Új Szó, 1956. december (9. évfolyam, 335-363.szám)

1956-12-03 / 337. szám, hétfő

Tamás Vince : Aranyszívű emberek ií^sös volt az ösz 1944-ben. A Ku fákról lehullott rozsdaszín avar lucskos volt, felfogta a lép.tek neszét. A német tankoktól megrongált or­szágúton piszkos tócsákban állt a víz. A repülőgépek széles rajokban húz­tak nyugat felé. A falu szélén és a Garamot átívelő hídnál megdör­dültek a légvédelmi ágyúk. Megresz­ketett a levegő. Szilánkeső hullott a földre. A légben úszó gépek pokoli víjjongás közepette lecsaptak a né­met állásokra. Fülsiketítő robbanások, vörös tűzoszlopok és a nehéz gép­puskák őrült ugatása. A németek fejvesztve menekültek a kukorica­szárral fedett bunkerekbe. A csilla­gos szárnyú gépek pedig terhüktől megszabadulva visszafordultak a bör­zsönyi hegyek irányában. Néhány percre elült a harci zaj. A falu lakossága kimerészkedett az utcára. A bátrabbak a hatalmas bom­batölcséreket csodálták, a németek pedig szidták a bolsevikokat. Tud­ták, hogy napok kérdése csupán, s a szovjet csapatok átjönnek a Gara­mon. Emberevőknek, rablógyilkosok­nak mondták őket. Sokan el is hit­ték. Szomszédunknak, az öreg, bete­ges Ferkó bácsinak más volt a véle­ménye. Biztatott, lelkesített bennün­ket. A tizennégyes háború alatt Szi­bériába került. Ott töltött négy évet. Megtanult oroszul és megismerte a szovjet embert. Amikor pincékben a viaszgyertya kísértetiesen vibráló fényénél látni lehetett az arcokra kiült félelmet, ő megpederte kajla bajuszát és hitet öntött az elszorult szívekbe. — Ne féljetek, — szokta monda­ni. — Az oroszok csak a burzsujokat bántják, a szegényen segítenek. Ti­zennégy éves fejemmel nem tudtam, mi az a burzsuj. De hittem Ferkó bácsi szavainak, mert biztatott. Ha ő nem fél, akkor nekünk sem kell, — gondoltam magamban. Egyforma ág­rólszakadt cselédsorsú emberek vol­tunk. Elhittem, hogy nekünk az oro­szok csak adhatnak. De hát mit is vihettek volna el az urasági cseléd Szűk kommenciójáből ? A Novarra hő­sének rendszere. csak fatalpu cipőt és ehetetlen, ragadós kenyeret adott a szegény népnek. Jól emlékszem, egyszer azt is mondta az öreg, hogy a németek már nem bírják sokáig, bejönnek az oroszok. Apám figyel­meztetett, hogy ezt nem szabad be­szelni, mert agyonlőnek. líjjallgattam hát, s gyerekes kí­irÜ! váncsisággal lestem az orosz katonák érkezését. A gépfegyverek ropogását egyre közelebbről hallot­tuk. Nappal még kimerészkedtünk az utcára és. figyeltük a kelet felé me­netelő félig gyerek katonákat. Egy sovány, rongyos katonácska elmaradt a többitől. Szőke haja csapzottan ló­gott szemébe, hátán egy vászonba kötött batyu lógott. Nyilván abban volt minden vagyona. Ferkó bácsi ci­vilruhát ígért neki, hogy maradjon a faluban, ne rohanjon puszta kézzel a biztos halálba. Nekünk győznünk kell! — volt a rideg válasz. S a ron­gyos vitéz lassan ballagott a többi után. A torz-agyú Száiasi jelszavai elvakították őt. Győzni akart. Sírja a többiével együtt ott van az Ipoly partján, Letkés mellett. Belerohantak a szovjet n^nouskák okádó tüzébe. Feláldozták fiatal életüket az úri Ma­gyarországért. Egy este aztán szokatlanul meg­élénkült a falu. A csukaszürke ruhás német fenegyerekek riadtan figyelték a távoli dübörgést. Mintha földrengés lett volna. Mi lent voltunk a pincé­ben, nyolc gyerek és hét felnőtt. Anyám a krumpli közé rejtett utolsó fazék zsírt őrizte. Ajka alig látha­tóan mozgott, ujjai görcsösen mor­zsolták a rózsafüzért. Ferkó bűcsl pipájából szürke füstkarikák szálltak