Új Szó, 1957. április (10. évfolyam, 91-119.szám)

1957-04-18 / 108. szám, csütörtök

Ôperaiskola Kínában ff Botanikai szakkifejezések és la­' tin nevük nem Linnétől származik, hanem a szerzőtől. Ezek ellenére ugyanolyan komolyan veendő, mintha Linnétől származna. IRODALMI MINDENES (FIRKONC, LÁBTÖRLŐ, LATIN NEVE: LITERÁTUS KUKEAC). Szerkesztőségek, kiadók, általában betűtermelő és szaporító helyek kör­nyékén tenyészik. A szellem birodal­mában a katalizátor szerepét tölti be. Reprezentatív munkásságával nagyban elősegíti az írás és a kacat megkülön­böztetésének folyamatát, mert ha egy szellemi termék olvasásakor ugyan­olyan torz grimasz fut át az ember arcán és ugyanúgy kinyílik a bicska a zsebében, mint az övé olvasásakor, akkor az az írás ugyanolyan bazáráru, mint az övé. Roppant termékeny, szaporaság szempontjából balkézzel veri a házinyulat, ürgét és a kana­dai ötösikrek mamáját. Hát még job­bal! Ír mindent. Tanulmányt, riportot, csasztuskát, krokit és aggkori segé­lyért folyamodó kérvényeket, sőt új műfajokat is teremt, melyekről sem­milyen kiválasztó eljárás nem deríti ki, hogy micsodák. Irtani körülményes és nehéz, mert termékeiben ilyen kitételek fordulnak elő (klasszikus példa, amikor az egész írás ilyen), „a bányász fáradt, szén­poros, de mégis derűs arcából két angyalian bizakodó szem nevetett rám", vagy „a lila hajnalban harsány indulókat éneklő, kapás szövetkezeti tagság vetélkedett egymással ügyes­ség dolgában." Egy vágóhídi riport­jában az ökrök vérpezsdítő menetdalt bőgve, egymást letaposva iparkodtak a halálba (legalább is ö így éreztette), és egy idősebb anyakoca csürdöngölőt táncolt a tagló előtt. Már pedig az ilyen lírai alakzatoknak a legedzettebb szerkesztő sem bír ellentállm. És ezt mindenesünk nagyon jól tudja. Ha megkérdezed, miért ír, elpirul, dadogni kezd valami mélyen a benső­jében fészkelő kényszerről, émelyítő nyomásokról a veséje táján és el­mondja, hogy már másodikos elemis­ta korában is szépen tudott fogal­mazni. Ha felvilágosítod, hogy azokat a nyomásokat ne értse félre, mert az tényleg a veséje, szemtelenségig har­cias lesz, szóáradatba burkol, hogy hagyd őt élni, joga van hozzá, ha már egyszer megszületett. Békén hagyod, pajtásként válik el, ám ismerőseinek nem mulasztja el megemlíteni, mint sajnálatos tényt, hogy sajnos kár ér­ted, mert jó fiú voltál, szellemi ké­pességeid bizony elkoptatta az idő és már-már a teljes hülyeség felüle­teit súrolod. Szívós fajta, a hideget és szidást jól bírja, kihalásától nem kell félni. Ámbár, ha az utolsó példányt spiri­tuszba konzerválva mutogatnák, nem vallaná nagy kárát a kultúrára szom­jas emberiség. ZŰGFESTÖ (MÁZOLMÁNY NAGYTERMELŐ, SZlNESZKABÁTOR, LATIN NEVE: PICTUS SÉRIUS DUKÁT.) Tökéletesen megértette a modern technika alapelvének, a. normalizált szériamunkának az előnyeit. Műter­mében öt vászon van kiterítve egy­más mellé. Mind az ötöt egyszerre festi, egyforma mozdulatokkal és szí­nekkel pontosan egyformára. Nem pepecsel, nem piszmog kompozícióval, nagystílű, villámgyors vonásokkal al­kot. Legszívesebben hangulatokat fest, valószínűleg azért, mert ha ecsetjét dühében a vászon közepébe vágja úgy, hogy a festék ezer felé fröccsen, vagy ha idegességében feldönt több különféle festékkel teli üveget és azok tartalma ráfolyik egy gyanútlan fehér papírra, az már egy hangulat kétségbevonhatatlan nyoma és koro­nákban pontosan kifejezhető értéke van. Az elkészült öt képet hóna alá