Új Szó, 1957. március (10. évfolyam, 60-90.szám)

1957-03-10 / 69. szám, vasárnap

Tizennegyedik életévemet tapostam akkoriban Nagy lány voltam, negyedik polgárista. Talán a tizennegyedik év a bimbózó leánylélek legszebb, legtöbb titkot, édes meglepetést tartogató éve. Én is olyan voltam, mint iskolatársnőim. Én is éppen úgy szerettem volria, ha egy gimnazista, vagy urambocsá egy egyetemista rajtam jelejti a szemét, mint bármelyik, nálam szebb vagy csúnyább, szegényebb vagy gazdagabb korombeli leány. Sajnos azonban nekem,- akinek a kötelező egyenruhán kívül mindössze két kis otthoni flanellruhácskám volt, nagyon kevés esélyem volt arra, hogy egy fiú valaha is észrevegyen. Jaj, pedig már az osztályban nem egy leány dicsekedett el akkoriban azzal, hogy csókolódzott, találkára jár, táncol. Inkább hallgattam olyankor, mint hogy be kelljen vallanom: soha nem váltottam még egyetlen szót sem, se gimnazistával, se egyetemistával. Lehet, hogy ha valamelyik hozzám szólt volna, ijedtemben lenyelem a nyelvem, vagy vüággá futok, ám mégis ébredező leányszívem minden vágya ugyanolyan volt,., mint az akkori és a mai leányoké. Nem szerénytelenség, ha azt mondom magamról, hogy nem voltam nagyon csúnya már akkoriban, mégis tudtam, hogy le kell mondanom álmaim megvalósulásáról. Ugyan melyik fiúnak akadt volna meg a szeme rajtam? A rakott szoknyám már háromszor volt leengedve és azt a vak is láthatta, a matrózblúzom úgy feszült rajtam, mintha minden pillanatban szét akart volna repedni. Elsős korombat\ kaptam még, akkor olyan nagr, volt, hogy majd elvesztem benne. Majd belenősz — mondotta anyám. Hát belenőttem, sót féle volt, hogy még az iskola befejezése előtt kinövök belőle. A lábamon az annyira út ált patentharisnya — érdekes, ezt minden 13—14 éves leány út ál ja — éktelenkedett, mindkét térdemen hatalmas stoppolással. Pedig a módosabb lányok akkoriban már selyem harisnyát hord tak. S a cipőm? Azzal volt < legtöbb keserűségem. Apám mét újkorában házilag megtalpalta rnegsarkalta, gumival. Ehhez mét csak annyit kell hozzá tennem hogy nem az volt a mestersége és máris elképzelhető, hogi; festett az amúgyis 1—2 számmal nagyobb új cipő a rajtc éktelenkedő póttalppál. Nen A f ^ f ^ S Az első bal írta: VÍGH RÓZSA Gondolja? — kérdeztem összevissza. — Persze, hogy oda és meglátod ebbe beengednek majd ,. . szedd csak le rólam és vigyed ... Szinte letéptem fájós tagjairól a fekete mintás kartonblúzt, fejéről a kendőt. Mit törődtem f elf elhangzó jajgatásával, amikor jelmezt szereztem. Mehettem a bálba. Felkaptam a húzott hosszú szoknyát az ágy végéről és máris készülődni kezdtem. Aztán elmentem a bálba ... de bár ne mentem volna el. Valamennyi osztálytársnőm jelmezben volt, de milyenben? Az egyik rózsa, a másik éjkirálynő, tündér, spanyol nő, Mllerína és ruhájuk csak úgy ragyogott, suhogott körülöttem. Én pedig ott álltam nagyanyám orvosságszagú, kopott fekete ruhájában az egyik sarokban, szememen a magamkészítette papírálarccal, de semmi boldogságot nem éreztem. Minek kellett nekem idejönni? Senki rám sem néz! Mellettem most is 10—15 fiú áll és észre sem vesz[ nek. A lányokat nézik, a szép ' ruhájú, csillogó lányokat. Per! céhként elkérik őket egymástól. ; Mind mosolyog, kacag, valamennyien boldogok. Csak én nem. Hozzám még senki sem szólt amióta itt vagyok. De i ugyan mit is néznének rajtam? Ezeket gondoltam magamban ! és anélkül, hogy akartam volna, felcsuklott torkomon a sírás. — A fiúk egy pillanatra felém néztek, majd az egyik gúnyos hangon így szólt: — Mi baj van nyanya? Ezen aztán valamennyien nei vettek, én pedig, mint akit pus: kából lőttek ki, rohantam egyenesen haza ... í Nagyanyám a fejem simogatta • fájós kezével és bár szeméből