte magát, sőt szégyenében szemét is benúnyta. Juli néni finom jeggyűrűs tenyerével az asztalra csapva, rendet teremtett a tanteremben, utána Hargas Janóhoz lépett, aki az első padban ült és így szólt hozzá: — Jano, nekem is az a nézetem hogy az anyakönyv nem számit, sót az adatok sem jelentenek semmit. Ha Sztanyo úgy érzi, hogy az apja, akkor el lehet azt neki hmm. — De Kalontay tanító úr az anyakönyvet igazolta. — Ezt fiam, csak Sztanyo donth

ejuu'néni határozott kijelentésére Sztanyo komoly arcát győztes mosoly üdítette fel. Ügy érezte, mintha szive dobbanása is zengő hangot kapott volna. — Én Sztanyo apját — folytatta Juli néni komoly átható hangon, miközben cvikkere úgy ragyogott, mintha egyenesen a lenyugvó nap sugaraitól kapta volna kölcsön a fényt — évek óta jól ismerem. Tudom, hogy becsületes, dolgos ember, soha senkit meg nem károsított, így tehát nem lehet áruló. Az ünnepi csöndben Sztanyo újra megszólalt. — És kérem tanító néni, az én apám Kalontay tanító úrnak sok ruhát, kabátot varrt. Azt is, ami rajta volt, a saját kezével varrta és nem engedte meg, hogy a segédek dolgozzanak rajta. Láttam, hogy próbálta, javította, vasalta, forgatta, gyúrta a fazont, csakhogy szép, kifogástalan munka legyen és hogy a tanító úr meglegyen vele elégedve. Most pedig, mégis árulónak nevezi. Ekkor nyitott be nagy sietve Kalontay tanító úr a tanterembe. Elegáns őszi felöltő volt rajüa, de a hanyagul odavetett sál a nyakán azt bizonyította, hogy nagyon izgatott. Látni lehetett, hogy valami fontosat akar közölni Juli nénivel. De mikor meghallotta Sztanyo utolsó szavait, ráparancsolt, hogy lépjen ki és ismételje azt, amit mondott. Sztanyo nem félt, biztosan tudta, hogy Juli néni meg fogja védeni. Nyugodtan eléje állt tehát, megismételte előző szavait és ujjal mutatott rá, hogy nemcsak a ruhát, de a felöltőt is nemrégen varrta az apja. Ö maga, saját kezével kötötte ki a lyukakat csak azért, hogy szép munka legyen, mert tudta, hogy Kalontay tanító úr szeret szépen öltözködni. Arra is emlékszik, amikor Kalontay tanító úr a második próbánál jobbrabalra forgolódott a tükör előtt, mosolygott jobbra meg balra is, annyira gyönyörködött apja munkájában. Most pedig árulónak nevezte. Kalontay úr erre dühében megragadta a gyereket a vállánál és alaposan megrázta. — Te taknyos — mondta neki —, csak nem akarod azt mondani, hogy apád ingyen varrt nekem? Amikor Sztanyo elbeszélésében ideért, nyomatékosan kiemelte Dávid előtt, hogy neki ez a rázás egy cseppet sem fájt, és rázhatta volna akár órákhosszat, akkor is megmondta volna neki, amit gondolt. — Nem tehettem másként — mondta. — Megmondtam neki. Az én apám akkor is kommunista volt, mindig kommunista volt. Miért tetszett hát egy árulónál varratni ? — Ezt a szemtelen kölyköt ki kell dobatni — fordult felháborodottan Juli nénihez —, hisz ezzel a magatartással a többieket is megfertőzi. — Kedves kolléga úr — válaszolt erre Juli néni nyugodtan, — én nem tartom ezt a helyzetet oiyan veszélyesnek, mint ön. A gyerek feltett önnek olyan kérdést, amihez joga van. ön nem válaszolt rá. A kérdés nyitva maradt. Miért hagyott ná'.a varratni, miért támogatta miért adott neki munkát, ha tudta, hogy áruló?... — Egy rendes tanítvány nem tesz fel ilyen kérdéseket tanítójának. — Nekem pedig az a nézetem, hogy egy rendes gyermeknek jogában van megvédeni az apja becsületét az egész világgal szemben is. — Különös nézetei vannak. Ezúttal ünnepélyesen kijelentem önnek, hogy az egész ügyet a tanfelügyelő elé viszem. — Megteheti — válaszolta Juli néni megvetéssel —, de felhívom a figyelmét arra, hogy én még élek, és nsm hagyom magam megrágalmazni senkitől. Ennek a gyermeknek az apja sajnos, már ... uli néni nem fejezte be a mondatot, de ez már nem használt... Sztanyo, mintha vihar kapta volna el, pár ugrással a folyoson termett, ott a fogasról lekapta kabátját, sapkáját, és száguldott haza... haza... Hiába futott utána Juli néni, mire a folyosóra ért, Sztanyonak már a nyomát sem látta sehol... (Regényrészlet.)