Új Szó, 1957. február (10. évfolyam, 32-59.szám)

1957-02-04 / 35. szám, hétfő

Megdöbbenéssel olvas­tam azokat a híreket és dokumentumokat ame­lyek a magyarországi el­lenforradalom hatalomra jutásának kísérleteiről ta­núskodnak. A horthy­tísztek szolgabírók úgy képzelték, hogy elérkezett az ő idejük, levetették álarcukat és porondra léptek. Megjelenésüket mindenféle ártatlan mun­kásemberek vére pecsé­telte meg. Ahogy ezeken a híre­ken elmélkedtem, eszem­be jutott az űri Magyar­ország néhány figurája. Bizonyára ismerik őket és el tudják képzelni, hogy veszett dühükben mire lettek volna képe­sek. "TT 7 Jít IC/l I w • A zászlós úr . Még tízesztendős sem voltam, mikor aláírták a müncheni szerződést, amelyből én csak Annyit értettem, hogy szülőfa­lumat is Magyarországhoz csa­tolják és amelyről azt suttog­ták, hogy „nem leszünk már idegen járomban, felszabadu­lunk". Egyik-másik magyar párt titokban vékony pálcára ragasz­tott piros-fehér-zöld zászlókat osztogatott a gyerekeknek és mi azokkal szaladgáltunk az utcán, amiért Igen haragudtak ránk a cseh hivatalnokok és apámnak, aki állami alkalmazott volt, szemrehányást is tettek. De mi a tilalom ellenére is fellobogóz­va futkároztunk az utcán és 1938. november 8-án legyalo­goltunk négy kilométerre a ma­Eőrincz Gyula rajzai gyar határra, hogy elsőkként üdvözölhessük a magyar hadse­reget. Három falu kíváncsi népe szorongott a határ mentén. A határt átadó cseh katonatisztet, mikor az könnyes szemmel a gépkocsiba szállt, hangosan ki­kacagták az emberek és meg­részegülten várták a nagy pil­lanatot' „a felszabadulást". A nemzeti érzés felszított lángja elvakította az egyszerű embe­reket és mikor a felnyitott so­rompó alatt megindult a magyar hadsereg, örömújjongásba ful­ladt a katonák éneke: „Horthy Miklós katonája vagyok, leg­szebb katonája". Mi gyerekek is beálltunk egy gyalogos alakulat mögé és ka­tonásan meneteltünk hazafelé. Szülőfalumban pihenőt kaptak a katonák és mi elkeveredtünk közöttük. Magyar pénzt „kunye­ráltunk" tőlük és az összegyűj­tött fillérekkel dicsekedtünk egymásnak. Összebarátkoztam egy jóságos arcú, idősebb kato­nával. Civilben kubikos volt. ő magyarázta meg nekem, hogy milyen foglalkozás is a kubikos­ság, mert én bizony nem ér­tettem ezt a furcsa szőt. Olyan sok szépet tudott mesélni az Alföldről, az otthonról, a csa­ládjáról, hogy igen megszeret­tem és meginvitáltam hozzánk — hisz alig húsz lépésnyire laktunk. Előbb szabadkozott, de aztán mégiscsak elhozta a kí­váncsiság. Még most is jól emlékszem, hogyan nézelődött egyszerűen berendezett lakásunkban és el­gondolkozva érdeklődött apám­tól, hogy mi a foglalkozása. Mi­kor megtudta, hogyhivatalszol­ga, hitetlenkedve csóválta a fe­jét és szórakozottan simogatta tömör bajuszát. Apám vállára tette súlyos nagy kezét és mo­solyogva mondta: — Vége a gyöngyéletnek! Ma­gyarország nem republika! Nemsokára visszamentünk a többiekhez. A század mér fel­sorakozott. Az öreg katona ís besurrant a sorba, de egy görbe lábú, vézna zászlós odafutott hozzá, éktelenül