Új Szó, 1957. január (10. évfolyam, 1-31.szám)

1957-01-01 / 01. szám, kedd

Virágos kert lesz a sztyeppen Rosztov lassan a távolba vész. A Vlagyimir Majakovszkij nevét büszkén viselő kicsiny, de kor-< szerű folyami gőzös méltóságteljesen siklik a Don tükrén. Késő délután van. A kapitány engedelmével fonott karosszékekbe süppedünk a hajó legfelső fedélzetén, közvetlenül a kormányos fülkéje mellett és gyönyörködünk. A lebukó nap százszínű sugarai meseszerű köntösbe burkolják a szélesen, lustán hömpölygő folyamot és körülötte a sztyeppbe menekülő tájat. Solohov írta meg Csendes Donjában hitelesen, hűen ezt a vidéket és embereit, a kozák „sztanciák", települések lakóit. Ezen az estén arra gondoltam, hogy csak Ilyen nagy realista író érzékeltetheti megrázó, megelevenítő erővel egy vidék életét, lélegzését, múltját, avagy jelenét úgy, hogy az ember is-' meretlen tájban is ismerőst köszönt. Utunk másnapján, két zsilipen 'áthaladva, késő este érkeztünk Clmljanszkaja kikötőjébe. Oj, emberkéz alkotta tenger leheletét hozta felénk a hűvös szellő. Alig hogy hajónk kikötött, a partra sétáló turista csoportunkat az ott dolgozó munkások vették körül. Vidámak, nevető arcúak voltak. És büszkék. Egykét éve még meztelen pusztaság Volt itt, és most a tenger meljett város épül — 15 000 lakosa lesz. A városalkotók közül sokan kivették a részüket a Vol-i aa—Don-csatorna építéséből is, és ne*n egy nevét belekarcolta a zsilipek köveibe, hogy meg SosSzú évek múlva is — tán unokájával arra járva — dagadozó kebellel mutathasson a hahóról egy alig észrevehető kőBevésett névre: — Az én ne?em, itt dolgoztam... OHGOLIfl A Mongol" Népköztársaságban a dolgozók sikerrel építik a szocializmust. Országukban virágzik • háziipar és a népi iparművészet. Baloldali képünkön egy mongol népművészeti faragóműhelyt látunk. Alsó képünkön a szövetkezett mongol állattenyésztőinek híres arati méntelepét látjuk. A Moszkva folyó esti csillogása a Moszkoveckij hídról. Szovjet emberek között Mesélnek, magyaráznak... A sok szó közül a legmaradandóbban az egyik nem is olyan fiatal, de sudár termetű, tréfásan feje búbjára tolt micisapkás munkás szavai csengenek fel bennem. Nevét nem kérdeztem, nem is tudom. De amit mondott — kezével széles félkört leírva — nem felejtem: — „Mi csináltuk ezt. A két kezünkkel, magunknak ..." Egyszerű, nemes pátosztól hevített, erős és feledhetetlen szavak. Mert azt bizonyítják, az új ember ismeri erejét, tudja, hogy munkájával tengert varázsolhat a széles, puszta sztyeppe közepébe. S az édesvíz itt életet, gazdagságot, boldogságot, erőt jelent... Tengeri betegség — Kilenc bal a szél erőssége ... — mondotta hajókapitányunk, aki bizonyára így akart minket meggyőzni róla, hogy ezen a folyamgőzösön is van vén tengeri medve. A respektust azonban ezzel még nem nyerhette el, egyrészt azért, mert többségünk nem tudta, mi fán terem a „bal", s aki tudta, az meg úgy vélekedett, megjártuk már a Fekete-tengert minden baj nélkül, s ahhoz képest, akármilyen nagy is, mégis csak pocsolya a Cimljanszki-tenger. De a kapitány így fejezte be mondatát: ...s három, négyméteres hullámokat duzzaszt a Cimljanszki-tengeren. Ezután bal ide, bal oda, nem volt már semmi okoskodás, társaságunk egyöntetűen helyeselte a kapitány döntését, hogy az éjjel nem hajózunk ki, hanem megvárjuk a reggelt, talán elcsitul a szél. És ha a kapitányra egyesek még most sem néztek úgy, mint a tengerek urára, nem akadt köztünk egy sem, aki ne kezdte volna lelke mélyén respektálni magát a pocsolyát, akarom mondani a Cimljanszkitengert. Reggel még elég erősen fújdogált a szél, de mégis ütnak vágtunk. Kitárult előttünk a hatalmas, végeláthatatlan vízmedence. Az egyik parttól néhány kilométerre hajóztunk, de a másik partot nem érte szemünk. A Fekete-tenger égkék, smaragd zöld, haragos-fekete és sok más színárnyalatú, de mindig kristálytiszta vizére gondoltunk, amikor ránéztünk a piszkosbarnán hömpölygő, jó kétméteres hullámokra. De az ilyen összehasonlításokkal terhes gondolatmenetektől is csakhamar elment jónéhány társunk kedve. A kis hajó imbolygott, süllyedt és emelkedett, a fedélzeten két kézzel kellett kapaszkodni és az ember