és elviselhetetlen bűz terjengett a pince nyírkos levegőjében. Nem be­szélt senki, de éreztük, valami külö­nös fog történni. Éjfél után már "majd megsüketül­tünk a pince őrjítő csendjében. Egy­szerre aztán elszabadult a pokol. Megremegett a föld a sok bom­bák és ágyúlövegek robbanásától. A gyertya lángja egyet rezdü!t, aztán sötétség lett a pincében. Kishúgom halkan felsírt. Anyám jóságos csókkal csitította, bár maga is remegett a félelemtől. Csak Ferkó bácsi pipájá­nak kupakja alól villogott elő a pa­rázs. Az öreg alig hallhatóan szűrte az egyetlen szót nikotintól sárga fo­flai között: — Jönnek! És igaza volt. Jöttek. A földrengés lassan távolodott, aztán valaki fel­tépte rejtekünk ajtaját. Zseblámpa fényének sugara tört utat a pince sötétjébe. Mi, gyerekek, sírni kezd­tünk. A garádicson döngő léptek kö­zeledtek, majd egy dobtáras géppisz­toly csöve meredt felénk. A zseb­lámpa fénye kialudt. — Germán nyet? — kérdezte egy metsző hang a sötétből. — Szóljon valamit, Ferkó bácsi, — ösztönözte apám halkan az öreget. — Tovariš, — szólt remegő hangon a Szibériát látott öreg kommunista. intha varázsereje lett volna ennek a szónak. Arcunkat va­kító fény öntötte el. Ferkó bácsi ért­hetetlen nyelven beszélt valamit az ismeretlen alakkal. Mi nem láttuk őt, csak a zseblámpa fényforrását. Ami­kor meggyőződött, hogy nincs köz­tünk német katona, elment. Ferkő bácsi aztán elmondta, hogy a szovjet csapatok átjöttek a Garamon. A hi­dat ugyan felrobbantották a menekü­lő fasiszta hordák, de az előnyomuló gépesített hadosztálvoknak ez nem okozott gondot. Jöttek, mint a vul­káncsúcsról hömpölygő, mindent el­nyelő láva. Szörnyen bosszantott, hogy , már hallottam, de még nem láttam orosz katonát. Amikor aztán a pinceajtó résein keresztül gyér világosság szű­rődött, kimerészkedtem a pincéből. Égett az egész falu. Házunk tetején alig volt cserép. Az üvegtelen abla­kok csodálkozó nagy szemekként bá­multák a pusztulást. Az udvaron el­dobált puskák hevertek. Megvalósult gyermekálom. Puska, töltényekkel együtt. Éppen fel akartam venni egyet, amikor hátam mögött roppant a sövénykerítés. Megfordultam. Két furcsa öltözetű alak támogatott köz­refogva egy harmadikat. Piszkosak, sárosak, véresek voltak. Homlokuk felett ötágú vörös csillag díszítette sapkájukat. Így láttam az első szov­jet katonát. Bementek a kamrába. Mivel nem szóltak semmit, még atľ'onióvéssel sem fenyegettek, utánuk merészked­tem. A két katona lefektette a föld­re a harmadikat. Aztán vetkőztetni kezdték. Fáradt szemén szürke csöp­pekben csillogtak a láz könnyei. Se­besült lehet, — villant át agyamon. Amikor lehúzták nadrágját, mindkét combján három vérző sebet láttam. Géppisztolygolyők futottak át rajta. Akkor már ott állt mellettem apám wwww ww>i»ii wn mn< wim w>it«w Cflai/íika z Ábrándokban (élni nem lehet, bút, gondot az ábránd nem temet, S ha jő mégis ábrándos óra, megnyugszik a lelkem, nem tehetek róla. S ha nincs kedvem, öl az unalom, felvidulok egy kedves dalon ... És ha olykor lelki k3.i gyötör, vigaszként előttem mosolvod tündököl. Mikor eljön a csendes este, tépelődő bús perceimben elbűvöl' szemed ragyogása, becéző hangodnak patak csobogása. S halkan fúrod fel magad apád ölébe gyönge harmat. S ilyenkor ábrándos kedvemben boldog vagyok mégis mindent elfeledve. TÖRÖK ELEMÉR is. Vizet hozott a lavórba, én meg kötszer után kutattam. Ahogy tud­tuk, kimostuk a sebeket és bekötöz­tük a szerencsétlent. Apám egy kan­csó bort és poharat hozott. Lehetet­len mozdulatokkal kínálta a katoná­kat, hogy igyanak, szívesen adja. De azok tiltakozó mozdulatokkal eluta­sították. Közben a faluban tombolt az utcai harc. Udvarunkon megállt egy teher­autó. A bodzakerítés apró fává zúz­va maradt mögötte. A sebesültet fel­tették az autóra, engem pedig egy intéssel odahívott az egyik, aki nem akarta elfogadni a bort apámtól. Kö­penye foszlányokban lógott testéről, szemeiben még lángolt a harc tüze, de érthetetlen szavai melegek, sze­lídek voltak. Hátizsákjában keresgélt valamit, majd ennyit mondott: — Vot, zachar, jablek, sokolát. — Vagy húsz kocka cukrot, két nagy piros almát és egy tábla igazi cso­koládét nyomott a kezembe. Nem tudom, örömöm volt-e na­gyobb, vagy meglepetésem. De az a négy szó még ma is a fülemben cseng. Gyerekes rajongásom és fan­táziám sokáig követte még a teher­autót, a fáradt tekintetű sebesültet és a két szelíd szavú, rongyos kato­nát. Elmentek. A távolodó gépkocsit elnyelte a novemberi köd. ELEI árom hét múlva aztán vissza­MlM! tértek. Anyám éppen kenyeret pirított és cukrot égetett teának. Há­romlábú komondorunk felborzolt szőr­rel szűkölt az asztal alá. Negyedik lábát elvitte a szilánk. Bénán húzta maga után. Viselkedése idegenek ér­kezését jelezte. Két ló húzta a szekeret udvarunk­ba. A három katona közül egy sán­tított. Tudomásunkra adták, hogy ná­lunk akarnak lakni. Anyám a kony­hában rendezett helyet számukra. Mi majd a szobában leszünk. Beszélni nem tudtunk velük, de éreztük, hogy jóakaróink. Anyámnak egy nagy kan­na mézet, apámnak dohányt, kishú­gomnak pedig cifra szaténkendőt ad­tak. Az egyik tiszt lehetett, mert vállpántjait fényes csillagok díszítet­ték. A sánta idősebb volt, mint a másik kettő. Engem Juriknak szólított, merthogy az ő fiát annak hívják. Megbarátkoztunk. Együtt étkeztünk, aztán anyám megsajnálta, hogy hi­deg van a fűtetlen konyhában. A szalmazsákokat minden este bevit­tük a szobába. Együtt aludtunk. Egyszer reggel aztán megfigyeltem, hogy a bicegő öreg harcos fáslizza a lábát. Meglepődtem. Három gyó­gyuló seb volt a combján, három lövés. Észrevette, hogy figyelem. Da, da, — mondotta. Akkor döbbentem rá, hogy ezt az embert, aki bennem Jurik fiát látja és szereti, én segí­tettem bekötözni. A másik magas, akit Iván kapitánynak szólítottunk, az adta a kockacukrot, az almát és a csokoládét. Barátságunk napról napra szorosabb, közvetlenebb lett. Anyámat mindhár­man anyunak szólították. Így hallot­ták tőlünk. Egy ködös reggelen fül­védős báránybőrsapkát kaptam Iván kapitánytól. Igazi katonasapkát, vörös csillaggal, Büszkén mutogattam min­denkinek az ajándékot. Egy délután aztán befogták a kocsiba a lovakat. Nagyon sajnáltuk, hogy elmennek. Megnyugtattak azonban, hogy csak szénáért mennek az uraság major­jába. Engem is magukkal vitték. Az út mellett szétlőtt német tan­kok hevertek. A halottakat szekér­számra hordták a tömegsírokba. A határban új állásokat ástak. A leve­gőben felderítő repülőgépek cikkáz­tak. A fegyverek közeli ropogása ar­ra figyelmeztetett; hogy a front szí­vében vagyunk. De én nem féltem. Teljes biztonságban éreztem magam Ivái kapitány mellett. ll Ikonyodott, mire megraktuk a ™ szekeret és elindultunk a falu felé. A hirtelen támadt szél havat vágott az arcomba. Hiába fúrtam ma­gam. az illatos szénába, elnyűtt ka­b'tomon átmart a hideg foga. Resz­kettem. Iván kapitány észrevette. Rámnevetett és mondott valamit. Majd levetette katonaköDenyét és be­takart vele. Könny szökött szemem­be a m?nhatottsáqtől. Hát ilyenek az emV~«vőknek mondott szovjet kato­nák? Hiszen fi a v szerettek engem is, mint önmanukat. Még ma, tizenkét év után sem tudom, mi melegített jobban: a vastaa katonaköpeny, vagy osdiq Iván kaoitány, a szovjet • em­ber aranyos, meleg szíve. Levél a tanítókhoz KASSAI IRODALMI estünkön egy öregasszony vonta magára a fi­gyelmemet. Szemüveget és egyszerű fejkendőt viselt. Átszellemült arccal, felfogó szemekkel tapadt ránk. Egész este szótlanul, csendben, belénk és magábafelejtkezetten ült. Nem volt tehát különös magatar­tásában sem. Egyszerű, érző, az élettel, az idővel nehezedő öreg­asszony volt. Duriaszerdahelyen vagy Somorján, Galántán vagy Kassán is láthattunk ilyen öregasszonyokat, mégsem állt ennyire az érdeklő­dés középpontjában. Bár az érdeklődés fénye csupán Déne., György egyik szép versének valamelyik strófája után kezdett rávetődni. A verset nem ismertem, mert a tartalmát, kifejező valóságát nehéz prózai sza­vakba foglalni. A vers erősen centrifugális abban, hogy hangulatával, képeivel előbb a szív felé tör és csak azután csapódik fel az érte­lembe. Nos, Dénes versének utolsó strófája így summázott egy gondolat­csokrot: Ha az utcán törékeny, s az élettől megviselt öregasszonyt látsz, mélyen meghajtsd a fejed! Ennyi, csak ennyi volt a vers, az utolsó strófa értelme. Ennyi és csak ennyi tört a negyedik sorban lílö öregasszony szíve felé. És a szív kinyílt, valamit, egy mélyen értelmi és hangulati kifejezést befo­gadott. S a továbbiakban történt mindaz, amiért ezt a cikket írom, az öregasszony kénytelen volt szemüvegét leemelni s zsebkendőjével könnyeit letörölni. * Ha törékeny öregasszonyt látsz, mintha édesanyádat látnád, mélyen meghajtsd a fejed — mondja a költő, s hogy jólesőn, melengetőn fél­fogta, megértette, azt a csillogó, érzékenyen remegő könnyek bizo­nyították. A könnyek, ezek a drága emberi kincsek, amelyet ha író tolla foltnak ejt a szemre, jó munkát végez. De nemcsak azért írok most, mert a költő szavának engedett egy öregasszony-szív, hanem mert ez az erősen emberies strófa, ez a kőnnyesszemü, felzokogó kassai asszony bennem is elindított egy gon­dolatot. Utazó, országjáró ember vagyok, sok mindent hallok, még több mindent látok. Képeket, eseményeket jegyzek fel, vagy vések az em- , tékezetembe. Most a szomorít ô észlelések közül foglalkozom néhány ­nyal. • • Mit mond a költő? Ha öregasszonyt látsz, mintha édesanyádat látnád, mélyen meg­hajtsd a fejed! A költő lehet húsz, lehet harminc éves, mindegy, az élet rendje parancsolja ezt a tiszteletadást. S mi mégis az öregasszony-kívánság és a költő óhajának ellenpólusa az életben? Iskolások, középiskolá- ' sok nagy része foglal helyet ezen az ellenpóluson. Akik vonaton, vagy autóbuszon járnak. Fiataljaink, sajnos, az utóbbi években egyál­talán nem tartják szükségesnek az élet rendjébe besorolni a tisztelet­adást. Az autóbusz vagy a vonat naponta megtelik piacra járókkal, vásárlókkal és iskolásokkal. De a fiatalok nincsenek tekintettel a kor- . ra, nem adják át a helyüket illemtudóan és szerényen az idősebbeknek. Fagyosan és neveletlenül ülnek, az idősebbek állnak! A példa talán enyhe, amely után mindjárt egy erósebb, lehango­lóbb is odakivánkozik. Százszázalékos rokkant ember utazik az autóbuszon. A második vi­lágháború rokkantja. Ballába combtőig levágva, két mankón jár. Az autóbuszon fiatalok, tanulók is utaznak, de nem veszik észre a rok­kantat. Mankóira támaszkodva küszködik, izzad, verejtékezik, s helyet nem kap. Végül harmincéves forma ember adja át á helyét, de a rok&* kant már nem akar leülni. Érzékeny a figyelmetlenségre és azzal­utasítja el a felkínálást, hogy hozzászokott már az ilyen utazáshoz, hiszen amerre jár — vonaton vagy autóbuszon — mindenütt figyelmet­lenek és neveletlenek a fiatalok. S kell-e ehhez kommentár? Nem kell. Csak a költő idézése kell: ha öregasszonyt látsz, mintha édesanyádat látnád, mélyen meghajtsd a fejed! Szomorító jelenség falun, hogy a gyerekek közül sokan mennek el a felnőttek mellett köszönés nélkül. Ügy mennek el, hogy sem á-t, sem b-t nem mondanak. Pedig a köszönés nem jár fáradtsággal, mégis mennek, mukkanás nélkül haladnak a felnőttek mellett. Azért talán, mert nincs, aki a gyermeket, tanulót nevelné, okosí­taná?'Hiszen iskoláink, tanítóink vannak! Vagy ez nem tartozik a nevelő munkához? De akkor hol kezdődik nálunk a nevelő munka? Eléggé gyakori tünet, hogy nemzeti iskoláink tanulói tanítás után nem állnak szépen sorba az iskolaudvaron. Csődülnek ki a tanterem­ből és nagy zsivajjal futnak, amerre látnak. Miért ? Nincs belevéve a tanítási tervbe ez a nem is formai dolog? Nincs előírva, hogy a tanító köteles sorbaállítani a gyermekeket és megparancsolni, hogy a tanuló csak a szülői ház előtt léphet ki a sorból. Jó, jó, de a tan- • tervbe sok egyéb sincs belevéve, ettől eltekintve a nevelő, nevelő . marad. Kassai öregasszony, rokkant és költő szol az ifjúsághoz a nevelet­lenségről. Elég számú iskolánk és pedagógusunk van, akik felelősek a tanulók illemtudásáért is. Mert a nevelés voltaképpen az iskolában kezdődik. Tegyünk róla, hogy gyermekeinknek ne essék nehezükre sem a köszönés, sem a helyátadás! Kell a tudás, a modern kor ismerete. Kellenek a gazdaságpolitikai ismeretek is. De van-e tudás, van-e tudományismeret, gazdaságpo­litikai tájékozódás, példás rend a társadalomban tiszteletadó köszönés ­és helyátnemadás nélkül? Amilyen a nevelés, olyan a fiatalság! Fiataljaink egy része pedig olyan, amilyennek a példák mutatják. Gondolkozzunk ezen! Őszinte tisztelettel: M ÁCS JÓZ E F KULTURÁLIS HÍREK Varsóban november 22-én kezdődött a Lengyel írók Szövetségének VII. kongresszusa, amelyen az irodalmi ko­rok 77 küldötte és több mint 500 író vesz részt. Leon Kruczkowski, a Len­gyel írók Szövetsége vezetőségének elnöke beszámolót tartott a szövetség működéséről. Az Orbis kiadóvállalat megjelentette .Hanzelka és Žigmund Dél-Amerikáról szóló „A folyó möpött Argentína vari" cimű útileírás első részét ?5 ezer példányban. A könyv a cseh világ járók argentínai, paraguayi, brazíliai és uru­quayi útját ismerteti. A második ki­adás 25 ezer példányát a Kniha nem­zeti vállalat elárusító helyein decem­ber 6-tól árusítják. „A Kordillerákon át" című további kötetet nz Orbis a 1övó évre készíti kiadásra. Egyiptomi filmdolgozók megrázó felvételeket készítettek a nép elleni alattomos imperialista támadás kö­vetkezményeiről. Ezeket az első Euró­pába kerül* felvételeket az „Eqyiptom elleni támadás" címmel csütörtöktől, november 29-től tűzték műsorra moz­góképszínházaink a leqújabb filmhír­adóban. » » * Szlovákia, amelynek 1945-ig csupán kb. 250 mozgóképszínháza voit, ma az európai államok között aránylag a leg­kiterjedtebb mozgóképszínház hálö­zattil rendelkezik Szlovákiában 1956 végédo 866 állandó és 96 vándormozi lesz. A tömegszervezetek és a népmű­velési intézmények ezenkívül több száz vetítőgéppel rendelkeznek. • OJ szr 1956. december 3.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom