Új Szó, 1957. április (10. évfolyam, 91-119.szám)

1957-04-14 / 104. szám, vasárnap

Tikkasztó a meleg. Olyan a nap, akár egy izzásra hevített óriási vasgolyó. Perzsel, vakít; ember, állat testéből kilopja az erőt. Szél sem rezdül, hogy leg­alább az vámolná meg a pok­lot. Bükkerdőszéli tisztáson delel a csorda. Időnként mérgesen kondul a kolomp. Nyugtalan a jószág. Még a lombsátor alatt is gyötri a hőség, meg a légy. A számadó meg a bojtár egy \terebélyes ja alatt tanyázik. Régi, már megszokott hely ez, innen szemmel lehet tartani a jószágot, s védelmet nyújt a nap ellen is. Ingujjra vetkőzve heverésznek mind a ketten. Pali bácsi, a számadó, szikár csupacsont ember. A csizma le­húzásával vesződik, arcán pa­takzik a verejték. Jani, a kis pulykatojás-képű bojtár tizennégy év körüli, ke­rekded képe olyan, mintha ha­barccsal fröcskölték volna be. Haját, szemöldökét kendorszí­nüre szívta a nap. Nem volt szép fiú, de csúnyának se le­hetett mondani. Hogy mégis milyen volt? Olyan, mint a legtöbb hozzá hasonló korú gyerek, amilyenekkel manapság az iskolákban találkozhatunk. Hogy mit tudott? Tudott írni, olvasni, meg tudta számláim az állatokat, a legmagasabb fáról is le tudta szedni a' kányato­jást. Ami pedig mindennél fon­tosabb, olyan lábbal rendelke­zett, hogy akármelyik kannyúl megirigyelhette volna érte. Megelőzte a legjobb lábú tinót is s úgy forgatta a nyájat, hogy igazán... A pásztor életében pedig az utóbbi tudomány adja az emberséget. Pali bácsi szereti is. Szembe sosem dicséri, de a háta mögött annál többször... Jani egy kicsit pajkos is né­ha. Most is egy darabig elbigy­gy esztett ajakkal nézi, ho­gyan kínlódik számadója a csizmával. Aztán gondol egyet és eléje lép. — Acca má azt a csizmát. Pali bácsi elmosolyodik. Jól­es'k neki a gyerek figyelmes­sége. Máris nyújtja a lábát. — Vigyázz, hé! Ne olyan ke­ményen, már úgyis csa"k az imádság tartja. Hej-rukk! No, jól van. Ügyes gyerek vagy ... Add még ide a tarisznyám. A kapott bőrtarisznyából ár, SZARKA ISTVÁN: • IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIKUIIIIIIIIUIIIIIIIIIIIIII tü és szurkosfonal kerül elő. A pásztorember nem szaladhat mindjárt suszterhez, ha elfeslik a csizma nyaka, vagy kibújik a lábujj. Arra való az ár, tű, meg a szurkosfonál. Mielőtt varráshoz fogna, ala­p san megvizitálja a csizmát. Homlokán redőkbe fut a bőr. — Ez se tart Mihály -na­pig­Jani egészen közelről figyeli a suszterkodó számadót. A sza­vak hallatára felcsillan a sze­me. — Jó lesz a szára ustornak! — Ammá igaz. — Jó vóna nekem is egy karikás. — Aggyá csizmaszárat, oszt lesz . . . A bojtár pulykatojás-képén megszépülnek a szeplők. — Szár már van, csak fonja meg. — Hol az ördögbe szerez­ted? — A bíróéknál. tegnapelőtt, ahogy kiengedtem a jószágai­kat, hát csak látom, hogy van ám az ámbitusokon sok csizs­ma, meg csizsmaszár. Két pár má fej nélkül volt. Gondoltam: ezeket má biztos ustornak szánták. Pali bácsi rosszallóan csóvál­ja a fejét. Haragot színlelve szólal meg; — Csented, mi? Jani kicsit megretten. Arcán még a szeplők is elpirulnak, ds azért nem hagyjf magát. — Á ... Tennap este elmen­tem, hogy elkérem... De má aludtak ... Tehetek én arrul, hogy olyan korán lefeksze­nek,.. Ustor meg kell... Ügy gondoltam, az egyik párat úgyis nekem készítették azír, hogyha a szógájük nem ér rá, kiengedem a jószágokat... Ne fítse őket, maradt