Új Szó, 1957. május (10. évfolyam, 120-150.szám)

1957-05-21 / 140. szám, kedd

v Több önállóság, magasabb eszmeiség A Kommunyiszt cikke a művészetről és a pártirányításról A Kommunyiszt 1957. 3. száma szerkesztőségi cikket közölt „A párt és a szovjet irodalom, művészet fejlődésének kérdései" címmel. A cikk tartalmát az alábbiakban kivonatosan ismertetjük. A

z irodalom és a művészet pártirányításénak szükségessége '— mondja a cikk bevezetőben — mindenki előtt világos, aki hű a marxizmus-leniiilzmus eszméihez. A szocialista és burzsoá eszmék kibékíthetetlenek. Köztük nem lehet megvalósítani a békés együttélés elvét. Ha gyengül Ideológiai frontunk, a szocializmus ellenségei ezt nyomban kihasználják. Ezért nem lehet Közömbös a párt számára a többi között az irodalom és művészet fejlődése sem. A pártirányítás persze nem azonosítható valamiféle parancsolgatással és utasítgatással. A legmesszebbmenően figyelembe kell venni a művészet sajátos jellegét. Ez az irányítás ma is az ismert lenini elveken nyugszik. Ennek az elvnek a lényege az, hogy a művészetet a szocializmusban semmi sem akadályozhatja legmélyebb és legigazibb hivatásában, abban, hogy alkotásaival a népet és a haladást szolgálja. A cikk utal az 1925. évi párthatározatra, amely a művészi formát illetően a különböző irányzatok közötti szabad verseny mellett foglalt állást. A párt annak idején határozottan fellépett azok ellen a túlbuzgó irodalmi hivatalnokok ellen, akik le akartak bunkózni minden nekik nem tetsző írót. Türelmesen foglalkozott az úgynevezett „útitárs" írókkal. Ugyanakkor nem nézte tétlenül azoknak az irodalmi és művészeti köröknek a tevékenységét sem, amelyek a marxizmus-leninizmustól idegen esztétikai nézeteket vallottak. Leleplezte őket, nézeteik ellen harcba hívta az egész közvéleményt. Egyesek — folytatja a cikk — felvetik, hogy felül kellene vizsgálni a párt régeubi álláspontját az egyes írói csoportosulásokat illetően. egállapítja, hogy egyes kriti• • kusok és irodalomtörténészek valóban túlkapásokat követtek el. Azt állították, hogy a húszas évek Irodalmi csoportja a szovjet irodalommal szemben tudatosan ellenséges vonalat képviselt. Az esetek többségében ezt a felfogást határozottan vissza kell utasítani — olvassuk a cikkben. Az igazság az, hogy ezeknek az írói köröknek a tagjai általában becsületesen akarták szolgálni az új forradalmi irodalom ügyét. A szubjektív törekvés és az objektív eredmény azonban távolról sem esett náluk mindig egybe. A továbbiakban a cikk azzal a váddal foglalkozik, mely szerint a Szovjetunióban gyámkodnak az írók és művészek felett. A valóság az — írja —, hogy a pártirányítástól idegen mindenféle gyámkodás. A párt irodalmi és művészeti munkájának a lenini elv szerint épp arra kell irányulnia, hogy elkerülhető legyen mindenféle aprólékos beavatkozás az alkotás folyamatába. Sztálin személyi kultusza idején történtek helytelen intézkedések, elhangzottak indokolatlanul éles bíráfatok. A pártirányítást azonban akkor sem a túlkapások jellemezték. Erről tanúskodnak az 1946—48-ban hozott párthatározatok is. A cikk ezzel kapcsolatban részletesen foglalkozik a Zvjezda és a Leningrád című folyóiratokról hozott párthatározattal, amely megállapította, hogy ezeket a folyóiratokat roszszul szerkesztették, hasábjain sok eszmeietlen, sőt ideológiailag káros műnek