Új Szó, 1957. május (10. évfolyam, 120-150.szám)

1957-05-01 / 120. szám, szerda

A Tavaszt nem lehet megkötözni C

sak ne szerénykedj! Ne légy annyira szófukar. Mondj többet magadról és társaidról. Talán azt hiszed, hogy azzal a néhány szóval mindent megmagyaráztál? Nem! Azt mondottad: — Egyik napról a másikra dolgozunk. Nincs abban semmi különös, hogy teljesítjük a tervet ... Jó, jó Soós Ernő, elhiszem, hogy nem látsz abban semmi különöset, mert számotokra természetes, hogy amit rátok bíznak, azt becsületesen ei is vegzitek. Csak ne türelmetlenkedj, nem zavarlak sokáig. Látom, hogy míg szavaidat hozzám intézed, tekinteted körbe járja a műhelyt. A legszívesebben újra ott lennél a fonósoknál, mint amikor megérkeztem a műhelyetekbe. Akkor is ott sürgölődtél körülöttük, tanácsokat osztogattál s magad is segítettél a szigetelt drótok felgömbölyítésénél. így van ugye, valld be őszintén — ez is a siker egy részét képezi. — A mester kötelessége — mondod. Ilyenek nálatok a mesterek. És dicséred a munkásokat, felelősséggel végzik dolgukat. Válljék ez a Kábel-gyáriak becsületére! De amikor szóba került Május elseje, s az, hogy ti vonultok fel elsőnek a Munka ünnepén a bratislavai üzemek között, s a menet élén a verseny győztesét megillető zászlót, a kormány vörös zászlaját emeli majd magasba egy munkatársatok — ekkor szemedben a büszkeség fénye csillogott. Lám, mégis van még valami a kötelességérzeten kívül is, ami hajt, ösztönöz benneteket. öreg munkás vagy, Soós Ernő, mögötted egy félévszázad, megderesedett a hajad is. Sokat láttál, tapasztaltál az életben. Mesterré csak akkor léptettek elő, amikor először lengett szabadon gyáratok tetején a vörös lobogó, Jól tudod, hogy mit jelentett az. — Az új élet kezdetét, — mondod. S akkor léptél a kommunista párt soraiba, is. A harmincas években még nem voltál kommunista, de velük tartottál jóbanrosszban. A Május elsejéken te is ott gyülekeztél a Duna-utcai munkásotthonnál. Felvonultatok. A rendőröktől óvtátok a vörös zászlót. Volt, hogy össze is tűztetek. Kövekkel dobáltátok meg a rendőröket. S kitüntetés volt a menetben magasra emelve vinni a vörös zászlót. S mi volt abban a szép, a megkapó? — Az, hogy éreztük a munkásegységet, az együvétartozást. Az, hogy éreztük: a Tavaszt nem lehet megkötözni. Ezer és millió csendőr, rendőr sem köthette béklyóba a munkásosztály kezét! De szépen is mondtad: a munkásosztály olyan, mint a tavasz. Senki sem állíthat gátat eléje, elsöpri útjából az akadékoskodókat és győz. És győzött is! A munkásság forradalmi, májusi ereje megdöntethetetlen, kiapadhatatlan forrás. A régi zászlóvivők közül sokan elestek, elhagytak bennünket, sokan megöregedtek. Látom, te is sajnálod, hogy már megőszült a hajad. Ez az élet rendje. — De a tavasz új. tavaszt szül, — mondod. — A Tavaszt, a mi eszménket nem lehet megkötözni, az él, fejlődik, terjed. S ha ki is dőlnek a régi ziszlóvivök, helyükre újak lépnek. — És ekkor Kadlícsek Jánosról kezdtél nekem beszélni. — Magától jött. Nem kellett öt a pártba agitálnunk, — s még büszkén hozzátetted, hogy most nemzeti bizottsági tagnak is jelölték őt. ( Kadlícsek ott van a műhelyedben, Méri, csomagolja a dinamódrótokat. Kék ingben dolgozik. Szinte összenőt azzal az inggel. Nem is tudnátok őt máskép elképzelni. A felszabadulás óta tevékeny tagja az ifjúsági szervezetnek. Ma már harmincegy éves. Túlhaladta azt a kort, hogy a kék inget hordja s mint felelős funkcionárius szervezze az ifjúsági mozgalmat. De ő nem tud erről lemondani. Szívügye az ifjúság sorsa. Továbbra is nevelni akarja a fiatalokat, — mint mondotta, — hogy jó emberekké, redszerünk odaadó harcosaivá váljanak, olyan emberekké, akik nem félnek az akadályok legyőzésétől... Sokatmondó szavak ezek. S mi az mégis, ami tetteké érleli azokat s ami a tetteket az emberi szív forróságával hatja át? Kadlícsek elmondotta, hogy 1955-ben egyéves brigádra ment a cseh határvidékre. S ez az egy év csaknem két évig tartott. Jó munkájáért ki is tüntették. Ott maradt addig, amíg be nem népesült a falu. — Miért mentél oda? — kérdezem tőle. — Azért mentünk, hogy segítsünk. Azért, hogy megműveljük a parlagon heverő földet. Azért, hogy előkészítsük a talajt az utánunk jövőknek, hogy nekik már ne legyen nehéz a munka ... Igaz kommunistává érett ember szavai ezek. Mennyi szépség és erő lakozik bennük. Azért élünk, küzdünk, harcolunk minden erőnkkel, hogy megtörjük a parlagot, új, szebb életet teremtsünk azon a földön, ahol az élet jussa egyedül bennünket, dolgozókat illet, hogy az utánunk jövőknek „már ne legyen nehéz a munka ... gazad van, öszhajú Soós II elvtárs, a szabadságunkat jelentő vörös zászló alá új, bátor, elszánt harcosok sorakoznak fel. A tavasz új tavaszt szül. A Tavaszt nem lehet megkötözni! PETRÖCI BÄLINT I! A ROKON AZ ÄLLOMÄS FELÖL érkezve takaros házacskába botlik a szemem. Nem nagy, nem is kicsi, de szép, megkapó az egyszerűsége. Ablaka aranyosan tükrözi vissza a leáldozó nap sugarait. Falai úgy festenek, mintha éppen tegnap öltöztették volna újba. Az ember még a friss mész szagát is érezni véli. A nagykapu is újnak látszik. Barnán lepi be a kátrány. A kiskapu ... nem is kapu az, hanem ajtó. Igazi ajtó, melyet az asztalos krémszínűre festett, de zölddel is meghúzta a szélét, hogy szebb, tetszetősebb legyen. Az ajtó a folyosóra vezet, mely olyan hoszszú, hogy talán még kuglipályának is megfelelne. Az alját kibetonozták, a falakra zöld leveleket pingált a mázoló. Innen egy szempillantással felmérheted az egész udvart. Tágas, rendezett, igazi parasztudvar. Hátrább tyúkok kapirgálnak szelíden, figyelembe sem veszik az idegent. De nem így a házőrző eb. Láncát tépve vicsorgatja a fogát. Nem valami barátságos állat, annyi szent... No, de hatalma nem ér el a ház végébe épített nyári konyha ajtajáig. Visszatartja a rövidre szabott lánc. A konyha ajtaja tárva-nyitva áll. Bent félhomály lappang. Egy puhára ágyazott kosárban vidáman csipognak a kiscsirkék. A gazda éppen a bakancsával bíbelődik... Bemutatkozunk. Amikor megmondom a nevem, a gazda arcán ravaszkás mosoly fut keresztül. Törődött arcán az élet rajzolta szarkalábak szinte megelevenednek. Aztán lassan — mintha valamivel nem volna megelégedve — hol jobbra, hol balra csavargatja a fejét, aztán kicsit rekedtes hangon szól: — Engem is Szarka Istvánnak hívnak. Most meg én kerekítem a szemem. Hirtelen azt hiszem, hogy saját magarjimal találkoztam össze. — Akkor hát rokonok vagyunk — kezdi újból a gazda. " • Hát legyünk. EGY PILLANATRA megszakad a szó. A gazda, vagyis most már a „rokon" tovább bajlódik a bakancs fűzőjével. Míg ő szöszmötöl, tévedés elkerülése végett elmondom, hogy az a másik Szarka István nem azonos azzal a Szarka Istvánnal, aki most ezeket a sorokat írja. Nem azonos már csak azért sem, mert több mint 18 évvel idősebb nálam. Alacsonyabb is, és orra alatt egy kis szőrpamacsot visel, amit bajusznak szoktak mondani. Három gyermek apja, míg én ilyen szerencsével egyelőre nem dicsekedhetem. 6 a tósnyárasdi szövetkezet kiváló fejője, én pedig, mi is vagyok én... No, de hagyjuk.. > A rokon már megbirkózott a bakancsfűzéssel. Fúj egy nagyot, aztán szólal csak meg. — Az istállóba készülök. Itt az etetés ideje. Jöhetne már az asszony is .... Csak a szomszédba ugrott át... Jó húsban levő, pirospozsgás asszony perdül a konyhába. Kézeniogva vezet egy szőke lánykát. — A feleségem és a legkisebb utód — mutatja be őket a gazda. Aztán én kerülök sorra. — Rokon — bök rám bütykös ujjával, s huncutkásan hunyorit. A gazdasszony invitálására búcsúi mondunk a nyári konyhának, a kiscsirkéknek, s a nagy ház konyhájában tesszük magunkat kényelembe. CSINOS, TAKAROS A KONYHA. Első pillanatban az jut eszembe, ez a család szeretheti a zöld színt, mert a konyha fala is zöldmintás. A krémszínűre festett konyhaszekrényt is zöld szín szegi. Zöld és krém itt minden, csak a rádiót lakkozták barnára. Szép nagy, drága rádió, s most úgy lapul a csipkével letakart asztalkán, mint egy nagy, lusta macska, de amikor a gazdasszony ujjai érintik, lassan ébredni kezd. Először csak a szeme gyullad ki. A szeme, amely szintén zöld, akár a falakon a festés, vagy a kredenc szegélye, aztán lágy dallammal tölti meg a konyhát. Pillanatokig hallgatjuk az andalítóan szép zenét, aztán a gazda kezdi meg a beszélgetést. Arról érdeklődik, hogyan gazdálkodnak mifelénk a szövetkezetek. Aztán hozzáteszi: — Nálunk nincs rá panasz. Amint látja, mindenünk megvan. Dolgozom én is, dolgozik az asszony is ... Még ötvenegyben beléptünk.... Mari néni, vagyis a gazdasszony, a kredencnek dőlve figyel ránk, s amikor a férje elhallgat, ő veszi át a szót. — Nehezen adtuk rá fejünket a szövetkezésre. Tudja, akkoriban építkeztünk, volt egy kis adósságunk. Százhúszezerbe került a régi ház átalakítása, harmincötezerrel még tartozunk. Olyan hírek jártak akkoriban, hogy a szövetkezetben még kenyérnekvaló sem jut elég, nem még az adósság törlesztésére. — Buta beszéd volt. — Most már látjuk. Kár is volt vonakodni — mondja mosolyogva a gazda, s közben a kis Éviké szőke fejét simogatja. — Amikor láttuk, hogyha sokat várunk, egyedül maradunk, akkor elhatároztuk, hogy belépünk, ha megengedi a vezetőség, hogy eladhassuk a lovat, meg még legalább egy lábasjószágot, hogy kifizethessük az adósságot .... A SZÖVETKEZETI VEZETŐSÉG azonban hajthatatlan maradt. Azt mondták, hogy ők csak olyan tagokat fogadnak maguk közé, akik az állatokat is a közösbe viszik. — Elég soká makacskodtunk — mondja újból kissé restelkedve a gazda. Féltünk, hogy nem tudjuk kifizetni az adósságot. — Oszt mégis bírtuk — vágja rá az ..asszony. A ház felépült. Adósságunk nincs, pedig nem adtuk el az állat o kat sem. Kenyerünk is van. Oj bútor a konyhában. A szobabútort is azóta vettük. Mari néni hírtelen mozdulattal a szoba ajtajához lép és kitárja az ajtót. — Nézze meg, ha nem restelli — mondja. !j| A szobából hűvös, birsalmaszagú levegő árad. ízlésesen, szép bútorral töltötték meg a tágas szobát. A három hektárból sose lett volna pár év alatt új ház, szép rádió és bútor .... MEGVALLOM ŐSZINTÉN amíg a drága bútorokat néztem, az jutott eszembe: biztosan eladó lány van a háznál. Meg is mondtam Mari néninek. Ö meg széttárva a kezét ezt mondta: 4 — Ha csak a kis Évikét férjhez nem adom. Ravaszkásan mosolyogva még megtoldotta; — Mit gondol.' Nekünk öregeknek is szép a szép. A gazda is odaóvgkodott a szoba ajtajához és jókedvűen mosolygott az asszony évödésén. Aztán, hogy az aszszony kifogyott a szóból, ő fonta tovább a beszéd fonalát. — Miért ne vettünk volna. Értékes a munkaegység, oszt még minden évben szépen szereztem. Tavaly is hétszázötvenet írtak a javamra. — Nono, emeli fel intőén az ujját Mari néni. Ne csak a magadéval dicsekedj. Én is szereztem vagy hatszázat. — Jól van, asszony, jól van, dehogy is tagadom le. — Azért. És a kétezerötszáz korona pótjutalom, az semmi? A zöld szegélyű, krémszínű konyhakrendencen ötöt mutat az óra. A gazda felém nyújtja a kezét. — No, isten áldja, rokon — nwndja nevetve. Sietni kell. Nem akarom, hogy bőgjön a jószág. HANGTALANUL CSUKÖDIK mögöttem a kapu szerepét betöltő zöld szegélyű ajtó. Bent marad a boldog családi élet és a kapun túl egy újabb, nagyobb tárul elém, az egész falu, az új, fejlődő falu, melynek lakói arcára örömpírt festett a szabadság. SZARKA ISTVÁN Szárazföldi kikötőnk A gabonát ötven tonnás szovjet kocsikból rakják át. Az átrakodást már gépesítették. Ennél a munkánál „géplapátokat", szállítószalagokat, nagy teljesítményű fúvóberendezéseket alkalmaznak. Tíz éve annak, hogy a jelentéktelen ág csernői vasúti megálló fontos nemzetközi átrakodő állomássá változott. Jelentősége ma már felér egy tengeri kikötő jelentőségével és kapacitása sem marad el például az Észak-Afrikában levő dakari kikötő kapacitása mögött. Az átrakodó állomás a Szovjetunióval való kereskedelmünk legfontosabb láncszeme. Itt készült fenti képsorozatunk. Első képünk mezőgazdasági gépekkel megrakott szerelvényt mutat be. Ezeket a gépeket a Szovjetuniótól — kereskedelmi szerződésünk keretében — kapjuk. Második képünkön már a csehszlovák vasúti kocsikra átrakott Pobjeda személykocsikat láthatjuk. Az autók nemsokára megjelennek utcáinkon. A gépkocsik átrakodása nem olyan bonyolult. Sokkal több munkát igényel annak a sok ezer tonna gabonának, vasércnek, szénnek, nyersolajnak átrakása, amit a Szovjetunióból behozunk. Az állomás dolgozói naponta több ezer tonna árut raknak át vasúti kocsijainkba. Itt rakják át kiviteli árucikkeinket is a szovjet kocsikba. Nem egy szovjet vagon, amely Agcsernőn megfordul, rövidesen a Távol-Kelet sínpárjain szállítja a csehszlovák árut. A vasércet kotrógépek rakják vagonjainkba. A magasan levő széles vágányú sínpáron álló szovjet vagonokból az ércet kiszórják, majd a bágerek másfélköbméteres kanalukkal berakják. A bágerek kezelői naponta több vonatszerelvényt raknak meg vasérccel. J. Kočiš (CTK) felv.