Új Szó, 1956. november (9. évfolyam, 305-334.szám)

1956-11-15 / 319. szám, csütörtök

Egy régi vita tisztazasa 9 Sf lK)&m átk kitömi o ezs ei: Városi alkony A nyugvó Nap piros sugarai Remegnek a sürü zöld lombokon. Fáradt testem leroskad egy padra, S elmerengek szomorú sorsomon. Alkonyodik .;. Csendesül a város. Megtelnek a padok a ligetben. Összebújnak a szerelmes párok — Boldogság ver tanyát a szívekben. Semmi nesz. Csak a fák lombja susog, S néha egy-egy visszafojtott kacaj Halk foszlánya röppen a fák alól. „Bolond szívem ilyen kacajt akar"! Ám a valóság kegyetlen keze Visszataszít: ülj, beteg vagy! Értsd meg: Feleséged csak szánalomból volt! Öh, emberek, mit ér így az élet!? Karolj fel fajtám, ne hagyj pusztulni, Már csak benned van minden reményem! Csak egy biztató szót a betegnek, S lehet, hogy még célomat elérem. A fák alatt boldog párok ülnek, Jövőt szőnek az est mámorában. S én bús vándor lassan elmerülök A zord magány szürke homályában. i Rágalmazóimhoz * (Mezötelkesre) Azt hiszik sokan, hogy engem üres kalandok vágya üz, S föl-föllobbanó leikem csak Könnyen oltható vándor-tüz. ijí Hogy' állandó tűzhelyem nincs, iií S hogy nőmmel csak ritkán vagyok? Üj Szőke asszonyom jól tudja, |> Hozzá mindig hü maradok. ijí Nem csal engem sem kalandvágy, ijí Sem szép lányok fénylő szeme! j!í Megyek, hogy megénekeljem: jií „Munkálkodik fajtám keze!" | S ahová még el nem jutott $ A harcra serkentő eszme, |i Elviszem a nagy örömhírt, •jj Én vagyok az első fecske, jjí — Ki bár nyugtalanul bolyong — fji Fajtám új tavaszát jelzem. Hazát építő munkáját, l A világnak eléneklem. * Lám, még mindig tart "a csatározás, a vélemények harca; ma sem vagyunk egységesek még az olyan egyszerű, alapvető kérdésekben sem, mint pl. az és előtti vessző használata, ámbár a helyesírás kérdéseiben mindnyájan szakembernek tartjuk magunkat, de legfőképpen azok tartják magukat szakembernek, akik sem írói működésükkel, sem pedig valamiféle oklevéllel nem tudják igazolni, hagy értenek ehhez a mesterséghez. így aztán nem csodálkozhatunk rajta, hogy lépten-nyomon a legellentétesebb véleményekkel találkozunk, sőt azon sem ütközhetünk meg, hogy a tankönyvbíráló egy-egy szerző kéziratát a felesleges vesszők ezreivel elékteleníti. A legfurcsább a dologban az, hogy a kérdés elbírálása nem is tartozik ránk; ebben a kérdésben egyesegyedül a Magyar Tud. Akadémiát illeti meg a döntés joga. Mi csak elemezhetjük, magyarázhatjuk az Akadémia szabályait, és a vitás kérdésekben tőle várjuk a döntést. A fentebb említett kicsinyes, de napról napra mindig visszatérő és éppen ezért már bosszantó kérdést szeretnénk az érvényes* szabályok értelmében véglegesen tisztázni. Először is lássuk, mit mond az akadémiai helyesírás legújabb szabálykönyve: „Vesszőt teszünk az és, s, meg, vagy kötőszók elé is. ha mellérendelő összetett mondatok tagmondatait kapcsolja össze: A kulacs sikoltott, és kibuggyant vére ... Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig, ez a mi hitünk valóságra válik." (348. pont). A 354. pontban ezt olvassuk: „Ha az egynemű mondatrészek (pl. két vagy több alany, tárgy, egynemű jelző stb.) között és, s, meg, vagy kötőszó áll, e kötőszók elé nem teszünk vesszőt: Három vagy négy alkalommal is szóltunk nekik. Közel s távolban semmi fény sincs, csak mécsvilágom s honszerelmem ég. Ha azonban a vagy kötőszó páros, akkor a második vagy elé vesszőt kell tennünk: A gyereknek vagy labdát, vagy babát veszünk." Ennyit mond a hivatalos szabálykönyv. Ez az utóbbi, vagyis a 354. pont az egynemű mondatrészekre nézve ad útmutatást; azt mondja meg, hogy a felsorolásokban, az azonos mondatrészek egymásutánjában az egyes tagok között vagy vesszőt használunk, vagy és kötőszót, de és-t is, vesszőt is sohasem használunk egyszerre. Amikor a szabálykönyv hivatkozik a mondatrészekre, a felsorolás tagjai között nem említi az állítmányt, mert feltételezi, hogy az állítmányt is a mondat egyik tagjának, részének tekintjük, hiszen ezt soha senki nem tanította másképpen: az állítmány éppen úgy mondatrész, mint pl. az alany, a tárgy vagy a többi mondatrész. A mondat állítmánya is lehet két vagy több tagú. Az ilyen több tagú állítmánynak az egyes tagjait vesszővel választjuk el egymástól, ha azonban és kötőszó van a két tag között, nem kell közibük vessző. Tehát hibásan értelmeztük az Akadémia szabályait. Mondatkapcsolő és-nek vettük azt az és kötőszót, amely a több tagú állítmány egyes tagjait egybekapcsolja. Mondatkapcsolő kötőszónak tekintették az és-t az ilyen esetekben: „él, és virágzik: leírta, és továbbította; megnézte, és felismerte" (A helyes magyarság irányelvei, 13.), / és e felfogásuk szerint korrigálták tankönyveinket, tehát ennek a nézetüknek általános érvényesülést szereztek. Ezt a téves nézetüket egyrészt azért tudták másokkal elfogadtatni, mert a helyesírás szabályainak 354. pontjában az azonos mondatrészek sorában nem szerepel az állítmány, másrészt azért, mert a szabálykönyv sehol sem mondja meg, mikor tekinthető az állítmány második tagja mondatrésznek, s mikor önálló mondatnak. Az Akadémia bizonyára nem tartotta fontosnak ennek a kérdésnek bővebb magyarázatát, hiszen a magyar nyelv művelői ezt a dolgot már tisztázták. Sajnos, nálunk e források legnagyobb részéhez nem lehet hozzájutni, e források hiányában tehát nálunk vitatkozni lehet azon, hogy mondat-e a kérdéses nyelvi kifejezés vagy egyszerű mondatrész-e. Eldöntheti a vitát Benkő László főiskolai tanár kitűnő Mondattanának III. része (Budapest, 1956); ennek a 27. lapján azt olvassuk, hogy valamennyi mondatrész, tehát az alany és az állítmány is lehet többszörös, s az ilyen mondatok több állítmányuk ellenére egyetlen tudattartalmat fejeznek ki, ezeket nem is lehet kisebb mondatokra tagolni. „Ha tehát — mondja Benkő — egy mondatnak több tagú állítmánya van, az még nem bontja fel a mondatban kifejezésre jutó gondolattartalom egységét. Nyelvtanilag az ilyen mondat egyszerű mondat. Ha ellenben két állítmány közül legalább az egyiknek — vagy több állítmány esetén — mindegyiknek külön bővítménye van, akkor a mondatban kifejezett tartalom nem zárt egész, hanem részekre bontható. Más szóval akkor már nem egyszerű, hanem összetett mondattal van dolgunk. összetett a mondat akkor is, ha a külön bővítményekkel rendelkező állítmányoknak közös alanyuk van: Jóska felmelegedett, jókedvre derült. — Vagy a bővítmény nélküli állítmányoknak külön alanyuk van: Jóska zongorázik, Pista hegedül. — De már ez a mondat: Lassanként felmelegedett és elszenderedett egyszerű mondat, mért a lassanként határozó mindkét állítmányra vonatkozhat." Benkő példáihoz egy-két hazai példát is fűzhetünk: A láva kihűlt és megkeményedett. — A sziklák szétmállanak és szétesnek. — A Szovjetunióban sok lakatlan területet csatornáztak és fásítottak (itt a bővítmények mindkét állítmányra vonatkoznak). De két külön mondat a következő: Más állatok tejjel, hússal, gyapjúval látják el a lakossagot, és teherhordásra is használhatók. Amit „A helyes magyarság irányelvei ..." c. dolgozatom 13—14. oldalán írok („...így írunk: él. és virágzik; leírta és továbbította...") igaz. Mi, csehszlovákiai magyarok csakugyan így írunk, ezt az írásmódot azonban már az Irányelvekben kifogásoltam, igen különösnek mondtam, s most hozzáteszem, hogy semmiképpen sem tartom helyesnek, mert az Akadémia .szabályainak téves értelmezéséből származik. Nemrég megtárgyaltam ezt a kérdést a M. T. Akadémia egy-két kiváló szakemberével és főiskolai tanárral; az ő álláspontjuk teljesen megegyezik azzal, amit ez a cikk tartalmaz. Akik tehát tankönyvet vagy más sajtóterméket írnak vagy bírálnak, a fent ismertetett elvet tartsák szemük előtt, hogy végre-valahára a helyes útra térjünk, és nyelvi babonákkal ne keserítsük meg egymást. ORBÁN GÁBOR ü l i l f ! f » A nyitott ablakon keresztül por** felhőt csap be a szél. Kint susog, ropog a vén körtefa a szél súlya alatt. Dél felől szürkehasú, feketehátú felhők közelednek. A sűrű felhőkárpitot időnként villámok szelik át. Bent a konyhában ül a Csiri-család. A rojtosszélű terítővel letakart asztalon Ínycsiklandozóan párolog az étel, de senki sem fog kanalat. Ünnepi vacsorára készültek, de mintha halotti tort ülnének. Az asztalfőn az apa, szélescsontú, , kurtára nyírt bajúszú ember, komoran néz az előtte heverő papirosra. Nincs szava, csak a homlokán összefutó ráncok, a szögletesre szaladó szemöldökök árulkodnak indulatáról. Szemben a felesége, negyven év körüli, jól megtermett asszonyság. Arcán már megfonnyadtak a rózsák, melyeket hajdan Csíri Pál annyira megcsodált, hogy beleszeretett, talán ^nég életét is oda adta volna értük. Csíriné lopva, hol férjére, hol pedig az asztal sarkára könyöklő fiára néz. Szája reszket. Szólni szeretne, de nem mer. Jóska, a nyúlánk, gyíktekintetű fiú, lehajtott fejjel ül. Nem néz se az apjára, se az anyjára. Arcára . árnyékot vet apja gyérülő üstöke. Nincs bátorsága, nincs hangja a szóhoz, csak az asztalterítő rojtját gyűrögeti kitartóan. A zivatar már egészen a kertek alá ért. Egy mennydörgés, mintha ágyút sütöttek volna el; megremeg a konyhaszekrényben a porcelánedény. Egyegy tüzesfarkú villám nappali világosságot teremt, a lámpa fényét szinte megvakítja. Csíriné nom állhatja tovább, bezárja az ablakokat; a csendben bántóan csikordul a tolózár. Az apa is felrezzen. Ügy tesz, mintha a szemére nehezedő álmot akarná elhessenteni. Mélyet sóhajtva feláll és az ajtó felé indul. Jóska előzékenyen helyet enged apjának. Az pedig hirtelen megáll, tekintete szinte perzseli a fiú arcát. Az pedig nem mer ezekbe a szemekbe nézni. — Mit tettél, te gazember! — tört ki az apából egyszerre az elfojtott düh, — Egy évet elpocsékoltál, szégyent hoztál a fejemre. — Keze ütésre lendült és a fiú arcán pofon csattant Az anya hirtelen feljajdult, mintha őt érte volna az ütés. A fiú megtántorodott. Elsápadt, majd az arcába tódult a vér. — Miért ütött meg? — jajdult fel panaszosan. — Nem érdemeltem meg. Maguk az okai mindennek! Maguk. Én nem akartam tenni. De kényszerítettek. A dühöngő apát meghökkentették a fiú szavai. Öt meri vádolni ? Hát miért ? Ellensége a saját gyermekének? Roszszat akart neki? A düh fojtogatta, keze újra ütésre lendült, de az anya sikoltva vetette közbe magát. — Ne bántsd! Nem engedem! Az asztal széléről csörömpölve esett le egy tányér. — Apám! Többé nem teszem a lábam a házába — kiáltotta a fiú és elrohant. — Józsi, drága fiam. gyere vissza, hová mész? — jajveszékelt Csíriné és kirohant a szakadó esőbe. Az apa újból felkapta Jóska iskolai bizonyítványát és fékezhetetlen haragjában darabokra tépte. Az asszony csuromvizesen tért viszsza. Zokogva roskadt a székre: — Mit tettél a fiammal? Miért ütötted meg? — Ne jajgass! Te vagy az oka mindennek. Te akartad, hogy a városba menjen. Urat akartál nevelni belőle. — Jaj istenem, mi lesz az én egyetlen fiammal. Koldussá tetted. Nincs semmid. Oda a föld, a ló, minden. — Te beszéltél rá. Te akartad a szövetkezetet. — A gyerek miatt. De ha eszed volna, egy percig sem maradnál köztük. Lépj ki, ha istent ismersz, lépj ki. Csíri haragja már apadni kezdett, hangját is rövidebb zabolára fogta, amikor megszólalt. — A gyerek érdekében akartad, hogy lépjek be? Hát vedd tudomásul, hogy én pedig saját érdekemben maradok. Érted? Maradok! Késői vacsora írta: SZARKA ISTVÁN Jóska a sötét istállóban csak tapogatódzva tudott tájékozódni. Nehezen akadt rá a szénatartóra. Arcát az illatos szénába fúrta. Ruhája csurom víz volt, fogai vacogtak, de arcán forró könnycseppek gördültek végig. Kint tisztult már az ég. A haragos felhők kiadták mérgüket és helyet adtak az előtolakodó holdnak. Jóska megpróbálta átgondolni, mi is történt tulajdonképpen. Ez a pofon csak betetőzése volt a családi viszálynak. Egy évvel ezelőtt kezdődött, amikor neki pályát kellett választania. Még most is fülébe cseng anyja szava, amint veszekszik, sír és könyörög. — Eriggy közéjük, Pál. Könnyebben boldogulnak a földdel is. A gyereknek is előnyére válik, ha azt mondhatja, hogy az apja szövetkezeti tag. Egész nyáron át tartott a zsörtölődés. De az apa sokáig, makacskodott. Se a belépésről, se Jóska iskolába küldéséről nem akart hallani. — A gyerek nem hagyhatja itt a gazdaságot, öregszem. Egymagam nem birkózom meg a tíz holddal. A?tán nem akar iskolába menni, miért kényszerítsük. Szereti a paraszti munkát — védte igazát az apa. Most, hogy Jóska eddig jutott a gondolataival, megenyhült a haragja. A legszívesebben visszament volna a konyhába, hogy megölelje azt a kérges kezű parasztembert, aki már akkor is szívébe látott. Még azt is kitalálta, amire ő még nem is gondolt. Most is szomorúan gondolt arra a ködfátyolos őszi reggelre, amikor szülei az állomásra kísérték. Fájt a szíve, de mennie kellett, mert az anyja győzött. Akkor érezte először, mennyire igaza van apjának. Szívvellélekkel szereti a falut, a kenyeret termő földet. Itthon akarna maradni, lovat hajtani, apjával együtt dolgozna a közös földeken. Vetne, szántana, kenyeret termelne. Ez volna jó, ez volna az igazi élet. Tanulni akart, jól felelni az iskolában, de amikor a könyv fölé hajolt, egyszerre csak megjelent előtte az otthoni táj. A Kesely, a Szürke, a két aranyos jószág csak úgy fickándozik, amint végigkocsiznak a falun, ő tartja a gyeplőt. Hatalmas szövetkezeti parcellákat ölel körül a szeme. Magát látja ott, mint vezetőt. Tanácsot kérnek tőié, hogyan lehetne áldásosabbá tenni a rögöt. Ő pedig készségesen válaszol. Hiszen kicsoda is ő ? ... Szakképzett agronómus. Ez szeretne lenne... Ekkor már jóformán határozott. Meg is Irta szüleinek. A válasz pedig megjött: — Maradj fiam, maradi. Orvos lesz belőled. És maradt. A könyvet azonban egyre ritkábban vette kezébe. Amikor pedig az első tavaszi fuvallat belopódzott a város rideg kőépületei közé, végképp elvesztette önmagát. Nem figyelt az előadásokra, órák után a város peremére rohant, hogy gyönyörködhessen a természet ébredésében. Melle ilyenkor kitágult, szive gyorsabban vert. — Megfulladok! Nehéz itt a levegő! Haza kéne menni parasztnak, vetni, szántani, megbirkózni a földdel, a széllel a viharral. Jóska előre tudta, hogy megbukik. Csak attól a perctől félt, amikor szüleinek majd át kell adnia a bizonyítványt Most Itt fekszik átázva, megverve, megszégyenítve, de szivében valami jóleső éledő reménnyel. Érzi, tudja, övé lesz az egész határ. Paraszt lesz, szövetkezeti tag. Szánthat, vethet, arathat. Túljárt már az idő az éj derekán és egyszerre azon ocsúdott fel, hogy friss levegő csapódik az arcába. Az anyja jött be. Tudta, hogy Jóskának itt kell lennie, elárulta a fölázott udvar. Az ajtóból halkan beszólt: — Fiam! Gyere már be, apád megnyugodott. — Megyek anyám, de ígérje meg, hogy megbocsát. A konyhában kormosán pislogott a lámpa. Az apa még mindig magába roskadva ott ült az asztalfőn. Az asztalon is ott volt még az el nem költött vacsora, de az étel már kihűlt, akár Csíri Pál haragja. Az apa a belépő Jóskára meredt. Nagyon szánalmas állapotban volt a: fiú. Átázott ruhája gyűrött volt, széna is tapadt rája. — Fiam! — törte meg az apa a csendet. Csak ennyit mondott. Többre már nem volt ereje, de ebben az egy szóban benne volt a fájdalma, s a gyermekének megbocsátó apa jósága. Jőska úgy érezte, mintha forogna vele a konyha. Apjához rohant és hevesen átölelte. Teste meg-megrázkődott az elfojtott sírástól. Az anya a kihűlt tűzhely mellől csak nézte őket, szeretett volna odamenni, átölelni mind a kettőt, de nem volt hozzá ereje. Csíri zavartan bontakozott ki a fiú öleléséből. Körülnézett. Tekihtete a feleségéével találkozott. Elmosolyodott és ez a mosoly olyan volt, mint a vihar utáni napsütés, mely érezteti a még nemrég dühöngő ítéletidőt, de már verőfényt igér. Kissé tréfásan szólt a feleségéhez. — Asszony, melegítsd meg a vacsorát! Eszünk, aztán lefekszünk, későre jár az idő. A késői vacsora alatt a közös gazdálkodásról, a termésről és a küszöbön álló aratásról folyt a beszéd. És kevés szóval megegyeztek abban is, hogy Jóska rövidesen tagja lesz a szövetkezetnek. * * * E zen a nyáron Jóska szorgalmasan eljárogatott a szövetkezetbe, segített az aratásban, meg éppen ott, ahol egy munkáskézre szükség volt ősszel aztán a tagok elküldték a mezőgazdasági iskolába. Jóska örömmel ment, mert tudta, hogy az út onnan újból a faluba, az aranykalászokat termő födlekre vezet. ÜJ SZO -j 1956. november 15. '