ordítozva, ká­romkodva : — Kíköttetlek, te sz...házi! Ki engedett el? Ogy becsukat­lak, hogy megfeketedsz, te mar­ha! Erted? — Igenis, parancsára, zászlós úr — szólt alázatosan az öreg katona. — Kuss, ne pofázz! — ordí­totta a legényke hadonászva. A gyerekeken kívül már a felnőttek is megálltak és va­laki odaszólt a csoportból. — Ilyen taknyos, hogy meré­szel! De a zászlós nem hagyta ma­gát, szikrázó szemmel a civilek­hez fordult: — Majd benneteket is meg­tanítunk kesztyűben dudálni — kommunista horda! — Meg az anyád... — felelt dühösen egy idősebb asszony. Én álltam, hallgattam és fájt a szívem, hogy azt a kedves bácsit miattam úgy lehordta a zászlós úr. Sírni szerettem vol­na és nagy-nagy csalódást éreztem. Akiket annyira vártam, olyanoknak képzeltem, mint az a bajuszos csendes bácsi. Va­lahogy bosszút akartam állni a durva tiszten, de tehetetlen dü­hömben csak a nyelvemet öl­töttem rá. Ezt meglátta az öreg is a sorban, bajusza alatt széle­sen, kedvesen elmosolyodott és még intett is a kezével. A nagyságos szolgabíró úr Még sohasem láttam szolga­bírót, de mindig pocakos, disz­nófejű uraságnak képzeltem. És mikor először találkoztam vele, nem is lepett meg apró fürkésző szeme, kopaszodó háj­fejében. Szülőfalum főutcáján olyan katonás léptekkel vonult végig és olyan diadalmasan hordta körül tekintetét, mint hadvezér a meghódított biroda­lomban. A nagyságos szolgabíró úrék nemes küldetéssel jöttek a Felvidékre. A demokrácia szel­leme „mételyezte" magyarsá­got alattvalói hűségre és tisz­teletre akarták megnevelni. Ebben legfőbb segítőtársai a kakastollasok voltak, és Horthy hadúr serege. Még mindig elfog a keserűség, ha eszembe jut a „Magyar a magyarérť'-akcíó. Az „anyaor­szág" celofánba csomagolt cu­korkét, kekszet, meg kevés ru­haneműt küldött a „nyomorgó felvidéki magyarságnak". A fő­szolgabírói hivatal azonban nem tartotta még elég érettnek a lakosságot a segítségre, ezért a legtöbb csomagot maguk között osztották szét. így jutott nekem is — apámon keresztül — egy csomag szerencsi savanyúcukor­ka. Tudniillik apám, mint a főszolgabírói hivatal legkisebb rangú embere, csak egy cso­maggal kapott a Felvidéknek szánt ajándékból. Egyszer én is besurrantam a hivatalba és belestem a nagy tanácsterembe, ahol az új honfoglalók elég han­gosan osztozkodtak a „Magyar a magyarérf'-csomagokon. A nagyságos főszolgabíró úr erről „nem tudott semmit". A csomagokat János, a hivatalszol­ga és egyben házicseléd juttatta el a nagyságos asszonyoknak. Apám. 3 másik hivatalszolga, vagy jóhanfltású új nevén „al­tiszt", nem szokta meg az ilyesféle házimunkát és a fő­szolgabíró úrnak egyszer hatá­rozott formában tudtára is ad­ta, hogy ő a hivatalt szolgálja és nem a nagysagos urat. tnnek azután súlyos következményei lettek. Egyik reggel apámat hi­vatta a hájfejű nagyúr. Apám illendően kopogott az ajtón és várt. Mivel semmi vá­laszt nem kapott, belépett. A nagyságos úr, mint egy felbő­szült vadkan fujtatott, majd rá­ugrott apámra, és a szeme vér­ben forgott, amikor kiokádta a dühös szavakat: — Mars ki! Tanulj meg ko­pogni és akkor dugjad be a pofád, amikor hívlak! Apámban tótágast állt az ön­érzet, megvárta, amíg kifullad a nagyúr, és csendesen megszó­lalt: — összetévesztett valakivel a főszolgabíró úr! Én nem vagyok a János, én a másik altiszt vagyok. Ez még jobban felbőszítette járásunk új atyaúristenét és a gutaütés határán ordította: — Én -neked nagyságos fő­szolgabíró úr vagyok, érted? Mától elbocsátalak és gondom lesz rád! Én majd kiirtom be­lőletek a kommunista mórest! Á méltóságos alispán úr Apám otthon keserű iróniá­val adta tudtunkra, hogy a „fel­szabadítók" megszabadították munkájától is. Előkészítette a fűrészt, a szekercét, hogy visz­szatérjen tíz év előtti szakmá­jához, az ácsmesterséghez. Az alispáni hivatal azonban nem fo­gadta el a brutális szélnek­eresztést, hanem áthelyezték apámat egy kis átnevelésre a S .. ,i megyei megyeházára. A jó csengésű altiszt helyett ott hajdúknak hívták a ranglétra legalacsonyabb fokán álló nagy bajuszú, pirossapkás alázatos férfiakat, akiknek az élén egy hatalmas termetű hajdú-őrmes­ter állt. A közönséges hajdúk suttogták, hogy az atyafi éven­ként egy-két mázsás disznóval rója le örök háláját az alispán úrnak. — Magyar ember nem szereti a pucér szájat! Növessz fekete bajuszt — kezdte az átnevelést a hajdú-őrmester, barátságosan letegezve apámat. A szabály — szabály. Apám megnövesztette bajuszát, de ar­ról már igazán nem tehetett, hogy az istenáldotta testi ékes­ség olyan seszínű volt, hogy még a festéket sem állhatta. Közben sürgették, hogy apám is rendeljen pirossapkás uni­formist. De az átnevelés ügye rosszul haladt, apámra nem ha tott a hajdúk vak alázatossága, akiket a foltos könyökű, lyu­kas talpú írnokok is úgy ugrál tattak, ahogy akartak. A dolog valahogy fordítva történt, az új kollégák is megbátorodtak, s nem hagyták magukat szalad­gáltatni. Ezt hamar észrevet­ték a jószemű hivatalfőnökök és apámat az elmebeteg-inté­zetből kölcsönkért Gyuri bácsi­val a sokszorosító-osztályra tet­ték. Apám azonban beleunt az átnevelésbe és kérvényt adott ÚJ SZÍNHÁZ VARSÓBAN A varsói Nagyszínházat teljesen átépítik. A kétezer férőhe­lyes színházban helyet kap az opera is. Képünkön az épülő színház egyik frontja. Ahol a párolgó levest és a finom kenyeret Ingyen adják... Nem értek eavet azzal a fi­lozofálaató szofistával, aki naav hanaon kijelentette. hoav az évszázadok, évezredek folvamán már mindent mealrtak. A kü­lönben bölcs Salamon királv­nak sem adok iaazat. hoav nincs Ú1 a nao alatt. Azért — valóban, sok mindent már mea­lrtak előttünk és a fürae úi-J sáalró íavekszik a felhalmoz zott kincseskamrából kihámoz­ni a felhasználhatót és hozzá­adni azt az úiat. amiről remé­li. hoav kiváltia a nváiaa olvasó érdeklődését. Először egy régi emlék be, hogy helyezzék haza. Mivel azonban a főszolgabíró úr nem óhajtott apámmal egy fedél alatt dolgozni, Így végződött az alispáni kihallgatás: — Hogy is hívják magát fiam? Ja, persze, hiszen én hivattam. Hány esztendős? — Harmincnégy —' nagyságos uram. — Méltóságos, fiam! Méltó­ságos — jegyezte meg kissé el­borulva az alispán, majd komo­ran így folytatta. — Hát ilyen korban már nem igen szívesen hagyja ott az ember az ottho­nát. Ogye maga kérte a haza­helyezését? De minek dolgozna? Eleget szolgált a csehek alatt. Legjobb lesz, ha nyugdíjazzuk. Apám szeretett volna ennek a „jószívű", mézes szavú méltósá­gos alispán úrnak a szemébe mondani néhány igazságot, de meggondolta. Ha egy 34 éves embert nyugdíjazni képesek — kár a szóért. Horthy Magyar­országában egy hivatalszolgának a méltóságos úrral szemben so­ha nem lehetett igaza. Harmincnégy éves nyugdíjas apám néhány hét múlva, mint ácssegéd már kaszárnyákat, paj­tákat épített — mikor mi akadt, kötelező fekete bajusz és piros sapka nélkül. Štefan Žáry: Füzesen is túl, tölgy alatt állva, merész legények vágnak a fába, vágnak a fába. Zuhan a tölgyfa, csúcsa is roppan, fával birkózni — férfi kell ottan, férfi kell ottan. Hej, ezer ménykö, éles a balta, repdes a forgács szerte alatta, szerte alatta. Most legyen résen az, aki gyönge, a csúsztatón már szálfa görög le, szálfa görög le. KÝČERSKÝ: VaL&eikci Fújjál szellő, fújjál, ha reggel felébred majoránna szagát vidd el egy legénynek, Majoránna szagát, rózsa színét, szépet hogy búsul én értem rte mondják a népek. Értem búslakodik, vagy pedig én érte, ha megházasítják nem állok elébe. Nös ember ha lesz majd, én meg asszony leszek, együtt búsulhatunk lakodalmunk felett. Elrepült a kakuk bükkfától a tölgyre, verje isten azt, ki szívünk összetörte. Monoszlóy M. Dezső fordítása Ä századfordulókor riportot írt Egon Ervin Kisch azokról a szegényes kifőzdékről, al»o­vá a réai Práaa társadalmának leanvomorúsáoosabb kitaszított­jai iártak éhséaüket csillaotta­ni. Pár fillérért szürcsölték a rántott levest, de nem tánvér­ból, hanem a durvára gyalult asztalba vésett öblös mélyedés­ből. A kanalat se emelhették kívánsáauk szerinti szöaben ai­kukhoz. csak úav. ahoav a lánc­ra erősített kanál enaedte. A ..tulaj", aki maaa is szeaénv ördöa lehetett, méltán attól tartott, hoav a tánvért és evő­eszközt vendéaei maaukkal vi­hetnék. Nem. lopásról szó sem lehetett:" TTyerr értéktelen hol­mit' nem volt érdemes lopni rnéo a fearivomorultabb koldus­nak sem. De hát akkor mié'rí väň á?, hoav eaves üzemi éttermek-* ben — ahol a dolaozók koszt-* iukat az előirt áron meafize-4 tik — nem adnak evőeszközt?! Meaalázó. lealacsonyító ..rend'' ez. Nem méltó a néni demokrä* cia dolgozóihoz, nem méltó á kosztolásukkal megbízott RAJ nemzeti vállalat ió hlrnevéhež sem. Véatére az ebéd. a va­csora árában uavanúav mint i tánvér használata, bennefoalal­tátik az evőeszközök használat ti díia is. Vaav nem. iaen tisz* telt RAJ — elvtársak? Ameny* nviben láncra erősített kanalai? bevezetését terveznék, kérem, ne feledkezzenek mea öblöd mélyedéseknek az asztalba va^ ló belevéséséről- sem. így a tá« nvérok használatát és a mosoJ aatást is measoórolhatnákL Iaaz, hoav ioatalanul. Egy újabb megfigyelés Szó sincs róla. hoav csak a rosszat látnám mea orszáaiáró utaimon. A nváron elismerés­sel írtam arról, hoav a tŕebiči Gustáv Kiiment Cipő- és Haris­nvaavár üzemi éttermében széo, hófehér terítékű asztalok mel­lett, avors. üaves kezű. fürai lábú Pincérek szinte otthonias környezetben tálaliák a párolaó levest, húst és hűsítő italokat. Aki ott kosztol — és ezt potorri tíz fillér ráfizetés mellett min-* denki meateheti —, annak není kell sorba állnia. Legújabb tapasztalatom Á plzeňi Lenin Müvekben amennviť sžeme-száiá kívári. méa kieléaítőbb a helvzet. Na- Ezért udvanis cédulát sem kell avobb a választék és a táaas leadni. Ha valakinek nincs étterem asztalai számozottak. ebédieave és meaeléaszik leves­Vanrtak eaves. kettes, hármas sel. kenvérrel — inaven. fizetés stb. számokkal ellátott asztalok, nélkül is jóllakhat. Mindenki olvan számú asztal- Meaieavzem. hoav amikar hoz ül. amilven számú főételt belép valaki az étterembe. kaJ kíván aznap — a kifüaaesztett nalat. kést és villát kap. Ezt á étrend szerint — ebédelni, három evőeszközt azonban tá­vaav vacsorázni. Ha története- vozáskor vissza kell adnia. Eá sen bécsi szelet van. és a bécsi lav nem meaalázó. nem is sér­szelet az eaves számú étel. ak- tő. Igazságos, helves intézkedés, kor a vendéaek az eaves szá- V a9Y nem, igen tisztelt RAJ­mokkal ellátott asztaloknál elvtársak? foalalnak helvét. Bóbitás fel- Réai tapasztalat, hoav a tá­szolgálólánvok szó nélkül hoz- oasztalatcaerének akkor vari zák a bécsi szeletet, átveszik a értelme, ha nemcsak beszélnek kis cédulákat: mindez félreér- r° I a- hanem ha a bevált, rriea­tésekre alkalmat adó szó nélkül, szívlelendő tapasztalatokat oiS Pillanatok alatt zailik le. Már S 2«9-viIágszerte át is veszik; ez magában véve jó, új tapasz- t Tl ea ,s valósítiá k- De ez már talat. Hát még az, hogy külön ÄatÄÄS tálaion sorakoznak a hatalmas vállalatra, üzemre, hivatalra vo-' leveses tálak, kenyérszeletek, natkozik. Ebből mindenki annvit vehet. SZILY IMRE 6éé* . KULTURÁLIS HÍREK Belgrádban, Zágrábban és Ljubljanában megnyílt Sz. Ej­zenstejn szovjet filmrendező al­kotásainak fesztiválja. A fesz­tivál keretében többek között bemutatják az Október, Régi és új, Alekszandr Tyevszkij, Ret­tenetes Iván című filmeket. Jan Amos Komenský szüle­tésének 365. évfordulója alkal­mából március 28 án Fulneken, ahol a nagy pedagógus hosszú évekig működött, aktívát tarta­nak a tanítók. Június 2-án em­léktáblát helyeznek el az úgy­nevezett Diák-ligetben, ahol Komenský szabad ég alatt ta­nította a gyerekeket. Ez alka­lomból a tanulók virágünnepélyt tartanak', a morva tanítók II­lamdljas énekkara pedig hang­versenyt rendez. A Komenský ünnepségek ősszel fejeződnek be irodalmi-zenei müsorc'lklua­sal. Dr. Alols N'umann, A' német nép új utakon című könyve után újabb könyvet írt a német nép életéről. „Az NDK — új állam, új nép, új élet" -ímú könyv az Orbis könyvkiadóvállalatban je­lent meg ké L es mellékletek­kel. A Novíj Mir, a Szovjet írók Szövetségének folyóirata 1957­ben megkezdi Konsztantyin Fe-' fiyin új regényének közlését.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom