Új Szó, 1957. február (10. évfolyam, 32-59.szám)

1957-02-14 / 45. szám, csütörtök

A népnevelő munka kibontakozásáért JELEN VOLTAM a losonci népmű­vészeti bemutatón. Nem szándékom ismételni Dobos elvtárs cikkét, azon­ban röviden megemlítem, milyen sze­rintem ennek a népművészeti bemu­tatónak keresztmetszete. Szerintem is a teqqyenqébb pont.ia a bemutatónak a szavalat, a szóló- és karének volt. Különösen ami a szavalatokat illeti, csodálom, hogy ilyen felkészületlenül ki mertek állani. Irodalomtanár va­gyok a füleki tizenegyéves középis­kolában, a IX.—XI. osztályban. Sok gyenge szavalóval találkozom, mert a szavalás nálunk főleg eszköz arra, hogy jobban megértsék a verset, de bátran állítom, hogy a leggyengéb­bek között is akadt volna olyan sza­való, mint a losonci bemutatón fel­lépettek. örvendetes tényként emel­hetem ki, hogy űjabban iskoláinkban e fontos előadóművészét egyre na­gyobb teret nyer nemcsak a szavaló­versenyeken, hanem a tanterv kere­tén belül is. A bemutatón fellépők védelmére azonban fölvethetjük, hogy ki taníthatta volna meg őket a sza­valásra. A tanító? De kérdem dr. Kocka elvtárssal, aki már előttem ve­ti föl a kérdést, hogy alkalmas-e erre a tanító? Vajon a pedagógiai közép­iskolán elsajátíthatják-e a szükséges népművelési ismereteket ? Bizonyára nem kielégítően, bár erre az illető iskolák felelhetnek meg legilletéke­s^bben. Ezzel kapcsolatban én még fölemlítem, hogy a pedagógiai közép­iskolákból kikerülök még csak ren­delkeznek valamilyen adottsággal, pl. zenét, éneket stb. tanulnak. De a régi és a legújabb tanítóság között van egy tekintélyes réteg, mely különböző tanfolyamokon, estiiskolákon stb. sze­rezte ismereteit, majd a pedagógiai főiskolákon mint távtanuló igyeke­zett és igyekszik őket kiegészíteni. No ezek vajmi kevés népművelési ismeretet szereznek. ITT EMLÍTEM FÖL több Csemadok helyi csoport azon hibáját, hogy nép­művészeti tevékenységét népi tánc, dal, műkedvelő előadás terén, az is­kolások széleskörű bevonásával igyek­szik kimutatni. Viszont az iskolából kikerült ifjabb vagy középkorú nem­zedék bizonytalanul tapogatózik szó­rakozás után. Mi legtöbbször az ered­mény? Kocsma, kártya, iddogálás. Miért jár el így a Csemadok-csoport vezetősége? A könnyebb utat vá­lasztja. Áz iskolában ugyanis az ifjú­ság tanul táncot, dalt, zenét stb. Legkönnyebb ezt kissé kombinálni és kész a föllépés. Megjegyzem, az is­kolák népművészeti föllépése rend­szerint tákolmány, művirág, népi mázzal bekent alakítás. Nem kivétel a saját iskolám sem, pedig én veze­tem a kultúrcsoportot a CSISZ ke­retén belül. De legtöbbször nincs anyag, hely, idő, mód az alapos be­gyakorlásra. Viszont, hogy visszatér­jek a tárgyhoz, mit tegyen egy vidéki Csemadok-csoport vezetősége ? Sok­szor egész héten messzebbi munka­helyekre járnak. Az idősebbeket ne­hezebb szervezni. Hogy tanítson az, aki maga sem tud táncolni, énekelni, alakítani, előadni, különösen ha a ta­nító se támogatja? A központi veze­tőség újabban igyekszik úgynevezett szak-instruktorokat kiküldeni. De ke­vesen vannak, és hány az igazi, hi­vatásos, aki teljes odaadással és lelkiismerettel végzi munkáját nem­csak a honoráriumért?! Itt lappang sok helyen a Csemadok-csoportok válsága. Kocka elvtárs nagyon jól látja a valóságot. Nem elég a fájós végtagot kezelni, orvosolnunk kell az egész beteg szervezetet. Legfontosabb kö­vetelmény, hogy komoly szakemberek vezessék a népművelést. Legyen a népmüvelés tantárgy az alsóbb- és főiskolán. Neveljünk olyan pedagógus nemzedéket, melynek részére a falusi iskola ne legyen kényszerállomás. Hiszen a falu olyan fontos talaj. On­nan fakad a népi erő. A