Új Szó, 1957. május (10. évfolyam, 120-150.szám)

1957-05-19 / 138. szám, vasárnap

Dél felé jár az idő. A járásbíróság épületének rideg folyosóján már csak két férfi várakozik. Az egyik kék, a másik szürke ruhát visel. Egyszerűek, kopottak, mint az a fapad, melyen ülnek. Szava egyiknek sincs a másikhoz. Magukba merülve nézik a folyosó kőkockáit és fázósan húzzák össze magukon a gúnyát. A folyosó hűvös, homályos, pedig kint perzsel a nap. A kopott paddal szemben néma szürke ajtó, mely mögött a hatalom trónol. A hatalom, melyet egyszerű emberek így neveznek: Törvény. A lomha csendet a hivatalszolga szava rázza fel. — Kelemen Pál és Gerendás Lajos lépjenek be! — visszhangozza a folyosó. Nyikordul a pad, koppan a bakancs, aztán a szólítottak mögött hangtalanul csukódik a szürke ajtó. A tárgyalóterem ablakán vastagon ömlik be a napfény. A bírák unottan ülnek az emelvényen, csak az elnök lapozgat szorgalmasan egy iratcsomó lapjai között. Lopva végigméri a kopottruhájú embereket, akiket az „ajtónálló" egy padra ültetett. Párnás ujjai alatt susog, zizeg a papír. — Kelemen Pál! — repeszti szét a csend köntösét az elnök szava. — Igen, — áll fel a kékruhás. — Negyvenéves, négy gyereke van — olvassa monoton hangon az elnök. Mikor idáig ér az olvasással, idegesen bök az előtte lévő papirosra. Csóválja fejét, aztán lustán esik az első kérdés. — Foglalkozása? — vet egy pillantást Kelemenre. — Kőbányában dolgoztam. — Most? — Most, sehol. Elküldtek. A bíró orrán mozdul a szemüveg. Hosszan, áthatóan nézi az előtte álló kopottruhájú férfit. — Elküldték? Miért? Kelemen egy pillanatig késik a válasszal. Aztán halkan, de érthetően küldi a választ. — Mert igazat mondtam. Az elnököt láthatóan megzavarta a válasz. Egy pillantást vetett bírótársaira, aztán erélyesen csattant a szava. — Kérem ez nem tartozik ide. Tulajdonképpen maga a felperes. Követelése van Gerendás Lajossal szemben?? — Igen. — Leülhet! Most Gerendás Lajos áll fel. Az elnök elhadarja a szokásos kérdéseket. A nyitott ablakon keresztül belopakodik a déli harangszó és az elnök is szívesebben ülne már otthon a terített asztal mellett. — Mi is a foglalkozása — kérdi mégegyszer és írásra készen tartja a tollát. Gerendás arcán bánatos mosoly terpeszkedik, amikor újból megszólal. — Munkanélküli. — És azelőtt? — — Gyári munkás voltam. — Talán magát is elbocsátották? — A feleségemnek ötödik gyereke született. Nagyon rosszul volt. Egy napot otthon maradtam, második nap már nem volt rám szükség ... Az elnök bosszús kézlegyintéstéssel szakítja félbe Gerendást és máris a további kérdés pereg. — Maga kilencszáz koronával tartozik Kelemen Pálnak? Igaz?. — Igen. — Mire kérte a pénzt? — A viskómba toldattam, mert már nem 'fértünk. — Mióta nincs alkalmazásban?. i— Tálán féléve. — Miből él? Gerendás megvonja a vállát, arcára újból bánatos mosoly rajzolódik. — Alamizsnából, meg ha egy-két napra akad valami alkalmi munka. Kelemen lesütött szemmel ül Gerendás mögött. Most újból — maga sem tudja már hányadszor — átgondolja mindazt, ami Gerendás és ő közötte történt. Ügy emlékszik az egészre, mintha nem is egy évvel ezelőtt, hanem most történt volna. Gerendásékkal igazán jószomszédságban élt. Egyik este a szomszéd azzal állított be hozzájuk: „Ezer koronára volna szükségem." Megmondta mire kell neki a pénz. Ezret kért, de csak kilencszázat adott neki, mert nem volt több. Ahogyan már mi is tudjuk Geren'dáséknál jött a gyerek. Egy napi távolmaradás a munkából és aztán.. az elbocsátás. Kelement az eset nagyon felháborította. A kőbányában nyíltan kijelentette: gazemberek az urak és mind fel kellene akasztani. Valaki besúgta az igazgatónak és rövidesen Gerendás sorsára jutott. Elbocsátották, kivették kezéből a kenyeret. Az ínség, mint riasztó viharmadár rövidesen Kelemenék háza körül csattogtatta szárnyát. Hiába riogatták, hiába próbálták távoltartani, a rettenetes madár ráült a háztetőre. Napról napra nőtt; ropogott, nyögött alatta a zsupfedél. Elfogyott a zsír, a liszt. Az ínség egyre vadabbul vigyorgott. A család pedig enni kért. A gyerekek sírtak, átkozódott, veszekedett az aszszony, szidta a világot, az istent, az urát, miért adta kölcsön Gerendáséknak a kilencszáz koronát. Ha pedig Szarka István: szomszédok kölcsönadta, szerezze vissza, kérje viszsza, teremtse elő. Az éfrség, a korgó gyomor farkassá változtatja a legszelídebb embert is. Kelemenben is forrt a tehetetlen düh. Nap-nap után krumpli volt az ebédje, ugyanaz a vacsora. Szinte eszét vette a négy neveletlen gyerek sírása, az dtszony folytonos szurkálódása. „Kérd el a pénzt, szerezd vissza a pénzt" — e körül forgott az élet. Kelemen már nem bírta tovább. Tudta, hogy Gerendásék is nyomorognak, de mint eszelős dühösen támadt szomszédjára. — Add meg a pénzt, add meg a kilencszáz koronát. Összevesztek. Majdhogy egymás torkának nem estek. Másnap Kelemen bíróságra adta Gerendást a pénz miatt és most itt vannak ennek a rideg épületnek a tárgyalótermében, ahol az igazságot osztják. Míg Kelemen idáig csónakázott az emlékezés vizének tarajos hullámain, az elnök is befejezte Gerendás Lajos kihallgatását. Kelemen a: ,-iban csak arra figyelt fel, amikor az elnök kimondta a döntést. „Gerendás Lajos háza zárgondnokság alá helyeztetik. Az alperes 14 napon belül családjával együtt köteles kihurcolkodni a házból, mert ellenkező esetben törvényes kilakoltatást foganatosítunk. A kiürítés, illetve kilakoltatás után a lakást bérbeadják és mindaddig nem kerül vissza' tulajdonosa használatába, míg a fennálló tartozás és perköltség nem törlesztetik ..." Kelemennel forogni kezdett a tárgyalóterem. „Kilakoltatják", mart belé a szó. Az elnök most hozzá fordult. — Elégedett a döntéssel? — kérdezte kurtán. Kelemen szeretett volna felordítani, hogy ő nem így akarta. De nem tudott egyetlen egy szót sem kimondani. A bíró pedig tovább folytatta. — A végzést röv'desen írásban megkapják. Elmehetnek. Otthon a faluban gyorsan elterjedt a hír. Másnap már mindenki tudta, hogy döntött a bíróság. Harmadik nap a végzés is megérkezett. Ugyanezen a napon Gerendásné és Kelemenné alaposan hajbakaptak. A csetepaté hallatára az áttellenben lévő községház ablaka is megnyílt. — Eszi egymást a proli — röhögte a puffadtképű bíró a madárarcú jegyző fülébe. — Inkább egymást marják, mint minket — vihogta a jegyző. — Az már szent, — toldotta még a bíró. Álmosan pislog a petróleumlámpa. Kelemen az