akaratlanul is hideg zuhanyban részesUlt. Az elegáns étteremben az étkezésnél vettük észre, hogy társaságunk olyan, mint a fogyó hold s mind több a megmaradt Ínyencfalat, a kaviár és a lazac, minden ami szemnek, szájnak jó — de nem ilyenkor. Nem ezt akarom most részletezni, mert ez az út majd két napig tartott és „hányatott" életünkről kisebb könyvet lehetne írni. Csak egy, talán aprócseprő, de számomra mégis kedves epizódot akarok feleleveníteni. A hajó éttermében a vendégek körül felváltva szorgoskodott két fiatal felszolgáló lány. Már az út elején láttuk, hogy bizony a kis Ljubát igen megviseli a hullámok szeszélyes taszigálása. Saját szavai szerint ugyan már hatszor megtette az utat Rósztovból Sztálingrádig, de még egyszer sem ilyen viharos körülmények között. Arca sápadt volt, alig tudott járni, nehezére esett a munka. Kolleganője — bár pihenője volt —, ahogy tudott, se-> gített neki, de minden munkát nem vállalhatott. Láttuk a helyzetet és nem is kellett összebeszélnünk, néhányan csoportunkból nekiláttunk a terítésnek, ételszéthordásnak, asztalbontásnak, majd a rendcsinálásnak. Ljuba hiába mondta, arcán szenvedő mosollyal, hagyjuk, ne fáradjunk, majd ő valahogy megcsinálja — nem engedtük szóhoz jutni és egy fél napon keresztül hat férfi kerítette hatalmába az éttermet és a melléje simuló kis konyhát. Kezünk alatt égett a munka, megértéssel végeztük. Azután beszéltem Ljubával. Hálálkodni akart. — Nem szükséges — mondottam —, ez természetes, kötelességünk volt. Köszönetet tükröző, de kissé értetlen, fáradt szemekkel nézett rám ez az egyszerű fiatal lány. És amikor megkérdeztem, mit nem ért ezen, így válaszolt: — Jól tudja, a hajón francia vendégek is utaznak. Többnyire gazdag urak, akik sok minden láttán fitymálva húzzák fel az orrukat. Ők is látták, hogy roszszul vagyok. És ők csak ezt is1 mételték felém, unos-untalan: — Gyorsabban mozogjon, kérem, ó, borzalmas ez a lassúság! Maguk, csehszlovákok pedig... Nem volt min csodálkoznia Ljubának, a rosztovi lánynak. Mi csehszlovákiaiak a szovjet emberektől tanultuk és tanuljuk ma is, hogy segítsük azt, akinek szüksége van támogató karunkra. Gály Iván A TU-104 szovjet lökhajtásos repülőgép rendszeresen közlekedik Moszkva és Habaró- szk között. Ez az útvoial 8400 kilométer hosszú. Moszkvából Szverdlovszkba 2,18 óra, Szverdlovszkból Irkutzkba 3,50 óra és Irkutzkból Habarovszkba 5,12 óra az út. A gép 9—10 ezer méter magasan repül. Képünkön a TU-104 megérkezik a habarovszki repülőtérre. AKI NAPJAINKBAN Bulgáriában utazik, el sem hiszi, hogy olyan országban jár, amely száz évvel ezelőtt még ismeretlen volt a Balkán térképén. A bolgár nép évszázadokig nyögte a török rabigát, amely alól — az 1876. évi sikertelen felkelés után, — két évvel később az orosz nép szabadította fel. A török feudális elnyomás helyébe azonban a belső és a külső tőkés kizsákmányolás lépett. A rengeteg véráldozatot követelő háborús kalandok után — az ország német származású uralkodója vezetésével 1912-1918ig szakadatlanul vesztes imperialista háborúkat viselt — nem csoda, ha az 1923. évi fasiszta államcsíny után a bolgár nép, kommunista pártja vezetésével, az év szeptemberében felkelt szabadsága kivívására. Ez volt az egész világon az első fasizmusellenes felkelés, amely két heti hősi harc után ugyan elbukott, de aminek folyamányaképpen a nemzeti és szociális szabadság gondolata a bolgár nép tudatából már soha többé ki nem veszett. Az átmenetileg győztes bolgár fasizmus húsz esztendőn keresztül borzalmas áldozatokat szedett. Több mint százezer hazafit meggyilkoltak s másfél millió bolgár dolgozó, férfi és nő, aggok £s gyermekek egyaránt, megismerkedtek a fasizmus börtöneivel és koncentrációs táboraival. A MÄSODIK VILÁGHÁBORÚ éveiben — német csapatok segédletével — még elviselhetetlenebb lett a fasiszta elnyomás. A legjobb hazafiak ott harcoltak a Balkán- és a Rhodope-hegysóg hozzáférhetetlen bércein, de szép számmal küzdöttek bolgár antifasiszták a Szlovák Nemzeti Felkelésben a Felső-Garam mentén s az Alacsony-Tátra hegyei között is. S amikor Bulgária már régen felszabadult, az 1945. évi prágai felkelés folyamán még mindig 21 bolgár diák és kertész áldozta életét a mi hazánk és saját hazája örök szabadságáért. 