Új Szó, 1957. március (10. évfolyam, 60-90.szám)

1957-03-17 / 76. szám, vasárnap

KOVÁCS MIKLÓS ÉLETKEZDÉS Szűcs Jóska olyan bátran és magabiztosan haladt a kis falu utcáin, mintha nem is három hónapja, de legalább már egy év óta ismerte volna a falut. Három hónap nem hosszú idő, de arra éppen elég, hogy egy tanító némiképp kiismerje magát a kanyargós utcákban és legalább egy ici-picit az emberek között. Igaz, hogy ez a legnehezebb; az ember olyan jószág, hogy csínján kell vele bánni. A beszélgetés az nem sok, az még nem jelent semmit sem. Legfeljebb azt tudja meg az ember, hogy ki hol, merre dolgozik, vagy hogy ezren alul, vagy felül keres-e. Egy tanítónak pedig, — aki a lélek búvára — ez édeskevés. A tanító azt szeretné tudni, hogy ki mit akar a gyerekéből nevelni; — miért iskoláztatja, vagy éppen miért nem akarja, hogy tovább járjon az a gyerek. Pedig érdemes volna, kamatozna az még, mert jó feje van ... Ebben az ügyben igyekezett Jóska is Boldog Péter portája felé, aki lent a Kertalján, — majdnem az utolsó házban lakott. Fia — a kis ötödikes Misi kérte, hogy beszéljen az apjával, mert ő már nem fog tovább iskolába járni. Valahová dolgozni megy. Vagy a szövetkezetben keres munkát, vagy pedig egy évet még odahaza marad. — Azt mondta édesapám, hogy öleget tudok én már, — többre nem is lenne szükségem — mondta a gyerek. Józsiban megakadt a szó, nem tudott mit válaszolni. Belenézett Misi barna szemébe, kezét a fejére tette, — mint a pap áldás közben, — aztán csak anynyit mondott —: „Majd délután elmegyek hozzátok." Valahogy jól is jött ez a délután. Egész délelőtt zuhogott az eső, s így remélte, hogy otthon találja Boldog Pétert. A nap néha kibújt a felhők közül s az utca tócsái fénylettek aranysárga sugaraiban. A kövér esőszemek pedig mint megannyi mennybéli gyémánt pompáztak a fák rozsdaveres lombozatján. Néhol felpöffedt az esőáztatta föld a most gyengén párázott, terjengett a sokvegyületü, de ismerős illat. A levegő különben tiszta és élvezetes volt, — olyan, mint amelyre azt szokták mondani, hogy ózondús .., Szűcs Jóska beért a kis utcába, amelynek gyér házai szabad utat engedtek a szélnek: Ez az utca valósággal a földből nőtt ki. Néhány év leforgása alatt úgy sokasodták itt a házak, mint eső után a gomba. Pirostetejű, békésen fehérfalú fészkek. Néhánynak a tornácán füzérben fityegett a hosszú, kajmacsos pirospaprika. Végre elérkezett Boldog Péterék új, I rácsoskerítésű, feketekapujú háza elé. Szőke, széltől kuszált haját felsímította és lenyomta a kilincset. Bodrosszőrű házőrzökomondor rohant elé vad csaholással. Kissé meghökkent és ösztönszerűen visszahúzta a kiskapu ajtaját. — Lukszi, Lukszi te?! — hallatszott egy parancsoló gyermekhang. Misi volt. Elzavarta a kutyát és kisdiákosan köszöntötte a tanítóját. Józsi kezet nyújtott a tanítványának. Misi félve, de örömtől csillogó szemmel parolázott tanítójával, aki iránt most hirtelen valami nagy-nagy szeretetet érzett. A gyerekek szerették az új, fiatal tanítót. Kezdetben kissé idegenkedve közeledtek, de a tanító barátságos humora valahogy eloszlatta a félelmüket. Sohasem pofozkodott, mégcsak kiabálni sem kiabált senkivel. Könnyedén, valósággal mesélve tanított s a ' le 'folyt három hónap alatt úgy megkedvelték, hogy szívesen, örömmel 'jártak az iskolába. Józsi átkarolta Misi vékony vállát és így haladtak a ház bejárata felé. Itt Misi tisztességtudóan előre engedte, — de mint hű eb a gazdáját — követte be, egészen a szobába. — Igen! — hallatszott az erélyes férfihang, amikor bekopogott a szobaajtón. Valami idegenszerűség csendült ki a mély basszushangból, de belépett. A szobában csak maga a gazda, — Boldog Péter volt. — Jónapot kívánok! — köszöntötte az öles, szélesvállú barna férfit, aki valószínű a kopogtatásra jöhetett az ajtóig. Kezet fogtak, aztán a kínálásra leült egy kikészített székre. Tekintetével végigszaladta a szobát; — egy asztal, két ágy, székek, kályha, rádió. A falon képek; — egy esküvői, a többi már gyerekkép. Az egyik ágy felett fiatal, alig húsz év körüli lány arcképe. Csinos, — állapította meg és a gazdára nézett. — Hogy érzi magát minálunk tanító úr, — kérdezte az öreg s cigarettával kínálkodott. A hangjában most valami barátságos tónus csendült, ami megnyugtatóan hatott Józsira. — Köszönöm, egész nagyszerűen. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire otthon érzem majd magam itt. Tudja Péter bácsi, az ember ott érzi jól magát, ahol látja, hogy van foganatja a munkájának. Ahol megbecsülik az igyekvését, ahol az emberek is érzik, hogy ez a tanító segíteni akar nekik. — Igen, az úgy van — válaszolta Boldog Péter és egy eröset szívott a cigarettán. A háziasszony és a lánya lépett be. Kissé meglepődtek a fiatalember láttán, de mosolyogva léptek elébe. — Maga az, akiről olyan sok jót beszélt az öcsém — kérdezte Irénke és elnevette magát. — Jót? nem tudom, — válaszolta Józsi zavartan és tekintetét nem tudta levenni a lányról. Egyszerű öltözete volt, de kis kékes szoknyácskájában nagyon takarosnak tetszett. Rakoncátlan barna hajtincseit egy szalagocska fogta össze. A szeme és az arcbőre is barna volt. Egy pülanatra mintha elfelejtkezett volna arról, miért is jött, annyira lefoglalta a lány egyszerű szépsége. Ezalatt Misit kiküldte az anyja, hogy adjon a tehénnek. Misi kissé kényszeredetten somfordált ki, de engedelmeskedett. Amikor becsapódott utána az ajtó, — Józsi ismét tanítóvá vált. — Talán tudják is Péter bácsiék — kezdte Józsi —, hogy én Misi miatt jöttem. Hallom, hogy nem akarják tovább iskoláztatni. — Itt elakadt a szó és vártq, hogy mi lesz a válasz. — Tudja, tanító úr, én is csak négy osztályt jártam annak idején és mégis megéltem a magam kenyerén. Igaz, hogy nehéz volt, de megéltem. Aztán én azt gondolom, hogy most, amikor más világ van, még könnyebb az élet. Miért gyötörné magát az a gyerek. Sokszor úgy kell már alvásra kergetni a könyv mellől. Felesleges ez. A szövetkezetben mindig meglesz a mindennapija, — ha nem é j jelez a könyv mellett, még akkor is. Kár, — így is olyan vékony, mintha nem lenne mit ennie. Józsit az első pillanatban váratlanul érte ez az ellentámadás és alig tudott mit válaszolni. — Péter bácsi, én Misiről szeretnék beszélni és ne haragudjon, de kevésbé arról, hogy milyen úton-módon küszködött, vagy nem küszködött Péter bácsi az életért. , — Mondjuk, ha valaki jönne és. el akarná venni a tehenét, — engedné maga azt? Boldog Péter kissé értelmetlenül nézett a fiatal tanítóra, aztán kitört: — Dehogy engedném! — Látja, — így van Misi is a könyvvel, a betűkkel. Az ö gyermekéletének még az a vagyona, kincse, a mindene. Szereti, védi és maga el akarja venni tőle. — Nem akarjuk mi elvenni, hiszen ezután is olvashat. Sőt megmenekül a sok haszontalanságtól, aminek sohasem venné hasznát — vágott közbe Boldogné, — aki eddig csak hallgatta az érveléseket — és úgy nézett Jóskára, mint aki nem szereti, hogy ez a fenetudja hovávaló gyerek beleavatkozik a dolgukba. — Nem haszontalanság abból semmi sem, amit megtanul a gyerek, Boldog néni — érvelt Józsi. — Az életben sok mindenre szüksége lehet az embernek. És hát kár, nagyon kár, hogy Boldog néni ilyenképpen vélekedik az iskoláról. Jó tanuló a Misi, — mennyivel könnyebb élete lehetne, ha elvégezné mondjuk még a középiskolát. Iparra, városba mehetne, könnyebben és jobban élhetne. Az ember mindenütt könnyebben érvényesül, ha tanult és okos ember. — Nézze tanító úr, én nem jártam gimnáziumot, még középiskolát sem, de rám még nem mondta volna senki, hogy te buta Boldog. Nem akar a gyerek sem, meg én sem és punktum ... Szűcs Jóskának össszeszorült a szíve és valami értelmetlen elkeseredés lett úrrá rajta. Szerette volna odavágni, hogy az igen, az lehet, hogy az utóbbi az igaz, de hogy Misi nem akarna tovább járni, az hazugság. Már úgy érezte, hogy csatát vesztett és reménytelennek látta Misi sorsát. Megszégyenülten állt fel és indulni készült. Irénke, — aki szótlanul hallgatta végig ezt a majdnem veszekedésig fajult disputát, — szólni szeretett volna. Szerette volna közbekiáltani az igazságot. Tudta, hogy milyen hiú az apja és hogy nem nagyon enged beleszólni a dolgába, de szerette volna megmondani az igazat. Az apja csak azt szeretné, ha itt maradnának a föld porában. Nagyon szereti az ősi rögöket és fél, hogy mint tanült emberek itt hagynák, megutálnák. Azért orrol Lacira is, — a bátyjára, aki katona. Elment Ostravára és ipart tanult. Az öreg pedig annyira megharagudott rá, hogy szóba sem áll vele. Misi meg tanulni is szeret és nem engedi. Pedig már most, ötödikes létéré — olyan fogalmazványt ír, hogy élvezet olvasni. Sajnálta ezt a szegény tanítót is, akit annyira lefőztek a szülei. Valami biztatót szeretett volna közbeszólni, de csak ennyit mondott: — Majd... — majd még meggondolják az apámék,.., — egészen biztosan ... — Nem kell itt már semmit sem meggondolni, — válaszolta kevés hallgatás után Boldogné és összébbhúzta a kendője csücskét. — Szegény gyerek legalább megszabadul azoktól a dolgozatoktól is, amit mindig féléjjelig csinált. — Hopp, — a dolgozat, — ötlött fel Józsiban egy új gondolat, ami — úgy vélte — még eredményre vezethet. — Olvasták Misi utóbbi fogalmazását, — kérdezte szinte mindhármukhoz fordulva. — Az az ő dolga — mondta ismét csak Boldogné és a hallgató urára pislogott. — Megkaphatnám egy pillanatra? — kérte Józsi. Irénke előkereste Misi magyar füzetét és átnyújtotta a tanítónak. Józsi felütötte az utolsó teleírt lapot, amelynek alján ott díszelgett egy nagy egyes. Kevés gondolkodás után Boldogné kezébe nyomta. — Legyen szíves Boldog néni, olvassa fel. Boldogné meglepetésében hol a betűkre, hol pedig a körülötte állókra nézett, akik a tanítón kívül mintha megzavarodtak volna a váratlan fordulattól. Kínos csend telepedett a szobára s az óra csendes tik-tdkkolása most óriási harang zúg ásnak tűnt. Irénke kivette anyja kezéből a füzetet, összeszorította a fogát és azt mondta: — Ne haragudjon tanító úr,... — az édesanyám nem ismeri a betűket. Ha megengedi, majd én ... én felolvasom. « Ekkor Misi lépett a szobába. Megállt jobbra a tanító mellett és kíváncsian tekingetett az övéire. Irénke olvasni kezdett. Lágy szoprán hangja muzsikálva duruzsolt a szobában ... — Hogyan szeretnék élni! — olvasta a címet és kis szünetet tartott. Ránézétt a tanítóra, Misire, aztán a szüleire. Elkapta apja tekintetét, aki idegesen, de beleegyezően nézett. Olvasni kezdte a kurta, gyöngybetűs sorokat és néha megreszketett a hangja. Misi nem tudta, hogy mi történik, csak állt hallgatagon, mint akinek földbegyökeredzett a lába, a nyelve pedig leragadt. — Olyan ember szeretnék lenni, aki tanítana másokat. Édesapáméknak is segíteni akarok. Ők sokat dolgoztak már, hógy Lacit, Irént és engem felneveljenek. Ha nagy leszek, tanult és okos ember, pénzemből majd ajándékot veszek a szüleimnek. Ök szeretnek engem és én még akarom ezt hálálni nekik. Most csak annyit tudok tenni, hogy jól tanulok, de tudom, hogy nekem ez a dolgom. így lesz belőlem igazi ember. Irénke befejezte az olvasást, de nem tekintett fel. Szívét valami jóleső melegség járta át, — amit Misi soraiból kapott. Boldogné arcán egymásra gyűrődtek a ráncok s apró szemével olyan sűrűen pislogott, mintha belement volna valami. Boldog Péter pedig állt s egy araszszal mintha meghajlott volna a föld felé. Lassú, nyugodt mozdulattal cigarettát vett elő és rágyújtott. — Jól van, Misi, csak tanulj is szorgalmasan, így lesz belőled igazi ember, — mondta Jóska és kezet nyújtott a már mosolygó gyereknek. — Edesapádék beleegyeztek, hogy tanulhatsz. A te dolgod ezután igazán a tanulás lesz. Ne— szólt senki semmit, nem mondtak ellent a tanítónak, aki az arcokról olvasta le, hogy így lesz... Irénkére nézett, aki szélesen mosolygott és valami benső érzés arra késztette, hogy visszamosolyogjon. Az öreg Boldog Péter is észrevette és ő is elmosolyodott. Két fiatal, — ők nyertek ma harcot. A szíve mélyén valahogy ezt érezte és mintha nem is bánta volna. — Ezt a lányomnak köszönheti tanító úr, — mondta és kezet nyújtott az indulni készülő 'fiatalembernek. — Lehet, hogy igaza van. Maguk fiatalok már többet tudnak, mint mi, — mondta még kissé nyersen, de végül elnevette magát. Szűcs Jóska kilépett az udvarra és boldogan fellélegzett. Az alkonyi fátyol szürkén lebegett a keleti égen, de még visszatűntek a lenyugodni készülő nap bíborvörös sugarai, amelyek mintha láthatatlan glóriát vontak volna a feje köré. A házból Misi jókedvű dalolása hallatszott ki. Két óceán titka V. Alekszejev á film szövegkönyvében fantasztikus történetet vázolt fel. Nem megtörtént eseményekről, valóban létező személyek cselekményeiről szól a filmmese, de érezzük, hogy a film mondanivalója nagyon is összefügg az élettel, a fantasztikus, kalandos történetekben a haladás és a reakció világának- mérkőzését, sötét elemek békebontó garázdálkodását, majd kudarcát figyelhetjük meg. K. Papinas vili, a film rendezője nagy nehézségeket oldott meg, hogy biztosítsa a meg nem történt filmcselekménynek a valóság látszatát keltő jellegét. Emellett különféle technikai problémákkal kellett megküzdenie. Sz. Sztoljarov, Voroncov tengerészkapitánynak a Pionír tengeralattjáró parancsnokának szerepében megtestesítette a lelkes szovjet embernek a haza szolgálatában minden áldozatot meghozó példaképét. Labakán A nemrégen tragikus körülmények között elhunyt tehetséges fiatal cseh színésznőnek, Jana Rybáŕovának utolsó filmje, a közös csehszlovák—bolgár gyártású Labakán orientális mesetörténetet elevenít meg. A becsületesség és őszinteség erényét, minden lelkiismeretesen és szorgalmasan űzött mesterség megbecsülésének gondolatát fejti ki a hercegi pompáról álmodozó balga szabólegény történetében. Labakánt szörnyű álma gyógyítja ki hiú vágyakozásaiból és tanítja meg mesterségének becsülésére. Karel Krška államdíjas rendező most is méltó teljesítményt nyújtott ebben a mesefilmben, mely a csehszlovák és bolgár fümművészet dolgozói közös testvéri együttműködésének az eredménye. A filmcselekmény jelenetei szervesen öszszefüggnek és szépen kidomborítják a filmmese gondolatát. A színészi teljesítmények közül dicsérettel említhetjük Jana Rybáŕovának Fatma és Eduard Cupáknak a címszerep alakítását. Elragadó volt a film gyermekszereplője, a kis Ali megtestesítője. (L) év Rádöbbennek már a népek, hogy nincs válaszfal közöttünk, akármilyen nyelven szólunk, a világra bárhol jöttünk. Ha beszélni kezd a gyermek, egyet jelent első szava, bárhol, szerte a világon: ,

MATKA .. .MUTTER .. .MADRE ... ANYA." Egyforma öröm és bánat, Kelet, Nyugat, Észak, D élen; meg kell küzdeni a létért, forró nyárban, hideg télben. Szeretünk élni, szeretni. Mosolyfés dal a testvérünk. Örülünk a gyermekeknek, általuk örökké élünk. Ki nem épít velünk, — rombol! Gyújtogató, aki lázít! Hogyha fajta fajtát gyűlöl, háború tüzével játszik. A gyűlölet vak világát gúzsbakötve tűzre vetjük. A széthúzás drága árát keservesen megfizettük. Összefogunk! Egy a célunk: Testvérekké leszünk végre! Ez lesz írva zászlóinkra: „MIER .. .FRIEDEN . .PACE . ; ZALA JÖZSEF A költőhöz Hagyjad végre a nagy szavakat, hisz' egyszerű szóból ért a nép. Hamis lírából, szópuffogásból elég. Hogy hervadnak ősszel a rózsák s tavasszal jő a feltámadás, százszor megírta, náladnál jobban már más. Van a világon annyi téma, annyi kis hős, annyi kis ember, öröm, tragédia, hogy több — hidd el — nem kell. Írj az űrről, hol minden atom sürög-forog munkát keresve, és nem vár érte kitüntetést egy se. Az asszonyról írj, ki épp sikolt , és világra hoz egy gyermeket, kiből tudós, gyilkos, vagy megváltó lehet. Hogy valakivel találkoztál s arcára boldogság volt írva .;: Nincs ennél mélyebb, tökéletesebb líra. Énekeld meg a lét" igazát az élet kezdetét és végét s miért közben lenni érdemes. A békét. j. Simké Margit 01 farkasdi lemelôb en Itt egy hatalmas márvány sírbolt, Beliil nyirkos, minden dohos, Aranybetűkkel írás rajta, Itt nyugszik a földbirtokos. ők még itt is különcködtek, Ö balga úri testület, Csontjuk elporladt mint, a másé, De fitogtatták nevüket. Távol odébb a szegények sora Nekik nincsen sírbolt, márvány, elvitte őket a tüdővész Meg a nagy tífuszos járvány. Sírjuk* már régen besüppedt, Korhadt fejfák állnak sorban, Alig éltek félszázadot, Elpusztultak szolga sorban. Közöttük ott az Anyám sírja, A fejfája fakul-reped, Odaszáll egy árva madár s csendben, búsan énekelget. Tóth Gyula. /