Új Szó, 1957. május (10. évfolyam, 120-150.szám)

1957-05-04 / 123. szám, szombat

HOWARD FAST: ÖNERZET Először egy nagy vasketrecben helyeztek el bennünket. Maga az a tény hihetetlennek tűnik, ha mindennapi életünk aalószerü eseményeivel összeegyeztethetetlen dolgokat követnek el velünk. Az ember kétfajta világban él: az egyik a saját világa, a tapintható, belélegezhető, ízlelhető, látható és hallható világ, a másik világ a mesékben, az újságcikkek címében, a színházban és a filmen létezik. Márpedig biztosak vagyunk afelől, hogy ez utóbbi világ sohasem létezett és nem is fog létezni, ezért meglehetősen hihetetlen, amikor mi magunk válunk ennek a nem létező világnak a részesévé. Egy vasketrecben helyeztek el bennünket s becsukták és lelakatolták az ajtaját. Tizenegyen voltunk, nem sokkal azelőtt még elfoglalt emberek, tizenegy féle érdeklődési körrel, olyan emberek, akik megszokták, hogy a nap minden óráját előre beosztják. Most azonban már nem volt semmi beosztani valónk és a jövendőnk körvonalai homályba vesztek, nem volt tisztán látható, mikor és hol érünk partot. Nem mondták meg nekünk, miért raktak a vasketrecbe, sem azt, hogy mennyi ideig kell ott maradnunk, és azt sem, hogy mi történik velünk. Megfosztottak bennünket attól a jogunktól, hogy ezeket a dolgokat tudhassuk, hogy ezeket a kérdéseket feltehessük. A ketrec területe harminc egynéhány négyzetlábnyi volt. Padok voltak benne, és mintegy tíz-tizenkét ember rajtunk kívül. Vidámnak tetettük magunkat, egymásra mosolyogtunk és mindenféléről beszélgettünk. De akik már előttünk ott voltak, nem mosolyogtak és nem beszélgettek. Legtöbben határtalanul letörtek voltak, borotválatlanok, ócska és piszkos ruhát, esetleg csak rongyokat viseltek. Kettőt közülünk irgalmatlanul összevertek, arcuk csupa vér volt és irtóztató seb. Bennünk még elevenen élt a kíváncsiság-, az érdeklődést szemünkről és arcunkról is leolvashatták, de semmi érdeklődést nem lehetett leolvasni azok arcáról és szeméről, akik már előttünk is ott voltak. Akár állt, akár ült az ember a ketrecben, telt az idő, és csaknem észrevétlenül mi is kezdtünk hasonlatosak lenni azokhoz, akik már előttünk is ott voltak. Ezt ők is megérezték, és rendre beszélgetni kezdtek velünk. Különösen aziránt érdeklődtek, hogy mit követtünk el, mert kíváncsiak voltak arra, mit véthetett egy olyan csoport, amelyhez orvosok, jogászok, szakszervezeti tagok, tanárok tartoznak, sőt egy író is. Az orvosok betegeket gyógyítottak, a jogászok a törvényt alkalmazták. A szakszervezeti tagok azt tették, ami a szakszervezeti tagok dolga, a tanárok pedig filozófus módra magyarázták valamilyen élvet. Annak az embernek, aki engem kérdezgetett, ezt válaszoltam: azt kívánták tőlünk, hogy bizonyos neveket adjunk ki a Kongresszus egyik bizottságának, s mi ezt megtagadtuk. — Eszerint maguk vörösek — mondotta. — Eszerint mi vörösek vagyunk. Rájöttünk arra, hogy a rabok szelíd emberek. Lehet, hogy minden ember arra született, hogy szelíd legyen, csak éppen történik vele valami, ami megváltoztatja öt. Ha azonban ketrecbe zárják, ha megfosztják öt a reménytől és az önérzettől, és mindattól, amit a holnaptól várhatna, akkor valamilyen emelkedett, 'fenséges egyszerűség nyilatkozik meg nála, amely ott szunnyadt valahol énje mélyén. Ezzel szemben el is távozik belőle valami. Az embernek emberi állapota az, hogy szabad legyen, nem pedig ketrecbe zárt. Ott ültünk vagy álltunk a ketrecben és az idő telt és az idő átalakult. Hogy az idő átalakul — ez volt egyik első felfedezésünk. Addig ugyanis az idő érték volt, életünk anyaga. Addig az idő mérték is volt: ennyi meg ennyi másodperc, ennyi meg ennyi perc, ennyi meg ennyi óra létünk egész terjedelméből ... És az idő valamennyi ilyen mértékével fitytyet hánytunk a mindenségnek és a halálnak. Minden kis része az időnek gazdag volt és javakban dús, telve örömmel és megismeréssel és harccal és munkával és szerelemmel és kínnal és reménnyel és megérzéssel. Most azonban az idő váratlan fordulattal önmagának ellentétévé vált: minden másodperc megannyi ellenség, minden perc ellenünk szegül, minden óra egy-egy könyörtelen és lelketlen ellenfél, s az időnek se haszna, se célja, se szerepe, hacsak az nem, hogy mint ellenséget agyon kell ütnünk, le kell győznünk, el kell pusztítanunk. Azelőtt számos dolog ellen küzdöttünk, ezután egyetlen ellenség, az idő ellen kell harcolnunk. Az idő délig haladt előre, s ekkor ételt dobtak be nekünk olyanformán, mint ahogy az állatkertben a vadállatoknak dobják oda a húst. Az ételt papírba csomagolták, és amikor felbontottuk, két darab száraz kenyeret találtunk benne, közöttük egyegy szelet hideg, faggyús hússal. Nem volt étvágyunk és az ételt odaadtuk a többieknek. Nedves hideg járt át bennünket, és a természetes vágyak rendre kihaltak belölünk. Ojra az idő felé fordultunk és szembehelyezkedtünk vele. Először nagyon nehezen ment. Később majd biztosan könnyebb lesz ellene harcolni. De az idő múlt és végül is kinyitották a ketrec ajtaját. Kettesével össze bilincseltek bennünket és megparancsoltat induljunk el egy folyosón, melynek falait ócska, piszkos, sárga festék borította. Odaszóltam a főiskolai tanárnak, hogy nehéz dolog embernek érezni magunkat vaskarpereccel a csuklón. — De az önérzetünket megőrizhetjük — felelte. Ilyen helyen furcsán hangzott ez a'szó, sőt kissé oda nem illőnek tűnt. Nem hasonlított szóhoz sem mindazok közül, amelyeket azelőtt hallottam, vagy amelyekre is gondoltam. Szokatlan szó volt, s hirtelen az az érzésem támadt, soha nem tanulmányoztam elég gondosan ahhoz, hogy jól ismerjem az értelmét. De az önérzet valóban sajátságos valami — ismertem fel magamban én is. És valóban fontos dolog, amelyen érdemes gondolkozni. A ketrec és a folyosó félhomálya után kivezettek bennünket a verőfényes napvilágra, és most fegyveres börtönőrök közt lépkedtünk, akik kezüket folyton a puskájukon tartották. Egy autóbuszig vittek, kettesével szálltunk fel rá. De az autóbusz is ketrec volt, mert köröskörül vasrácsok és vasredőnyök voltak, mögöttük fegyveres őrökkel. Az ajtókat ránk zárták és belakatolták, mi pedig ott ültünk a ketrecben, miközben az autóbusz elindult velünk a börtön 'felé. A kocsinak, hogy eljussunk a börtönbe, csaknem az egész városon végig kellett haladnia. Amíg az út tartott, tudtára jutottunk annak, hogy ami velünk történik, súrolja, sót meg is haladja a megmagyarázhatatlanság határát. Amikor autóbuszunk elindult, előbb mosolyogtunk, hogy milyen hihetetlen dolog is ez az utazás. Mi sem volt természetesebb, minthogy mosolyogjunk rajta, mert valahányszor olyan eseménnyel találjuk szemben magunkat, amely túlontúl ellentmond életünk egész folyásának, hogy képtelenek vagyunk elhinni, a hatása csak a nevetségesség lehet. Valamennyien amerikaiak vagyunk s az amerikai hagyományokban nevelkedtünk. Gyermekkorunkban vég nélkül ismételgettük az ország zászlajának szóló hűségesküt. Annyira belénk oltották a szabadság és a függetlenség hagyományait, hogy végül is már ezek szabták meg idegeink reakcióit, reflexeinket, tudat alatti gondolatainkat, s életformánkat is a hagyományoknak megfelelően alakítottuk ki. Van erkölcsi felfogásunk, hisz máskülönben nem kerültünk volna oda, ahol éppen vagyunk, erkölcsi felfogásunknak pedig elsősorban éppen saját hazánk volt a megalkotója, valamint mindaz, amit nekünk adott, amire tanított. Következésképpen az, ami velünk történik, lehetetlenség, nevetséges, mondhatni komikus dolog, mert egyetlen bűnünk az, hogy azoknak a spanyoloknak a nevét, akik harcoltak a spanyol köztársaságért, nem akartuk kiadni azoknak, akik Francoval működnek együtt. De hiszen az Egyesült Államokban ilyen cselekedetért nem vetik börtönbe az embereket. Lényünk minden porcikájával, minden idegszálával tudtuk, hogy az Egyesült Államok népe megbecsüli az ilyen cselekedeteket. Mi azonban útban voltunk a börtön felé. így hát egy pillanatig mosolyogtunk, de aztán már nem mosolyogtunk. Ragyogó napsütés volt. Mindez egy meleg nyáreleji napon történt, Washington városában, Columbia tartományában. A fák jobban zöldeltek mint valaha. A fehér épületek visszaverték a napfényt és a látogatók ott forgolódtak fényképezőgépeikkel. Az utcán nyári ruhában jártak a nők, és a gyermekek nevetgéltek és lármáztak. Mi pedig percek múlva bevonulunk a börtönbe. A járókelők közül csak kevesen vettek észre bennünket. S akik ránk néztek, azok sem láttak minket. A bűnözők szerencsétlen emberek, s a szerencsétlenség ritkán tűnik föl, különösen boldog emberek szemében, ezek pedig boldog emberek voltak. Ez a gondolat most első ízben ötlött fel bennem, de ezután még sokszor eszembe jutott. A ketrecbeli ember szemében boldog minden ember, aki nincs ketrecben. A boldogságnak az ő szemében nincs egyéb feltétele: csak engedjetek szabadon s máris boldog leszek. Hagyjatok odamenni, ahova akarok és boldog leszek. Több nem kell. Az autóbusznak mintegy tizenöt percre volt szüksége ahhoz, hogy eljusson a város szélére, egy nagy és komor, téglából és acélból készült épülethez, a falakkal körülvett börtönhöz, a rútságnak és reménytelenségnek ehhez a megtestesüléséhez. A kapuk kinyíltak, hogy beengedjék a ketrec-autóbuszt, aztán újra bezárultak. Nekünk pedig megparancsolták, hogy szálljunk le. A fegyveres őrök felügyelete alatt levették rólunk a bilincset, egy villanyerővel működő kapu behúzódott a fa'ba, mi pedig beléptünk? egy keskeny és sötét folyosóra, ahol villanyos szemek vizsgáltak meg, kutatták át zsebünket, a húsunkat, az agyunkat. Szinte méterenként — mi legalább is úgy éreztük — újabb villanyos ajtó volt, amely megnyílt előttünk és halk kattanással újra bezárult, hogy ezzel is jobban aláhúzza, megpecsételje, végérvényessé tegye azt a tényt, hogy ezen a folyosón egyirányú közlekedés van, visszafelé nincs út. Egy pultnál meg kellett állni, ránk szóltak, hogy rakjunk ki mindent a zsebünkből, csatoljuk le az óránkat, szakadjunk el az időtől, amely már nem szövetségesünk, nem barátunk és nem vigasztalónk, és soha többé nem is lesz már az, hogy hagyjuk ott azt a néhány személyi tulajdont, amit magunkkal hoztunk, azt az egy-két könyvet, fogkefét, borotvakészüléket. Ott •hagytuk őket. Jó lett volná megtartani egy kulcsot vagy egy könyvet, de itt nem volt jog, nem volt fellebbezés, nem volt vita. — Indulás előre — mondották. — S azt tegyék, amit mondanak maguknak. Az ellenállás elhal. Kezdünk mezítelenek lenni és körülöttünk mindenütt fém van, hatalom, erő, gyűlölet, és mindenek felett megvetés. Soha életemben nem láttam és nem éreztem ekkora súlyát a megvetésnek. Egy nappal előbb ember voltam és mint ember valamelyes tiszteletet élveztem, részben azért, amit tettem, részben azért, mert a tisztelet a másik ember iránt, akarata, képessége, reménykedése és szomorúsága iránt, az eltűrt szenvedések iránt és az embereket egymáshoz fűző testvériség iránt: az emberi társadalom kötőanyaga. De itt a villannyal működő ajtók kirekesztették a testvériséget, s a börtönben annak lakói számára nincs tisztelet, nincs a tiszteletnek még a foszlánya sem, nincs egyéb, mint megvetés, a legjobb esetben párosulva azzal a bizalmatlan figyelemmel, amelyet az ember a veszélyes állatok iránt tanúsít. Ezt nem tudhattuk előre, és nem is ismerheti senki, ha maga még nem ült börtönben, ha még nem vetették alá ilyen megvetésnek, ha még nem tartották ilyen megvetés alatt. A meztelenségről nem tudtam semmit. Néha az emberek ruhákról beszélnek, és vannak emberek, akik kultuszt űznek a meztelenségből. De az ember a ruházatot és a civilizációt egyszerre öltötte magára és sok ezer év óta hordja, mint az álla toktól öt megkülönböztető jelek egyikét. — Indulás előre — mondták ők és újra egy ajtó nyílt meg előttünk visszhangozva. Az ajtón túl egy hosszú, gyengén világított folyosó látszott, a folyosó végén pedig, rendkívül erős villanyfényben, körülbelül ötven ember állott, meztelen állapota felett kétségbeesve, amennyire ebből a távolságból meg tudtuk ítélni. Egyesek álltak, mások ültek vagy guggoltak, de mindegyik• a karjával, kezével takargatta magát. Meztelenségükben elhagyatottak és magánosok voltak valamennyien. A kép olyan volt, mint egy izlandi saga illusztrációja a pokolról, vagy egy felvétel a németországi embervágóhidak sorakozóiről, ahol a ruhát is letépték az áldozatokról, mielőtt beterelték volna őket a mészárosok elé vagy a gázkamrákba, hogy műtrágyává vagy szappanná dolgozzák fel őket. A jelenet olyan megdöbbentően brutális hirtelenséggel tárult fel előttünk, olyan borzalomképet vetített elénk, hogy az ájulás Környékezett, és megvallom, a lábam rendkívül lassan tudott előre vinni. Ránéztem barátaim arcára, láttam, reájuk is úgy hatott ez a jelenet, mint reám. Aztán mi is odaértünk ebbe a helyiségbe, a meztelen emberek közé, s egy börtönőr odajött hozzánk, ránk parancsolt, hogy vetkőzzünk le. Én még csak harmincöt éves voltam, de legtöbb társam ötven is elmúlt már. Csupa tiszteletre méltó ember volt, köztük három neves orvos, egy főiskolai tanár, egy ügyvéd, és még mások; mindegyik kivívta a maga társadalmi állását. Olyan emberek voltak, kiknek élete szerves része a közoktatásügynek, a tudományos kutatásnak, olyanok, akik éppeh magas színvonalú elveik és erkölcsi bátorságuk következtében vetették bele magukat az eszmék harcába, csupa lelkes és bátor ember. Most rájuk szóltak, hogy vessék le a ruhájukat és ők engedelmeskedtek. Most már ott álltak meztelenül a börtönőrök hideg és megvető tekintetének kereszttüzében. A börtönben minden lassan megy. A gyorsaság a szabad emberek előjoga. A börtönben mindenből kevés van, csak az időből van sok. Ezért csaknem egy óráig tartottak itt meztelenül. Kiváló módszernek bizonyult: hagyjuk az embereket anyaszült meztelen, tegyük őket magatehetetlenekké, és hagyjuk így állni. Akkor aztán arra kényszerülnek, hogy kezdjék megérteni, milyen természetű is az a világ, amelybe most beléptek. Egy óra múlva, megvetéstől és gyűlölettől duzzadva megszólaltak az őrök: Előre, indíts! — Ide hozzám! — Feléljen erre, feleljen arra, feleljen minden kérdésre! — Odaállni! A börtön rossz hely. De legrosszabb az, ami a börtönben dolgozókat mozgatja, ami bennük végbemegy, amivé lesznek, amikor őrnek állnak be a ketrecek mellé, ahová embereket zártak be. Hosszú évek múlva, amikor egy másik börtönbe zártak, beszélgettem erről a föfoglárral. Ez a főfoglár bölcs ember volt, mert saját szenvedései megszelídítették. — De mit gondol, ki megy börtönőrnek? — felelte nekem. — Hallott maga valaha is olyan emberről, aki börtönőr akar lenni? Még ez sem magyarázat arra a megvetésre, amit azok arca tükrözött, akik bennünket meztelenül sétáltattak és közben szenvtelenül néztek, akik parancsokat osztogattak és most feljebbvalóink voltak. Minden bürokratában él a megvetés mások iránt. De a börtönőrben élő megvetés sajátos, egyedülálló, semmivel össze nem hasonlítható, teljesen különálló valami. Ez a rendkívüli hatalommal felruházott kis emberek megvetése, a gyűlölködő, vakbuzgó és kegyetlen emberek megvetése, azoké, akik élet-halál ZALA JÖZSEF: A. Schweitzer professzor üzenete Ügy indult, mint az üstökös, merész. Tehetsége s szorgalma párosult. Tudós lesz? Orvos? Művész? Vagy zenész? — találgatták. — Ő csak tanult, tanult.., Zseni volt, kit minden ház tárva várt, Oxford elismert, Sorbonne megcsodált. Berlin tudósát látta benne már, Párizs művészét, Zürich orvosát. Kit a lét bőség, hírnévvel kínált és dicsfényt font köré a kontinens, józan maradt... Csendben hajóra szállt és a szenvedő Afrikába ment... Leprás benszülött orvosára lelt benne, ki éjjel könyvön dolgozott, nappal maga is kórházat emelt, önmagát nem kímélve gyógyított. Számkivetett, élő-holt emberek rajongtak érte, áldották nevét és ünnepnap hallgatták gyermeteg, orgonáján a balzsamos zenét. Földrészek sorsát messze Afrika leprás poklából aggódva lesi. A világnak meg kell hallania, mert az élet nevében üzeni: „Az atom, a tudomány fegyvere, nem a halálé! A kísérletek pusztítanak! Elég volt! Már ne! Ne!!! Hirosimára emlékezzetek! Virradjon fel a béke napja már, hogy az életünk emberibb legyen! Élet legyen az atom, nem halál! Szívleljétek intő üzenetem!" Gondolatok egy garammenti levélről és a poharazgatásrói Panaszos levelet kaptam egy ismerős lánytól. Magánlevél, de ajpl.,l}enne, ál}, aüh.ak a veleje nem magánügy. Nézzük csak, szó szerint: „Egyik traktoris tankkal szerencsétlenség történt. Később aztán kiderült, hogy nemrég a vendéglőből botorkált ki. Többen munkaidő alatt is a vendéglőben, büffékben tartózkodnak. Egyedül voltam lány a munkahelyemen, tovább már nem nézhettem, jóformán féltem is tőlük... Most nem dolgozom, lassan egy hónapja lesz már. Hogy mi lesz tovább, azt itthon várom meg." Ennyit a levélből. íróját évek óta ismerem. Szorgalmát, komoly becsületességét máig is emlegetik volt tanárai. Kár, hogy így esett ki a munkahelyéről. Sőt, ha elgondolkozunk azon, amit ír, hogy miért, akkor már nem is csak kár, hanem — hiba. Hát igen, azok a pohárkák, poharak munka előtt, ebédszünetben, munka után, vagy ahogy adódik... Egynémely szolgálatban a szeszfogyasztást írott törvény tiltja. Másutt csak — íratlan. És máris helyben vagyunk. Az egész probléma gyökerénél. Hanem erre már szinte hallom is, innen-onnan, a szemrehányó ellenvetést: „DB mi közöm az eféle panaszokhoz az iszákosokról ? 1... Én tisztességben iszom meg egy-egy pohárkával, urai, a tudatlan emberek megvetése, akik értelmes embereknek parancsolgathatnak és tönkretehetik őket, a gyengéké, akiknek hatalmuk van erős emberek fölött, a gyáváké, akik félelemre kényszeríthetnek bátor embereket, az embertelenek megvetése azok iránt, akik felülemelkedtek az emberi gyarlóságon, a hozzá nem értő ember megvetése a tehetetlenségre kárhoztatott emberrel szemben. Lehet, hogy másutt ez másképp van már és lehet, hogy egykoron itt is másképp lesz, de ma ez szerves része a börtönök semmi voltának és ostobaságának általában, ugyanúgy, mint az az ostoba brutális elgondolás, mely szerint ha egy embert elég hosszú ideig kivonunk az emberi társadalomból, a szabad levegőről és a napfényről, akkor szükségszerűen más, jobb emberré lesz. Minden börtön önmagában egy világ, és mi most meztelenül lépkedtünk ebbe a világba. Ojra ott mentem, e mellett a csupatudomány, csupa-gondolkodás főiskolai tanár mellett, aki most. a maga fehér meztelenségében olyan nagyon meg volt fosztva mindentől, s aki oly szépen beszél az önérzetről. A helyiség sarkaiba, a sötétebb helyekre bújtunk, mindenüvé, ahová bújni lehetett, csak bújni lehessen. Aztán fertőtlenítő lével szórtak be, hideg fürdőbe és meleg fürdőbe kergettek, míg végül kiadták nekünk a börtön kék formaruháját, kifakult és toldott, foldott ruhákat. Ez jelezte annak kezdetét, amit a kormány a „javításunk" -nak nevez. Kezdett visszatérni az önérzetünk. Afölötti önérzetünk, hogy két lábon járunk, hogy egyenesen tartjuk magunkat, hogy az anyagnak ahhoz a legsikerültebb formájához tartozunk, amelyet embernek neveznek. Fodor Ernő fordítása. néha napközben is, nem tágadom. Dehát — jólesik és nekem annyi nem árt. Időt se lopok...vele. Felhajtom egyből és kész. Folytatom a munkámat, éppoly felelősségteljesen, mint addig. Kinek vétettem, mit vétettem hát vele? Tán ezt a kis élvezetet áldozzam fel, csak azért, mert egyesek nem tudnak mértéket tartani?" Hát igen... Vörösmarty csakugyan a dolog elevenjére tapint a „Fóti dal"-ban, mondván, hogy: „Okkal-móďdal nem árthat meg a szeszi." Ez a kérdés kulcsa éppen. Okkalmóddal — nem. De oktondian és módfelett: úgy bizony árt, az egyénnek is, meg a köznek is, ami pedig már nagyon szívügyünk. Ezért kell határozott tan érvényt szereznünk a józan ész íratlan törvényének. És lehet is. Mert ha kisebbnagyobb közösségeinkben számonfcartott becsületügy a józan élet, ha menthetetlen szé- , gyen a mértéktelenség, akkor az. inatlan törvény biztosan érvényesülni tud mindenütt. Erre akár — koccinthatunk is. De csak egyet, hogy meg ne ártson. — Jómagam — nagypohárral koccintok rá. Dehát ez egyéni szokás. Az is, hogy — sör van benne. Zima Ferenc