csapja és vadászkalandokra indul. Há­la a korunkon átvonuló műizléshul­lámnak és az új lakások makulátlan, festménynemgyalázta falainak, a zsákmány mindig biztos. Ha egyszer valaki megmintázza az alakját, festegetésbe merült százkarú polip lesz, minden karjában egy ecsettel, ahogy a pénzt és az igazi művészet vergődő eszményét elfo­gyasztja. TUDOMÁNYÁT ELMÉLETI SÍKOKON IS GYÜMÖLCSÖZTETŐ ZENÉSZ (HANTAHARMONIKUS, LATINUL: MUSICALIS TEORETIC GUBA). Zenélni tud, de írni is tud, sőt elő­adni is tud! Ebből kifolyólag zenei életünk összes problematikus kérdé­seit nagy általánosságban megírja, boncolgatja, fejtegeti, nyúzza, nyo­morítja. Cikkeit óriási szívósággal he­lyezi el a lapoknál és bőrkötéses díszkiadásukra is aspirál. Ha megké­red, hogy írjon valami konkrét do­logról, ráncolt homlokkal a soronkénti honoráriumtarifa és a várható kézbe­sítés időpontja iránt érdeklődik, de megírja. Előadóképessége istápolása érdekében előadásokat, tanfolyamokat és egyéb folyamatokat szervez. Szó­ban nagy óvatosan, ha lehet még kevesebbet árul el bizonyos dolgokról, mint írásaiban. így ha figyelembe vesszük, hogy azokban sincs semmi, négyütemű monológjaival bizony nem igen szolgálja meg a tiszteletdíjat, diétát és egyebeket. No de utóvégre is művész, szabad lélek és nem szol­gaszellem. UNIVERZÁLIS SZÍNHÁZI BIKFIC, (dramaturg — igazgató — rendező — díszlettervező — habarék, latin neve: Asinus maximus circus glórii) Melegágya seínházak, kabarék, ku­lisszák világa. Tévedések elkerülése végett tudomásul veendő, hogy nem ért semmihez. Ennek ellenére: mint dramaturg minden darabot ki­javít, átdolgoz, felfrissít, modernizál és inzultál. Kivétel nincs. Shakespea­re foroghat a sírjában, mint egy ring­lispíl, Bernard Shaw szálanként tép­heti ki torzonborz ősz szakállát, mit tudták ők még azt, amit a mi bikfi­cűnk már tud, hogy milyennek kell lennie egy mai darabnak; mint igazgató vezeti, kormányozza a színház hajóját, árkon-bokron, bot­rányos kudarcokon és sommás defi­citeken át; mint rendező, megjelenik a főpró­bán (nem előbb) és átrendezi az egé­szet. A meggyilkolt nem hal meg, a főhős a súgólyukban énekli el a nagy­áriát, a súgó pedig a csilláron 'iógva súg. A száztagú vásári tömeg csapó­ajt-5n mászik be a színpad alól és telt ház elérése céljából a nézőtérre távozik. És még más rendezői mes­terfogások; mint díszlettervező premier előtt sajátkezűleg átfesti a kész díszlete­ket. Erdőt pirosra (ősz), derűs eget borúsra (drámai borzadályt elősegíti), sárgát zöldre, tököt makkra (esztéti­kusabb). A 48-as huszárokat piros nadrág helyett bő gatyába öltözteti (néoi kádereek voltak). Az ördög fejére vaddisznóssertés kalapot nyom (reak­ciós). Ha a bemutatónak mégis sikere van, a közönség tapsára: mint dramaturg kirohan a szerző helyett a színpadra és hajlong, mint igazgató ropogósra sül a siker tüzében, konstatálja, hogy szimata van és tehetséges, mint rendező sír a meghatottságtól és csókokat dob a közönségnek, mint díszlettervező hasra borul, mint egy arab és megáldja a tapsvi­hart. Mindez persze a függöny előtt, mi­alatt a közönség a siker igazi érde­meseit követeli. Azután még tovább hajlong, mint szereplő, súgó, kulissza­tologató és egyebek. Egyedüli eltá­volítási mód, a színfalak mögül lasz­szót dobni a nyakába és kivonszolni, mint egy rossz lóbőrt. Siker után fe­jére helyezik az összes koszorúkat és nyolchengeres rózsaszínű bárányfel­hőn száll fel a mennybe, ülvén a Mindenható