patakokban ömlött a könny, m.o. solyogni próbált, úgy vigasztalt. — Sose törődj vele kicsim. ! Buták azok a mai legények, nem veszik észre a rongy alatt a drál gakövet, pedig nem mind arany i ami fénylik... Majd eljön hozi zád is az igazi, ha itt lesz az ideje, annak aztán te leszel a i legszebb, a legcsillogóbb, még ha • kartonruhában találkozol is vele. Fiatal vagy még, szinte gyet rek... az meg ott az iskolá- ban ... az a bál... úgyis csak - játék. — Játék ... játék ... de mii kor én úgy szerettem volna játszani. Mindenki játszhat... ' mindenki, csak én nem ... Tavasz jön Mint kinyíló galambfarok, úgy nő a tavasz a tájon, s mellölem pokolra süllyed maradék ifjúságom. Tavaszt küld reám a föld ingerlő istenverésül, s már testemnek zúgaiban a halánték ezüstje készül. Jószágot riszál a szél, tompul a hidegek éle. Kedvesem, jön a tavasz. Nélküled mit kezdjek véle? Veres János Vítézslav Nezval: Óriáshegyi szonett Zöldcsütörtök a hegyeken, ezer gyémánt harmatja csillog a sudár fenyves csúcsain ott; ezalatt itt, lenn a vadkertben városok és falvak mellett patak nyomában patak csörtet, napozó kutya reánkförmed, majd lustán tovább heverget. Patakok köd-gomolyain túl a pacsirta szállva ring, háladalt zeng a kikeletnek. Málló szobrok árnyát bújja, játszik, sípját vígan fújja egy hétesztendős vidám gyermek. Fordította: Zala József ^ «

"*• — Az életben sok mindenről kell lemondani, mégis annyi, de annyi szépséget kapunk még így is. Látod, én 5 éve fekszem ebben az ágyban és mégis boldog vagyok. De hogy is ne lennék boldog, amikor láthatlak titeket, beszélgethetek veletek, mesélhetek nektek. S tudod, milyen jó nézni a gyermekeket? Majd megtudod te is. Mindig elégedett legyen az ember, ne akarjon olyant, ami úgy is lehetetlen, akkor boldog lesz és nem éri felesleges csalódás ... Így vigasztalt nagyanyám és nehezen, de mégis megnyugtatott. így lopta el észrevétlenül legszebb éveim kedves mulatságait a szegénység és a háború. ... Mindez azért jutott eszem* be, mert részt vettem az óvodások álarcosbálján, ahol valamennyi — kivétel nélkül valamennyi — kisgyermek szebbnélszebb, fényesebbnél-fényesebb jelmezben játszott, kacagott éppúgy, mint pár év óta műiden farsangkor. p akó Lászlónak „Rohanó évek ® sodrában" című kötetbe gyűjtött verseiről a kötet címe után talán azt sejthetné az olvasó, hogy a mulandóság melanchólikus árnyalatú élményével fog találkozni bennük, azonban ellenkezőleg, Bakó költészetében egészen sajátságos üdeségű, tiszta lírát talál s e lírában, mely szónokiasságtól és sematikus zökkenőktől meg beékelődésektől teljesen mentes, vonzó, egészséges életkedv jut szóhoz. \ Korszerűséget, a szó legjobb értelmében vett Aktualitást ez a versgyűjtemény friss közvetlenséggel kapcsol össze, az író szavai könnyedséggel áradnak és igazi emberiesség melegét árasztják s ezáltal külön érdekességet és vonzóerőt nyer minden megragadott téma és kifejezésre juttatott élmény. A másik kellemes meglepetés, hogy a könyvecske ára, a boríték hátlapján a Szovjetunió valutájában — 1 rubel — van feltüntetve s az impresszum szerint Bakó László versei a Kárpátontúli Területi Könyvkiadónál (Zakarpatszkoje oblasztnoje izdatyeljsztvo) jelentek meg Užhorodon, Ukrajnában 1956 nyarán. A becsületes és értékes líra nem szerepjátszás, nem álarcos játék, vagy alakoskodás, hanem önvallomás éspedig nemcsak átsuhanó hangulatokról és az írót elfogó érzelmekről, hanem h környező életről, életkörülményeiről és világnézetéről is. Alapjában véve az őszinteség képezi a lírai realizmus kiindulópontját, de ez nem jelenthet magábazárkózást, hanem ki kell fejeznie mindazoknak a kapcsolatoknak érzelmi visszhangját, amslyek az egyes embert egy élni érdemes, kollektív törekvésekben és összeforrottságban kiteljesedő élethez fűzik. \ 96 oldalon 62 költeményt olvasunk, a többségük rövid, a hangulati líránaki ez a rövidség felel meg. Két rímtelen versen kívül, amelyeket írójuk recitatíveknek nevez, a rím jelentős szerepet iátszik nála. mint zenei hatás tényezője. Négysoros versszak félrímmel nem fordul elő, a sorok páronként vagy keresztrímekkel csendülnek öszsze; virtuózkodásnak azonban sehol nincs nyoma, a figyelem nem terelődik feltűnő rím-előfordulásokra. A magyar népdal kétütemű, párosrímű strófáit megfelelő tartalomhoz lendületesen alkalmazza Bakó, de a versSAS ANDOR: : Magyar verseskötet Kárpát-Ukrajnából technika akkor sem okoz neki nehézséget, amikor reflexiókat tömörít egyegy szonettbe. Íme egy ember, akinek öröme telik mindenben, a hazai tájék hegyeiben és folyóiban, az évszakok sajátosságaiban, az idomulásban, amely nemcsak a múltba süllyeszt, hanem megújulást hoz, nemcsak porlaszt, hanem újat teremt, a szerelemben, a családalapításban, a szülőkhöz és a fivérhez való szerető kapcsolatban, dolgozótársaiban, a dolgozók alkotó és mélyen emberi szolidaritásában és az életnek tökéletesítő és szépítő építésében. És mi ennek az örömnek a forrása? Költőket a szerető szív, a mások szeretete avat — olvassuk örökség című versében (70. 1.). Ennek a megértésére képesítő, a természethez és az élőkhöz átjárót teremtő szeretetnek hangja ugyanaz, amikor a hazáról vagy szerelme tárgyáról ír, a falu számára póznák tetején villanyvezetéket szegező szerelőt, vagy tavaszi tájak pasztellszíneit örökíti meg, vagy a napraforgók napimádó tányérjait említi. A

költemények egyformán színvonalasak, 195< 1955 és 1956 szerepel egyesek után mint keletkezésük éve, de a többi is újkeletűnek látszik. A színvonal egyenletessége távolról sem okoz egyhangúságot. A tematika változatos, az első ciklus hazai tájakat idéz, a másodikban szerelmi lírát találunk, a harmadikban feltűnik a dolgozók világa és különböző típusaik, a negyedik címe Családi tűzhely és az ötödik csoport szemlélődéseket tartalmaz főleg arról, hogy mi maradandót tud nyújtani az író népe számára verseiben. Bakó lírájának könnyedsége távolról sem jelent játékosságot, hanem jelenti azt a képességet, hogy könynyedséget visz minden élmény kifejezésébe. Megpendít egy benyomást, egy érzést, nyomban talál rá nyelvi tekintetben kifejező és eredeti formulát, s ezt kellemesen továbbfüzi, mintha zongorán hallaná az ember egy téma változatait. Érzésének hőfoka, szelid bensősége egyenletes, ha akár anyjáról vagy kedveséről, akár az Ung völgyéről vagy a Dnyeper partjairól, akár a bányászból lett öreg párttitkárról vagy saját édesapjáról, akár a Nagy Októberi Forradalom évfordulójáról vagy a saját születésnapjáról ír. Nincs diszharmónia, kesergés, túlérzelmes elbágyadás ennél a költőnél. Ez a kiegyenlítettség egy új embertípust sejtet, ennek kiformálását kétségkívül elősegíti az a magatartás és az a hang, amely távoli kellemes zeneként jutott el Bakó verseiben a Keleti-Beszkidek vidékéről hozzánk s amelyre érdemes és hasznos felfigyelni mindenütt, ahol megfontolt, nyugodt és utat nem tévesztő menetelés van folyamatban a társadalomnak békét s — a népeken belül és a népek között — testvéri együttmunkálkodást ígérő magaslatai felé. U ol nevelődött nyelvi és verse•• lés-technikai tekintetben ez a költő? Amint „Szeptember" című szonettjében olvastuk, hogy az őszi parkot öntöző kertész fecskendője „milliárd karátban" ont fehér sugarat önkéntelenül eszünkbe jutott Tóth Arpadnak „Körúti hajnal" című verséből a Végtelen Fény „millió karátjának" szétgurulása a hajnalodó nagyváros kövezetén. Lehet, hogy itt véletlen találkozásról van szó, de lehet talán az egyezés bizonyítéka b-zonyos irodalmi oldalról kapott benyomásnak, amely semmiképp sem több mint egy nagyon érdekes nyelvi kép megőrzése s nem másolást jelentő, hanem eredeti módon való felhasználása. Másutt mintha Illyés Gyula hatott volna rá, de nem tartalmi szempontból, mert e tekintetben Bakó a saját lábán áll, emberi és társadalmi horizontját maga alakította ki, hanem a verstechnika területén a halk, de elegendő hatású rímek használatából s a gyaluforgácsoknak nevezett epigrammaszerű négysoros versek körül. Annyi kétségtelen, hogy a Nyugat köréből az Ady melletti és az Ady utáni költők iskolájában kapott kedvező hatásokat formai tekintetben. Bakó a Kárpát-Ukrajna határán folyó Tisza és az Ung vidékét említi mint otthonát, mint hazai táját. Ha városról beszél, csak Ungvárról lehet szó, mert ennek szomszédságában van a bozosi tanya, ahol rádión Liszt zenéjét hallgatja. Tiszaújlak, Mezőkaszony, Beregszász, Nagydobrony és a kurqc harcok történetéből ismeretes Dolha Szerepelnek a versekben. A városban örü a tél végének, járdatisztogató népek viszik ki annak megfeketedő maradványait. A fiatal tavasz első hirdetői az ő számára az Ung partján frissen tenyésző fűzfák; a fűzfavessző, bárhol megfogamzik. ahol a talajba mélyítik, kész kihajtani és frigyrelépni a földdel. Bakó tavaszi tájak halvány kékségét emeli ki, kék a csapongó fecske szárnya által érintott Ung vize, kékek a távoli hegyek és kék az égbo't, meg a térségek. Elnéz a Tiszán túlra, ahol Szabolcsban az ^almafa virágban áll, a dolgos nép nag'y táblákat művel meg és a közös munka egyre ízesebb neki. A Tiszának a Kárpátok felőli partján Beregben is virágosak a kertek és szép a népi testvériség: „... egyre szebb a kikelet orGsz ukrán adj kezet, járjunk tovíbb győztesen örökifjú földeken. (Túl a Tiszán, Szabolcsban). A kötet „Otthon" címet viselő első ciklusában található a Béke-dal amelyben a mezők és a madarak a tavasz és a nyár életserkentő erejét dicsérik és átkozzák a pusztító fagyot. Végül a népek veszik át a szót: Hogyha pedig, mint fűszál a réten, mint madarak erdő sűrűjében, gyülekeznek igaz szívű népek tudjátok-e, miről szól az ének? Azt harsogják győzhetetlen karban: áldott, aki épít erős karral, áldott legyen a nyár meleg fénye, a tavasznak langyos bizsergése, célok, eszmék gyümölcsfoganása — átkozott légy, sose lássunk, háborúság — művünk pusztítása. Egy 1955-ös évszámmal megjelölt vers idézi a tíz évi előtti első tavasz élményét, amely a szabadságot hozta s ugyancsak 1955-ben íródott „Október ünnepén", melyben a csipkebokor tűzpiros ünnepi kokárdával díszeleg, a nagy évfordulón a nyírfa pedig aranyleve'.eket hullatva ünnepel. A hajnal a Kárpátok felett vörös zászlót bont, de nem néz, mint régen, anyák kisírt szemébe és fakó munkásarcokba. A versek harmadik ciklusában, ^ amely a tavaszt és az életet képviselő dolgozókat, — vasgyári szere'jőt, üvegest, földmunkásokat — örökít meg igaz költőiséggel, előfordul egy kómüveslegény, aki víg énekszóval kíséri kopácsoló munkáját, s először magyar dalok egész sora hangzik fel ajkáról, azután orosz dalba fog: dalol a kőműveslegény nem rég tanult, tört oroszsággal — de minden szavát értem én. Nem a kiejtés fontos itt, hanem, hogy végre egyesít egy nagy eszme *ok nemzetet, és daluk csupa szeretet." (Nem a Tavasz Tündére csenget..) A kötet átolvasása közben megtudunk az íróról személye szerint egyetmást, így koráról, foglalkozásáról, barátairól, szüleiről, fivéréről és sógornőjéről, az utóbbiak festők és kiállítanak. Bakó László a különböző költeményekbe beszőtt részletek szerint harminc éves, Ungváron dolgozó újságíró, nemrég • nősült. Mindezek kerettények s mivel az író felkeltette érdeklődésünket, iránta is érdeklődünk, de mindenekfölött megkap az a tény. hogy Kárpát-Ukrajna területén ilyen erkölcsi és művészi színvonalon van képviselője r. magyar érteimiségnak, és különösen a magyar versírásnak. Ú S 20 1957. március 10. 