ott még annyi, hogy tíz ustor is kitelne belőle. — Mutasd hát azt a szárat no A gyerek egy pár elég jó ál­3 O J r A R lapotban levő csizmaszárat nyújt Pali bácsinak. — Jó bűr, ugye — kérdi kí­váncsian. — Aligha nem fejelésre szán­ták ... Hónap majd megfonjuk. Világra szóló ustor lesz belő­le ... De most szaladd körül ü nyájat. Ügy hallom, nyugtalan­kodik a jószág ... — Biztosan esőt éreznek. A sok légy is arra vall. — Én is ammondó vagyok: A mai napot nem ússzuk meg szárazon. A késő délutáni órákban csakugyan megzendül az ég. Dél felől egymást hajtva lopa­kodtak elő a fehértarajos fel­hők. A nyáj nyugtalanul lege­lészik az erdő koszorúzta fony­nyadt gyepen. A csorda egyik szélén a számadó, a másikon a bojtár őrködik. A tarajos fel­hők pedig egyre nagyobb teret hódítanak el az ég kékjéből. A kövérre dagadt fekete fel­hödunnákat szinte pillanaton­ként szelt keresztül egy-egy kacskaringós villám. Az előbb még tompán morajló menny­dörgés már úgy hangzik, mint­ha ágyúkat sütögetnének a kö­zelben. A legelő jószág szőre is felborzolódik s néha el-el­bődül egy zsemleszörű tinó. A számadó homlokára gond­felhők tornyosulnak. Sok vihar­ral állt már szemben, sokszor nézte a szabad ég alól a vihar­felhőket, de ilyen feketére, ilyen ijesztőre nem emlékszik. • A villámok barázdálta fekete ítélet már majdnem a fejük fölé ér. Félhomály ül a néma erdőre. Szürkébbnek, feketébb­nek tűnik a csorda is. A falu • ban pedig megkondul a harang. Sír-rí az érc, mintha kegyele­mért esdekelne. Pali bácsi ke­resztet vet, s aztán nehéz lép­tekkel megindul arrafelé, ahol a bojtárt sejti. Jani egy törpe növésű bükk törzsének támaszkodva figyeli a közelgő felhőtornyokat. Szíve nygtalanul ver, szeretne futni, meg sem állni hazáig. Megré­mül az elsötétedő világtól, a tüzes farkú villámoktól. A pásztoréletet erről az oldalról még nem ismeri... Titokzatos borzadály fogja el, amikor a villámokkal tűzdeli homályba beleszól a harang szava. Szívét a félelem, az iszonyat szoron­gatja. Nyakát a válla közé húz­va vár. Vár, maga sem tudja m :re, talán a világ végére ... A rémülettől csak akkor sza­badul meg, amikor Pali bácsi melléje lép. Gyerekes ösztönnel a számadó keze után nyúl, de aztán elszégyelli magát... Pali bácsi erőltetett jókedv­vel kérdezi: , — No, legény, hát félsz-e? Jani csak a fejét rázza, hogy nem, de szája széle reszket, mintha verést várna. — No, gyere! Csapjuk az ál­latokat a cserjésbe. Ott jobban védve lesznek a vihartól. Te pedig ne mozdulj mellőlem ... Az ítélet lehelete megborzon­gatja az erdőt, s rövid idő múlva nagy cseppekben hullni kezd az eső a kövérre dagadt felhőt ömlőkből. Először csak ritkán, foghíjason, de aztán megered, rrüntha dé­zsából öntenék. A homály még kísértetiessebbé válik. A fák vi­zes törzsén visszfényt kap a villám. Szél kerekedik. Üvölt, sivít az orkán. Ügy ömlik a víz, mintha egy pillanat alatt meg akarná fojtani a világot. A lombsátor már nem nyújt vé­delmet. A számadó és a bojtár percek alatt bőrig áznak. A csorda kolompját sem hallják, csak azt látják, hogy a vízkor bács hajtja, tereli maga előtt a jószágot. A csorda elé sietnek. Próbálják visszafordítani, vagy legalább feltartóztatni. Hiába. Végre a szél segít. Pajkosan irányt változtat s most már szemközt vágja a vizet. A csor­da leszegett fejjel fordul. Ösz­szegabalyodnak. Összedugják a fejüket, s újból elbődül a zsem­leszörű tinó. Tombol a vihar, sír, jajgat az erdő. Az átláthatatlan ólom­színű esőfüggönyön hírtelen va­kító fénnyel vág utat a villám Óriási dörrenés süketíti a fület, s a tisztás szélén egy sudá' bükk kettéhasítva, mint mez­telen testrész, fehérlik. Jani rémülten kapaszkodik Pali bácsi kabátja szélébe. A nagy darab, csontos ember ke­ze a gyerek fejére téved. — Szegény gyerek! Szegény árva — motyogja. Apádat meg­ölte a sok dolog, anyád ágy­banfekvő beteg. Hirtelen elhallgat. Szégyelli, hogy hangosan gondolkodik. Az elkezdett mondat további ré­szét csak magában gondolja. ... — rí, jajveszékel, talán imádkozik is érted ... Most meg azon veszi magát észre, hogy a napszítta szőke fejet simogatja, mely olyan,, mint az ázott rigófiókáé. Talán egy óráig is tartott 5 zivatar, dühöngött az orkán, míg végre szűkülni kezdtek az ég csatornái. A tarajos felhők elsimulták. Alábbhagyott a szél, ritkábban vetett lobbot a vil­lám. A csorda is szélesedni kez­dett, de a számadó keze még mindig a legényke vállán pihen. — Látod, nem valami rózsás a szegényember kenyérkeresete. Hej, de sokat is megmosott már engem is az eső — mond­ja oktatólag. Jani esőtől, könnytől áztatott arcát a számadó félé fordítja. Bár az előbb még sírt, s most meg már ravaszkás mosoly raj­zolódik az arcára, durcásan ejti a szót. — Aszongya, hogy sokat megázott. Mégsem volt egy us­tornak való csizmaszára. A bí­ró pedig egyszer se ázott meg, mégis van neki annyi, hogy tíz ustor is kitelne belőle. Ez meg hogy lehet? Páli bácsit zavarba hozza a kérdés. Egy darabig töri a fe­jét, s aztán ezt mondja: — Azír lehet, mer' a bíró gazdag ember. Jani nagyot bólint rá, mint­ha most már mindent értene. Pali bácsi pedig más irányba tereli a beszélgetést. — Fázol, mi ? ... mutat a gyerek átázott ruhájára. — Á, nem — de azért ösz­szekoccannak a fogai. — Lassan este lesz. Ma már az eső se igen áll el... Szegy ­gyük össze a jószágot, oszt ha­zafelé ... Hét darab jószág tér be a bíró tágas udvarába. A szolga nyitja ki előttük a kaput. — Hát a nyolcadik hová lett — kérdezi a bíró Pali bácsitól. — Nem gyütt e'? — Nem. — Biztosari elmaradt, majd hazagyün... — Küggye értee a bojtárt, ki­ált ki a bíró a szőlőlugasbol alig látható ablakból. — Má, hogy kűdeném, hisz majd beléfagy a lélek. Majd haza gyün az a tinó. — Aki szóga, az szógajon — horkan fel a bíró. Pali bácsi egy pillanatig ha­bozni látszik, de aztán hatá­rozott hangon szót a bojtárhoz. — Kotródj haza. Bújj az ágyba, mert megfagysz. Jani egészen közel húzódik Pali bácsihoz és halkan hogy csak a számadó hallja, a fülébe súgja. — Alig ha adta volna ne­kem ez az ustornak valót -t és az ablak felé int. — Szakadjon rá a csillagos ég... A számadó megfordul, las­san, komótosan megindul visz­szafelé, hogy megkeresse a bíró elmaradt tinóját. I. Iskolán innen, iskolán túl folyik a termő harc: ifjúságunkért, a jövő nemzedékért. Egy évtizede építjük a szocialista iskolát, s lemérhető ered­ményeink évről évre javulnak: túlzás nélkül állíthatjuk, hogy 1956-ban jobbak voltak, mint 1955-ben, és 1957-ben jobbak, mint 1956-ban vol­tak. Jobbak. De még mindig nem a legjobbak. Iskolán innnen, iskolán túl ezért íolyik egyre a termő harc, ezért hangzik fel lépten-nyomon a számon­kérés hangja: mi az oka annak, hogy nevelésünk és szakoktatásunk állapo­ta még mindig nem illethető az egy­szerű jó alapfokkal, hanem csak az ez esetben kevesebbet jelentő jobb kö­zépfokkal. Mi az oka? A tanító? A ta­nuló? A tananyag? A tantermek hiá­nya? A szülő? Felelet: A tanító. A tanuló. A tan­könyv. A tananyag. A tantermek hiá­nya. És a szülő. Külön-külön és együttvéve: egymásra gyakorolt köl­csönhatásukban és egymással szemben elhanyagolt kölcsönös kapcsloataikban. A szülő. Vele kezdem, ő a gyermek akarója és okozója, az, aki az élet szépségeinek hosszú vágyakozásait egyetlen pillanat gyönyörével leszü-. retelve, véréből és csókjából termi a gyermeket, önmaga folytatását, ő az, aki nemzedékre előremutatóan és nemzedékre visszapillantva felelős. Felelős a létrehozott ifjú életért, melyből az Élet folytatása sarjad, de felelő- tulajdon ifjúkorának is, mert ha egyszer szembejönne velünk a tu­lajdon ifjúkorunk, számot kellene ad­nunk vágyakról, ígéretekről és foga­dalmakról, melyeket önmagunk nem tudtunk megvalósítani, de valóra kell váltanunk gyermekeinkben. Mi, szülők, gyermekeink élő bölcsői vagyunk. A gyermek, akihez test tépő asszony-sikoly és ideget tépő férfi­vajúdás árán jutottunk, tőlünk és ál­talunk szerzi első megismeréseit, első tapasztalatait, bennünk és általunk formálódik értelmes kicsi lénnyé, tő­lünk kapja az első szeretetet és az el­ső fájdalmat is. Aztán egy szép napon megszűnünk korlátlan irányítói lenni, eleresztjük a gyermek kezét és fel­váltva mondogatjuk büszkén, vagy Qjtkolán innen — iskolán tál... ÜJ szö 1957. április 14. cseppnyi szorongással: már iskolába jár... És itt kezdődik a baj. Baj, ó anya, akinek férje szenet fejt, vagy követ tör, hajót épít, vagy falat rak, hengert csiszol, vagy kaszát kovácsol, baj, hogy a kicsi, aki mostanáig az idő szűk I korlátai nélkül élte világát, két perc- ' cel később került ki a házból, mint amennyi elegendő lett volna, ahhoz, hogy még az iskolai csengő éles ber­regése előtt lépjen be az osztályba, és te nem magyarázhatod meg, hogy az ember éjszakai műszakból jött meg, ezért késett a gyerek... Baj, ő anya, akinek férje tervet készít, telket mér ki, górcső fölött görnyed, baj, hogy remegő szíved még az osztály küszö­bén sem akarja elbocsátani a kicsi kezét, még a helyéhez is elkíséred, még a padját is szánakozva simogatod végig, még az sem elég kényelmes ne­ki, — és te nem magyarázhatod meg, hogy ez az egyetlen, hogy a férjedet alig látod, hogy csak ezért, csak a kicsiért élsz, rajongsz, remegsz, szen­vedsz, ezért van minden ... És baj, — hozzád szólok, anya, aki támasz nélkül, férj nélkül, vagy önző, durva férj mellett küzdesz a gyerme­kedért, anya, akinek küzdelmes életé­hez talán még ez a pár sor sem kerül el, — baj, hogy a kicsi arca, amelyet te azelőtt ráértél megmosni később is, amikor éppen időd akadt, iskolába menet maszatos volt.. Baj, hogy az irkája gyűrött, holott te azt sem tud­tad, hogy már irkája is van ... Baj, hogy a padban örökké izeg-mozog, holott azelőtt, mikor még naphosszat odakint játszott a többivel az utcán, az ördög sem mondta soha, hogy nyughatatlan, meg hogy vereke­dős ... De még nagyobb baj, hogy az idősebbik a negyedévben megint meg­bukott, s ezért is csak megint téged vesznek elő, holott azt sem igen tu­dod, miből is bukott meg, hiszen te csak négy iskolát jártál, férjed (aki amúgy sem törődik a gyerekkel), meg ha ötöt... De a legnagyobb baj, hogy ha be­lenéznél az iskolák nyilvántartásaiba, keserű torokkal állapíthatnád meg, hogy a bukott gyermekek nagy száma még mindig a munkás-, paraszt-szü­lők, a dolgozó anyák gyermekei közül kerül ki... Hát akkor? — kérded, — hát akkor mit csnálnak a munkás­osztály államában, a munkásosztály iskoláiban? Mit csinálnak ott a taní­tók, ha még mindig csak az „urak" gyermekeiből lehetnek jó tanulók, a tiedből soha? Nézd, tudom, hiába sorolnám fel neked, hány munkás-szülő gyermeke áll az első helyeken, hánnyal több érdemelte ki ez idén is a kitüntetést, a jobb bizonyítványt, mint tavaly, meg tavalyelőtt, mennyivel kevesebb bukott meg az utolsó negyedévben, mint ezelőtt két-három évvel, — té­ged a magad gyermeke érdekel, a magad keserűsége... De lásd, úgy belül, magadban, valld be: te még ma is haragszol az iskolára. Nem erre az iskolára,, amelyikbe a kicsi most jár első éve, nem is arra amelyik­ben a nagyobbik elbukott: te az iskolára haragszol, ahol a te idődben csak az urak gyerekei tanulhattak, a tanult munkások gyerekei alig, a nap­számosok gyerekei, a magadfajta meg csak megtűrt rongyos volt ott, aki csak négy osztályt járhatott, azt is bukdá­csolva ... Ezért nem kérded meg, so­ha, sem a kicsitől, sem a nagyobbik­tól, van-e leckéje, érti-e azt, amit ta­nul. Minek kérdeznéd, úgy sem tudsz rajta segíteni. (Pedig látod: az új is­kola, a munkásállam munkásosztályá­nak iskolája csak ennyit kíván tőled: kérdezd meg tőlük mindennap, a ki­csitől is, a nagyobbiktól is, mit végez­tek és hogyan végzik: hiszen téged is ellenőriznek, jóakarattal és segíteni akarással kell, hogy ellenőrizzenek, hát te miért ne ellenőriznéd ugyanígy gyermekedet ? Valld be, bizonyára ezért nem bánod, hogy a kicsi az ut­cán csatangol, hogy a háztól távol kószál naphosszat, valld be, ezért nem mégy el soha a tanítójához, legfeljebb akkor, ha már üzen érted, valld be, ezért várod évről évre, hogy leteljen végre a kötelező nyolc év, aztán — majd csak lesz belőlük valami... Pedig lásd: az új iskola, a munkás­osztály iskolája már nem elégszik meg a nyolc évvel, hanem azt akarja, hogy rövidesen minden gyerek, a tied is, a tied elsősorban tizenegy évig járjon iskolába és tizenegy év tudásával, műveltségével, tapasztalataival fel­fegyverzetten álljon be az újfélét szebb küzdelmeibe. És látod, a te gyermeked már fog tudni segíteni az ő gyermekének, még a tanulásban is; Mert a te gyereked — biztosan tu­dom — el fogja végezni az új iskola új tanulmányait, a te gyermeked meg fogja szeretni azt, amiből téged ki­rekesztettek: az általános műveltséget és mindazt, ami vele jár: a könyvet, a színházat, hangversenyt és mozit, I lakás-kultúrát és élet-kultúrát, min dent. Az új állam új iskolája a gyer­mekért van, elsősorban a te gyerme­kedért: bízzál benne. Segítsd. A gyer­mekért, akinek élő bölcsője vagy. A gyermek. Öt terheli a legkisebb felelősség, ö az, aki büntetlenül és ártatlanul kerül az iskolába, ő az, aki természetszabta törvények szerint egyenlő az egyenlők között, ő az, aki az ismeretlen legendájával övezi ma­gában az iskola képét, és ő az, aki csa­lódik. Mert a gyermek gondolatvilágá­ban élni, annyi, mint vágyakozni. És aszerint, amint vágyai teljesülnek, vagy hajótörést szenvednek, mondja édesnek, vagy keserűnek az életet. Sokszor lehetetlen a gyermek vágyait teljesíteni: sokszor nem is szabad. De sokszor lehet, sokszor szabad, sokszor kell a gyermek vágyait irányítani. Ezért van minden és ezért felelős mindenki: a szülő, a tanító, a tan­könyv és tananyag. A gyermek, aki az ismeretlen le­gendájából ismert világok felé tör utat, naponta harcban és munkában áll. Munkája nem egy síkú, mint a felnőtteké: a gyermek, akiből tanuló lett, naponta és őránkint új síkon halad előre. A tudás lényegét keresi, naponta új ismeretlenekről bontogatja le a legendák fátylát, és naponta új lényegteleneket felejt. Ha nem így lenne, ha mindent magába kellene zárnia, agya nem bírná, éveken belül koravén, használhatatlan adathalmaz­zá válna: mindent tudna és semmihez sem értene. A tanuló az, akinek minden alapot ismernie kell, s akinek végső fokon az általános műveltséget nyújtó iskola elvégzése után konyítania kell az atom­fizikától a pillangó-úszásig, a sósav kép­letétől az összhangzattanig, az irodalom elmélettől a gyakorlati esztergályo­zásig: az őskultúra alapjaitól az álta­lános műveltség lényegéig mindenhez értenie kell, s az általános műveltsé­get nyújtó iskola elvégzése után sem­mi sem maradhat előtte teljesen isme­retlen. És még ez sem elég. Miközben így, napról napra és fokról fokra szívja magába a mások által eléje tárt és önmaga által megkeresett és megismert ismeretleneket, ráadásul még alkotnia is kell. Irodalmi kör és ének-kör, ter­mészetrajzi vagy vegytani kör, termé­szettani vagy zene-kör alkotó munká­jában kell tevékeny részt vennie, hogy meglelhesse érdeklődése rejtett útjait, hogy érvényesíthesse feltörni készülő adottságait, hogy megszeresse az em­beri elme játékos és világokat teremtő hatalmas képességeit, mindazt, amit emberi agy és emberi kéz létrehozhat: a tudást, a művészetet és a munkát. Igen, a munkát is: gyönge kezének meg kell ismernie a szerszám és gép taipiintását, hogy értékelni tudja az élet anyját, a munkát, s az élet fenntar­tóját, a munkást. Hogy megismerje a termelés százrétű folyamatának bo­nyolult összetevőit, hogy becsülni tud­ja a verejték sós ízét és a tenyér kemény kérgét. És mégis: kérve kérlek, ne bízz rá túlsókat. Gyermek ő, akinek ősi eleme a játék és szabadság, ne vedd el tőle teljesen, ne terheld agyon. Szülő, adj neki mozgást és levegőt, tanító, ne rakd rá lényegtelen adathalmazok túl­súlyát, tananyag, légy figyelemmel korára és képességeire, tankönyv, nyújts neki több örömet. Tervezett Előadások Rendezője, ne használd fel őt Üres Termeket Megtöltő Közönség­nek, Közhasznú Munkák Irányítója, ne bízz rá Örömtelen, Nyűgös, Ered­ménytelen munkákat. Mert ő gyermek: őt terheli a legki­sebb felelősség. n. Szülő és gyermek a tanítás folya­matában olyan tényezők, amelyeket az iskola kívülről kap, és melyekkel az iskola a tanító személyén keresztül veszi fel a közvetlen kapcsolatot. Élő anyag hat élő anyagra. Az iskola belső gépezetében azon­ban vannak olyan előre megszabott, tanuló és tanító számára készen nyúj­tott tényezők is, amelyek döntően befolyásolhatják a tanítás és -nevelés folyamatát. Ilyen tényező a tantárgy­beosztás, a tanmenet és a tananyag. Az iskola belső gépezetében azon­ban vannak olyan előre megszabott, tanuló és tanító számára készen nyújtott tényezők is, amelyek döntően befolyásolhatják a tanítás és nevelés folyamatát. Ilyen tényező a tantárgy­beosztás, a tanmenet és a tananyag. A tantárgybeosztás — a tananyag­beosztás évszázadok során kialakult

Next

/
Oldalképek
Tartalom