jobbjára mindaddig, míg az Űr lábának egyetlen kegyes, de megfontolt mozdulatával le nem rúg­ja onnan és be nem bukfencezik a szennycsatornába, ahova való. Irodalomról-könyvekről^ Štorch Eduard: Kincs az őserdőben 192 oldal. Ara kötve 14.75 Kčs. Serdülő ifjúság számára 12—16 évig. A „Kincs az őserdőben" őskori történet a bronzkorból. Hőse a ked­ves kis Vakarcs, akinek az édesap­ját titokzatos körülmények között meggyilkolták. A fiú útrakél, elha­tározza, hogy addig nem nyugszik, míg meg nem találja apja gyil­kosát. Külön érdekessége és értéke a műnek a sok szebbnél szebb ter­mészetleírás, az erdő-, állat- és ma­dárvilágnak mesteri rajza. Történel­mi és gazdaságtörténeti krónika ez a könyv, amely amellett, hogy szóra­koztat, tanít és nevel is. Szélesebb látókört nyit meg az ifjú olvasó előtt, bemutat egy olyan kort, ame­lyet a felnőttek is kevéssé ismernek, Thury Zsuzsa: Mostohatestvérek 224 oldal tollrajzokkal. Ára kotva 10.50 Kčs. Regény fiatal lányoknak. Egy visegrádi nyaralás története, melynek vonzóereje nem az eléggé lassú cselekményben, hanem a má­ban felvetett kérdés megoldásának lélektani finomságában keresendő. A lélek, az indulatok ábrázolásának szemszögéből izgalmas regény ez, mely azt a kérdést veti fel: össze tud-e szokni egy értelmiségi és egy munkáscsalád? Erről szól ez a szép, serdülő lányok számára írt regény. Pekingben hét évvel ezelőtt létesült az első kínai operaiskola. Ez az is­kola eddig több tíz fiatal művészt képezett ki, akik sikeresen szere­pelnek a kínai színpadokon. Az oktatás időtartama 7—10 év, aszerint, hogy mire specializálódnak a hallgatók. Ebbe az iskolába fiatal gyerekek ke­rUlnek és ezért a tantervben nem­csak szaktárgyak szerepelnek, hanem a középiskola tananyagát is átveszik. Majdnem száz szakember irányításá­val az iskolában négyszáz fiatal tanul, akiket gondosan kiválogattak, szemelőtt tartva tehetségüket, inte­ligenciájukat és testi adottságaikat. Palmiro Togliatti cikke az irodalmi Újságról és az írók szerepéről a magyarországi eseményekben Palmiro Togliatti „Tanúságtételek a magyarországi eseményekről — Irodalmi Újság" címmel cikket írt a Rinoscitának, az Olasz Kommu­nista Párt elméleti folyóiratának márciusi számába. Bevezetőül el­mondja, hogy a Laterza nevű olasz könyvkiadóvállalat számos doku­mentumot jelentetett meg a ma­gyarországi október-novemberi eseményekről, megjelentette többek között az Irodalmi Újság november 2-i számának anyagát is. A cikk — melyet a Népszabadság nyomán ki­vonatosan közlünk — mint a szerző is megjegyzi, a dokumentumok alapján íródott. A z okmányok figyelmes elolvasása " után különösen két dolog tűnik szemünkbe. Egyrészt a nyelv, a polé­miák hangneme, a kifejezésmód által tükrözött rendkívül ingerült lelkiálla­pot — megelőzi a súlyosabb eseménye­ket —, másrészt pedig olyan világos politikai orientáció hiánya, amely nemcsak néhány általános szólam han­goztatásában merül ki, hanem — bár vázlatosan, de mégis összefüggően — nem csupán a tűrhetetlenné vált múlt lerombolásának, hanem valami új épí­tésének távlatát nyújtaná. E két mo­mentum összegezése szélsőséges út­vesztettség összbenyomását kelti. Amennyiben ezek az okmányok azt ta­núsítják hitelesen, hogy — az esemé­nyek előtt és után — milyen volt azok­nak a magyar íróknak álláspontja, akik részt vettek a mozgalom előkészítésé­ben és vezetésében, azonnal meg kell ÚJ SZÖ 1957. április 18. V mondani azt is: ez az álláspont olyan volt, hogy