falu, a vi­dék a népművészet megőrzője és kisugárzója. A falvakon bontakoznak az EFSZ-ek, melyek óriási hordere­jűek nemcsak qazdasági, hanem nép­művészeti téren is. Kell-e szebb munka, mint bekapcsolni az új, szo­cialista falut a népművelés minden ágába, hogy az eredeti tiszta alapon tovább sarjadjon az igazi népművé­szet?! Az biztos, hogy ehhez hozzá­értő, odaadó népművelő szükséges, akár tanító, tanár az illető, akár bár­milyen más szakember. Itt még ki kel! emelnünk, hogy a tanítókat ne terheljük olyan iskolán kívüli mun­kával, amit más is elvégezhet. Hagy­juk az iskola és a népművelés terü­letén. No nem beszélek olyan alka­lomról, mint pl. a választások, me­lyekbe mindenkinek kötelessége bekapcsolódni. AMI A LOSONCI bemutató népi táncait illeti, egy-két kivételtől elte­kintve, kielégítőek voltak. Azonban még a legjobb csoportoknál is elő­fordultak erőltetett mozdulatok, öl­tözésbeli hibák. A bemutató kidom­borította, mily komoly munkát kellene kifejtenünk a népi zene terén. Az iskolai zenei nevelés is gyenge re­ménnyel táplál jelen helyzetében. Befejezésül annyit, hogy hozzászó­lásommal nem lebecsülni akarom a losonci bemutatót, hanem csatlakozni óhajtok azon megmozduláshoz, mely fölismerve a népművelés nagy hord­erejét, előre akarja azt vinni! Dr. Lóska Lajos. Hát igen. Nem sikerült keresztülvinnem tavalyi sziklaszilárd elhatározáso­mat, hogy az idén nem fo­gok bálozni. Pedig mindig azt állítottam magamról, hogy kemény ember va­gyok, amit egyszer eltöké­lek, azt be is tartom. Vajon ki és mi az oka, hogy most kénytélen voltam megcáfol­ni ö.imagamat? Hiszen olyan alapos érveim voltak a bá­lozás ellen. Drága a belé­'pödíj es amellett még so­kat kell költeni. Másnap álmos és hasznavehetetlen vagyok. Problémák a ruha körül, mert a tavalyiban mgt/e nem mehetek, és ha mégis, hogyan frissítsem fel a régit, hogy senki ne ismerje jel. Inkább elme­gyek egy borozóba, ahol szűk baráti körben kelle­mesebben fogom magam ember között, és így to­vább, és így tovább. Minden jel arra mutatott, hogy ezek az érvek megtet­ték hatásukat és becsület­szavamra, egész nyáron, sőt még ősszel sem jutott eszembe, hogy bál is léte­zik a-világon. Aztán kezdő­dött a baj. Mintha csak csú­folódni akarnának velem, az új esztendővel karöltve megjelentek az utcákon a legkülönbözőbb bálokat hir­dető plakátok. Először nem vettem figyelembe. Másod­szor sem. Később aztán mé­gis elolvastam, őket, de tisztán csak időtöltés cél­jából, mialatt a villamosra kon egy táncoló pár csá­bított. Végül már ott tar­tottam, hogy komoly elmé­leti vitába szálltam magam­mal — menni, vagy nem menni. S mit tagadjam? A vita a bál javára dőlt el. Utána mintha egy kő. esett volna ,Ze a szívemről. Azon­nal hozzáfogtam a készü­lődéshez ugyanolyan kedv­vel és ugyanolyan izgalom­mal, mint az előző évek­ben. A bál ellen szóló ér­veket mélyen eltemettem magamban és minden fi­gyelmemet az előkészületek­nek szenteltem. Nem tu­dom más hogy van vele, de én azt hiszem, hogy az vártam. Az egyik plakát ,„„„„„, tombolát ígért, a másik ki- j egészben talán ez a leg­érezni, mint annyi rengeteg tűnő muzsikát, a harmadi-1 szebb. A tervezgetés, a ru­hadarabok apróléKos össze­állítása, a g.ndolat, hogy ekkor és ekkor bálba me­gyek, az izgalom, vajon jól fogom-e magam érezni. És amikor ott forogtam a ragyogóan kivilágított bálteremben a többi gondo­san félöltözött, vidám, a pilianat szépségének élő ember között, valamennyiök arcán saját gondolataimat véltem felfedezni: De jó itt lenni, táncolni, fel-alá sé­tálva egymás ruháját néze­getni, teljesen kikapcsolód­ni. Ugye, te is örülsz? Ugye, te is jól érzed ma­gad? Bevallom, az idei bál után semminemű ígéretet nem tettem magamnak ar­ra vonatkozólag, hogy jö­vőre nem megyek bálba. Miért is tenném ? Lehet, hogy még szebb lesz, mint az idén. —ks— Bolgár népi dalegyüttes Szófiában néhány nappal ezelőtt mutatkoztak be a bolgár szakszerveze­tek legjobb népművészeti együttesei. Képünkön Jambola város dalegyütte­se látható, amely régi népdalokat adott elő nagy sikerrel. Vasárnap délután A NEMÁ LEVI Ez egyszer nem utólagosan, hanem előzetesen van' szó egy színházi be­mutatóról. Előzetesen azért, mert a Magyar Területi Színház oly nagyra értékelt előadását, A néma leventét, vasárnap február 17-én sugározza a csehszlovák rádió magyar adása az immár rendszeressé vált havonkénti kétórás műsorában. Mondhatnánk azt is, hogy a rádió hallgatói mintegy előlegként kapják az előadást, hogy akinek csak később lesz módjában megnézni, vagy egyáltalán nem nézheti meg, készülhessen és örvendezhessen. .Előlegként kapjuk mi is, akik majd február 19-én a Di­mitrov-üzem előadótermében látjuk viszont a komáromi színészeket, az egy évvel ezelőtt bemutatott Tanítónő óta. A csehszlovák rádió magyar osztá­lyának színházi adásai komoly szán­dékról tanúskodnak és ezért tartjuk­fontosnak erről, egyszerű hírközlés helyett, pár sorral többet írni. Miről is tanúskodik ez a nemes szándék? Nem kevesebbről mint ar­ról, hogy színházi közönségünket a legszélesebb körben tájékoztassa a te­rületi színház előadásairól, olyan he­lyeken is, ahová az együttes, az eset­leges technikai akadályok miatt nem mehet el. Ugyanakkor a rádió-adás lehetőséget nyújt a színészeknek is, hogy a közvetítés alatt mint közönség vehessenek részt saját előadásaikon, mert így sok olyan hibát javíthatnak ki, melyek egyébként elkerülnék fi­gyelmüket. A rádió magyar osztályának szán­dékát dicséri az az elgondolás is, hogy a Csemadok színjátszó csoportjai és rendezői hasznos tanulságot vonhatnak majd le főként akkor, ha verses drá­mák betanulását tűzik műsorra. Ez annál is inkább fontos, mert a verses drámák előadásánál elsődleges a jó szövegmondás, a ritmikus, rímes be­széd fegyelmezettsége. Ez most kétszeresen fontosnak tű­nik, mert olyan csoportok is műsorra tűzték A néma leventét, ahol egyálta­lában nincs meg hozzá a kellő előfel­tétel. Ugyanakkor a rádió előadása okulásul szolgál majd azoknak a cso­portoknak, akik érdemben foglalkoz­nak a verses-drámák előadásival, és akik előtt a területi színház mint pél­da áll, hogy megközelítsék előadás­módjukat, művészi teljesítményüket. A rádió magyar adása pár héttel ez­előtt Miloslav ' Stehlík „Selská láska" „Ketten a veremben" című komédiá­ját tolmácsolta, és az adás minden bizonnyal felkeltette az érdeklődést a színjátszó csoportok körében, és nemcsak látni szeretnék, hanem ját­szani is a darabot. Bizonyára türel­metlenül várják a területi színiláz vendégszereplését azok a falvak ls, ahová rendszeresen ellátogat a MATESZ együttese. A csehszlovák rádió magyar osztá­lyának további tervei még ígéreteseb­bek, amennyiben a havonkénti 120 per­ces adás kibővül egy 60 perces rádió­játékkal, amelyet lehetőleg a cseh­szlovákiai magyar szerzők állítanak össze. A szándék igen nemes. És ha elgon­doljuk, hogy ebben a tervben bent foglaltatik az is, hogy a kezdő szín­műírók műveit is előadják, akkor úgy gondoljuk, hogy a rádió magyar osz­tálya egyre jobban betölti hivatását. Azt hiszem sok színházlátogató és műkedvelő színtjátszó nevében mond­hatunk köszönetet a rádió magyar osztályának eme törekvéséért. (OVi) r t Vállalatom igazgatója még a ; múlt év júliusában tanácskozásra hív- ­ta össze helyetteseit, az osztályveze­tőket, azok helyetteseit, a vállalat mestereit és funkcionáriusait. Hosszan és részletesen fejtegette, mennyire 1 szükségük van, hogy a szállítmány elburjánzott nálunk az adminisztráció, | megkésve érkezik és így akadályozva miként növekszik, hízik és terjed a | vannak munkájukban, bürokrácia, az egyes munkahelyeken. | _ Java si h elsősorban ezen - Véget kell ennek ve nunk, elv- ^ h k a decentrai i. tarsak! Gyökeresen ki kell irtanunk •» hoov vidéki üzemeink A DECENTRALIZÁCIÓ Irta: KARDOS MÁRTA tam feleslegesen időt veszíteni. Le­tárgyaltam az ügyet az illetékesek­kel és megegyeztünk, hogy a tervbe az ilyen csökevényeket, a problémák mélyére kell hatolnunk, hogy példás és hasznos munkánkkal mi is hozzá­. járuljunk a szocializmus építésének feltétlen sikeréhez hazánkben. Mind­ennek pedig elengedhetetlen előfelté­tele a decentralizáció! — mondta energikusan és diadalmasan körülné­zett. Végül felszólította a jelehlevő­ket, tettel és kezdeményezéssel tá­mogassák igyekezetét, majd megnyi­totta a vitát. A terem azonnyomban akvárium­hoz hasonló külsőt öltött, melyben a halak — az elvtársak — ide-oda lu­bickolnak, akarom mondani izegnek­mozognak, kínosan hallgatnak, cso­szognak, köhécselnek és szemrehányó, szúrós pillantásokkal illetik egymást, ami körülbelül azt jelenti „miért nem szólalsz már fel?" Ismert kollegialitásomnál fogva je­lentkeztem, hogy megtörjem a már­már fojtogató csendet, amit kartár­saim hálás elismeréssel és megköny­nyebüléssel vettek tudomásul, mert valljuk be, kihúztam őket a csává­ból. Röviden, de velősen előadtam, ho­gyan látjuk el áruval vidéki üzemein­ket. Tervbe vesszük a szükségletet, megrendeljük, gazdasági szerződést kötünk az áruszállító vállalat központ­jával, majd leszállítása után raktá­rainkban elosztjuk az árut az egyes üzemeink között és ha összegyűlt egy szállítmányra való, továbbítjuk vidék­re. Üzemeink persze panaszkodnak, hogy gyakran nem azt kapják, amire zációt, vagyis, hogy vidéki üzemeink önmaguk eszközöljék a bevásárlásokat az ottani áruszállító üzemeknél — jelentettem ki szerényen és csöndben ismét elfoglaltam helyemet. Az igazgató helyeslően bólintott, a többiek pedig tapsviharral fogadták bátor kiállásomat. Valószínűleg azért, hogy az igazgató lássa, ők is aktívan részt vesznek a bürokrácia eltávolítá­sában és talán azért is, mert meg­mentettem őket a kényelmetlen fel­szólalástól. Felém integettek, a kö­zelemben levők gratuláltak, az igaz­gató pedig, méltatván aktivitásomat, társaim helyeslése kíséretében meg­bízott javaslatom megvalósításával. Az ülést berekesztvén, a tömeg kitódult a folyosóra, ahol két munkatársam már várt rám. — Hm ... hm ... nagy dologba vág­ta a fejszéjét, annyi biztos — mondta az egyik, aki gondosan fésült pofa­szakállával és pomádés hajával, va­lahányszor látom, mindig tiszteietet ébreszt bennem. — Ilyen joggal fel­ruházni a fióküzemeket és még hozzá — ellenőrzés nélkül! Csak meg ne igya a levét! — Az elvtársnő még fiatal és aka­raterővel sok mindent elérhet, amit mi idősebbek lehetetlennek tartunk — hízelgett a másik és kihívóari rám­mosolygott, talán ki is nevetett magában. — Csak meg ne bánja — incselke­dett tovább jóakaratúan a pofasza­kállas. Rögtön munkához láttam, nem akar­vett áruk ellenértékét átutaljuk vidé- i teli hangon. Az új esztendő élső munkanapján megszólalt az asztalomon a telefon. Halló? — mondtam várakozással ki üzemeinknek, gazdálkodjanak ezen túl önállóan. Az áruszállító vállalat központjának is megmagyaráztam, miről van szó, és a felelős vezetők ez iránybeli véleménye, mondhatom, ugyancsak hízelgő volt rámnézve. Hogy mit szóltak vidéki üzemeink világrengető javaslatomhoz? Az igaz­gatók dicsérték éles eszemet, a mes­terek vállon veregettek, csak a terv­osztály dolgozói hallgattak mélyen, mert az új ötlet többletmunkát je­lentett számukra. Egyszóval, az elé­gedettség majdnem általános volt, hi­szen ezentúl csak olyan £rut fognak kapni, amire valóban szükségük van, még hozzá késedelem nélkül! Persze, közben sok reprezentációs feketét és még több hivatalos cigarettát fogyasz­tottam, de ez végül is nem számít és a dologhoz tartozik. Alapos munkámat betetőzvén' leve­let diktáltam a titkárnőnek: — T. c. áruszállító központ en pont vé pont Prága 29. kerület Álmos utca 22 pont. Megvan? Üj bekezdés: Hivat­kozással személyes megbeszélésünkre, a vállalatunknál megvalósítandó de­centralizáció ügyében mellékeljük vi­déki üzemeink jegyzékét az egyes üzemeket megillető, bevásárlásra szánt összegek feltüntetésével. Kérjük szí­ves Intézkedésüket, hogy brnói üze­münknek a jövőben az árut az önök brnói üzeme, ostravai, plzeňi üze­meinknek pedig az Önök ostravai, pl­zeňi raktára adja ki. Íttől a perctől kezdve alig vártam az új évet, amikor is decent­ralizációt célzó javaslatom megvaló­sul. — Itt Brno — hangzott a drót má­sik végén — Barták beszél. — Boldog új évet és minden jót! — Hasonlóképpen, de nem ezért hívlak, elvtársnő. Az áruszállító vál­lalat 1957-re gazdasági szerződést akar velünk kötni... Rendben van •— válaszoltam — ezentúl önmagatoknak kell döntene­tek áruszükségleteitekről. — Ennyit én is tudok. De a szer­ződésben az áll, hogy a megrendelé­seket irányítsuk a központhoz, az fogja az árut ideküldeni. A eso dá ikozástól szóhoz sem tudtam jutni. — Magyarázd meg, elvtársnő, miért kelljen nekünk az árura várni, míg ideérkezik Prágából, ha az itteni fiók raktárából is megkaphatjuk azt? Hol itt a decentralizáció? Miféle begyöpö­södött agyú bürokrata eszméje ez megint? — Nyugalom, elvtárs, nyilván téve­désről van szó. Azonnal felhívom az áruszállító központot. De nem hívtam, mert a telefon, alig akasztottam fel a kagylót, ismét megszólalt. — Halló? — Itt Ostrava. Kérlek, elvtársnő, miféle újítás az, ha az árut Prágában kell megrendelnünk ? ... — hallottam a kagylóból a dühös hangot. — Nyugalom, nyugalom, tévedés lesz a dologban. Pár perc múlva visz­szahívlak, békítgettem az ostravai temperamentumot. — Remélem is — morogta és le­csapta a hallgatót. Ájulás környékezett, de annyi időm sem volt, hogy magamhoz térjek, máris jelentkezett gottwaldovi üze­münk. — Hol itt a decentralizáció? — lá­zadozott egy újabb ingerült elvtárs. Egész délelőtt csengett a telefon. Egész délelőtt szidtak és bizonyos begyöpösödött agyat emlegettek Az is lehet, hogy az enyémre célozgat­tak? Nem tudom. Kihasználva a pilla­natnyi csendet, zúgó fejemet az asz­talra hajtottam. A könnyek patakzot­tak szememből, de hirtelen ötletem támadt. Feltárcsáztam az áruszállító központját és dühömben, anélkül, hogy szavaimat megválogattam volna, tá­madásba kezdtem: — Ki az a begyöpösödött bürokrata maguknál, aki azt hiszi, hogy brnói, ostravai, plzeňi és más üzemeink az árut a maguk központjában fogják megrendelni, bár ottani raktáraikban bőséges a választék? Ez maguknál a decentralizáció? — Ne izgassa magát, elvtársnő, hangzott a higgadt válasz. Persze, hogy ez, de maguknál! Mi nem haj­tottunk végre decentralizációt. Csak nem gondolja, hogy maguk fognak ne­künk diktálni? Hogy majd maguk miatt elveszítsük a prémiumokat? A fejünkre azért mégsem estünk!! Holdkórosként tettem le a kagylót. Talán nem is vagyok ébren? Megcsíptem a karomat — fájt. Tehát mégsem álmodom. Tekintetem az asz­talomon lévő naptárra tévedt: 1957 januárját mutatta! OJ SZO február 14.

Next

/
Oldalképek
Tartalom