Új Szó, 1957. március (10. évfolyam, 60-90.szám)

1957-03-10 / 69. szám, vasárnap

S Z M E f TISZTASÁG ÍRTA: RÉVAI JÓZSEF III. A

párt forradalmi ideológiáját fenyegető legnagyobb veszély az ideológiai likvidátorság. Sajnos elég bőven lehet találkozni ezzel a jelenséggel október után. Vajon nem ide tartozik-e — mint már fentebb említettük — a Világ proletárjai, egyesüljetek-jelszavának kurtán-furcsán való ievétele a párt Központi lapjának homlokáról? Kezdődött ez november 4 előtt, folytatódott azonban jó ideig november 4 után is. Vajon nem ugyanilyen eszmei llkvldátorságnak-e a jelé, vajon nem eszmei engedmény volt-e az októberi és utána következő nacionalista nyomulásnak, hogy a párt kiadóját átkeresztelték Szikra Kiadó helyett Kossuth Kiadóra? Épp e sorok írójának nem kell bizonyítania, hogy Kossuth Lajost a magyar kommunisták értették és megbecsülték, mint a magyar polgári demokratikus nemzeti átalakulás és a magyar nemzeti szabadságharc vezéralakját. Do mi, magyar kommunisták nem egyszerűen Kossuth nyomdokain járunk, hanem Marx— Engels és Lenin nyomdokain. A „Szikra" elnevezés — aláhúzta ezt a Lenintől való származásunkat. Az ellenforradalom napjaiban minden kommunista szimbólum, jelvény és elnevezés, ami a nemzetközi kommunista mozgalomhoz való szerves hozzátartozásunkat fejezte ki, uszítás és gyűlölet tárgyává lett. De vajon ok volt ez arra, hogy engedjünk a nyomásnak? A vörös zászló büszke jelvényét sem engedtük kicsavarni a kezünkből, miért engedtünk hát a párt könyvkiadójának elnevezésében? Nyilván azért, mert sokan még a kommunisták között is hitelt adtak annak a reakciós elgondolásnak, hogy nemzeti jellegünket és hűségünket a magyar néphez, a magyar hazához azzal kell bizonyítanunk, hogy elhatároljuk magunkat a proletár nemzetköziségtől. A népi demokrácia első éveiben is megpróbálkozott a reakció azzal, hogy a nemzeti zászlót kijátssza a vörös zászló ellen, a hazafiasságot a munkás nemzetköziség ellen. Akkor a nép széles tömegei előtt sikerrel lepleztük le ezt a reakciós demagógíat, Petőfire és Táncsicsra hivatkozva bizonyítottuk, hogy a nemzeti zászló is a vörös zászló alatt menetelő kommunista párt, a magyar munkásosztály kezében van biztos és erős kézben. Miért nem tudtunk kitartani e mellett az igazság mellett az októberi ellenforradalom napjaiban és utána is? Talán nemzetietlenek voltunk akkor, amikor a Teréz körutat a nagy Leninről neveztük el és akkor váltunk újra nemzetiekké, amikor vüszakereszteltük a Habsburg császárnő nevére? Én azt hiszem, éppen megfordítva igaz. Mindezek az eszme; engedmények, amelyek lényegesek (bármennyire is látszólag apró kérdésekről, utcaelnevezésekről stb. van is szó csupán), tulajdonképpen a feladását jelentik annak az elvi kommunista álláspontnak, hogy az igazi és egyetlen nemzeti politika: a dolgozó nép felemelésének politikája. Más szóval az a körülmény egymagában, hogy a mi pártunk Magyarországot a földesurak és a tőkések országából a dolgozó nép hazájává tette, tesz bennünket valóban és igazán nemzeti párttá. A fenti és más engedményekkel viszont akarva-akaratlanul engedtünk ebből az egyetlen helyes álláspontból és elismertük azt, hogy az ellenforradalomnak kellett jönnie ahhoz, hogy kitanítson bennünket a nemzeti politikára. De az ellenforradalom most már le van verve. Vajon miért nem leplezzük le kellő módon és szenvedéllyel legalább utólag az ellenforradalom reakciós nemzeti demagógiáját és miért nem vállaljuk büszkén azt a valóban nemzeti politikát, amelyet a kommunista párt és az MDP a második világháború előtt, alatt és a felszabadulás után folytatott? Az októberi napokban az ellenforradalom valóban nemzeti ruhába próbált öltözködni. De miben álltak elsősorban „nemzeti" követelései ? Mindenekelőtt szovjetellenességben, a szovjet-magyar barátság ócsárlásában, a Szovjetunióhoz fűződő viszonyunk rágalmazásában, továbbá abban, hogy a Horthyuralom reakciós sovinizmusát igyekezett feléleszteni: a „Nem, nem soha" jelszavát, a „mindent vissza" irredentizmus szellemét. .A dolog lényege tehát az volt, hogy a magyar népet szembeállítsák a román, a csehszlovák, a jugoszláv népi demokráciákkal és a Szovjetunióval, a szocialista világtábor vezető erejével. Ellenforradalmi tacskóknak volt mersze a kommunisták szemére vetni a Szovjetunió iránti szeretetüket és ezen az alapon vádolni őket nemzetietlenséggel, azzal, hogy eladták az országot a Szovjetuniónak. Sajnos, ezt a gaz rágalmat azóta sem utasítottuk elég erélyesen vissza, sőt voltak egyes kommunisták, akik a farkasokkal együtt üvöltöttek. Bizonyos az, hogy a múltban volt egy és más hiba és túlzás a magyar-szovjet viszonyban. Do a magyai kommunistáknak nem hibája, hanem érdeme, hogy a pártot évtizedeken át a Szovjetunió iránti szeretet és hűség szellemében nevelték. A Szovjetunió volt az egyetlen szocialista ország a második világháború befejezéséig, tehát a Szovjetunió volt az új szocialista országok megalakulásáig a világ kommunistái és a világ egész munkásosztálya számára az egyetlen igazi, mert szocialista haza. A kommunisták szovjethűsége évtizedeken át a proletárforradalomhoz, a marxizmus-leninizmushoz, tehát a saját népükhöz való hűséget jelentette, és ez a hűség 1945 után egyik fontos tényezőjévé vált a magyar társadalmi haladásnak, a szocialista erők győzelmének a reakciós erők fölött a magyar belpolitikában. A Szovjetunióhoz való hűség politikája bár egyes megnyilvánulásaiban lehettek és voltak túlzások, azt fejezte ki, hogy a magyar nép (és ami ezzel egyet jelent: a magyar nemzet) sorsa a társadalmi haladással, a szocialista világtábor, a szocializmus győzelmének ügyévél kapcsolódott össze. Ami ezt az összekapcsolódást erősíti, ami a szocializmus győzelmét Magyarországon elősegíti: a nemzeti politika; ami ezt az összekapcsolódást gyengíti, a szocializmus győzelmét hazánkban hátráltatja, ami a szocialista világtábor egységét és összetartását gyengíti: az nemzetellenes politika. Ebből az alaptételből a pártnak egy jottányit sem szabad engedni, még akkor sem, ha cigánygyerekek potyognak is az égbők vagy az ellenforradalom ágyúi dörögnek is. A revizionisták — Nagy Imre és követői — ebben a tekintetben is az ellenforradalom nyomdokába léptek, meghamisították és rágalmazták a párt múltját. A Szovjetunióhoz fűződő testvéri viszonyunkat ócsárolva azt mondják, gépiesen másoltuk a Szovjetunió tapasztalatalt és nem vettük figyelembe a magyar nemzeti sajátosságokat. Ezzel a váddal csak akkor lehetne komolyan foglalkozni, ha a vádlók konkrétan megmondanák, mire gondolnak. Sajnos, azonban a szocializmus építésének „magyar nemzeti sajátosságai" kapcsán is csak általános óhajokkal találkozunk. Pedig valóban komoly kérdésről van sző, mert tényleges mulasztásaink vannak abban, hogy a szocializmus építését a népgazdaságban és a társadalmi élet más területein a magyarországi viszonyoknak legjobban megfelelő módon fejlesszük ki. Akiknek ez a célja, azoknak konkrétan kell az ezzel kapcsolatos kérdéseket felvetni és tárgyalni. Akiknek más a célja, azok többnyire megeléged, ne k általánosságok hangoztatásával. És ha ez általánosságok mögé nézünk, akkor többnyire arra bukkanunk, hogy nálunk nem szabad bántani a kisparaszti magántulajdont és nagyobb teret kell engedni a kiskereskedőknek és kisiparosoknak. Hát köszönjük szépen ezeket a „nemzeti sajátosságokat". A szocializmus társadalmi tulajdonná alakítja át a termelőeszközöket az egész társadalomban, ennélfogva a szocializmus jellegzetessége minden országban a szocialista termelési viszonyok kialakítása a mezőgazdaságban is — természetesen megfelelő átmeneti formákkal és az egyes országoknak megfelelő tempóban. A kisparaszti magántulajdon megörökítése a mezőgazdaságban tehát nem valami nemzeti sajátossága a szocializmus építésének, hanem lemondás a szocializmus építéséről. IV. A zt is mondják, hogy a párt a múltban nem -'ette tekintetbe a haladó nemzeti hagyományokat. Ahelyett, hogy ezt annak minősítettük volna, ami — közönséges rágalomnak, ebben a kérdésben is engedtünk az ellenforradalom nacionalista nyomásának és magunk is kezdtük elhinni, sőt terjeszteni ezt a rágalmat. Mi egyéb volt ez, mint szintén egyik formája az ellenforradalom előtt való eszmei behódolásnak, az ideolóqiai lik'/idá torságnak. A párt soha nem tagadta meg, hanem kidolgozta, kiemelte és magáévá tette a haladó nemzeti hagyományokat, de persze nem helyezkedett arra az álláspontra, hogy az egész magyar történelem egyetlen nagy haladó hagyomány. Nagy Imre hirdette meg a Hazafias Népfront alakuló kongresszusán az „egységes magyar nemzeti kultúráról" szóló hamis, antiieninista és reakciós tételt, de csak az ellenforradalom nyomására tett a párt engedményeket ennek a revizionista, antileninistá tételnek. A párt központi lapjában cikk jelenhetett meg (Mesterházi Lajos cikke), amely állást foglal az ellenforradalommal szemben és a munkás-paraszt forradalmi kormány mellé áll, helyesen értékeli a Szovjetunió segítségét az ellenforradalom leverésében, de ugyanakkor feleleveníti a régi reakció? történetírásnak azt a .ételét, hogy a magyar történelemben van egy forradalmi haqyománvvona!: Dózsa—Rákóczi—Kossuth—1919. És van egy reálpolitikai vonal: Martinuzzi—Bethlen Gábor— Szécsényi—Deák. És a cikkíró — kinek Jószándékában nincs okom kételkedni — azt az óhajtás.'it fejezi ki, hogy „a mi forradalmi és reálpolitikai nemzeti tradíciónk találkozhatnék!" A mi pártunk, ellentétben a Hóman—Szekfű-féle reakciós történetírással, valóban nem tekintette haladó hagyománynak ezt az úgynevezett „reálpolitikai" vonalat, amely semmi egyéb nem voit, mint szembefordulás a valóban haladó, forradalmi cselekedetek politikájával. Mi valóban nem Széchenyi és Deák, hanem Kossuth pártján álltunk, nem Zápolya, hanem Dózsa pártján. Csak a Horthy-korszak történetírása fedezte fel és dicsőítette azt a „reálpolitikát", amelynek lényege a forradalomellenesség volt. Csak az ellenforradalom eszmei nyomására, az ellenforradalom befolyása alá került rétegek, s nyílván főleg értelmiségi rétegek hangulatának engedve válhatott a cikk író la a „forradalmi hagyományvonal" elismerése mellett a „reálpolitikai hagyományvonal" elfogadójává is. Azonban meg kell mondanunk, hogy nem kérünk ebből a hagyományból. Elég sajnálatos, hogy a Népszabadság szerkesztősége nem tartotta szükségesnek ezt rögtön megmondani. Viszont csak helyesléssel vehetjük tudomásul, hogy Mesterházi Lajos legutóbbi, március 3-i cikkébon egyértelműen „Kossuth és a magyar baloldal Százéves hagyományához" való hűség mellett áll ki és a népek forradalmi szolidaritása mellett tesz hitet. Az ellenforradalmi revizionizmus kikezdte nálunk a párt szerepéről szóló marxista-leninista tanítást is. A párt a leninizmus szerint a munkásosztály legmagasabbrendű szervezete, amely hivatott arra, hogy irányítsa, vezesse a dolgozó nép minden tömegszervezetét, vezesse az állam munkáját beleértve a gazdaságot is. Az októberi ellenforradalom a pártot minden téren detronizálni akarta. Szocializmust kommunisták nélkül, szakszervezeteket kommunisták nélkül, ifjúsági szervezeteket kommunisták nélkül, üzemeket pártszervezetek nélkül — íme, ezt szerette volna az ellenforradalom. Ez persze végső soron magának a munkásosztály vezető szerepének felszámolását jelentette volna, mert a párt vezető szerepe nélkül nem valósulhat meg magiának a munkásosztálynak a vezetése sem. Már sok minden történt a párt vezető szerepét aláásni igyekvő revizionizmus visszaverésére, de még mindig elegendő a tennivaló. Teljesen érthető és helyes volt, hogy a párt tapintatosan és óvatosan lépett fel a munkástanácsoknak azzal az igényével szemben, hogy ők legyenek az üzem egyedüli gazdái. Ezeket a fiatal és még nem eléggé megszilárdult és meggyökeresedett szerveket nem lehetett (és ma sem lehet) parancsszóval rábírni a oártvezetés szükségességének elismerésére, ehhez türelmes meggyőzés és jó munka szükséges. De ebből korántsem következik, hogy a párt elvileg elfogadhatna valami olyasféle „munkamegosztást" az üzemekben, amely szerint a munkástanácsokra tartozik az üzem gazdasági vezetése, a pártszervezetre tartozik a dolgozók politikai nevelése és ezen az alapon kell együttműködnie a pártszervezetnek és munkástanácsnak. Az üzemi pártszervezet természetesen nem szorítkozhatik tisztán politikai nevelőmunkára, nem fordíthat hátat az üzem gazdasági kérdéseinek, mert akkor a párt vezető szerepéről mondana le. A revizionizmus persze abból indul ki, hogy a centralizált állami tervgazdálkodás teljes fellazítása, sőt megszüntetése esetében arra sincs szükség. hogv az üzemi pártszervezet őrködjék rz össz-állami, össz-társadalmi érdekek fölött az üzemi és lokális érdekekkel szemben. A párt szerepét tagadó, a pártszervezetet az üzemből kitiltani törekvő álláspont október 23-a után először a szakszervezetekben született meg. Az ellenforradalmi fegyverek hatására a SZOT régi elnöksége helyére lépő „ideiglenes forradalmi bizottság" és „ideiglenes intéző bizottság" fogadott el olyan nézeteket, amelyeket eme új, de demokratikusnak semmiképpen sem nevezhető és rövidéletű szerv elnöke, Vas-Witteg Miklós fejtett ki: „a szakszervezeti mozgalom nem függhet egyetlen párttól, vagy pártoktól sem. Követeltük, hogy az üzemekben egyetlen párt se működhessen, csak egyetlen szerv, a szakszervezet kapjon helyet". Az sem véletlen, hogy a szakszervezetek ..függetlenségének" jó öreg opportunista jelszavával egy időben született meg a határozat a Szakszervezeti Világszövetségből való kilépésről, a szocialista verseny megszüntetéséről, a proletárállammal szemben a „sztrájkjog" proklamálásáról. Mindezekben a kérdésekben az újsütetű revizionizmus álláspontja egybeesett a peyerlzmus ócska áliáspontjával. S Vas-Witteg nem csupán a maga személyes nézetét fejezte ki — ami azóta megváltozhatott — hanem azt a nézetet, amely az ellenforradalom nyomására a szakszervezeti demokrácia megcsúfolásával létrehozott új vezető szervben ténylegesen felülkerekedett. Az ellenforradalom hatására nemcsak szervezetileg, hanem ideológiailag is újjáéledt a peyerizmus és még ma sem lehet állítani, hogy már nem mérgezi a magyar munkásmozgalom levegőjét. Ha az ideológiai harc fokozásáról beszélünk, akkor ezt az ellenséget is szem előtt kell tartanunk. A

jobboldali szocláldemokratizmus egyik fő jellemvonása, hogy igyekszik elhitetni a munkásokkal, hogy a munkásállam tulajdonában levő üzemek nem az ő üzemeik, hogy a szocialista állam is éppúgy kizsákmányolja őket, mint a tőkések, hogy tehát époúgy szemben kell áll— nlok a népi demokratikus állammal, és annak szerveivel, mint a régi tőkés állammal, és annak szerveivel. Hogy ez az álláspont támogatásra lelt egyes népi demokratikus országokban jelentkező, magukat marxistának feltüntető, de a marxizmus—leninizmussal homlokegyenest ellentétes elméletek képviselői részéről — akik szerint a munkásállam által végrehajtott államosítás a termelőeszközöket, az üzemeket stb. nem változtatja össztársadalmi tulajdonná, hogy az állam, tehát a proletárállam is lényegénél fogva és eleve forrása és talaja a bürokratizmusnak, hogy a centralizmus, a gazdaság központosított állami irányítása már magában véve és eleve: bürokratizmus — nem változtat azon, hogy ezek az elméletek lényegükben, tartalmukban kivénhedt antiieninista, jobboldali szociáldemokrata elméletek. A proletárállam irányító szerepének tagadása (akár a gazdasági, akár a kulturális életben) együtt jelentkezik a párt szereDének tagadásával és a munkásosztálynak a proletárállammal való trade-unionista szembeállításával. Még ha százszor is a „sztálinizmus" elleni harc jelszavával álcázzák magukat ezek az elméletek, akkor is antiieninista, antikommunista elméletekről van szó. A szervezeti likvidátorság a legtöbb esetben eszmei likvidátorsággal jár együtt. Láttuk ezt a Szikra Kiadó átkeresztelésénél és láttuk ezt a Szakszervezeti Világszövetségből való szégyenteljes kilépési határozat kapcsán. Ugyanerről van sző az úttörők kérdésében is. Szinte bizonyításra sem szorul, hogy az úttörőszervezet megszüntetésének és átkeresztelésének terve az ellenforradalom nyomása alatt vetődött fel. Az Oktatásügyi Minisztériumnak az a néhány vezetője, aki rögtön felkapta és helyeselte azt a tervet, behódolt annak az ellenforradalmi közhangulatnak, amelv az úttörőszervezetet csak azért mert a Szovjetunió gyermekszervezetét is ,,pionír"-szervezetnek hívják, valamiféle idegen, nemzetietlen dolognak tartotta. Tehát az angoloktól importált „scout boys": nemzeti, míg a szocialista Szovjetunióból átvett és nálunk teljesen meggyökeresedett, a gyermekek és a pedagőqusok jórésze által megszeretett és elfogadott úttörőszervezet: nemzetietlen. Örvendetes, hogy e kérdésben komoly ellenállás keletkezett az úttörőszervezet védelmezői részéről; s miután határozottan felemelték szavukat, hamar kitűnt, hogy meg is tudják védeni a népi demokrácia e kedvelt és tiszteletet érdemlő szervezetét. Általában az ideológiai revizionizmus és likvidátorság talán a legjobban kulturális területen burjánzik, És talán ezen a területen ütközik a legkevésbé eszmei ellenállásba. Hiszen az iskolákban sem csak az úttörőkről van szó. Az a gyalázatos ellenforradalmi előretörés és terror, ame'yet a hittantanítás kérdésében tapasztalhattunk, szintén aligha bontakozhatott volna ki ilyen arányokban az oktatásügy vezetőinek namtörődömsége, megzavarodottsága és liberális szemethunyása nélkül. Az irodalom és művészet területén még szabadabban uralkodik a revizionizmus, mert a tavalyi íróközgyülésen diadalmaskodó pártellenes szellemet azóta sem lepleztük le és vertük visszaT nem védelmeztük men a marxizmus-leninizmus irodalmi elveit a Háy Gyula és társai képviselte polgári-liberális elvekkeJ szemben. Az ellenforradalom után pedig ezek a polgári elvek szinte magától értetődően diadalmaskodtak a könyvkiadásban, a színházi életben, és a párt. amely el volt foglalva az újjászervezés, a talpraállás feladataival és nehézségeivel, nemigen talált alkalmat és módot arra, hogy a kultúra és az irodalom pártosságának, a ozocfalista realizmusnak nagy lenini elveit képviselje és védelmezze a polgári ideológia áradatával szemben, Ez vezetett arra, többek között, hogy színházi életünk Molnár Ferenc és Ilerczeg Ferenc feltámadásának jegyében éledt újjá, hogy könyvkiadóink tervezése megfeledkezett arról, hooy szocialista irodalom is van a világon. V. A z ellenforradalom győzelmének, a kapitalista restaurációnak veszedelmét a szovjet csapatok testvéri támogatáséval sikerült elhárítani. De nyilvánvaló, hogy az ellenforradalom teljes szétzúzásának, újabb ellenforradalmi kísérletek megelőzésének feladatát nekünk magunknak kell megoldanunk saját erőnkből. Ennek pedig legeslegfontosabb feltétele a párt erejének, egységének fejlesztése, hogy képessé tegyük az ál-: lam és a szocialista építés vezetésére. Ehhez pedig döntően eszmei tisztázottság, pártunk ideológiájának egysége és tisztasága szükséges. A párt marxista-leninista ideológiájának tisztaságára úgy kell vigyáznunk, mint a szemünk fényére. Fel kell vérteznünk párttagjainkat a polgári, az ellenforradalmi ideológia minden behatolásával, fertőzésével szemben. Ezért van szükség ideológiai téren is kétfrontos harcra: harcra a dogmatiz- mus, és a revizionizmus ellen. E két harcot egyszerre kell megvívnunk. A dogmatizmus ellen küzdve nem szabad megengednünk revizionista, antiieninista nézetek feltámadását és terjedését. Az öt kommunista és mun

J káspárt, valamint az illető országok kormányainak képviselői budapesti találkozójáról kiadott közös közlemény — a többi között — a következőket mondja: „A magyar népgazdaság sikeresen haladt előre a szocialista úton. Ezt a fejlődést zavarta meg az ellenforradalmi erők támadása." A párt és a forradalmi munkásparasztkormány most sikerrel hárítja el az útból az ellenforradalmi erők támadásénak hatását, hogy a szocialista építés ügyét újra továbbvigyük. De nyilvánvaló, hogy nemcsak a gazdaságról van itt szó. Az ellenforradalmi erők támadása megzavarta nemcsak a magyar népgazdaság fejlődésének folytonosságát, hanem C-"ÜZmei fejlődésünket ls. Ezen a téren a dolgok rendbetevésével kissó elmaradtunk. A feladat az, hogy behozzuk ezt az elmaradást és ideológiai téren is kiküszöböljük az ellenforradalmi erők támadása okozta zavart és törést. Csak ha elvégezzük ezt a feladatot is. lesz képes az MSZMP arra, hogy valóban a magyar munkásosztály forradalmi élcsapatává váljék, hogy még mélyebbre eresztve gyökereit a munkásosztályba. a szocialista építés, a munkás-parasztállam vezető erejébe, kijavítsa a párt és a munkásosztály viszonyában, a munkásosztály és a dolgozó parasztság szövetségének kérdésében elkövetett hibákat, hogy leküzdje az értelmiség gondolkodásában még jóval 1956. október előtt fellépett ingadozásokat és a szocializmus építésének nagy nemzeti feladatán való közös munkálkodás jegyében az értelmiséget újra a dolgozó nép hü segítőjévé tegye. A mi ideológiánk a marxizmus—leninizmus van olvan erős, van annyira népi és nemzeti, hogy segítségével leküzdhessük a polgári, a nyugati kapitalista ideológia minden csábítását. A régi, október előtti pártvezetésnek egyik döntő hibája épp az volt, hogy nem tudott megfelelően élni a marxista—leninista ideológia fegyverével. Ennek nem szabad megismétlődnie. Mi a szocialista építést — a belső és a külső osztályellenség aknamunkájára éberen vigyázva, sokkal nagyobb éberséggel, mint október előtt — de mégis belső békében, nyugalomban, a magyar nemzet minden egészséges építő erejének egységében akarjuk folytatni. Ehhez erős pártra, az eddiginél jóval erősebbre van szükség. Igaz, hogy nem törekszünk arra a felduzzasztottá taglétszámú pártra, ami az MDP volt. Az ideológiai tisztázás, a revizionizmus, az ellenforradalmi fertőzés leküzdése nemcsak pártunk eszmei erejét és vonzását fogja növelni, hanem kiszélesíti az alapot pártunk tömegerejének toyábbi növeléséhez is. Csak az a párt tudja vezetni az országot és a nemzetet, amely ki tudja javítani hibáit és egyben nem tagadja meg semmilyen viharban a dolgozó nép, tehát a haza javára véghezvitt nagy tetteit. (Megjelent a Népszabadság március 7-i számában). Ü I S / 1937. március 10. \