1944. szeptember 9-e a felszabadulás napja Bulgáriában. Talán sehol sem fogadta a nép olyan kitörő örömmel a felszabadító szovjet csapatokat, mint Szófia utcáin. 1946-ban Bulgária népi demokratikus országgá válik s kétéves tervében, 1947— 48-ban igyekszik begyógyítani a fasizmus és a háború ütötte sebeket. AZ ÖRÖKSÉG, amit a bolgár nép a fasizmustól kapott, vigasztalan volt. Ipar alig volt az országban, s ami volt, az is csak jobbára idegen kézen levő, gyors hasznot hajtó könnyűipar. A mezőgazdaság, az ország lakossága túlnyomó többségének kereseti forrása, az áldatlan birtokviszonyok miatt milliók számára a szegénység és elmaradottság melegágya. Pedig Bulgáriának számos igen termékeny vidéke s jóformán mindenféle és fajta természeti kincse volt. Az első bolgár ötéves terv — ugyanazon években, mint a mienk — volt az első döntő, nagy lépés a cél: az elmaradt mezőgazdasági országbői modern mezőgazdasági-ipari országnak a megteremtése felé. Csak a Szlovákia területén ugyanabban az időben elért eredményekkel lehet az új, szocializmust építő Bulgária eredményeit összemérni, de talán még avval sem. Szlovákia mögötl ott állott — ugyanazon orszáj határain belül a hatalmas csehországi ipar testvéri segítő keze míg Bulgária csak a saját erejére s külső segítségre voh utalva. Igaz, ez utóbbit meg il kapta bőségesen az önzetler szovjet támogatás formájában mégis nagyszerűek, szinte egyedülállóak a bolgár építés eredményei. A bolgár ipar — akárcsak Szlovákiáé — a háborC előttinek több mint ötszörösé Egyedül az első ötéves terv folyamán vagy 700 új ipartelepei létesítettek, közöttük számos nehézipari berendezést s vezettek be több ezer olyan termék gyártását, amit azelőtt Bulgárw csak külföldről vásárolhatott méregdrágán, ha volt rá pénze. ÉS A BOLGÁR MEZŐGAZDASÁG? Bár az öntözés és a belterjes gazdálkodás évszázados hagyományokra tekinthetett vissza ebben az országban, azt jelentősebb mértékben megvalósítan: az apró földparcellákon nerr tudták. így a szövetkezeti gon-. dolat — a többi népi demokratikus államtól eltérően — szinte kirobbanó erővel hódított téri főleg az ország két legtermékenyebb nagy síkságán: a Dun« mentin és a Marica folyó medencéjében. Alig szabadult fel az orszáj és máris nagy számban alakulnak meg a mezőgazdasági termelőszövetkezetek. Még 1944 utolsó hónapjaiban 110 szövetkezet létesül, a következő évbe* számuk közel 400 és 1948-bar — amikor Csehszlovákiában öszszesen 22 EFSZ volt — Bulgáriában már 1100 községber gazdálkodnak a parasztok közösen. Jelenleg vagy 3000 mező' gazdasági termelőszövetkezet működik Bulgáriában a termőföld több mint kétharmadán, mí j a több mint 20 000 traktorral és 3000 kombájnnal rendelkezi gépállomások száma kb. 3000 Meg kell jegyezni, hogy a bolgár földművesszövetkezetek jórésze speciális növényeket termeszt, szőlőt, rózsát, dohányt stb., amelyeknek hozama jelentősen emeli a szövetkezeti tagok jövedelmét. AZ IPARI ÉS MEZŐGAZDASÁGI haladásnak megfelelően óriási Bulgária fejlődése az elmúlt tizenkét év alatt kulturális téren is. Az elnyomás éveiben iskola alig volt, azért az iskolánkívüli népművelés jelentette t bolgár nép művelődésének legfontosabb formáját. A „csitaliste"-k, olvasókörök nemcsak a nemzeti művelődés, de egyben a nemzeti ellenállás otthonai voltak az elnyomás éveiben. Ma mát minden községben van ilyen olvasókör, amelynek . kulturális működési köre kiterjed nemcsak a könyvek kölcsönzésére, hanem a népművelés egyéb ágainak hathatós istápolására w. Míg a felszabadulás előtt százával tanultak bolgár diákok külföldi egyetemeken, elsősorban éppen a testvéri Csehszlovákiában, ma már húsz főiskolán odahaza szerezhetik meg a legi magasabb képesítést. Az új, népi demokratikus Bu£ gária erős, fejlődő és büszke tagja a népi demokratikus országok családjának. Sz. L. Vidám gyapotszüret Albánia, ban a krosztyiei földművessztft vetkezeíbea. A Német Demokratikus Köztársaság dolgozói sikerrel fejezték be az 1956. évet és a Jól végzett munka boldog érzésével lépnek az új évbe. Képünkön az NDK egyik hatalmas ipari vállalata, a Landhammerwerk kokszolómü.