nem vezethetett semmilyen pozitív eredményhez, hanem csupán a legkülönbözőbb kalandok számára ked­vező zűrzavart teremthetett. A művészi alkotás szabadságát kor­látozó kulturális vezetésről szólva Togliatti kifejti, hogy Magyarországon komolv tévedéseket követtek el. Ogy látszik, sematikusan és külsőlegesen fogták fel azt az elvet, hogy a kom­munistáknak ideológiai harcot kell folytatniok minden területen az áLta­luk helyesnek tartott művészeti és kulturális irányzatok támogatására, sőt, úgy látszik, ezt az elvet adminisztratív rendszabályok útján alkalmazták. Ez szerintünk mindig tévedés. Az álta­lunk helyeselt irányzatok felsőbbren­dűségének mindenekelőtt a, vitából és a szembeállításból kell kitűnnie. A párt, bármennyire igényelje is, sohasem húzhat elő oiyan művészi vagy irodal­mi lángelméket, akik parancsára alkot­nak. A párt sajátos feladata az, hogy ösztönözze és útbaigazítsa a művészi alkotó tevékenységet, úgy működve, hogy gazdasági, politikai és ideológiai tevékenységének együttes hatásával sikerüljön átalakítania a társadalmi élet valóságát. így tehát az emberek létét és tudatát. De van egy másik ok is, amely azt tanácsolja, hogy ezen a területen ne fékezzük a művészi ku­tatást és alkotást, mégpedig az, hogy például egy bizonyos formai keresési irány, ha pillanatnyilag terméketlennek és negatívnak tűnik is, holnap már olyan szakasznak tűnhet, amelyen át kellett haladni, hogy új és mélyebb kifejezésmódokhoz jussunk és így előbbre vigyük az egész művészi alkotó tevékenységet. A párt nem olyan szer­vezet, amely alkalmas lenne nyomon követni, ellenőrizni, előre meghatároz­ni ezt a nagy folyamatot, amely a kü­lönböző irányzatok ellentéteiben nyil­vánul meg, s amely ezeket az ellenté­teket meg is követeli, mint a végső eredmény feltételét. A kommunisták cselekvően kivehetik részüket és mint egy meghatározott irány pártolóinak, mint kritikusoknak, mint művészek­nek és mint műalkotások élvezőinek és megítélőinek, ki is kell venniök a ré­szüket e folyamat alakításából, de nem tarthatnak igényt arra, hogy azt már kiindulásában vagy bármelyik szaka­szában megzabolázzák, s ne engedjék, hogy szabadon hasson a közönség ízlé­sének, a művészi haladásnak ez a má­sik rúgója. V isszatérve a szóbanforgó írókra, Palmiro Togliatti megállapítja, hogy a konkrét kulturális „irányítás" kérdéseit minden képzeletet meghaladó élességgel tárgyalják. A hangnem ál­landóan a szidalmazás, a szatíra, a kegyetlen szarkazmus hangneme. Még élesebbé teszi — s nem is kis mér­tékben — az az ékesen szóló megszál­lottság, amellyel minden író saját ma­gát az Ige megtestesítőjének tartja, és ahelyett, hogy nyugodtan okoskod­nék, meg nem hallgatott Cassandra­ként beszél és mennydörög. Hozzájárul ehhez még a provincializmusnak egy bizonyos adagja is, amely sokszor elő­csillan. Az eredmény ingerültség és teljes elkeseredés, amely kiterjed a vi­ta minden más terére, bármiről és bár­kiről legyen is szó, mely megdöbbenti az embert és melynek láttán komolyan felmerül a politikai ítélőképességnek és iránynak kérdése. Említsünk meg egy példát, amely sok más között különösen szembetű­nik. Háy Gyula író, a XX. kongresz­szust kommentálva azt az óhajt fejezi ki, hogy a kongresszus döntései hozza­nak „gyökeres változást az ország politikai és gazdasági életében." Egy másik író, Gergely Sándor ezzel az óhajjal egy különben elég jogos aggo­dalmat szögez szembe. „Vajon nem gondolhatja-e tehát könnyen