Új Szó, 1956. december (9. évfolyam, 335-363.szám)

1956-12-15 / 349. szám, szombat

BARÁTI FOGADTATÁS Tegnap este, amint a rádió keresőgombját forgattam, egy angol mondat ütötte meg a fülemet. „Az asszonyok és leányok elhelyezésének kérdését könnyű megoldani, hiszen ók háztartásban dolgozhatnak, a mezőgazdaságban is vállalhatnak kisegítő munkát." Megálltam, megnéztem a skálát. Svájci adó angol nyelvű adása. Még meg sem értettem a mondottak tartalmát, azt sem tudtam kikről, milyen asszonyokról és leányokról beszél, de a hang, a mód, a tenor úgy ütött fülön, mint dobot a dobverö. Zeneileg reagáltam a hangra, nem az értelemmel, hanem az érzéseimmel, az ösztönömmel, az idegeimmel. Megfeszültem, mint egy húr. Vigyázat: támadás! Valahol valakiket most vesznek tűz alá, most ostromolják a hiszékenységet, a tudatlanságot, a tehetetlenséget, most kerítik körül, szorítják falhoz az áldozatot, időt sem adnak a gondolkodásra, nehogy kijózanodjék és holnap ... holnap már elnyelte a feneketlen nyomor. Utána kenetes mondatok szent szelídséggel, simán és bársonyosan nyálaztak ki a svájci rádióból. Oly jótékonyak voltak, mint a balzsam a sebre, mint altató az álomtalannak. Mondta, csak egyre mondta, hogy a Magyarországból menekülőket, az elmenekülteket és az ezután útrakelöket testvéri szeretettel öleli keblére Svájc, elhelyezi őket és gondoskodik róluk, lesz meleg ruhájuk és tüzelőjük, szánalomban és szeretetben nem lesz hiány. És az imádságos szóáradatból, mint száz réteg selyempapírból a picurka ajándék, lassan kigöngyölődött a lényeg: magyar leányok, jöjjetek cselédnek. Lehet, ez a mondat másnak fel sem tűnt, de én rendkívül érzékeny vagyok rá. Mert tudom, mit jelent. Először Budapesten 1939-ben hallottam egy cupringernél. Szalmasárga hajú némber volt és szája sarkában cigarettával, sörtől, bagótól rekedt hangon bökte ki: — Jó állás, finom állás, Bristolban, a Zöldfű utcában mindenest keresnek. Másodszor Doverben hallottam. A A SZOBÄBAN emelkedett volt a hangulat. Az egyik literes üvegnek jócskán a fenekére néztek. Kósa bácsi, a gazda, a második üveg dugóját feszegette jó ideje a nagykéssel, amelyikkel reggel elmetszette a szegény koca életének fonalát. A kisüstiből kifolyólag-e, vagy más okból, sehogysem boldogult a fránya dugóval. — A disznóval könnyebben ment, ugye sógor — szólalt meg sanda nevetéssel az asztal végén ülő rokon, az új szövetkezet csoportvezetője. Mindenki elnevette magát. A gazdának még a füle is piros lett, nem tudni a méregtől-e, a dugóval való bajlódástól. vagv a restelkedéstől. A dugó végül is megúnta az egyenlőtlen küzdelmet és szépen becsúszott az üvegbe. TÖRTÉNT pedig a dolog a következőképpen. Kósa János, egyénileg gazdálkodó paraszt — pedig az ősszel a határ nagy részét táblába szántotta már a falu többsége, de Kósa bácsi egyelőre még kivülmaradt a közösből — szombaton este nekidurálta magát a disznóölésnek. Korai volt ugyan még az idő, karácsony előtt nem nagyon szoktak vágni errefelé, de a koca nagyon megmakacsolta magát. Második napja a tyúkhad ette meg a vályúból a jóféle kukoricadarát. A koca rá se nézett, csak feküdt a „rajcsúrban". Hiába vakargatta a fülét a háziasszony, bárhogy csalogatta az eledellel; nem mozdult a szentnek se. A maga szempontjából talán igaza is volt, kétszázötven kilóval nem igen eshet jól a mozgás semmiféle disznófiának, mégha >-Sgy lába van is. De hát ez lett a veszte. Ezek lennének az előzmények, a dolog veleje azonban ezután jön. Reggel az asszony előkészítette a fazekat, tálat, teknőt, s kendőt kavámtiszt mondta: — Csak háztartásban dolgozhatik — és a pecsétet beleütötte az útlevelembe. Azután sokszor hallottam, számtalanszor. Londonban a munkaközvetítőben, ahol állást kerestem, unottan pötyögtette a kisasszony: — Csak háztartásban .,. A naccságám gőgösen ejtette ki, a rendőr fenyegetően, még a hétéves elkapatott nagykereskedőcsemete is ezzel a mondattal állt bosszút rajtam. Nemcsak az én sorsom volt, orvosnők és ügyvédnök, egyetemi magántanár és tanítónők, ugyanúgy nem vehették el az angol leányok elől a munkát. Az idegenek sorsa volt. Most Svájcban mondták ki: a hazájukból megszökött magyar asszonyok és leányok menjenek cselédnek, vagy mezőgazdasági segédmunkásnak. Az utóbbi változatot is jól ismerem. Igaz, nem Svájcban, hanem Angliában próbáltam ki. De ez a lényegen nem változtat. Ogy kezdődött, hogy jelentkeztem egy irodában. Mondjuk a t árosi parkok és kertészetek központi irodáidban. Rendkívüli szívéllyel fogadtak, valahogy úgy, ahjgy a svájci rádió beszélt. A hivatalnok kábító udvariassággal eszmecserélt velem, biztosított nagyrabecsüléséről, ecsetelte a szakma szépségét, azután beültetett egy pazar autóba, körülhordozott az összes parkokon és a végén — letett egy trágyadombon. Ki tudja, hogyan történt, hogy lett a szép meséből rút valóság? Csak azt tudom, hogy álltam, álldogáltam egy végtelen trágyamező közepén, kezembe vettem a lapátot és rakosgatni kezdtem a tárgyát egy taligára. Közben pedig a vendégszeretet változatos formáin elmélkedtem. Mert mindez, Angliában éppen úgy, mint Svájcban, a humanizmus nevében történik. Címkéje: emberbarátság. A menekültek megsegítése. És nem akad a munkaadók között egyetlenegy sem, aki kiesne a szerepéből, aki faragatlan tuskó módjára kimondaná: olcsó munkaerő. Azok vagytok, fehér négerek, európai rabszolgák, akik kettős hasznot hoztok: olcsóbban dolgoztok és letöritek az angol munkás bérét. Nem, ilytn durva és tapintatDisznótoron nyarított magára. Indulőfélben volt, amikor az ura szava visszafordította. — Hát te hová kajtatsz? Ki fogja fel a vért? — A szomszédba, Pista bácsiho'. Jönne segíteni. Az ember már a harmadik féldeci után volt. Nagy erőt érzett magában. — Tapodtat se! Nem kell nekem a szövetkezet segítsége. Mindig másodmagammal öltem én a disznót. Én meg a fiam vadkannal is elbánunk, nem egy ilyen lusta döggel. A legényfiú nem nagyon bizonygatott, de az öreg felhajtott még egy pohárral, fogta a nagykést, s indult a disznóól felé. AMI EZUTÁN TÖRTÉNT, az még húsz év múlva is fűszerezni fogja a beszédet a faluban, hasonló disznótoros alkalmakkor. Mert bizám a mai napig se felejtődött el — pedig jó emberöltője történt a Nagykeszi Tóni bácsi esete. Vele történt meg az a dolog, hogy a pörkölés kellős közepén egyszer csak megelevenedett a leölt disznó, aztán a lángoló szalmával a hátán nekieredt a világnak, be egyenesen a szalmarakodóba. Leégett akkor jó néhány kazal, meg ráadásul vagy három közelebb fekvő ház is. Mert nem tréfadolog ám, ha egy ilyen két és félmázsás állat neszét veszi, hogy ütött az utolsó órája, kiváltképp, ha nem állanak körülötte elegen, hogy ügyesen lekapják körméről. Alig tette be a lábát az öreg a rajcsúrba, az addig szelíden szuszogó állat a kést megpillantva, rémeset horkantva talpraugrott, tűzokádó sárfan alak nem akad, a galádságot senki sem mondja ki, csak mindenki — aki teheti — gyakorolja. Tévedés ne essék, nem a háztartási munkát becsülöm le, a trágyanordástól sem viszolygok, még örömet is leltem izmaim feszülésében, de utálom a nyugati demokrácia képmutatását, hazugságát és gyűlölöm a kizsákmányolást. Háromszorosan gyűlölöm a háromszoros kizsákmányolást, amikor a dolgozót mint munkást, mint nőt és mint idegent, inaszakadtáig zsákmányolják ki. Akik akkor a legszörnyűbb években, a második világháború idején menekültünk: a fasiszták elöl menekültünk cl. Akik ma a Magyar Népköztársaságból szöknek: maguk a fasiszták, Horthy bérencei és közöttük megtéveszteti, félrevezetett emberek. A két menekülés között nincs azonosság, a rokonságot megtagadom. Csak a sorsukat akartam felmérni, mert tudom, hogy a kenetes igék elpuffogása után, mi lesz számukra a jövő. Mi történik majd azokkal a fiúkkal és lányokkal, akik vakon és süketen nekiszaladtak a világnak és akikért mégis, akárhogy is, vérzik a szívem. A tiszt urak, a csendőrőrmesterek tudták, hogy miért szédítik a szerencsétleneket, miért nyomnak fegyvert a tizennégy éves gyermekek kezébe, ők azt is tudják, Hogy ha leverik az ellenforradalmat, akkor Nyugat-Németországban a fasiszta rohamosztagokba legénység kell, friss vér kell az Idegen Légióba, mert az ellenforradalmi és gyarmati háborúhoz janicsárra van szükség. Az aszszonyok és leányok pedig ... Svájcban, Angliában és a „jótékony" nyugat minden táján, beállhatnak a mosogatótál vagy a trágyadomb mellé. Éhbérért. Be kell állaniok, ha élni akarnak. Van még egy útjuk. Hazatérnek. Vissza hazájukba, az ismerős vidékre, barátok közé. Vissza az elhagyott otthonba. Ez a legsimább, legjobb út is nyitva áll, de csak azok előtt, akik őszintén, tiszta szívvel tovább akarják építeni szocialista hazájukat. (Lat6 Anna írása a kolozsvári Utunkból.) kánnyá változott. Egy szempillantásba se telt, dőlt a rajcsúr oldala, vele együtt bukfencezett Kósa bácsi is fejjel egyenesen bele a rajcsúr melletti meszesgödörbe, ami a tavalyi házjavítás óta minden eső, sár és latyak gyűjtőhelye volt, nem beszélve a disznóólból kifolyó kellemetlen szagú folyadékról. A megvadult állat meg kifelé iramodott, magával rántva a legényt, aki ijedtében a disznó hatalmas, lelógó fülébe kapaszkodott és a nagy kavarodásban, hogy hogy nem, az állat hátára került. Táltosként rohant alá fel az udvaron a vesztét érző disznó, a fülébe csimpászkodő, se holt se eleven teherrel a hátán, mígnem észrevéve a tárva-nyitva álló hátsó kiskaput, a szabadulás reményében arrafelé vette az irányt. A kapu két oszlopa szerencsésen lesodorta a hátáról a szokatlan terhet, oszt búcsút se mondva a portának, nekilódult a mezőnek. Még szerencse, hogy a közelben ott forgatták a földet a tavasziak alá a szövetkezet lovasfogatai. A szövetkezeti tagok a helyzetet átlátva, elvágták a veszett állat útját és földreteperték, különben hetedhét határban se fogják meg. Ott visította az utolsót a szegény pára a szövekezet földjén, ottani fogat szállította a házhoz. IGY ÖLTE MEG „másodmagával" a disznót Kósa János egyénileg gazdálkodó paraszt. Hanem ez az eset a disznóval gondolkodóba ejthette az öreget. Legalábbis arra vall, hogy amíg én ezt a történetet elmeséltem, a második üveg kisüstinek is a végére jártak vidám poharazás, beszélgetés közben a véletlen hozta reggeli segítőtársakkal, akiket Kósa gazda egytől-egyik meginvitált a disznótorba. GÄL LÁSZLÖ Az eperjesi és a kassal kerületben a csehszlovák-szovjet Az 53. éves očovai Margita Valková népmfivésznő nagybarátsági hónapbm sikeresen szerepelt a Kárpát- szerű kézimunkáit ismerik külföldön Is. Tízéves korától ukrajnai Állami Népi EgyUttes kezdve hímezi a szép mntákat. I lll>ni!linilll!!l!lll!IMIIIIIIIIIr!li;illli;i!!l!III!i:iIllllll!!i::illl!ll[ll!lllllUI!!lllli[|lllllllllllll!llli::ini :!tlllllllllUllll]IIIII||||l Vojtech Mihdlik: cÁ p d rrii a k A mozi vásznán délszaki tájat láttam, hol tűző napfényben agavé pompázott. A föld nedvei törnek fel a virágszárban a virágkelyhekig, melyek mint fényforrások ragyognak a vakító sugaraktól. Hinni nehéz: halálküzdelmet látsz, itt. A virág érzi végét, a pusztulással harcol, de hiába küzd némán és eltökélten, mert sorsa az, hogy egész életében csak egyszer virágzik. Ha az én életem is csak egyetlen egyszer szökkenne virágba, hadd áramlana eremben ugyanaz a nedv s benne a föld ereje. • S ha — egyetlen virágomat növelve — a nap utam kisérné, ott sütne felettem, úgy bárcsak ugyanazt a lobogó lángot öntené szívembe, melytől égnek az agávé virágok. Ha a nap Te lennél — nem bánom — elégnék az élettói duzzadó föld felett, érezve vakító fényedet, véred áramát, szívednek lángját, kommunista pártom! | Fordította: Fügedi Elek § = 5 •iiBiiniaHaiiBuaiiaMaHaiiaiiaiiBiiaMiiraiiauBiiaiiBiiaiiaitBiiaiiaiiBiiaMaiiaiiaiiaiiaiiBiisiiBiraiiaiiaiiaiiaiiBiiaiiaitaiiaiiaiiaiiiiiaiiaiiiiiBiim Téli lámpás — a könyv A hó leesett Gömörben. A pehely fagyos, kemény rögre hullt s még az öregek is azt mondták: a hő megmarad. De ki sem ejthették jóformán szájukon a tévedhetetlennek sejtett megállapítást, éjszaka a csillagokban csodálatosan gazdag eget felhő borongta be s reggelre a hó elvonult, csupán a lejtök északi oldalán hagyott maga után fedező őrsöket. Pedig a szél sem pihent, fáradhatatlan rohangált, a hó mégis elment, a tél mégis itt maradt. Foltos, tarka a metá, jeges és sima a rimaszombati kikövezett utca. Veszélyes a járás, azért az élet nem áll meg, mert az élet semi ly n körülmények között sem állhat meg, az utcákat járják, a boltajtókat nyitogatják, kucsmás, pipás parasztok egyensúlyoznak a kirakatok él'dtt, zefirkendös, szatyros falusi asszonyok meg a piactéren. Itt a tél, a hideg, a fagy, a zúzmara, de nem úgy, ahogyan Petőfi remekbe szabott versében, hogy leveles dohányát a béres leveszi a gerendáról s a küszöbre teszi, — másképp. A béresek, jobbágyok, urasági cselédek világa letűnt, a tél tehát Rimaszombatban sem jelentheti ezt. A tél ebben a palóc városkában is mást jelent. Hó, tél, pára — könyvesboltot jelent... A kirakat szép, ízléses, magyar és szlovák könyvek fekszenek rendre. Megdobban a szívem, mert azt látom, hogy ezek az üveg mögötti kötetek rengeteg járókelőt megállítanak. S hogy viselkednek ezek a kíváncsiak, vagy ha tetszik könyvre éhesek? Az egyik néz, nézdegél a kirakatba és erszényébe, aztán töpreng, benyit és vásárol. .4 másik viszont csak a kötetekre pislog és tem mer az erszényébe tekinteni. Mert higgyük el, hogy azok i s szerelnének könyvet, olvas • mányt, akiknek most talán nincs rá pénzük. Ezek nem is sokáia ácsonganak a kirakat előtt, hamar továbbmennek, mert ha ott maradnának, csak a szivükbe nyilalna, sajdulna valami. Itt a tél hó nélkül, itt a nagy készülődés K<nt fütyül a szél, zörgeti a faleveleket, bent a könyvesboltban pedig tűz duruzsol. A Slovenská Kniha belül megnyerő. Köröskörül könyvespolcok roskadtan a tehertől, szlovák és magyar szépirodalmi és politikai művek, tankönyvek, térképek, képeslapok, hanglemezek. A helyiség közepén két hosszúra szabott asztal, rajta könyvek kiterítve: Gorkij, Hečko, Ehren.burg, Gladkov. BeecherStowe. Beljebb egy asztalon szintén nagy halom könyv, éppen a na pókban érkeztek: fizika, matematika, törté • nelcm, vegytan es egyéb, a tanuló ifjúság számára nélkülözhetetlen tankönyv. Beszélni kellene, beszélni lenne jó Trochová Zuzannával, az üzlet vezetőjével, de lehet-e. szabad-e beszélni, ha az ajtót folyton nyitogatják és diákok, városiák, falusi asszonyok lepik el az üzletetOlyan ez a beszélgetés, hogy füle sincs, farka sincs, csak belekapdosunk a szóba, hogy december, ez a vén szakállas hónap a legjobb az eladás szempontjából. Havonta kilencszáz könyvet eladnak, a szlovák irodalomból Hečkótöt, Timravától, Janko Jesenskytől, Jilemnickyťól és Fraňo Králtöl a legtöbbet, míg a magyar szépprózából Jóka'tól, Mikszáthtöl, Móricztól, Petőfitől, József Attilától, Móra Ferenctől és Györy Dezsőtől. Hallani lenne jó a különféle üzleti fogásokról is, hogyan ajánlanák az elárusítók könyveket, bár Trochová Zuzgnna szavai szerint itt nincs alku, fortély, valamilyen csapda, mert nagyon jól tudják hogy az embereket csa.< egyszer lehet becsapni. De nem hallhatunk újat, nem beszélhetünk ezekről sem, mert az üzletbe jömek, a vásárlók egymásnak adják át a kilincset, rájuk kell figyelni. Igen, őket kell nézni s ennek alapján megállapítani, hogy a magyar és a szlovák irodalom jeleseit a hónapok nagyapja, a december mint szorítja háttérbe. Mit veszrek, mit vásárolnak tehát az emberek ' A télről, a hóról, a csendes falusi estékről kell megint beszélni, Mert ilyenkor akár varfi könyv, akár nincs, apák, nagyapák száján felhangzik a mese, oz örókvalóság és ebbe a soha ki nem apadó mesébe, ebbe a szájrólszájra hagyományozódó történetbe fütyül a szél, duruzsol a kályha. A mesélő kedv hónapja a tél, a hogys mint volté s ha a történet fogy óf élen, ott a könyvesbolt! Ezt veszem ki a zeherjei Fazekas Gyuláné szavaiból is. Földműves a férje, nagy tizenhat éves a lánya, s ha kell a tél hóval, faggyal, kell a melengető mese is. Szeret az ,ember, szeret ő is, a lánya is olvasni, ezért az izgalmas és türelmetlen keresgélés a könyvespólcokon. A karján kosarat tart az asszony, almát hozott benne a piacra s most az árából meséskönyvet vesz. Vajon melyik könyvre esik a választása ? Bizony nézegeti válogatja, nem olyanformán mint Mikszáth parasztja a kaszát, hanem sokkal egyszerűbben, al-'. ku nélkül. És dönt is hamarjában, egy tizenhét koronás l'önyv i iel-'. lett, a címe: Mesék, történetek. S a kosárban helyet foglal a mű, az asszony elsiet vele. Ö Zeherjére viszi bol-, dogan az ajándékot, ez a kocihai szlovák aszszcny, Júlia Mihátová meg Hnušta felé. Mert ötéves kis fia, Janko rábízta, a léikére kötötte, hogy vigyen neki meséskönyvet. Az asszony a szövetkezet tagja s a nagy nyári és őszi munkák után neki is jól esik hangosan félolvasni a történeteket a téli hónapokban. A kiszemelt, a kis szlovák falu jövő lakója M. Rázusová: A kék egek alatt című, gyermekverseket tartalmazó könyvét veszi meg az asszony. Két asszonyvásárlóról beszéltem, s nem neveztem meg a többit. Annyit azonban szükséges megjegyezni, hogy azon a napon, mikor a könyvesboltban jártam, soha sem volt üres a boü. A palócok régi, híres városába beköszöntött a tél. Üj tartalommal, új ért lemmel. Hó, tél, pára, köd, fagy, mindig egyet, könyvet, könyvesboltot jelent. És ez nagyot, valami gazdag telet jelez. Mács József OJ SZÖ 1956. december IS