asztal sarkára könyökölve szótlanul figyeli az erőtlen kis lángot. Lesrófolták a lámpát, ameddig csak lehetett, hogy kevesebb petróleummal is beérje. Kelemenné szintén szótlanul „tálalja" a vacsorát. Egy szaKRISTA BENDOVÄt kajtó sültkrumplit teiz az asztalra. Kettesével osztja a gyerekeknek. Hármat ad az urának, egyet magának tart. Nehéz, nyomasztó csend lappang a konyhában. Egy közös gondolat, a holnaptól való félelem tiltja a szájaknak a szót, szorítja össze keményen a fogakat. Az apa agyát két gondolat gyötri felváltva, hogy melyik a súlyosabb, a bántóbb, a félelmetesebb, nehéz volna megállapítani. Az egyik így jajong: Kelemen Pál, hol és mikor kapsz munkát. Kelemen Pál éhen veszel te is, a családod is... A másik talán az előbbinél is súlyosabb, így sikolt: Kelemen mit tettél? Miattad válik földönfutóvá a Gerendás család. Nem lett volna szabad ezt tenned. Te is munkás vagy, Kelemen is az. Legalább a tárgyaláson lettél volna bátor azt mondani: „Nem akarom, hogy kiűzzék a fészkéből." Tudnod kellett volna, hogy ö nem bűnös. Megfizetné a tartozást, ha nem vették volna ki kezéből a munkát azok, akiket te is akasztófára kívántál. Gyáva voltál Kelemen ... A fojtogató csendet kopogtatás riasztja szét. Kelemenné mint egy megriasztott madár felrebben a láda széléről. Gyors mozdulattal letakarítja az asztalt. A szakajtót gyorsan a lóca alá csusztátja. Nem akarja, hogy idegen lássa mit vacsoráztak. Szégyelli, titkolni akarja szegénységüket. A nyikorgó ajtó hajlott hátú alacsony termetű embert hoz maga után. Jó estét kíván a családnak és a lóca végére zökken. A pislákoló lámpa félhomályban hagyja ráncos arcát. Bajkai József az estéli vendég, ö a legöregebb, a legtapasztaltabb munkás a bányában. Ö tanította meg Kelement is, hogyan kell „kiskockát" csinálni. Amikor pedig elbocsátották, ez a hajlotthátú, kérgeskezű öreg szólt utána. „Ne légy elkeseredve, gondolunk majd rád." Kelemen lappangó kíváncsisággal figyeli a barázdás arcot. Mit akarhat, miért jött, miért nem beszél már? — ágaskodott benne a sok kérdés. Az öreg bányász hallgat. Egy kicsit hunyorog is, miközben harisnyaszárból varrt dohányzacskót vesz elő. Kalapácsnyéltől kérges ujjai között cigaretta készül. Lobban a patronból készített öngyújtó és fodrosán úszik a csípős füst. Köhécsel egy kicsit és csak aztán szólal meg. — Hallom, megnyerted a pört. — Ej... —Legyint csontos kezével Kelemen. Józsi bácsi pillanatokig hallgat. Sűrűn pislog apró, mélyenülő szemével. Nagyot szippant a cigarettából. Olyan erősen fújja ki a füstöt, hogy reszketni kezd a lámpa fénytelen lángja. — Nem iól cselekedtél, hé. Kelemen szótlanul ül. Meg sem rezdül, mintha nem is hozzá beszélne az oreg. Miért tetted? — Most már csatCBékh íjfei Éjjel van. Almom elkerül. Kisgyermekemet nézem, alszik édes — békésen. Őt nézve, szívem felderül, anyának lenni gyönyörű, úgy érzem. Mintha csak tudná, hogy őreá nézek, kicsi fiam álmában rámnevet. Mintha érezné, hogy az álma védett, őrzi éberen ezernyi férfikar, s míg azok őrzik, baja nem lehet, nem hozhat rá a hajnal semmi bajt — kicsi fiam álmában rámnevet. És ím felsajg bennem sok éjjel keserve, mikor szirénaszó késztetett sok anyát, hogy keblüket — pedig