az olvasó, hogy aki országunk -politikai és gaz­dasági életében gyökeres változást té­telez fel, a proletárdiktatúra és édes­gyermeke: a szocialista otthonépítés felszámolását, magyarán: a burzsoá restaurációt tételezi fel?" Arra a kö­vetkeztetésre jut, hogy a „XX. kong­resszus hatása tehát nem változtatja meg az ország politikai és gazdasági gyökereit." A következtetés helyes és helyes az előző aggodalom is. Gergely azonban csak azért indul ki ebből, hogy nyers türelmetlenséggel azt hirdesse: Háyjal többé nem érdemes vitatkoz­ni. Ennek nyomán Gergely ellen épp olyan türelmetlenséggel kampány rob­ban ki, amelyben részt vesz az egész írócsoport, talán az egész „Petőfi-kör". Szándékos aljassággal, rágalmazással, marakodással vádolják, a papokhoz hasonlítják, akikkel nem lehet vitat­kozni, mint hiú és tehetségtelen em­bert pellengérre állítják és ízekre sze­dik, szinte az irodalmi és erkölcsi ször­nyeteg típusaként tüntetik fel. Magát a szerkesztőséget is a vádlottak padjá­ra ültetik, amiért közölte írását. Mind­ez megütközést és meglepetést kelt bennünk, különösen azért, hiszen azok az írók teszik ezt, akiket egész Euró­pában a vita — szabadság bajnokaiként tüntetnek fel, itt viszont úgy látszik, képtelenek nyugodt, tárgyilagos vitát folytatni. Ha figyelemmei kísértük ezt a kíméletlen és közönséges polémiát, jobban megértjük, hogy a hírhedt „Pe­tőfi-körben" mennyire nem volt szólás­szabadsága az ellenzéknek, vagyis azoknak, akik nem értettek egyet azzal a csoporttal, amely a párt vezetői ellen indított hadjáratot irányította. Fje mi az igazi oka ennek az in­L f gerültségnek ? Néhány polemi­kus támadás személyeskedő jellege ar­ra a feltételezésre késztet bennünket, hogy talán annak az elvtelen frakció­és csoportharcnak új fejezetével állunk szemben, amely — az illegalitás és a száműzetés hosszú éveiben — a ma­gyar kommunista vezető káderek cso­portját marcangolta, és megakadályoz­ta, hogy a párt ebben az időszakban úgy fejlődjék, ahogy talán fejlődhe­tett volna. Ez a magyarázat azonban felületes és téves lenne. A kép sokkal bonyolultabb. Ennek az írócsoportnak a vitáiban — egészen különleges te­rületen és módon — egy általános je­lenség megnyilvánulásait és. következ­ményeit láthatjuk. Ez a jelenség az a pártban bekövetkezett tö­rés és bomlás, amelynek már jeleztük az okait a hosszú időszakon át elkö­vetett súlyos tévedésekben, az egész­séges belső rendszer hiányában, a té­vedések kijavításával szembeni ellen­állásban és végül, de nem utolsó sor­ban, abban az irányzatban, hogy a po­zitív és építő bírálatot teljesen negatív, és minden belső összetartást szétrom­boló izgatással helyettesítsék. A bom­lásnak erre az utóbbi tényezőjére derí­tenek fényt ezek az írások. Hasztalan kérdezni: hogyan nem vették észre ezek az írók azt, nogy sem a pártra, sem a népre nem származhatott ,-emmi jó abból a módból, ahogy fel­vetették a kédéseket. Talán nem törődtek azzal, hogy szavaik és cselekedeteik milyen eredménnyel járnak, vagy legalábbis nem tö­rődtek azok, akik jóhiszeműek voltak közülük. Csak a destruktív támadás azonnali hatékonyságával törődtek. Jöjjön ám utána az özönvíz. TV/T agát a múlt tévedéseinek bírá­• LT A latát sem a tettek és a politikai távlatok területére viszik. Minden az erkölcsiségre, a törvényességre, az ártatlanságra, a szándékok tisztasá­gára, stb. vonatkozó legáltalánosabb állítások légkörében folyik. Ezen a te-

Next

/
Oldalképek
Tartalom