Új Szó, 1957. február (10. évfolyam, 32-59.szám)

1957-02-11 / 42. szám, hétfő

JÁN KALINA: Volt egyszer egy semleges televíziós adóállomás Nem messze tőlünk, Bratislavától 60 kilométerre volt a székhelye. Ha jő! tudom, Bécsben. Mivel a viharos októberi események első napja óta szokatlanul élénken érdeklődött minden iránt, ami a szomszédos Magyarországon történt, mi is itt Bratislavában érdeklődni kezdtünk iránta. Megkísérlem feleleveníteni a bécsi televíziós adóállomás néhány adását az eseményteljes tavalyi öszi napok idejéből, midőn izgatottan hajszoltunk minden Magyarországról érkező hírt. Annál értékesebb volt számunkra min• den tudósítás, még inkább ha mozgóképek formájában kaptuk, pláne méghozzá semleges országból. Október utolsó hete. A bécsi televíziós adóállomás operatőrjei fürgén és frissen tájékoztatják a nézőket az osztrák szervek jótékonyságai akcióiról. A Vöröskereszt teher-, mentő• és személyautóinak hosszú oszlopa átlépi a magyar határt, melyről jelképesen eltávolítják a sorompókat. De a filmtechnika még annyira tökéletlen, hogy nem tud röntgenfelvételeket készíteni az autókról és ezért a felvételek, sajnos, nem mutatják meg, mi rejlik sok autó belsejében. Győrött megáll a gépkocsikaraván. Milyen véletlen szerencse: az operatőr éppen akkor fut be, midőn megnyílik a börtön ajtaja. Természetesen, csak politikai foglyok szabadulnak. Rokonok, ismerősök borulnak egymás nyakába. Nagyszerű rendezés, még Korda sem produkálhatott volna különbet. A felvevőgép lencséje különös figyelemmel követ egy parasztasszonyt. A felháborodott semleges kommentátor siet a magyarázattal, hogy miért érdekli öt annyira a magyar parasztasszony. — Ezt a szegény parasztasszonyt húsz tűt börtönre ítélte a kommunista rendszer feketevágásért. A filmszalag néma, fekete-fehér tzínalapon készült. Ezért nem csodálkozhat és nem pirulhat rajta a parasztasszony. — A bécsi televízió riportere a Vö rös- (nyilas- és horog)-kereszt autó oszlopával Budapestre is eljut. Mit nem figyel meg a szemfüles semleges riporter? A rombadöntött utcákon, házakon és forgalmi eszközökön kívül, melye ket még semlegesebb kollégája a szabadságszerető nemzet évszázados álmainak beteljesüléseként kommentál, fanatizált embereket látunk, akik letépik az épületekről az ötágú csillagokat, hisztériás láztól megszállva rombolják a Sztálin-emlékművet és az utcákon diadalittasan égetik a könyvesboltokból kidobált könyvhalmazokat. Ogy rémlik, plagizáltak, utánzottak ezek a semleges filmfelvételek. Hol is láttuk őket? Már tudom. Régi filmhíradóban. Nagyon régi filmhíradóban. Azt hiszem 1933-ban. Csakhogy akkor Heine müvei és a Reichstag égtek. Viszont akkor még nem volt semleges televízió. Hiába, tökéletesedik a technika s vele mi is. Az Ötletes kommentátor vasárnap, november 4-én újabb, aktuális felvételek közvetítését jelenti be, abból az országból, mely állítólag elhatározta, hogy az 8 hazájához hasonlóan a semlegesség útjára tér. Ogy látszik az „új és aktuális" nagyon relatív fogalom. — A hirtelen megváltozott helyzet és a tragikus fordulat következtében — jelenti be gyászérzettől fátyolos hangon Kragora úr, a semleges kommentátor — műsorunk megváltozik. A televíziós készülék ablakán a magyar forradalomról és az osztrák jótékonysági mozgalomról befetentett közvetítés helyett természettudományi film pereg előttünk. Egy héttel később, szintén vasárnap, ismét teljes gőzzel működik a semleges televíziós adóállomás. Riportere a magyar határ és Bécs kÖ» *9ötti egyik kisvárosban elhelyezett menekülttábort látogatja meg, hogy közvetlenül társalogjon a pánik és saját világnézetük áldozataival és bizonyosságot szolgáltasson a nyugati világnak a szigorúan semleges szem; mei felmért helyzetről. Az egész világ feszülten figyel és hallgat. Hisz majdnem az összes nyugat-európai televíziós adóállomások bekapcsolták a bécsi televízió közvei títését, mint ha valami szenzációs nemzetközi labdarúgó-mérkőzést közvetítettek volna. Mi is epedünk a kíváncsiságtól: nem gondosan kiválogatott anyagból különféle módon Összekombinált képmontázst látunk, hanem közvetlenül eljut hozzánk az élőszó. Minden elhangzott szó egyenesen az éterbe jut. Amondó vagyok, ez alkalommal nemcsak a szavak repültek, az éterbe, hanem az adást szervező és levezető riportét is repülhetett. Hiszen, ha a mi riporterünk irányította volna ezt az eleven riportközvetítést, találóbb választ nem is kaphatott volna. arra a kérdésre, kikből tevődött össze a menekültek zöme és milyen körülmények késztették őket szökésre — mint amilyeneket a bécsi televízió riportere kapott. \ De tartsuk be a sorrendet. A televíziós készülék ablakán ódon kaszárnyahelyiség jelent meg, ahová a menekülteket ideiglenesen beszállásolták. Annak ellenére, hogy a szöktetés szervezőinek gondoskodása mindenre kiterjedt, nem állíthatjuk, hogy fenékig tejfel az életük a táborban. A puszta padlón ülnek csomagjaik mellett, heringekként összeszorulva, mint valami légoltalmi óvóhelyen. Arcukon rémület ül — mintha csak bombatámadást éltek volna át. Az osztrák riporter megszólít egy nyilvánvalóan jól szituált, félig démoni külsejű kispolgári úriaszszonyt. — Hová való — kérdi németül. — Boráros téri vagyok — válaszolt a hölgy tört németességgel. — Messze van az Budapesttől? — kérdezősködik tovább a helyzettel nagyon is jól ismerős riporter. — Az Budapest egyik tere — magyarázza a hölgy és arra a kérdésre, hogy mi mindent élt át és miért menekült el, így válaszol: — Bizony szörnyű volt. öt napot töltöttünk a pincében, azután teherautóra ültünk; néhány kilométert gyalog kellett megtennünk. — S most hová szándékozik eljutni? Be kell vallanom, ez a kérdés engem is izgalomba hozott. Kíváncsi voltam, ugyan miféle kilátásai lehetnek külföldön ennek a jól szituált budapesti nőnek. Nem kellett sokáig feszülten várnom a választ. — Münchenbe megyek, ott él az apósom. Megkönnyebültem. Megsejtettem előre, miért is szökött meg Magyarországról. Az apósa Münchenben van, de ki lehet és hol élhet a férje? Mindenesetre a Boráros téri ^asszonyságnak néhány hétig még van miből fenntartania magát, hisz, ha nem tévedek, nemcsak az apósa, hanem a Szabad Európa rádióállomás is Münchenben van. A riporter most egy bőrkabátos férfit vesz célba. — Beszélje el esetét az európai nézőknek. A bőrkabátos férfi beszélni kezd. Érdekes, amit mond: — Kilenc évvel ezelőtt Nyugat-Németországba szöktem. Most, midőn láttam, hogy eljött hazánk felszabadításának pillanata, kötelességemnek tartottam, hogy segítsek. A német Vöröskereszt kocsijával jöttem Magyarországra, de már későn érkeztünk. A szovjet csapatok már Budapesten voltak. Én még idejében elmenekültem. A riporter dühösen ajkába harapott és hirtelen egy másik menekültet kerített horogra, Azt nem várta, hogy propagandája . visszafelé sül -el és őt. találja telibe, mint a bumeráng. De a nézők sem ezt várták... Körülbelül két héttel később: A bécsi televízió esztrádműsort közvetít egy nagy színházból. Az akkor dívó szokáshoz híven, mint mindig és mindenütt, itt sem feledkeznek meg arról, hogy a semleges menekültek mellett semlegesen agitáljanak. Nagy attrakció van most műsoron: a bécsi színészek egyik csoportja belép a színpadra, hogy a jelenlevőknek és a televízió nézőközönségnek bemutassa az elviselhetetlen magyarországi életviszonyok közül kimenekült művészi nagyságokat. Azon művészek között, akik számára Magyarországon elviselhetetlen volt az élet, felismerjük Pongrácz Imre komikust, Ferrari Violetta színésznőt és Molnár Tibort, az utóbbi időben bemutatott sok magyar film 200-karátos pozitív hősét. A bécsi kollégák bemutatják őket mint vértanúkat, hontalanokat, nemzeti hősöket. A közönség hűvös, inkább udvariasnak nevezhető tapssal üdvözli őket. A közönség reagálásából látható, hogy noha Magyarországon (de nálunk Csehszlovákiában is) jól ismert színészekről van szó, a bécsiek sohasem hallottak róluk. Az is leA a a képről, hogy az „emigráns made in Hungary" attrakciói védjeggyel már beteltek, mivel mindenből megárt a sok, mivel akármilyen kedves vendég, három napig untig elég, mivel... folytathatjuk hasonló közmondásokkal. A bemondó igyekszik megtömi a kínosan hűvös légkört és kezet szorít Molnár Tiborral, majd németül szól hozzá: — Remélem, mielőbb gratulálhatok angaztálásához. Molnár áll, mint Bálám Szamara, értelmétlenül pislog a bemondóra és kínosan motyogja: — Nlx ferstén... A bemondó lassan megismétli előbbi szerencsekivánatát. — Angazsmán? — Molnár lemondóan legyint kezével... Vasz iz angazsmán? — és kétségbeesetten kiáltja a kulisszák felé: Dolmedzsl Dol• medzs!... E pillanatban képet alkotok magamnak, hogyan is érvényesülhet a magyar drámai színész művészi tehetsége német (vagy mondjuk angol és francia) színpadon, ha esetleg szerződtetnék, hisz idegen nyelven azt sem érti, mit jelent az engagement szó. De mitévő lehetett szegény feje? Otthon a színházban a terror nyomására csak Shakespeare, Moliere és Pirandello darabjaiban játszhatott főszerepeket és a filmekben is egyenesen kényszerítették őt 'főszerepek játszására. Nem más, ugyanaz a sors érte Ferrari úrhölgyet és Pongrácz urat is, akik tökéletes polgári filmalakjaikat nyilván önmaguk, belső énjük megszólaltatásával alakították. Semleges szomszédunk még néhányszor brillírozott a semleges magyar menekültek életéből vett semleges érdekességetvei. Így felette gyorsan és részletesen mutatták be Nixon amerikai alelnök semleges látogatását az ausztriai menekülttáborokban, ahol a karácsonyfák alatt zokogó asszonyoknak és könnyező férfiaknak bőkezű Mikulásként osztogatta az amerikai szabadság alamizsnáit és ígéreteit. Az utóbbi időben a bécsi televíziós adás ritkábban közvetíti semleges magyarországi tudósításait. Talán feladták volna rendíthetetlen semlegességükét? Dehogy is. Ez a téma egyszerűen már lekerül a programról. Szamukra, a semleges televízió számára ez kész tragédia. Számunkra, semleges szomszédok számára, de azt hiszem, a magyar nép számára is — nagyon kellemes meglepetés. Eorditotta: Lvrincz Lászlói HÁROM MESE Noé meséjét olvasni Soh'sc voltam lusta. Csodálgattam, ahogy az árt, Az akkori szörnyű dagályt Szárazon megúszta. / Csodamesém volt nekem még Mózes ama tette, Ahogy népét a tengeren, Lucsoktól, víztől mentesen Keresztül vezette. Am a legcsodásabb mesét Magam éltem végig: Tegnap, a városban járván. Gyalogost láttam egy járdán, S ím' az árva, A nagy sárba Nem sUllyedt „csak" — térdig! (Neumann János) A FIATALOK TÁRLATA Tegnap fejeződött be Szlovákia fiatal képzőiművészeinek közös tárlata a Safárik-téri kiállítási teremben. Már a puszta tény is, hogy egy új generáció jelentkezik önálló nézeteivel, gondolkozásra készteti az embert. Eddig — legalábbis az utóbbi néhány évben — valahogy átsiklottunk a fölött a tény fölött, hogy a művészet problémái nem csupán egyéni és ngm csupán társadalmi problémákból tevődnek össze, hanem generációs problémákból is. A mű"vészetek természetes fejlődése idején a minőségi haladás egyik hajtóereje a művészcsoportok közötti versengésben található. Ezek a csoportok gyakran az egyes generációkból tevődtek össze. Nem állítom azt, hogy egy generáción belül nem lehetnek véleménykülönbségek. Ez nemcsak lehetséges, de mindenkor meg is volt az egyéni különbségek, az ellentétes nevelés, a különböző anyagi helyzet és sok más tényező hatása következtében. Rá szeretnék azonban mutatni arra, hogy a művésztársadalom rétegeződésének fontos tényezője a korkülönbség. A csoport egyes művészei elérték már az úgynevezett kiforrott kifejezési formát, de amit alkotnak, az már nem új és csak a meglévőt tökéletesítik. A fejlődésre nézve azonban fontos, hogy mindig új is keletkezzen. Az újnak a hordozója, általában a fiatal generáció telve van ötletekkel, lelkesedéssel, mentes minden konvenciótól. Hiányzik belőle azonban a kifejezési erő biztonsága, gyakran esik végletekbe, egyszóval magán viseli a kísérletezés minden jelét. A tárgyalt kiállítást szintén jellemezhetnénk az utóbbi néhány mondattal. Találkozunk itt újabb, vagy felújított ötletekkel, szenvedéllyel, fiatalos lelkesedéssel, sőt néhány esetben valóságos tehetséggel is. Az egészet azonban nyugodtan elnevezhetnénk képzőművészeti kaleidoszkópnak. Ha nem is az egész művészettörténet, de legalább az utóbbi száz év majd minden irányzata talál itt lelkes követőre, ezenfelül erősen érezni az egyes tanítók egyéni hatását is. Sok a sablonos munka, szolgai valóságmásolás, hamis pátosz mind a festők, szobrászok, mind a grafikusok munkái közt, mégis az egész anyagból kihámozhatunk néhány valóságos művészi megnyilvánulást, melyek kedvéért érdemes lenne átvergődni a semmitmondó alkotások sokkalta nagyobb tömegén is. Nézzünk meg tehát néhány művet a kiállítás anyagából. Elsősorban azokat, melyek megállásra késztetik a látogatót. A festők közül R. Krivošnak van saját véleménye a körr nyező világról és ezt a véleményét el is meri mondani. Önarcképsorozata, valamint a Modell elnevezésű képe megérdemlik az elismerést, A bátor véleménykimondás mellett bizonyos technikai bravúr Ls jellemzi ezeket a műveket, ez azonban Íja a továbbiakban öncélúvá válna, a lényeg hátrányára is mehet. Ján Sochor szintén kiemelkedő tehetség, képei azonban azt a benyomást keltik, hogy nem meri nyíltan azt az irányt követni, amely után vágyódik. A témát úgy választja, hogy azt formailag kiélvezze és még se érje az a vád, hogy túlságosan elszakad a realista szemlélettől. Mélyen a látogató emlékébe vésődik a Letiport elnevezésű képe, amelyből közvetlenül érezni a drámai felszültséget. A formai kiképzés szintén megfelel mind a kép szellemének, mind alkotója egyéniségének. A kiemelkedőbb művek sorában említhetjük még Žiiinčanová arcképeit, Lalula virágait és Paštéka csendéleteit. Mély művészi átélés eredménye Ján Hlavsa Visszatérés a beavatkozásból elnevezésű képe. E. Spitz a bohócok és cirkuszok világával foglalkozik, képei azonban kissé élettelenek és kevéssé átérzettnek látszanak. Több emberséget és egyszerűbb kifejezésmódot követel meg az a témakör. A grafikai rész, valamivel szerényebb mint mennyiségben, mind minőségben. Említésre méltók Ernest Spitz lendületes, takarékosan kifejezett rajzai. Aloiz Peplch fametszetei jól ragadják meg Král balladáinak hangulatát, kissé azonban a századelejl szimbolizmusra emlékeztetnek. Az egész kiállítás leggyengébb részét a plakátok képviselik, melyek még nem érik el a propagálóművészet színvonalát. A szobrászat egyik legnagyobb betegsége — a színpadias póz már évek óta kísért. Nem is nagyon lepett meg tehát az a tény, hogy a jelenlegi kiállításon is megtalálható. Hovorka Szénagyüjtö nője, Diadalmas hadvezére, Hlavinka Öntödei munkása álmodozó poétára emlékeztet. Kulich egyik szobra, a kováčovai tömegsír emlékműve, messzire felülmúlja az átlagot, mélyen emberi és nagyvonalúan egyszerű. Érdekes kompozíció Rompanak Alvó a vonatban elnevezésű domborműve, mely fejlett formaérzékről tanúskodik, egy kissé ugyan a dekorativizmus felé hajlik. Sokan talán feltehetik a kérdést, hogy érdemes-e olyan kiállítást megrendezni, ahol ennyi sok a sablonos és kevesetmondó munka, Én a magam részéről meg vagyok győződve arról, hogy Igen. Nyugodtan megelégedhetnénk azzal is, ha száz új jelentkezd közül csak egy tehetségre bukkannánk. Ezen a kiállításon pedig több ls akadt. Jankovich Imre OJ szo 1957. február 11.