tejjel tele — gyermekük éhes szájától megvonják, mikor hálált szórva bömbölt ágyúk torka, amerre csak néztél, minden lángokban állt, és az anyai fül élesen hallotta minden zajon által gyermeke sikolyát. A rút tegnapból szép ma született, kicsi fiam álmában rámnevet. Hallom kisfiam szívét, mint dobog. Béke van, tisztán érzem, elvtársaim, anyának lenni, élni szép dolog, hogy őrködtök gyermekem álmain. Alhat édesdeden. Fél világ résen áll és őrzi kisdedem. Fordította: Fügedi Elek. tan az öreg bányász szava, akár a bazalton a kalapács. A szabad ég alá akarod űzni őket? Szégyeld magad, Kelemen. Pillanatokig néma csend üli meg a konyhát, csak a lámpa serceg, jelezve, hogy fogytán a petróleum. Kelemen sápadt arcát pirosság önti el. Szája széle megremeg. Szólni szeretne, de nincs szava. Az öreg arca is tüzel, amikor újból megszólal. — Ki akarod rakatni? Tedd meg ... De lakó oda nem megy. Érted? Nem megy! — Mit tegyek? Kellett volna a pénz ... Éhezünk — sóhajtja inkább, mint mondja Kelemen. — A pénzed megkapod. A bányában gyűjtünk Gerendás részére. Kisegítjük ... — De hisz ő nem is bányában dolgozott ... — csodálkozik el Kelemen. — Az mindegy... De munkás. Érted? Munkás! Józsi bácsi az izgalomtól reszkető kézzel újabb cigarettát sodort, közben egy borítékot húz elő kabátja zsebéből. Feltépi. Egy száz és egy ötven koronást dob az asztalra. — Itt a pénz. És Gerendás már csak hétszázötvennel tartozik. Kelemenné nagyot csuklik a láda szélén. Szeméből kövéren buggyan a könny. Nyikkan a lóca, amikor az öreg bányász feláll. Néhányat szippant még a cigarettából, aztán kézfogás nélkül mond jóéjszakát. Kelemen észre sem veszi Józsi bácsi távozását. Fejét tenyerébe hajtva némán ül. Arcán még mindig pirosan tüzel a szégyenpír. Percekig, talán órákig mereng így, aztán reszkető kézzel nyúl a pénz után. Gondosan összehajtja és viselt kabátja belső zsebébe csúsztatja. Nehézkesen, akár egy aggastyán áll fel az asztaltól. Tétova mozdulattal akasztja le az ajtófélfába vert szögről izzadtságtól zsíros sapkáját. Felesége némán követi tekintetével minden mozdulatát. Kelemen pedig nehézkesen, rogyadozó léptekkel az ajtó felé indul. Egy szál viaszgyertya világa mellett szűk szobában gubbaszt a Gerendás család. Szavuk fogytán, ülnek akár halálraítéltek a siralomházban. Amikor Kelemen Pál belép, az asszony elsápad, karonülő kislányát a dikóra ejti. Gerendás pedig felhördül, mint sebzett vad. — Már azt sem várhatod, hogy kihurcoljanak — támadt Kelemenre. Szeme szikrázik, szava süvít, mint a meztelen kard. — ... Takarodj a házamból. Pusztulj te... — s határozott mozdulattal az ajtóra mutat. Kelemen visszahőköl. Békítő hangon szól. — Megyek Lajos, csak azt szeretném mondani... azt, hogy ... béküljünk ki. Nem akarom, hogy kitegyenek, Hidd el... —Takarodj. — Lajos. Gerendás ajtót mutató keze lassan leereszkedik. Szemében azonban még mindig lángol a harag. — Mit akarsz hát? — Menjünk holnap a bíróságra, adjuk vissza a végzést, oszt mondjuk ... mondjuk, hogy megegyeztünk. Nézd itt a vonatravaló is. A Józsi bácsitól kapott pénzből ötven koronát csúsztat az asztalra. Gerendás szeme kerekre tágul a pénz láttára. — Hol szerezted? — kérdi egy árnyalattal szelídebb hangon. — A bányászok küldték, hogy ... Kelemen szava hirtelen elakadt, Nyög, szinte sípol a tüdeje. — .. hogy ... Engedj meg, Lajos ... Kelemen Pál és Gerendás Lajos újból a járásbíró előtt állnak. Szorosan, egészen egymás mellett. — Szóval megegyeztek. — kérdi kissé gúnyosan a bíró. — Igen. — Üm ... megegyeztek, de mi lesz a perköltséggel? Ki fizeti meg? A két férfi egymásra néz. Kelemen arcán mosoly fut keresztül, amikor megszólal. — Hát kérem ha másképpen nem megy, leüljük. Igaz Lajos? Egyelőre ráérünk. Gerendás megértően bólint. A délutáni vonttal tértek haza Kelemenék. Vidáman beszélgetve haladtak végig a falun. A bíró és a jegyző éppen az adóbeszedéssel bajlódtak. A bíró bajuszhoz hasonló szemöldöke a homlokára szaladt, amikor meglátta őket. — Ezek már megbékültek — szaladt ki száján a csodálkozás. — Eh... — hamarább megmarnak ezek minket, mint egymást — szűri a madárfejű jegyző fogai közül a szót. — Az mán csakugyan igaz, bölcselkedik a bíró. * * * Az eset a harmincas évek derekán történt. Azóta több mint húsz év röpült el a világ fölött. A szomszédok fejét is dérrel vonta be az idő. Életük napfényes alkonyán a kerítésre támaszkodva azóta is sokszor kezdték már a beszélgetést azzal: — Emlékszele még? És emlékeznek mind a ketten. Koldus Én most nem arra gondolok, Ki az útszélén vánszorog. Nyomát annak már por fedi, S őt az idő feledteti. A rongyos vén koldus helyén Ifjú koldusra leltem én, A mába nádszálként mered, S könnyű, — f /ól megismered. Zsibbadt benne az akarat, S mint rossz malomiban a garat, Üresen ásít a lelke, Nagy sötétség szunnyad benne. Hogy az életnek íze van, És az embernek szíve van, Néki mindegy, — lépten-nyomon, Tengődik apró kortyokon. Hogy merre? — dehogy kérdezi, Akármerre, — mindegy neki. Fénylő betű ráragyoghat: Sivár álmok rátaposnak. Csalóka szél jobbra-balra Lengeti és hajlítgatja, Az út szélén ahogy látod, Mint egy koldust, úgy sajnálod. Csontos Vilmos. Tengerszem Mélyölű tónak sötét a vize, s tükröznek benne éji csülagok. aranyszínű és koromfekete, hogyha a vén Hold ráragyog s tükröznek benne éjjeli csillagok. Mélyében titkok rejlenek: csipkézett zátony, bolyhos szép hinár, amit a szép fény eltemet megleli, aki arra vár, a csipkés zátonyt, bolyhos szép hinárt. Ezernyi könnycsepp partra hull, ha korbácsával rásüvölt a szél, hulláma olyan, mint borongós ránc kedvesem sötét szeme szegletén, ha korbácsával rásüvölt a szél. Szépfényű tengerszem szemed, titkokat rejtő mélyölű, vágyom, szeretem, hogyha rám veted s szeretem hinni, hogy örökre hű; fekete szemed a szép mélyölű. Fecsó Pál. Üdvözlégy ember Ki születtél, hogy titok légy másnak s önmagadnak, üdvözlégy ember! Tengernyi ok, mely dicsérni késztet, a végzet is, mely homlokod befonja s az emlékezet, mely tudatod megóvja, hogy a vak semmi vánkosát ne nyomja a létezéstől elszabadult képzet. Agancsok helyett a holnap ült fejedre belepve minden dzsungelét a múltnak, s a hosszú útnak porát Is feledve, hol patád koptatva jöttél egyre feljebb. Üdvözlégy ember! Neved szívemben fényes és hatalmas, hívő bizalmad bennem is megáldott, mert első vagy, akit kétség szült meg, bár apár s anyád a csókra vágyott. Monoszlóy M. Dezső.