adtak helyet. A helyzet azóta lényegesen megjavult — olvassuk a cikkben — bár egyes folyóiratok szerkesztői még most sem mindig helyesen látják el feladatukat. A cikk egyik példaként említi Dugyincev Nemcsak kenyérrel... című regényét. Nincs okunk rá — írja —, hogy kételkedjünk a regény szerzőjének becsületes szándékában, annak a törekvésnek a tisztaságában, amelylyel a szerző le akarta leplezni a bürokratizmust és annak megtestesítőit az államapparátusban. A leleplezés pátosza azonban annyira elragadta őt, hogy elvesztett szeme elől minden távlatot, pánikba esett, eltúlozta a veszélyt. Ahelyett, hogy regényével lenini módra harcra mozgósítana a rossz ellen, levertséget terjeszt. A szerkesztőknek kötelességük lett volna erre figyelmeztetni a szerzőt, segíteni őt abban, hogy műve valóban harcos legyen. Abból, hogy a párt elítélte a szovjet valóságot meghamisító műveket — folytatja a cikk —, egyesek azt a következtetést vonták le, hogy csak a jót és szépet kell ábrázolni, s elkezdték rózsaszínűre mázolni az életet. Az üven konjunktúralovagok aztán — így szokott ez lenni —, amikor a párt felemelte a szavát ez ellen a rózsaszínű konjunktúra ellen, a másik végletbe estek, sötét tusba mártották ecsetjüket. Az életet jól ismerő írók el tudták kerülni ezeket a végleteket A Cannesi X Nemzetközi Filmfesztivál eredményei A Cannesi X. Nemzetközi Filmfesztivál zsűrije a május 18-ra virradó éjjel kihirdette a fesztivál eredményeit. Az Aranypálma nagydíjat Willáam Wyler hollywoodi filmrendező kapta Isten törvénye című filmjéért. A zsün különdíját Andrej Wajda lengyel rendezőnek a Nagyon szerették az életet című filmjéért és Ingmar Bergmann svéd rendezőnek a Hetedik pecsét című filmjéért adományozták egyenlő arányban. Különdíjjal jutalmazták még Grigorij Csuhraj szovjet rendező A negyvenegyedik című filmjét, melynél a kiváló szövegkönyvet és humánus tartalmát vették tekintetbe. A legjobb rendező díját Róbert Bresson francia rendező kapta a Halálra ítélt megszökött című filmjéért. A iegjobb női szinész-teljesítményért Giulietta Massina olasz színésznő kapott díjat (Kabirja éjszakái). Federico Fellini rendező dicsérő oklevelet kapott. A legjobb férfialakításért John Kitzmillert tüntették ki (A béke völgye című jugoszláv film). A hosszú dokumentumfilmek terén cÁp. ajti Deresednek már a fürtjeid Es ritkulnak is, látom, Mégis ha szív kell és erős akarat: Túl teszel az ifjúságon. Izmos karod, ha ütésre lendül Megremeg az acél-borda; Örök ifjú munkakedved Soha semmi ki nem oltja. — Késő-éjjel, ha kopognak Halkan a szoba ablakán Nem mordulsz fél, hogy mit akarnak: Mész és segítsz mindenki baján. S szemedre, ha álmot lop az éj, Kinyitva ott van a kezedben Petőfi könyve s álmodban is óvod, Vigyázod, hogy jaj! le ne essen.. Komlós! Lajos további két díjat adományoztak: Az egyiket egy japán film, a másikat pedig a Qivitoc című dán dokumentumfilm kapta. Dicsérő elismerést kapott a Budha cimű indiai film. A rövidfilmek pályázatában a nagydíjat a Rövid történet című román filmnek adományozták. A dokumentumfilmek közül Az arany fővárosa című k?nadai film és A nyári rét című nyugatnémet tudományos népszerűsítő film kapott díiat. A Déli tenger vadászai című szovjet dokumentumfilm dicsérő elismerést kapott széles vetületű tökéletes fényképeiért. A pályaművek jó kiválasztásáért díjjal jutalmazták a francia filmgyártást. A fesztivál zsüriie előbb említett díjain kívül a filmtechnikusok szövetsége négy filmnek: a Gonzaga álma című olasz dokumentumfilmnek. A világ emlékezete című francia dokumentumfilmnek, a Bölcsök és a Nyári rét című nyugatnémet tudományos népszerűsítő filmnek közösen, valamint a Férjek éjszakája című hollywoodi játékfilmnek adományozott díjat. A Nemzetközi Katolikus Szövetség két díjat adományozott: az Akinek meg • kell halnia című francia és a Kabiria éjszakái című olasz filmnek. A Cendrillon gyermek- és ifjúsági filmtársaság a francia fümgyártás hivatalos központjával karöltve, mely a Fesztivál Palotában nagy ifjúsági előadásokat rendezett, Bretislav Pojár cseh filmrendező A kis paraplé című bábfilmjének adományozta egyetlen díját. A díjak ünnepélyes kiosztásán a jelenlevők kifogásolták, hogy a nagydíjat az Isten törvénye című film kapta. Ellenben lelkesen helyeselték azokat a díjakat, amelyekkel Róbert Presson francia rendezőt és Giulietta Massina olasz színésznőt, valamint a Nagyon szerették az életet című lengyel és A negyvenegyedik című szovjet filmet kitüntették. A francia filmek felsorolásakor az Akinek meg kell halnia című film említésekor a közönség viharos tapssal tiltakozott a zsűri határozata ellen, mivel nem ítélt díjat a filmnek. Az SZKP Központi Bizottságának az irodalom és művészet kérdéseiről hozott 1946—1948-as határozatai — mondja a cikk — alapvető tartalmukat tekintve, ma is érvényesek. Durva hiba volna azonban — folytatja — ezeknek a határozatoknak minden egyes betűjét ma is alkalmazni. A körülmények azóta megváltoztak, s e határozatok egyes pontjai elavultak, mások módosításra szorulnak. Nem volt hasznos például V. Muradeli művészetéről azt mondani, hogy abban a formalista irányzat jut kifejezésre, s mint ilyen, ez a művészet antidemokratikus és idegen a szovjet nép számára. Zoscsenko és Ahmatova elhallgattatásáról szóló döntést pedig maga az élet törölte el stb. Egyesek nemcsak az irodalom c és művészet kérdéseiről hozott néhány fontos párthatározat helyességét igyekeznek kétségbevonni — folytatja a cikk —, hanem a pártirányítás elvét is tagadni kezdik. Módszerük a következő: Kípécézik az irányítás egyes hibáit, túlkapásait, s kijelentik, hogy a pártirányítás körülményei között ezek törvényszerű jelenségek. Az ilyen nézetek ellen harcolni kell. A cikk határozottan állást foglal amellett, hogy a személyi kultusz következményeinek felszámolása során az irodalom és a művészet irányításában mindenféle kicsinyes beavatkozásnak meg kell szűnnie. A kiadók most maguk döntenek minden szépirodalmi alkotás kiadásáról. A párt felhívja az írók, művészek, zeneszerzők szövetségeit, hogy váljanak a pártirányítás tényleges megvalósítóivá, legyenek az eszmei tisztaság, a magas művészi színvonalra való törekvés harcosai. A párt mindenképpen támogatja az alkotóművészek szervezeteinek önállóságát, mert csak ezen az úton érhető el a művészi alkotás új fellendülése. A

párt gondoskodása arra irányul —, fejeződik be a cikk —, hogy az írók és a művészek még alaposabban ismerjék meg a marxizmus-leninizmus világnézetét és az életet, tökéletesítsék művészetüket, fejlesszék tovább a szocialista realizmust. A Bratislavai Zenei Tavasz megnyitó hangversenye Május 16-án, csütörtök este a Szlovák Filharmónia bratislavai hangversenyterme ünnepélyes zenei esemény színhelye volt. Zsúfolt ház hallgatta és tapsolta végig az idei Zenei Tavasz ;«lső hangversenyét. Strelec professzor megnyitó beszédében keresetlen szavakkal méltatta a fesztivál jelentőségét. Ezután felhangzott Alexander Movzes, államdijas zeneszerző „Február" nyitánya. Moyzes zenekari műve, amelyet Viliam Široký miniszterelnök ötvenedik születésnapjának tiszteletére komponált, kifejező zenei képek sorozatában népünk februári győzelmét énekli meg. A műsor következő száma, az est fénypontja, Szergej Vasziljevics Rahmaninov zongorára és zenekarra írt Rapszódiája.'A rapszódia gondolati alapjait Niccola Paganini témája képezi. Rahmaninov nagykultúrájú komponista és egyben elsőrangú zongoraművész volt. Élete nagyrészít külföldön töltötte, de mindvégig ízig-vérig orosz maradt, lelke orosz lélek, zenéje az orosz zenei kultúrához kapcsolódik. A nagytehetségű orosz zeneszerzőt, elsősorban zongoraversenyei tették világhírűvé. Művészien árnyalja a zongora hangszíneit, muzsikája osupa fantázia, csupa romantikus hév, lüktető ritmus, szenvedélyes elevenség. A zongoraszólőt Walter Kamper, osztrák zongoraművész játszotta. Kamperben kiváló zongoristát ismertünk meg. Rahmaninov Kapsződiája mind zenei mind technikai szempontból nagy feladatok elé állította a fiatal muzsikust. Kamper finom ízlésű, érző és gondolkodó művész, mélyen átérezte és gyönyörűen éreztette a mű szellemét. Távol áli tőle minden hatásvadaszat, szerény a lénye, szerény a fellépése, egész egyéniségével sze rényen és odaadóan a művészetet szolgálja. Játéka teljesen pózmentes, tiszta, átgondolt és komoly, Technikája hibátlan. Billentése finom és kifejező, futamai kristálytiszták, akkordjai tömörek, erőteljesek. Ritmusérzéke külön említést érdemei, pedig a mű gyakran bonyolult ritmikai formái az előadó művészt erős próbára teszik. Walter Kamper gyönyörűen kihozta a Rahmaninov Rapszódia sajátos szépségeit. A közönség lelkes és megérdemelt ünneplésben részesítette a rokonszenves fiatal vendégművészt. A műsor második felében Ján Cikker, államdíjas zeneszerző Nvár című szimfonikus költeménye került előadásra. A kompozíció egy háromrészes ciklus első részét képezi. A mű hangulata hol halk és idillikus, hol robhanőan eleven, az éles kontrasztok érdekes hatást keltenek. A programot Igor Sztravinszkij felsziporkázó Tűzijátéka zárta be. Ehhez a kompozícióhoz Sztravinszkijnek szomorú élménye fűződik. S zeneszerzőt fiatal éveiben Rimszkij-Korszakov vezette bé a hangszerelés művészetébe, Sztravinszkij sokáig tanult nála. Tűzijátékát nyári szabadsága idején komponálta. RimszkijKorszakov azokban a hetekben éppen leánya esküvőjére készült. Sztravinszkij sietett a munkával, szerette volna kompozícióját az esküvőre elküldeni. A rövid zenekari fantáziát másfél hónap alatt' be is fejeztfr és elküldte szeretett mes-f terének. De Rim-' szkij-Korszakov már nem olvashatta a partitúrát. Sztravinszkijt néhány nap múlva sür-i gönyileg értesítették a mester hirtelen haláláról. A Szlovák Filharmónia, amelyre különösen Ján Cikker szimfonikus költeménye rót nehéz feladatot. a fesztivál első hangversenyén kitűnő formában volt és Rajter karmester szakavatot vezetése alatt szép teljesítményt nyújtott. Befejezésül még néhány szót a fesztivál külsőségeiről. A terem képe is kellemesen hangsúlyozza a zenei hónap ünnepélyességét. A lépcsöfeljáratot, az előcsarnokot és magát a termet is virágok, új szőnyegek, Ízléses függönyök csinosítják. Mínn den gondos előkészítő kézn? va'l. A Szlovák Filharmónia hangversenyterme tavaszi díszben várja a vendégművészeket. Havas Márta ARANYHINTÓSzovjet Színmű a Hviezdoslav Színházban MÄR TÖBB MINT két évtizeddel ezelőtt mondotta Gorkij Leonyid Leonovről: „Ez az ember kétségkívül az orosz irodalom legnagyobb tehetségeinek egyike." Igazolja ezt a Lenin-díj is, amelyet az O r o s z erdő című regényéposzáért kapott. Leonovnak csaknem minden művében, regényeiben és drámáiban egyaránt valami mélységes szimbólum rejlik. így az orosz erdő az emberi boldogság jelképe, a szépség és a boldogság utáni vágyakozás, a nép egyszerű és örök igazságainak és a humánumnak jelképe. Az Aranyhintó, amelyet szombaton mutatott be a Hviezdoslav Színház, ugyancsak bővelkedik szimbólumokban. Es ez ennek a sok tekintetben vitatható, talányos színműnek legnagyobb értéke; magának Leonovnak is vannak dramaturgiailag ügyesebben szerkesztett játékai — elég, ha a filmből is jól ismert Invázióra gondolunk :— ám a mondanivaló mélységében kevés vetekedik az Aranyhintóval. Tiszta érzelmektől simult szavait nem felejthetjük el könnyen, csengve és soká visszhangozva bezárulnak az ember szívébe. Leonov nyomban a háború után írta meg ezt a színművét, amely első bemutatója idején, 1946-ban nem aratott sikert. Közel tíz esztendőnek kellett eltelnie, hogy a mondanivaló mélyebben megérjen és a néző nagy élményként fogadhassa Leonyid Leonov egyszerű és egyben mélységes példázgatásait a hűségről, a szépségről és a boldogságról. A művész feladata, hogy megsegítse az emberi haladást, segítsen abban, hogy az embernek több boldogságban legyen része, hogy több virág fakadjon, a föld szebbé váljon és kevesebb könny hulljon — ez Leonov krédója, ez cseng vissza felejthetetlenül az Aranyhintóoan is. Talányosnak mondottuk a színművet. Valóban az, ha csak szerkezetét figyeljük és elgondolkozunk azon, vajon miről is szól voltaképpen ez a sokszálú, sok problémát felvető darab? Vajon a világháború viharától sokat szenvedett orosz kisváros újjászületéséről akar-e benne Leonov képet adni vagy nagyobb általánosságban arról, kit kell kiválasztanunk élettársnak? Mit keres a légnyomástól sérült Beriozkin ezredes a városkában azután is, hogy megtudja, családja elveszett, mit keres az akadémikus Karajev vagy a fakir Rahuma a kisvárosban? SOK EZ A SZÁNDÉKOLT, szinte összezsúfolt véletlen; ugyanúgy fájlaljuk, hogy Leonov elkerüli színmüvében az igazi konfliktust. Scselkanov, aki a fronton patkány módjára gyáván viselkedett és aki huszonhat esztendővel ezelőtt Karajev elől elragadta Mária Szemjonovját, másodszor is tönkreteszi az asszony életét, egy kéteshírű fiatal növel szűri össze a levet, de sem őt, sem a hölgyikét nem látjuk a színpadon. A szakítás nem a néző előtt folyik le, csak telefonon esik szó róla. Kifogásolhatjuk ugyanúgy a negyedik felvonásnak kompozícióbeli lazaságát, az indokolatlan ki és bemenéseket, de ezek a tagadhatatlanul fennálló fogyatékosságok keveset vonnak le a színmű igazi értékeiből. Az aranyhintó — a boldogság jelképe — eljön ismét Mária Szergejevnáért, de az nem száll fel rá, hiába kínálja fel Karajev, az asszony meglátja, hogy akadémikus létére is csak becsvágyó, selejtes ember. Az aranyhintóra egyszer, talán három esztendő múlva, felszáll majd Marjka, a lánya, a háborúban megvakult Tyimosa Nyeprahinnal. Markját az élet Karajev fia személyében megkísérti szemünk előtt, de hősies ellenállás után győz benne a tiszta ember; a játéknak ez a kicsengése: a boldogság a küzdeni akaró, a tiszta új életet megteremteni induló fiataloké. Leonov színműve igen nehéz feladat elé állítja a rendezőt. Ha nem sikerül a szavak mögötti rejtett értelmet felfednie, a játék jelképeit világosan megmutatnia, az előadásnak elmarad az a mély visszhangja, amelyet Leonov mondanivalója megérdemelne. Janko B o r o d á č nemzeti művészünk a színmű első két felvonásában valóban mesteri hozzáértéssel tud hangulatot teremteni és fölvillantani minden rejtett vagy félig takartat. A sokszálú expozícióban jól mozgatja színészeit, a második képben egészen remekre sikerül az érzelmek gazdag, szinte áradó rajza, a további két felvonásban, azonban stílustörést érzünk, a rendezői munka már nem tudja ellensúlyozni a szerkezetbeli fogyatékosságot, s a takart mondanivalóból sok rejtve marad. A Hviezdoslav Színház művészegyüttese sok tekintetben ezúttal is kitűnő munkát produkált. Az előadás egyik meglepetése Jozef K r ón e r Ramuha fakír ja; nem azt dicsérjük alakításában, hogy bűvészmutatványokkal mulattat, hanem azt, hogy egy sorstól nehezen megpróbáltatott ember szívbéli melegsége csaknem tapinthatóan árad belőle. Annál nagyobb érdem ez, hogy kevés köze van a darab lényeges mondanivalójához és ha kimaradna egész szerepe, alig vennénk észre hiányát. JÚLIUS PÄNTIK Beriozkin ezredese is ugyanilyen sikeres alakítás. Elhisszük róla, hogy kemény katona volt, aki nemcsak magától, hanem alantasaitól is önfeláldozást követelt a haza, a szovjet föld védelme érdekében. Megrendítő, hogy éppen ez a kemény katona mondja ki Leonov legmélyebb és leglíraibb szavait. Pántik alakításában Beriozkinról elhisszük, hogy négy esztendeig azért járt vérben és vasban, azért ölt, hogy többé gyerek ne pusztulhasson el. A vak Tyimosát játszó Vladimír Ďurdik is jól fogta fel az írótól igen melegen megrajzolt szerepét. Róla is elhisszük, a szeme világát azért veszítette el, hogy mások gyönyörködhessenek a csillagokban. Mária B a n c i k o v á különösen a második felvonásban rendített meg Máriája sebzett szívű asszonyi melegségével és szépen árnyalt drámai játékával. Leánya szerepében Eva Krížiková meglepett néhány őszinte szívhangjával és leányos szertelenségével. Martin Gregor a nem éppen rokonszenves Karejev akadémikusnak emberi arculatot tudott adni. Külön ki kell még emelnünk Olga Sýkorová igen mulatságos, a karikatúra határát súroló Tabun-Turkovszkája asszonyát, és Hana Sarv aš ov á sikoltozó, a fakír egereitől félő Rajecskáját. Ők ketten képviselik a színműben a vidámságot és játékukkal sikerült néhány derűs pillanatot szerezniök a nézőknek. Martin Brezina díszletei olykor naturalizmusba tévednek, a második felvonás pincéje azonban hiánytalanul hangulatkeltő és célszerű. LEONOV SZÍNMÜVÉVEL a Hviezdoslav Színház megszakította a vígjátékok sorozatát. Már ez a tény egymaga örvendetes jelenség és hogy Leonov sokat vitatott, de mondanivalójában tagadhatatlanul nagyon értékes színműre esett a választás, mindenképpen helyeselhető. EGRI VIKTOR OJ SZO t1957. május 21. J