7 emlékszem, hogy valamelyik cipőmnek is sikerült volna az . eredet i bőrtalpút elkoptatnom, mert mire odáig jutottam, c a felsőrésze teljesen szétment. Apám mégsem könyörült meg rajtam. Tovább tart így 1mondogatta — és megmarad c formája is. Ö mennyit sírtam könyörögtem, — nem engedett a huszonegyből. Mit tehettem tehát, jártam úgy, ahogy a szegénység felöltöztetett. Február volt. A pesti utcáh plakátjai farsangi mulatságokra álarcosbálokra hívták fel a közönség figyelmét. A Vigadóbar egymást érték a fényesebbnél fényesebb bálok. Néha hosszt ideig .álldogáltam egy-egy plaká

i előtt és szemem elé a bstük helyére táncoló, tündöklő ruhái nők, elegáns frakkos urak kerültek. Szinte megszédített sokszor az álmodozás. Ó, ha ér egyszer gyönyörű, hosszú ruhában bálba mehetnék. Hogi körülhódolnának, egymás kezébő kapkodnának, mindenki engen nézne, rólam beszélne... Dc boldog is lennék. Hogy, hogy nem, az iskolc . igazgatója hozzájárult egy a negyedikesek részére rendezet\ álarcosbálhoz, sőt azt is megígérte, hogy meghívja a Zríny gimnázium felsőbb osztályainal t fiútanulóit. Mi negyedikesel olyan lázban égtünk, mint addit 5 sosem. Mindenki tervezett, tit| kolódzott, sugdosott, és izgatottan várta a nagy napot. Megje( lenés jelmezben. Fiút mindenk j hozhat magával, ha éppen akar Én olyan voltam, mint ak nem leli helyét sehol. Legszebl álmom, elérhetetlen vágyam va lóra válhatna, ha jelmezt tűdnél . szerezni. De honnan? Ott hot . hiába kértem, sírtam, mindű azt a választ kaptam: Miből'. Akkor már inkább egy szövet ruhát vennék neked! Szövetru j hát. Kit érdekelt akkor a sző ? vetruha, amikor egy jelmezze belophattam volna magam a 1 oly sokszor elképzelt mulatságba. Felkutattam minden fiókot / minden zúgot. Ráakadtarr • anyám menyasszonyi ruháján i is, de sajnos, amikor ő eskü i dött, éppen rövid ruha volt < divat; mit kezdhettem volna a: elszabott rövid fehér ruhával. Az utolsó délutánon tehetet len elkeseredésemben végigvágtam magam a sezlónon és úgi sírtam, mintha a boldogságomé temettem volna. Nagyanyám szegény akko\ már 5 éve ágyban fekvő betei volt. Izületi gyulladás bénítotti meg a sok emberfeletti munkával összetört testét. Este levettük róla a felsőruhát, regge újra ráadtuk. Ügy feküdt, ül szegény egész nap, mint egi élő halott. Ha fájdalmai enged ték, mesélt nekünk szebbné szebb, soha nem hallott meséket. — Miért sírsz kedvesem? kérdezte tőlem. — Miért? Mert szegényne) születtem! Miért születtem? In Icább ne kellene élnem, min hogy ilyen földhözragadt senk legyek! Még egy iskolai bálri sem tudok elmenni, mert ninc ruhám., nincs jelmezem! GyÜlö löm a szegénységet, gyűlölőn — zokogtam. — No, ne sírj kedvesem, é\ sem voltam soha bálban... mondotta nagyanyám gyanúsai reszkető hangon. — De én menni akarok, aka rok, értse meg nagymama, nagyon-nagyon szeretnék. — Hát eredj el a matróz ru fiádban ... bíztatott szegény. —Abba? Kinevetne a világ Egész évben abban látnak, a nem jelmez. Olyan ruha kel amiben más az ember, min egyébkor. Jelmez kellene. Csa, abban engednek be a bálra. Nagyanyám egy darabig gon dolkozott, majd így szólt: — Gyere kedvesem, vetköztes ; le... — Hagyjon most engem, rnaj< jön anyám, különben is hol va. még az este... — mondtat kegyetlenül. — De ... oda akarom adni • ruhámat neked. Öltözz fel öreg asszonynak, nagymamának ... Egyszeriben a torkomon akaá a sírás. Hogy ez eddig nem ju , tott eszembe. Hiszen az is jel mez. Pillanatok alatt felszárad tak a könnyeim és odaszaladtar az ágyhoz. '. — Nagymama édes, ideadja